Szász László: Az irodalmár: tudós vagy értelmiségi?

Szerkesztő B, k, 04/22/2014 - 00:11

Amióta véget ért az az idilli korszak, melyben az elméleti megfontolás a társadalmat osztályok és rétegek szerint ügyes skatulyákba rendezte, a szellemi erők képviselői, különösen azok, amelyek az irodalmat és a humán műveltséget közvetítik, nem találják helyüket és funkciójukat a folyamatosan változó, amorf közegben. A modern, plurális, demokratikus berendezkedésű társadalmak bonyolult rétegzettségét a szociológia úgy próbálja áttekinteni, hogy alrendszereket vél felismerni, magyarán professzionális cselekvők viszonylag homogén csoportjait. Bennünket most csupán az az eléggé pontosan megrajzolható közeg érdekel, amelyet Bourdieu irodalmi mezőnek nevez, és amelynek társadalmi rangja – mint az „irodalmárok köztársasága” – a benne résztvevők autonómiatörekvéseivel mérhető. A mező fogalma alkalmas arra, hogy a professzionális irodalmárokat a társadalom széles spektrumában, a politikai hatalom függvényeként is láttassa, ugyanakkor értelmezhetővé teszi a benne érvényesülő értékrendet és esztétikai, műértelmezési normákat. Az irodalmi mező ebben a felfogásban „óhatatlanul csatatér formáját öltő erőtér” (nem az én szavaim: az irodalomszociológuséi!), többféle metaforikus jelentésben: esztétikai értelemben műalkotások küszködnek a megjelenésért, az olvasókért és a megértésért; maguk a professzionális cselekvők viszont szerepkörük megvalósításáért.2

Valójában két résztvevőnek kellene dominálnia: az írónak és az olvasónak, ez volna az eszményi szereposztás, minthogy ők nem csatáznak egymással, ráadásul egyik a másik nélkül nem is létezhet. Akkor hát ez az erőtér nem a két legfontosabb szereplő, az író és olvasó párbeszéde által válik csatatérré, hanem a többi résztvevő miatt, akiket valójában közvetítőknek tekintek. Paradoxon, de irodalomszociológiai közelítésben az olvasó nem tagja az irodalom eme köztársaságának, minthogy csakis a professzionális cselekvők lehetnek részesei, az Olvasó azonban mindig laikus (de erről később). Kik hát a professzionális cselekvők? Az író, az irodalomtudomány művelője, a kritikus és az a megkerülhetetlen résztvevő, akit számtalan foglalkozásnévvel illetnek (pl.: menedzser), de mindenekelőtt kulturális vállalkozónak tekinthető. A kulturális mező akkor működik egészségesen, ha a küzdelem e négy szereplő, az író és a kritikus, a kritikus és az irodalomtudós között zajlik, illetve mindannyian a kulturális vállalkozóval viaskodnak. Ez működteti természetes módon az irodalom alrendszerét. A valóságban azonban más történik: egy-egy értékképviseleti csoport – mely szövetségbe tömöríti az írót, a tudóst, a kritikust meg a vállalkozót – valamely más értékrendet valló, hasonló szerepkörökből szerveződő csoporttal áll harcban. További kérdés, hogy milyen értékek állnak egymással szemközt. (De erről is később.) Egyelőre egy kirívó hiánymozzanat ötlik szembe: a témát lenyűgöző elméleti apparátussal elemző tanulmányokban sehol sem jelenik meg egy igen fontos szereplő, az értelmiségi. Következésképpen az értelmiségi nem professzionális cselekvő; a mező határain kívül helyezkedik el, valahol a laikus olvasó társaságában. Csakhogy az értelmiségi (egyelőre axiómaként tételezhető) mégsem laikus olvasó: nem több, de más. Akkor hát micsoda? Hagyományos felfogás szerint „a társadalom lelkiismerete”, akárcsak az író. Tehát attitűd és életforma, melyet nem lehet szabatos kategóriákkal leírni. Ha legfőképpen magatartás, akkor nem státuszfüggő: a kulturális mező bármely szereplője lehet értelmiségi is; és hogy az író, a tudós, a kritikus, az irodalmi vállalkozó értelmiségivé válik-e, az részben alkati adottság és egyéni döntés kérdése, nagyobb részt azonban a társadalom, illetve a politikai hatalom által teremtett környezettől függ.

Bennünket most elsősorban az irodalom értelmezőjének munkássága foglalkoztat, aki felismeri, feltárja, elemzi, de közvetíti is a műalkotás, az irodalom értékeit. Központi jelentőségűvé válhat ily módon az irodalomtudós közvetítő funkciója. De az értelmiséginek is ez a legfőbb dolga: értéket, s ha irodalmár, művészi értéket közvetíteni. Döntő kérdés lehet: miben áll a különbség, hogyan teszi ezt a tudós, hogyan az értelmiségi.

Természetesen túlzok és sarkítok, amikor – élesnek tetsző – különbséget teszek tudós és értelmiségi típusú értékközvetítés között. A tudósi státusz és az értelmiségi attitűd egyáltalán nem zárják ki egymást; csakhogy én szerepkörökről, mégpedig alapvetően eltérő, társadalmilag prejudikált funkciókról beszélek. S minthogy magyarázatára nem találok elméleti fogódzót, fogalmi apparátust, e differenciát megkísérlem empirikus módszerrel, személyes tapasztalattal illusztrálni.

