A szántóvető

Döbrentei Kornél, k, 03/26/2013 - 00:07

     

 

 

 

 

Tavasz mennyköve csattan a fűzfák
ostorában, a teremtés nyers, növényi
szagát füstölve szét és vérbájoló
asszonyillatot,
                       visszaretten az Ördögpofájú,
kinek sírhelynyi lyukas zseb az emberi
álom, ki dögletes nyálában megfürösztött;
az elmúlás csigacsusszanással indul el
a bokámtól megmászni engem, mert
az Atyaisten a sarkamba zsibbasztó
villámot ütött, de lám, az eke fölé
görnyedô paraszt a halál dűlőjén
túlérő szemhatár, fakó ingén
bárányfelhő a folt, szíve helyén
elkapart seb a világ, mégis,
magzat-erős akarattal tartja az ekeszarvat,
s az égig érő messzeségnek újra
meg újra nekihajtja nagy sárga
lovát, mögötte dörrenő rianás:
ezerévmély barázda hasad, hogy
aki benne fogan, legyen irthatatlan,
miként a szeretet, és konok, mint az átok.                                           

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap