Széchenyiből kiindulva...

Balogh Bertalan, cs, 09/21/2017 - 00:16

 

 

 

"Régi dicsőségünk fénye", és hasonlók... Amióta világ a világ, mindig siratta az ember a régi szép időket, szitkozódott a romlás térhódítása miatt, és ostorozta a jelent, mintha a jelen tehetne arról, hogy elmúlt a múlt. Széchényi is ezt tette, és egyáltalán, minden jóérzésű gondolkodó.

Szerintem, sokkal józanabbul hangzik az ilyen siránkozásnál a "nem léphetsz kétszer ugyanabba folyóba" hangzású felismerés.

Ugyancsak józanabb a dialektika is, amit persze nem Marx vagy Engels talált fel, sőt nem is egészen Hegel, akitől ez a két szakállas gazember lopta az egészet, hanem nála is sokkal régebbi bölcsek.

A siránkozás különösen most, a romlás elképesztő iramának idején vált hangossá, és senki sincs, aki értené, hogy a folyamat, amit romlásnak nevezünk se nem új, sem pedig nem természetellenes jelenség akkor sem, ha néha romlásból is valóban sok, ami sok.

Természetes, hiszen a világon semmi sem statikus körülöttünk. Nemcsak az a bizonyos folyó, vagy a dialektika, hanem az élet minden pillanata és jelensége is igazolja, hogy folytonos elhalás és újjászületés az élet, semmi más, mint csakis folyamatos halál és újulás. És mégis, és akkor is, ha bármerre nézünk, magunkba, vagy a világűrbe, vagy csak az óránkra pillantunk, vagy egyszerűen csak élünk, és akkor is, ha valóban semmi más soha az életben nem vett bennünket körül, mint éppen ez a bizonyos folyamatos születés és halál, az ember általában visszafelé bámul, csakis az elmúlást észleli, és sóhajt, és szidja a valóságot, a jelent, vagyis az átmenetet a múlt és a jövő közötti időt.

Furcsa az ember.

A folyóban élő halnak természetesnek tűnik a folyamatos áramlás, az ember viszont a nagy eszével úgy úszik az idő-árban, hogy nem előre néz, hanem állandóan a visszapillantó tükörbe, mintha legszívesebben tolatni akarna, hiszen rossz a jelen, mert csak a múlt volt a jó, a jövő pedig... az meg... ki tudja...!

Annyira "természet"-ellenes ez a lelki magatartás, hogy időbe tellene, mire ki tudná elemezni az ember az okát. De tény, hogy a jelen mindig rossz, és mindig a múlthoz képest rossz, és sohasem a jövőhöz képest.

Talán, mert bármi eszmében hisz is az ember, mind elavul közben, tehát nincs igazi ok hitre, bizakodásra, lelkesedésre igazi fogódzók nélkül?

Talán, mert a kit-tudja-milyen jövőnél sokkal világosabb a múlt ténye?

Talán, mert csakis a megtett út a kézzelfogható?

Talán, mert a múlton valahogyan már átverekedte magát az ember, a jövő meg csak újabb és újabb és éppoly sehová sem vezető verekedéseket tud csak sejtetni?

Lehet.

És legyen optimista az ember. 

 

 

Magyar Irodalmi Lap  

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám


 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

Inter Japán Magazin

Turcsány Péter honlapja

Jankovics Marcell honlapja

Papp Lajos

Magyar Irodalmi Lap