Tanárként végigjártam az oktatás csaknem teljes vertikumát, amiből – témánkat illetően – az a példázatértékű, hogy két, alapvetően különböző régióban tevékenykedtem: fiatalon Erdélyben, tipikusan nemzeti kisebbségi helyzetben, folyamatos nyomás alatt, a szabadság teljes hiányában; harminckilenc éves koromtól Magyarországon. Ugyanazzal a Kolozsváron szerzett szellemi poggyásszal egyetlen élet alatt két, teljesen eltérő irodalmár-életformát kellett fölépítenem, s e kétféle folyamatnak e helyt csupán a konklúzióit foglalom össze. Erdélyben a magyar nyelvű tudományosság és kulturális intézményhálózat csaknem teljes hiánya miatt még törmelékeiben sem alakulhatott ki a bevezetőben felvázolt irodalmi mező a maga professzionális szereplőivel. A kultúra csonka alrendszerének mindahány résztvevője valamiféle értelmiségi szerepkörbe kényszerült, függetlenül attól, hogy milyen társadalmi (többnyire igen alacsony) státuszban élt, dolgozott. A hatalom által önkényesen osztogatott funkcióktól független, meglehetősen homogén élet- és viselkedésforma alakult így ki a magyarság egy csoportjában, amelynek ismertetőjegye egyfajta (kimondott vagy ki nem mondott) felelősségvállalás volt, az életben tartó kulturális értékek közvetítésének felelőssége (avagy kényszere). A legfőbb érték a könyv volt, az olvasás aktusa, és akinek megadatott a műértelmezés tálentoma is, annak kötelessége volt közvetíteni a felfedezett értéket. Az olvasó pedig kötelességének érezte, hogy nemcsak a könyvet, de a róla szóló interpretációt is elolvassa. Ezért a kritikus (aki szociológiai értelemben nem volt professzionális értelmező) ide-oda ingázott a professzionális olvasó–laikus értelmező, laikus olvasó–professzionális értelmező státuszai között, mert interpretációját úgy kellett megfogalmaznia, hogy a laikus olvasó is megértse. Az Olvasó megkövetelte a közérthetőséget – ezt személyes tapasztalatokkal tanúsíthatom. Egyszóval: az írástudók jelentős része (bár talán kényszerűségből) vállalta az intézményeken kívül rekedt értelmiségi szerepkörét, és széles közösséget vonzott maga köré. Ez az értelmiségi általános, lehetőleg magas és széleskörű műveltséget igyekezett közvetíteni, nem a maga tudománya, hanem a közönség szükségletei érdekében.

Magyarországon ugyanarra a szellemi útravalóra teljesen más szerkezetű ismeretanyagot és életpályamodellt kellett aztán felépíteni, olyat, amely kompatibilissé válik az irodalmi mező valamelyik professzionális szerepével. (S mindjárt adódik ebből a következtetés, hogy az egyetemeken, a magyar szakon például, ma is érdemes a mély tudás, a klasszikus műveltség alapjait biztosítani, az éppen divatos elméleti irányzatokat viszont a korszak elkerülhetetlen kihívásaként kezelni, mert az egyetemen szerzett tudás csak alapozás, melyre évtizedekig építkezni lehet; ezért létfontosságú, hogy milyen összetételű az útravaló.) Személyes tapasztalatom nyomán tehát a műveltség gyarapításának Erdélyben önkéntes kötelességelvű célja volt: azért tanulni, hogy minél többet átadhassak a megszerzett tudásból, a hatalom manipulációival szemben kialakítani magamban és környezetemben, tanítványaimban a mindent felülvizsgáló kételkedő és kritikai gondolkodást. Ezt a (hangsúlyozom: lehetséges, hogy kényszerből kialakult) modellt képzelem értelmiségi szerepnek. Magyarországon a tudás gyarapítását más szándék alakította; kevésbé a közönség szükségletei, mint a magam önző céljai, amit eufemisztikusan önmegvalósításnak nevezünk. Mivel az irodalmi mező professzionális szerephálójához való igazodást segítette, és intézményi elvárások, egyetemi és akadémiai normák irányították, a megfelelés kényszerének kell neveznem. Azt hiszem, sikerült visszakanyarodnom ahhoz a professzionális szereplőhöz, akit az irodalomtudomány művelőjének neveztünk.

S akinek tulajdonképpen csak egyetlen súlyos gondja van: maga a tudománya, melynek nyelvén meg kell szólalnia, és fogalomkészletével valamit mondania tárgyáról, az irodalomról. Pontosítok: az irodalomtudománynak több kétségbevonhatatlanul funkcionális, évszázadok alatt pompásan kilombosodott ága van; az irodalomtörténet, a poétika, a retorika, a verstan, stilisztika stb. – mind a tanításban és ezáltal a nemzeti műveltség megalapozásában bizonyította nélkülözhetetlen mivoltát. Igazi gond metatudományával, az irodalomelmélettel támadt az utóbbi évtizedekben, mely az irodalomról való gondolkodás mindent beárnyékoló védernyőjévé vált. Általánosságban a tudományok azért alakítják ki saját nyelvezetüket, fogalomkészletüket, hogy nevet adjanak rejtélyes vagy korábban nem ismert tényeknek, ezáltal pontosítják annak a témának, tárgynak a jelentéseit, amelyről szólnak. Az irodalomelmélet tárgya az irodalom, és erről „mint olyanról” beszélni ahhoz hasonló szellemi gyötrődés, mint Feyerabend monumentális kísérlete, hogy felszámolja a tudományos gondolkodásban több mint kétezer éve megalapozott racionális és logikai alapú érvelést. A tudományelmélet eme nagy provokálója soha véget nem érő magyarázatot szán az elméleti gondolkodás – szerinte – legfőbb jellemzőjének, amit elnevez inkommenzurábilitásnak („össze-nem-mérhetőségnek”), és több száz oldal után ezt tudja megállapítani: „Láthatjuk, milyen fontos megtanulnunk rébuszokban beszélni, és milyen katasztrofális hatással kell hogy járjon az azonnali tisztázottság és megértés furora…” Feyerabend a tisztességes átlagolvasók és a publicisták számára a maga felsőbbrendűségét hangoztató, tipikus „köldöknéző” filozoptert testesíti meg.3 Vele ellentétben Steve Fuller az értelmiségi gondolkodás- és viselkedésmódot vizsgálja, ezért más nézőpontból közelít ugyanehhez a jelenséghez, miszerint „a tudományos kutatás önmagából táplálkozik”. Tudósi alapállásból eléggé el nem ítélhető módon igen pórias magyarázattal szolgál az utóbbi évtizedekben mutatkozó folyamatra, „amelyben az ismeretelmélet […] átengedte elsőbbségét az ontológiának”: gazdasági okokkal. Társadalmi megbecsültségük fenntartása érdekében a tudás öngerjesztő tőkeáramlását hozzák létre a tudósok, mégpedig „a tudományos nyelvhasználatban szunnyadó kreatív képességek hasznosításával”. Ily módon maga a metanyelv válik a lételméletinek álcázott gondolatmenet súlypontjává, nem a téma, melyről látszólag mondanivalója van. „Amikor a felkészületlen entellektüelek […] a bölcsészek szaknyelve miatt panaszkodnak, akkor erre a folyamatra utalnak. Az eredmény akár szürreálisnak is tűnhet olyasvalaki számára, aki azt várja, hogy a gondolat kövesse a valóságot” – állapítja meg Fuller nem csekély iróniával, majd ugyancsak kétértelműen összegez: „ha a tudósok olyan szakzsargonhoz ragaszkodnak, amely csupán többéves megfeszített tanulás után érthető, akkor a közélet önbecsüléssel rendelkező tagjai jogosan jutnak arra a következtetésre, hogy a tudósok ezzel vagy a tudatlanságukat, vagy pedig a mások iránti megvetésüket árulják el. […] Minden, amiről érdemes beszélni, más szavakkal is kimondható.”4

Nem elitista nagyképűségből hivatkozom rangos nyugati szakírókra; csupán azt szeretném bemutatni, hogy a világ más részein is érvényesek a bennünket foglalkoztató dilemmák, mondhatni, kölcsönözzük őket, a mi saját kelet-európai és magyar kulturális identitásunk sajátosságaival. Sajátosságunk egyebek mellett abban a közismert tényben ismerszik meg, hogy a nyolcvanas években valóban indokolt volt a valóságtükröző, mondanivaló-centrikus irodalomszemlélet revíziója, illetve felszámolása, az új módszertant azonban kritikai szűrés nélkül átvettük, ahelyett, hogy a saját hagyományainkkal összevetettük volna. Az új elméleti irányzatok nem egyszerűen iskolát teremtettek; nem konstruktív viták tárgyává, hanem pillanatok alatt hatalmi kérdéssé váltak a radikálisan átalakuló irodalmi mezőben. Segítette ezt a folyamatot, hogy az irodalmi paradigmaváltás (a korszak kedvenc kifejezése!) revelatív társadalmi-politikai változásokkal párhuzamosan, mintegy azok függvényeként következett be, s ezáltal az irodalomban egy olyan paradoxális jelenség is tartóssá vált, amelyet a nyugati kultúra kevéssé ismer. Közhely, hogy irodalmunk korábban mindig is az esztétikai értékteremtésen túlmutató közösségi, létfenntartó funkciókat vállalt magára, kemény diktatúrák és a szigorú cenzúra időszakában ezért metaforikus, több értelmezési lehetőséget nyitó, olykor homályos beszédmódot alakított ki, tehát súlyos, de kódolt etikai tartalmakat is közvetített; a nyelv és stílus burkában rejtőzködő ethosz pedig ismét csak az esztétikai értékhez tapadt – látszólag a fronézis klasszikus harmóniáját élesztgetve a XX. században. Az ily módon összetett, olykor misztifikált jelentésű műveket az értelmezés roppantul leegyszerűsített műveletekkel ítélte el vagy dicsérte, de lényegre redukáltan „közérthetővé” tette. Majd miután a műalkotás számára megszűnt a cenzúra-öncenzúra, megnyílt a szabad beszéd tere, és lehullott róla a többértelműség meg a nyelvi homály kényszere is, paradox módon a művet értelmező elmélet váltott át ontológiai magaslatokban röpködő, filozófiai fogalmakkal zsonglőrködő, homályos és önmagát a szépirodalmi alkotással egyenértékű „szövegnek” minősítő nyelvhasználatra.

A reáliáktól eltérően az irodalomelmélet olyan diszciplína, amelynek semmiféle befolyása nincs tárgyának, az irodalomnak alakulására, minthogy annak definiálása is lehetetlen. Műalkotások vannak, létező konkrét és szellemi objektumok; az irodalom megfoghatatlan, létmódjáról évezredek alatt is csak annyit tudtunk megállapítani, hogy történetileg változó fogalom, és hogy életünk legnagyobb hiánycikkének, az élménynek legmagasabb fokon megvalósuló minősége. Következésképpen azokat a legfontosabb attribútumait, melyeket az elmélet nagy elszántsággal firtat, ugyancsak nem vagyunk képesek megragadni. Konkrétan tudunk vitatkozni a formáról, a jelentésről, viszonylag megbízható szempontok alapján nyelvről és stílusról; fikció és valóságvonatkozás, műalkotás és biográfiai szerző viszonyáról, kiváltképpen pedig az esztétikai érték kérdéséről – bármily lenyűgöző tudáskészlet birtokában – a tudósi igényesség lehengerlő metanyelvével is csupán szubjektíven személyes vagy csoportízlést közvetítő véleményt tudunk megfogalmazni. Márpedig az irodalomtudomány egyetlen konkrét és hatékony teljesítménye a kánonképzés.

A kánonképzés módszere a listakészítés, a listakészítés alapja az értékítélet, az értékítélet lényege… Nos, itt elakadok. Miféle tudományos objektivációk eredményeként jön létre az értékítélet, ha nincs hitelesített mércénk az esztétikai minőség megállapításához? Ismét csak egy szociológiailag megragadható mozzanat: az esztétikai értéket a hagyományok, esetünkben a magyar irodalom mélységes mélyből eredő hagyományai, a szokásjog, az írástudók általános műveltségének foka, de legjellemzőbb módon a közmegegyezés dönti el. Kiket tekinthetünk a közmegegyezés megtestesítőinek? Valamely értelmezői közösséget, melynek tagjai értékképviseleti alapon alakítják ki a listákat. Milyen szempontok alapján állítják össze az értékelvű listákat? Minthogy az esztétikai élmény szubjektív, természetesen egyéni és csoportízlés alapján. Újabb fogalomhoz, az ízléskultúrához jutottunk, mely csak szociológiai szemlélettel értelmezhető. Az elmélet sok ezer oldalnyit morfondírozott azon, hogy az esztétikai érték nem a műalkotás tárgyi mivoltában, hanem az olvasó/befogadó szubjektumában képződik. Tehát az exegéta is a maga szubjektív vagy csoportja kollektív ízléskultúrájának milyensége alapján szelektál. Az ízléskultúrát csak kis mértékben alakítja a bár oly alapos kutatómunka, sokkal inkább az iskola, a neveltetés, a kulturális környezet, az elolvasott művek mennyisége, az olvasás hermeneutikai aktusának mélysége stb.; ami pedig igencsak az értelmiségi attitűd felé kanyarítja a kérdéskört. Minthogy az értelmező valamely ízléskultúrát képviselő/közvetítő csoport tagja, óhatatlanul annak értékrendjét vetíti rá a műalkotásra, vagy annak ízlése alapján szelektál a művek között. Az ízléskultúrának sokféle megközelítése lehetséges, abban azonban a különböző felfogások megegyeznek, hogy a szorosan vett kulturális formákon kívül a csoportízlés mindig hordoz politikai-ideológiai megfontolásokat is, s az a kérdés: az ideológiai vonzalmak milyen mértékben hatják át az ízléskultúra többi elemét.

Ismét csak példával, ezúttal olvasói tapasztalattal tudom illusztrálni, mire is gondolok. Az irodalom esztétikai minőségeinek egyik kutatója két, kötetnyi terjedelmű dolgozatot szentelt a téma elemzésének, azzal a nagyra becsülhető elszántsággal, hogy az érték fogalmát kizárólag a szöveg immanenciáiból vezesse le. Nagy körültekintéssel és hatalmas fogalmi apparátussal végzett műveletek eredményeként mégsem tud megbízhatóbb magyarázatot adni, mint amit egy tapasztalt és művelt laikus olvasó mondhatna: „Csak a remekművek képesek arra, hogy az olvasó magánvagyonává, életének személyes tárgyaivá váljanak. Ezért az értékelés mércéje is ez lehet: azok a műalkotások a legértékesebbek, amelyek képesek egyedi dologként viselkedni. Ennél jobban lehetetlen körülhatárolni az esztétikai értéket.” Illetve egy másik síkon mégiscsak túllép a mű immanenciáin, és ontológiai szinten találja meg azt a jelentést, amely ugyancsak közismert: „az esztétikai érték, az esztétikum tartalma az az érték, mely nem vezethető le semmiféle más dologból, s mely épp ezért fogalmilag megragadhatatlan, amely fölötte áll minden más értéknek – s ez a szabadság.”5

Elvileg tehát az esztétikai értékelés művelete mindenekfölött a műalkotás egyediségének fölismeréséből, illetve a szabadságérzet szövegből sugárzott és az olvasó által elsajátított mértékéből adódik össze, s ez módszertanilag is alkalmazható szempont. Maga az értekezés szerzője is alkalmazza oly módon, hogy konkrét műelemzéseiben az egyébként semleges töltetű szabadságfogalmat ideológiai előjelekkel látja el; ha úgy tetszik: a valamitől elszakadni akaró, haszonelvűségtől mentes, abszolút értékű szabadság fogalmát a valamiért való, esetleg valami ellen irányuló szabadság jelentésével váltja fel. És ezzel a mozzanattal az alkotás immanenciáiból levezetett esztétikai érték máris ideológiával telítődik. Miközben ez a szemlélet irodalmunknak az általa bírált vonulatát nemzeti és közösségelvű elkötelezettségként szignálja, a legmagasabb esztétikai értékként jegyzett szabadságot az alkotói függetlenség fokával méri: „a maga írói függetlenségét a hatalommal szemben kiharcoló Ottlik, Mészöly, Konrád példáját követve a nyolcvanas évek elejétől főként Nádas és Esterházy művei révén átalakult irodalmunk egész hangneme.” A kánonteremtő tudós ezzel az átkaroló gesztussal valamely eszme jegyében összetartozó csoportot hoz létre, vagyis a végtelenül általános szabadságeszme kizárólagos birtokában az írók egy csoportját önálló entitásként s egyben kollektivitásként kisajátítja, mindenki mást távol tart; következésképpen: a szabadság fogalmának érvényesítésére más közösség érdemtelen. Jelzi ezt a folytatólagos logikai érvelés, mely szerint „az erkölcs közvetlenül magával az írói munkával […] kapcsolódott össze”, magyarán esztétikai érték–szabadság–erkölcs–kánon paradigmasora jön létre, s innen már csak egyetlen logikai ugrás a magyar irodalom teljes kettéosztása, a számtalanszor idézett, de soha végig nem gondolt bon mot-val: „Ezt fejezik ki Márai Sándor szavai […]: az írónak nem népben-nemzetben, hanem alanyban-állítmányban kell gondolkodnia.”6 Írtam már másutt, de ismét utalnom kell rá: ez a szembeállítás nem valódi ellentmondás, hanem fogalomzavar, tudniillik az egyik szemantikai, a másik grammatikai fogalom; mintha egy Tóth Árpád-elégia metaforáit egy Forma1-es Red Bull sebességével hasonlítanók össze – a Szókratészt elítélő athéni demokrácia szabadságelvei alapján… Minden műalkotás, ha irodalom, mindaddig ideológiailag-politikailag semleges, amíg a kánonformáló elmélet – a tudósi „ráolvasás” módszerével – ki nem sajátítja. Így válik például Bojtár Endre elemzésének tárgya, a Nádas-életmű a nemzetiként megbélyegzett irodalom esztétikai-etikai ellenpólusává: „hinni a semmiben […] – ez az a hit, amely immunissá teszi Nádast bárminemű kollektív azonosság erkölcstelen felelőtlenségével szemben, ez az a hit, amellyel felvértezve […] a »nemzeti sorskérdésekben« […] is mindig igaza volt.”7 (Kiemelés tőlem – Sz. L.)

Így alakul át tehát az esztétikai értéket (tulajdonképpen ésszerűen) minden más szempont fölé helyező monumentális elméleti okfejtés az alkalmazott műelemzési eljárások során ellenségképet teremtő, kizárólagos hatályú, a hit fogalmát is magába olvasztó, ideológiai megalapozású kánonná. S mivel ennek az irodalomtudósi szerepkörnek egyik alapelve a tekintélytisztelet, mindjárt ide is citálom a kanonizáció egyik nagy nevét: „Minden értelmező jelen a maga előrenyúlásában szubjektív; de egy, a maga érdekeiben kontrollálatlan és mintegy lelkesen elkötelezett jelen önmagába bonyolódik, és vadon termő, gyorsan cserélődő »kánonokat« alakít ki, az irodalomtudományos és politikai konjunktúrák iránti divatos vonzódásokat. Mindazonáltal […] ha elfogadjuk Dilthey az irodalmi hermeneutikával kapcsolatos követelményét, tehát hogy annak gyakorlati céllal kell a történeti megértést nyújtania, akkor az irodalmi megértés nem engedheti át magát tetszőleges jelenkonjunktúráknak […], szüksége van ezért egy belső kontrollinstanciára, amely megóvja őt attól, hogy a holnap csődtömegéhez tartozzék.”8 (Kiemelés tőlem – Sz. L.)

Akkor hát mi jellemző erre az irodalomtudósi attitűdre? Felismeri, hogy tudományának tárgyát, az irodalmat, és annak legfőbb attribútumait az irodalomelmélet módszertanával nem lehetséges egzakt módon leírni. Szembenéz azzal a szomorú valósággal is, hogy míg a természettudományok kutatásainak előbb-utóbb hasznosítható eredményei születnek (kényelmesebben utazunk, lakunk, egészségesebben élünk stb.), addig az irodalomelmélet eredményei nem járnak jótékony következményekkel az emberek hétköznapjaira. Ezért ontológiai fogalmakat állít szemléletének tengelyébe, és ennek megfelelő metanyelvet hoz létre, amelynek fő célja nem a művek értelmének és értékének közvetítése lesz, hanem maga a nyelvhasználat, amellyel az értelmezői csoport megkülönbözteti önmagát másoktól. Legfőbb tekintély látszólag a műalkotás (s helyesen!), valójában azonban a művekre valamely közmegegyezés alapján kialakított csoportideológia téziseit vetítik rá (igen helytelenül!), az ideológiát pedig személyek testesítik meg, s így a tekintély átruházódik az alkotók és teoretikusok egy csoportjára. A teória középpontjában egy megvétózhatatlan fogalom, a szabadságeszme áll, annak olyan járulékos kellékeivel – mint a demokrácia, emancipáció, egyediség, az identitás szabadsága stb. Csakhogy a szabadság fura egy jelenség: tele van önellentmondásokkal, egyszerre abszolút érték és megfoghatatlanul viszonylagos, bármilyen összefüggésben adunak lehet használni. Fentebb idézett esztétikai értékteremtő funkciójának ellentételezésére is alkalmas: „Vajon be kellene tiltani a szemetet és giccset? Az európai kultúra végül is a szabadságról szól, és ez a választás szabadságát is magában foglalja. Ha jobban szereted a giccset, olvass giccset” – vallja Heller Ágnes.9 Magas-irodalmat tehát csak a kiválasztottak olvasnak. A demokrácia és a szabadság nevében elitista ez az attitűd; mert kisajátítja az elméleti fogalmakat, segítségükkel a szabadság szimbolikus megtestesítőiként kanonizált alkotókat olyan tekintéllyel ruházza fel, amely a kulturális mezőben már ideológiai-politikai hatalomként funkcionál. Így alakul át az értékképviseleti alapokon álló értelmező közösség ideológiai-politikai érdekképviseleti csoporttá. Ami egyébként kollektív szereptévesztésnek is tekinthető.

Onnan indultunk el, hogy az exegéta végül is a maga szubjektív ízlése alapján képes az esztétikai értékre vonatkozó véleményt megfogalmazni; és azt tapasztaltuk: ha ezt a szubjektív ítélőképességét és merészségét feladja, végül hatalomorientált ideológussá válhat. Az ízléskultúra végtelen szabadsága azt jelenti, hogy mindenki bármit olvashat vagy nem olvashat, ám ha a kulturális mezőben professzionális cselekvőként szándékozik részt venni, el kell fogadnia a kötelező játékszabályokat, a tekintély elvét. Sarkosan fogalmazva: aki nem fogadja el a mező játékszabályait, mégis magas-irodalmat olvas, mi több, véleményt formál, az már nem is lehet professzionális irodalmár, hanem a körön kívül rekedt laikus olvasó, avagy egyszerű értelmiségi. Ez volna hát az értelmiségi leegyszerűsített, kézenfekvő bemutatása; befogadás-esztétikai szempontból: értelmiségi=laikus olvasó.

A laikus olvasó – más irodalomtudós teoretikus álláspontja szerint – igencsak korlátolt személy: „Mármost ha az irodalmihoz képest az – önmagát nem reflektáló s a formaképződés értelmezésének retrospektív horizontját nem érvényesítő – laikus olvasást funkcionális működésének másságában akarjuk megragadni, nagyon is elképzelhető, hogy ennek a befogadásnak alighanem a formai képződés művészi-poétikai egyedisége iránti semlegesség a legfőbb jellemzője. Egy olyan előzetes beállítódás tehát, amely az olvasást nem kívánja kiszolgáltatni a formaképződés tervezhetetlen és az önmegértést ezért épp az esztétikai tapasztalat szabályozhatatlanságán keresztül nyitottságba helyező mozgásának. […] (Bár »a fiktív nem azonos az irodalmi művel, de bizonyosan annak lehetővé tétele«, a laikus olvasásban alighanem mégis a fikcionalitásra hárul az irodalmiság képviseletének legtöbb terhe. Az (ön)életrajzi horizontba helyezett olvasás ugyanis főként azzal »hallgattatja« el az esztétikai tapasztalat nyelviségét, hogy a fikció „poétikáján” keresztül változtatja életszerűen fölvehető tapasztalattá.)10

Ami magyarán (ha egyáltalán jól értem a fenti gondolatmenetet) azt jelenti, hogy 1) a laikus olvasónak semmiféle érzéke nincs a művészi forma és a poétikai érték iránt, 2) mégpedig azért, mert nincsenek meg az előzetes esztétikai tapasztalatai, vagyis műveletlen; következésképpen 3) nem érzi az irodalmi nyelv (és természetszerűen a fentebbi elméleti szöveg) egyedi szépségét; 4) egyetlen dolgot ért meg: a fikciót, azaz a történetet, abból is csak annyit, amennyit összehasonlítani képes gyatra személyes élettapasztalatával. Kétségtelen: vannak ilyen olvasók, bár ők valószínűleg nem olvasnak bonyolult szerkezetű és nyelvezetű, sűrű és gazdag jelentésrétegekből szőtt műveket. Homlokegyenest eltérő véleménye van erről a jelenségről az olvasásszociológusnak: „Kutatások bizonyították, hogy egy-egy műnek akár nagyságrendekkel nagyobb számú eredeti és érvényes értelmezése van a laikus olvasók körében, mint amennyi a hivatásos olvasóké […]. Egyébként a »hivatásos« és »laikus« […] merőben szociológiai kategóriák”.11 Ízléskultúráról lévén szó, az irodalomtudósokat is szemügyre veszi: „Ismerünk alapműveket író irodalmárt, akinek esztétikai érzékenysége olyannyira minimális, hogy képtelen eldönteni, értékes vagy értéktelen műről van-e szó, de ha kijelölik számára, remek monográfiát ír róla.”12

Ha azonban mégis, esetleg valamennyi laikus olvasóra a Kulcsár Szabó Ernő megállapításai érvényesek, akkor annak mi lehet az oka?

Valószínűleg az elmélet keletkezési helyén kell kutakodni, ugyanis a tudomány megújító törekvései, az oktatási rendszer segítségével, felülről lefelé hatnak. Egy hierarchikus rendszer csúcsán áll az Akadémia, itt sűrűsödik a legfőbb tudás, egy korszak jellegét meghatározó episztémé, régies szóval Zeitgeist, korszellem, ahol eldöntik az irodalomra vonatkozó gondolkodás- és beszédmód normáit, egyszóval a kánont; innen sugárzik lefelé az egyetemek és kulturális intézmények közvetítésével, jó esetben diszkurzusok hevében. A legsúlyosabb feladat az egyetemre hárul: a legkorszerűbb tudással és szemlélettel, az értékek iránti alázattal, erkölcsi érzékkel és ízléssel felruházni az új nemzedékeket, hiszen mindez az egyetem végzettjei által szivárog majd szét a társadalom legkülönbözőbb csoportjai között, legjellemzőbb módon a fiatal tanárok által az iskolákban.

Csakhogy a tudás, az olvasáskultúra és az ízlés megszerzésének útja éppen fordított irányú: a nevelési folyamat során alulról, az alapfokú oktatástól kezdve, fölfelé alakul. És ha a csúcson nem jól működik a tudás, ha például öncéllá és monológgá válik az irodalomról szóló beszéd, ideológiai-politikai elkötelezettségűvé az elmélet nyelve s a művek kiválasztása: szakadék keletkezik a legfelsőbb tudás meg a műveltség formálásának alsóbb szintjei között, épp azon a szakaszon, a középfokú oktatásban, ahol a polgári ízlést, az olvasáskultúrát, vagyis az értelmiségi attitűdöt kellene kialakítani. Minek eredményeképp nem is fog kialakulni az a társadalmat spóraszerűen behálózó csoport, amelyet hagyományosan értelmiségnek nevezünk. Az iskola, mint az áthagyományozás közege,13 (egyelőre még) alapvetően nyelvi természetű intézmény, és a kánonformáló elmélet épp a nyelvhasználata miatt nem találja az utat, az értelem útját az iskolához. (Más témák felé nyitna utat, de nem lehet megjegyzés nélkül hagyni e helyt a fiatalabb nemzedékek teljesen megváltozott kulturális receptivitását a médiumok felpörgött világában. Az internet és az okos-telefonok oly mértékben alakították át az olvasási szokásokat, hogy óhatatlanul alkalmazkodnunk kell hozzájuk. Ha mindezek mellett azt a cseppet sem elméleti szempontot is mérlegeljük, hogy az ország lakosságának jelentős hányada funkcionális analfabéta, egy bonyolultabb újságcikk megértéséig sem nőtt fel, akkor a közvetítés funkciója még fontosabbnak látszik. És ha még azt is figyelembe vesszük, hogy értékelhető olvasásszociológiai méréseket Magyarországon évtizedek óta nem végeztek, az általános műveltség helyzete pedig a tapasztalat szerint folyamatosan romlik, akkor – ebben az összefüggésben – az irodalom elméletéről folytatott viták akár a valóságtól elszakadt elit bizarr belharcának mutatkozhatnak…) Az mindenképpen megállapítható, hogy szakadék tátong az egyetemen megkövetelt irodalomelméleti tananyag és a klasszikus értelemben felfogott általános műveltség között.

Az általános műveltség egyik átfogó megközelítése: „Az ízléskultúrák értékekből, az értékeket kifejező kulturális formákból (zene, képzőművészet, iparművészet, irodalom […], kritika, hírek) és hordozóikból […], továbbá az esztétikai értékeket és funkciókat ugyancsak megjelenítő közönséges fogyasztási javakból (lakberendezés, ruhák, háztartási, gépek, gépkocsi) tevődnek össze.”14 Bővíthető a kör társadalom- és természettudományi vagy bölcseleti, bizonyos mértékig politikai ismeretekkel. Művelődéstörténeti szempontból az a lényeges, hogy mindezeknek mértékadó hordozója évszázadokon keresztül a polgárság, s aki ennek a polgárságnak az ízlését teoretikusan megfogalmazza, az az értelmiség. Mifelénk a felemás polgárosodásnak gazdag irodalma van, a vele eléggé szorosan összefonódó felemás értelmiségi létformának csekélyebb. A filozófus Molnár Tamás felfogása szerint az értelmiség Európában a középosztály kialakulásával párhuzamosan, annak szinte függvényeként jelent meg a reneszánsz korában, s ennek megfelelően a XX. század közepén meg is szűnt eredeti funkciójában. Sajátos, nyugati módon marxista értelmezés ez, mely szerint az értelmiség az osztálytársadalmak terméke, és az osztályjelleg fellazulásával vagy eltűnésével az értelmiségi funkció is elolvad. Mivel azonban életmódként és magatartásként is felismeri, akár ez a baloldali felfogás sem zárja ki, hogy mint attitűd ma is létezzen.15 Mifelénk a középosztályt a szocializmus valóban felszámolta, de – bár gyanús „társadalmi rétegként” – az értelmiség való(di)ságát nem kérdőjelezte meg. Talán épp ez bizonyítja elpusztíthatatlan, olykor lappangó folyamatosságát, s ha éppen nem látható, de hiánya érzékelhető: létének szükségességét; amikor eltűnt a középosztály meg a polgárság, az értelmiség egymagában alkalmasnak bizonyult arra, hogy ízléskultúrát és nemzeti, etikai, esztétikai értékeket teremtsen, képviseljen és közvetítsen. Manapság az tapasztalható: a mentalitásában polgárinak nevezett társadalmi csoport kialakulása igencsak hosszadalmas folyamat, mert kizárólag gazdasági-politikai tényezők függvénye; ezzel szemben értelmiségi attitűdöt képviselő közösségek minden új nemzedékkel megjelenhetnek, lévén ez elsősorban etikai és mentális kérdés. (Eklatáns példa lehet az erdélyi magyarság helyzete. A XX. században kétszer is – Trianon után a húszas években, majd a minden előzményt felszámoló román szocializmus korlátai között – képes volt, jószerint a semmiből, az anyagi érdekeltségtől és karrierlehetőségektől független nemzeti értelmiséget „kitermelni”.) A magyarországi értelmiség léte a kilencvenes években, a rendszerváltás nyomán telítődött kételyekkel, s ebbéli válságának elemzését már az ideológiakritika végezte el. Minthogy a mai napig nem alakult ki új, megnevezhető értékeket hordozó középosztály, az értelmiség légüres térbe került (de nem a mannheimi „szabadon lebegő” mivoltában), és tudását, képességeit egyik vagy másik hatalmi csoport közelében politikai, majd gazdasági tőkévé konvertálta. A baloldali/liberális értelmiség-kritika is elismeri, hogy „a társadalomért érzett felelősség […] a legelemibb, legősibb értelmiségi funkció”; amennyiben ezt már nem vállalja, annak „az értelmiségi tevékenység lassú, szinte észrevehetetlen feladása lehet az ára”.16 Ennél is megrázóbb Hankiss Elemér látlelete a legújabb kori magyar értelmiségről. Miután sorra veszi a szerepkörhöz kapcsolódó nélkülözhetetlen funkciókat, és megvizsgálja, van-e egyáltalán lehetőség és a szereplőkben szándék a funkciók megvalósítására, arra a megállapításra jut: tulajdonképpen igazságtalanság a nyomasztó felelősséget ráterhelni egy olyan képviseleti csoportra, amelyet a társadalmi környezet látványosan félreállít és nyomorgat; ám legalább a szükségletet tudatosítani kell: „egy eszményi értelemben vett értelmiség kritikai szellemére, elemző és világértelmező munkájára, higgadt bölcsességére és erkölcsi példájára ma legalább olyan nagy szükség volna, mint volt történelmünk korábbi szakaszaiban”. Végkonklúziója azonban jellegzetesen értelmiségi gesztus, maga a kierkegaard-i kétségbeesés: „Lehetséges volna, hogy a kelet-európai értelmiség leveszi talárját, tragikomikus álarcát, borostyánkoszorúját, és lelép a színpadról? […] Exit értelmiség.”17

Viszont ki volna hivatottabb a szerepkör betöltésére, mint az irodalmár értelmiségi? Aki az irodalom történetéből nemcsak az esztétikai szép, de annak járulékos tartalmát, az ethosz igazságának üzenetét is vallja, s például Babits világképét divatoktól független esztétikai-etikai egységként szemléli. Az értelmiségi irodalmár tudomásul veszi, hogy a literatúra mint élmény, mint szöveg, mint esztétikai tárgy bármiféle gyakorlati haszontól mentes, és amikor műelemzést végez, nem az éppen divatos elméletek konkurenciáját, a kulturális mező professzionális tekintélyeinek elvárásait tartja szem előtt, hanem az alkotás igazságértékét, amely egyedül és éppen akkor csakis az ő számára jelenik meg. A műalkotás igazsága nem az egymással vetélkedő teóriákban, hanem magában az alkotásban rejlik, és felismeréséhez értelmiségi típusú kritikai attitűd szükséges, ellentéte annak, amit Fuller entellektüelje malíciával szegez a tudósnak: „Amint megtanulnak úgy gondolkodni, mint M. Foucault vagy J. Habermas, többé már sosem kell maguktól kiokoskodniuk semmit”.18 Egyszóval az igazság, természetesen az esztétikai minőségekben kifejezett igazság megfogalmazása – eléggé kényelmetlen módon – gondolati műveletek eredménye, és nem is olyan könnyű ezt etikai megfontolások nélkül elvégezni. Babitsnak még viszonylag könnyebb dolga volt, egyrészt mert negatívja, fonákja felől közelíthette meg: „Ha az igazság egyetlen kritériuma a hasznossági elv – igazság az, amit föl tudunk használni –, akkor az igazság nem független többé az élettől és az érdektől.”19Ez az igazságfogalom jól láthatóan az irodalmár értelmiségi gondolatvilágában fogant (hiszen kizárólag a művészet és az irodalom „haszontalan” mai életünkben…). Könnyebb dolga volt másrészt, mert az emberek jelentős részében élt még – ha nem is a megvallás, meggyőződés, de legalább a szokásjog szintjén – az egyetlen, legfelsőbb isteni igazság transzcendenciaélménye, s ezt költőként tudta leghitelesebben összhangba hozni bölcseletével: „Hajlik a láng jobbra, / hajlik balra de mit neki / jobb és bal: ki csak fölfelé tör?” (Jobb és bal)

De mivel manapság, amikor a posztmodern dekonstrukció által jó szándékúan szétzilált világképben nem lehet ilyen egyetemes érvényű, abszolút igazságot felfedezni, nem marad más, mint egy erkölcsi-logikai paradoxonból levezetni: igazság az, amit akár a saját érdekem, hasznom ellenében is köteles volnék képviselni. Talán ez volna a szerepköre a klasszikus értelemben vett humanista értelmiséginek. A társadalom alrendszerei között (legalábbis morális értelemben) kiváltságos irodalmi mező az utóbbi évtizedekben oly módon alakult át, hogy ennek szereplői is kényszerűen alkalmazkodtak a haszonelvűség mindent átható normáihoz, és az alkotó, a kritikus, az irodalomtudós nemcsak szellemi, de anyagi értelemben is teljesítménymotiválttá vált. Mind többféle, szélesülő szakadék fut így a különféle csoportok között. Teljesítményorientált az átlagolvasónak tekintett csoport, mert gyakorlati hasznot vár az olvasmányaitól: vagy anyagi értékké alakítható ismeretet, vagy laza kikapcsolódást – a szakadék a szerző és a haszonelvű olvasó, az élményre vágyó és a haszonelvű olvasó között húzódik. Teljesítményorientált az irodalomtudós, amennyiben a haszontalan irodalom testén végzett értelmezői műveletektől hasznot vár, pozíciójának, kapcsolati tőkéjének erősítését – a szakadék a tudósi és az értelmiségi szerepkör között tágul.

Mindezek kellemetlen, de a globalizáció következtében csaknem törvényszerű választóvonalaknak tűnnek. A mi irodalmunk sajátossága, hogy az elkülönülés az értelmezői közösségeket nem pusztán szakmai riválisokként állítja szembe egymással, hanem összeférhetetlen attitűdök és értékfogalmak kizárólagosságával. A konferencia hívószavában („nemzeti szempontú irodalomértés”) megfogalmazott dilemmára is gondolok. Felfogásom szerint bármely, esztétikai értéket hordozó műalkotás, amelyet magyarul, magyar olvasóknak írtak, nemzeti kultúránk elidegeníthetetlen része, függetlenül attól, hogy valamely laikus olvasónak vagy értelmező közösségnek tetszik vagy nem tetszik, megfelel-e az ízlésének vagy sem. Az irodalmi mező középpontjában mégiscsak a műalkotásnak és az olvasónak kell állnia, minden más szereplő a kettejük közti közvetítést szolgálja, következésképpen az értelmezés semmi mást nem tehet, mint hogy az anyanyelvi és nemzeti kultúra keretei között létrejött mű értékeit vagy azzal szembeni kifogásait firtatja. Ebben az esetben fölöslegessé válik „nemzeti” vagy „nemzetietlen” szempontú irodalomértésről beszélni. Tudniillik (talán sikerült az eddigiekben bizonyítanom) egészében maga az irodalomelmélet mint tudomány került válságba: nem képes már autentikus válaszokat adni az irodalommal kapcsolatos lényegi kérdésekre; ezért fordul egyre sűrűbben a rokontudományok (szociológia, pszichológia, antropológia, kommunikációelmélet stb.) felé. A kulturális mező erővonalai akkor torzulnak el szélsőségesen, ha szereptévesztés következik be, a különböző értelmezői csoportok az értékközvetítés feladatát elsősorban pozícióharcként élik meg, bizonyos művek vonatkozásában a kizárólagosság: a teljes kisajátítás vagy a teljes elutasítás jogát gyakorolják. Ebben az esetben valóban értelmet nyerhet a „nemzeti” vagy „nemzetietlen” jelző, csakhogy ez már nem tudományosan megalapozott (esztétikai) értékkülönbözéseket, hanem politikai-ideológiai szembenállást, öncélú hatalmi harcot jelez.

És a laikus olvasónak, az értelmiséginek semmi köze a pozíciókért folytatott küzdelemhez; pusztán a műalkotás igazságához van köze. Mondjuk az Ábeléhez, aki fensőbbséges tudatú ellenségét párbeszédre kényszerítette:

 

– …én nem fogadom el.

– Mit nem fogadsz el?

– Magát ellenségnek.

Végül is egy ország kulturális alrendszerének színvonala, erkölcsi értékrendje azzal is mérhető, hogy melyik szerepkör válik benne meghatározóvá: a megfelelés kényszerétől irányított tudósé, vagy az igazságot – bár válságok és kételyek közepette – firtató értelmiségié.

 

Jegyzetek:

1 Konferenciánk témája (Irodalomértésünk helyzetéről) olyannyira sokféle megközelítést tesz lehetővé, ugyanakkor bensőséges, hogy attól tartottam: benne ragadhatok valamiféle belterjes panaszkodásban. Minthogy azonban kívülálló sem maradhatok, megkíséreltem „kölcsön venni” más szakterületek, elsősorban az irodalomszociológia nézőpontját. A témakörhöz közelről-távolról kapcsolódó néhány tanulmány jelentősen befolyásolta felfogásom kialakítását. A legfontosabbak: Pierre Bourdieu, Alapelvek a kulturális alkotások szociológiájához = A kultúra szociológiája, szerk. Wessely Anna, Bp., Osiris Kiadó, 2004, 174–185.; Robert Escarpit, Irodalomszociológia, Bp., Gondolat Kiadó, 1973.; Erving Goffman, A hétköznapi élet szociálpszichológiája, Bp., Gondolat Kiadó, 1981.; Eric Berne, Emberi játszmák, Bp., Gondolat Kiadó, 1984.; Herbert J. Gans, Népszerű kultúra és magaskultúra = A kultúra szociológiája… i. m., 114–149.; Peter Braun, A kultúra és az elbeszélés: A kultúratudományos narratológiáért = Antropológia és irodalom, szerk. Biczó Gábor, Kiss Noémi, Debrecen, Csokonai Kiadó, 2003, 27–42.; Pokol Béla, Veres Ildikó, A professzionális író, Valóság, 1994, 10. sz.; Johan Huizinga, Homo ludens, Szeged, Universum Kiadó, 1990.

2 Olyan dolgozattal is találkoztam, mely azt jelzi, hogy a különböző tudományterületek szempontjainak keveredése akár tévutakra is vezethet: Szabó Csilla, Az irodalom és a társadalom kapcsolata, Alkalmazott Nyelvészeti Közlemények, 2007, 1. sz.

3 A szerző a tudományelmélet és a nyelvfilozófia kérdéseit különös módon összemossa, és mivel a formális logika szabályait érvénytelennek tekinti, mondhatni szándékosan teremti az elméleti gondolkodás érthetetlenségét: „Az alapvető elméleti fordulatok újfajta világfelfogást föltételeznek, és új nyelvet, amelyen az új felfogás kifejezhető. Mármost egy új világfelfogás és a neki megfelelő új nyelv felépítése fölöttébb hosszadalmas ügylet, a tudományban is, a metatudományban is. Az új nyelv fogalmai csak akkor tisztázódnak, ha ez a folyamat már meglehetősen előrehaladt, és ennélfogva minden egyes szó más szavak, mondatok, gondolattöredékek, gesztusok összefüggésének a csomópontja, olyan szavaké, mondatoké stb., amelyek eleinte értelmetlennek tűnnek.” Paul Feyerabend, A módszer ellen, Bp., Atlantisz Kiadó, 2002, 418–419.

4 Steve Fuller, Az entellektüel: A negatív gondolkodás pozitív ereje, Bp., Napvilág Kiadó, 2005, 85.

5 Bojtár Endre, Az irodalmi mű értéke és értékelése = B. E., A kelet-européer pontossága, Bp., Krónika Nova Kiadó, 2000, 202, 206. – Korábbi, azonos című, de más felfogású tanulmánya megjelent: B. E., Egy kelet-européer az irodalomban, Bp., Szépirodalmi Kiadó, 1983.

6 Bojtár Endre, Test és lélek = Kalauz, Bp., Magvető Kiadó, 2003, 174–175.

7 Bojtár Endre, Az erkölcsi maximum = Kalauz… i. m., 204.

8 Günther Buck, Irodalmi kánon és történetiség = Irodalmi kánon és kanonizáció, szerk. Rohonyi Zoltán, Bp., Osiris Kiadó, 2001, 214.

9  Heller Ágnes, Európai identitás, modernitás és történelmi emlékezet, http://www.c3.hu/scripta/lettre/lettre26/heller.htm

10 Kulcsár Szabó Ernő, Laikus olvasás és esztétikai megkülönböztetés, avagy a műveltségi irodalomeszmény vége(?) = Laikus olvasók? A nem-professzionális olvasás értelmezési lehetőségei, Bp., L’Harmattan Kiadó, 2006, 78.

11 Kamarás István, Olvasatok, Bp., Osiris Kiadó, 1996, 330.

12 Uo., 318.

13 „A kánon kettős értelemben is az iskolából él: szüksége van az iskolára mint a hagyományozás közegére, általa nyer csak formát és történeti stabilitást, hiszen az iskola elsődlegesen nyelvi természetű intézmény. És megfordítva: az iskola is a kánonból él.” Buck, I. m., 203.

14 Gans, I. m., 118.

15 Molnár Tamás, Az értelmiség alkonya, Bp., Akadémiai Kiadó, 1996.

16 Szalai Erzsébet, Az elitek átváltozása, Bp., Cserépfalvi Kiadó, 1996, 132–133.

17 Hankiss Elemér, Írástudók árulása? = H. E., Proletár reneszánsz, Bp., Helikon Kiadó, 1999, 180.

18 Fuller, I. m., 70.

19 Babits Mihály, Az írástudók árulása, Bp., Magvető Kiadó, 1986, 25.

 

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap