Szegedi emlékek '56-ból

T.Ágoston László, h, 10/23/2017 - 00:08

 

  Amikor megkaptuk az iskolában a továbbtanuláshoz a jelentkezési lapokat, összeült a család, hogy eldöntse a sorsomat. Tőlem is megkérdezték, mi akarok lenni. Költő - válaszoltam mély meggyőződéssel, mire rögtön ki is nevettek. Pedig akkor már  két versemet is kitették az iskolai faliújságra.

         - Pénzkereső foglalkozást kell választanod, fiam - mondta anyám. - Én tudom, hogy legszívesebben verseket írnál, de abból nem lehet megélni. Legyél asztalos, mint apád, meg nagyapád, vagy kovács, mint Lenkey öregapád. Abból el lehet tartani egy családot, de álmodozásból?... Én azt szeretném, ha tanulnál. Orvos lennél, mérnök, vagy tanár.

         - Te is csak álmodozol, mint a fiad - vetette közbe nagyapám. - Itt ez a műhely, tele szerszámmal. Egy élet munkája fekszik benne. Miért ne lenne asztalos? Olyan szégyellni való szakma ez? Nekem jó volt, meg az apjának. Ő is meg fog élni belőle. Én már úgy se nagyon tudok dolgozni, akár holnap beállhat a gyalupad mellé.

         - Az biztos, hogy van hozzá érzéke a gyereknek - fűzte tovább a gondolatot apám -, de maga is tudja, apuska, hogy manapság minden olyan bizonytalan. Mióta Szentmiklóson megszervezték a kátéeszt, egymás után adják vissza a mesterek az iparengedélyüket. Annyi adót vetnek ki ránk, hogy belegebedünk. Lehet, hogy holnapután újra beállítanak az államosítók. Akkor aztán mihez kezd? Emlékezzen csak negyvenkilencre! Most, hogy meghalt Sztálin, egy kicsit lazábbra engedték a gyeplőt, de mi lesz, ha újra megszorítanak bennünket?

         - A tudást senkitől se lehet elvenni - dohogta az öreg. - Én Szibériában is asztalos voltam. Hadifogolyként is megbecsültek, mert szükségük volt rám.

         - Nyugdíjas állásba kell adni - sóhajtott föl a tűzhely melletti rozzant fotelben nagyanyám. - Látjátok, mi is egy életen át dolgoztunk, mint az állatok, és öreg napjainkra itt állunk egy fillér jövedelem nélkül. Ott az a két kishold föld, amit összekuporgattunk, azt is el akarja venni a téeszcsé.

         - E ám az anyjuk... azt vegyék el, amit maguk  gürcöltek össze! - szikrázott föl az öreg szeme. - Ameddig én élek, ide egyetlen államosító, vagy téeszcsészervező se teszi be a lábát, mert a kisbaltával hasítom ketté a fejét.

         - Mondjad, csak mondjad, hátha meghallja valaki, aztán úgy lecsuknak, hogy belefeketedsz! - csattant föl nagyanyám. - Ha te is megmaradtál volna a vasútnál, most lehetne egy kis nyugdíjunk. Tényleg, kisfiam, nem akarsz vasutas lenni?

         - Forgalmista - kapta el a szót anyám. - Szeretsz tanulni, menj el technikumba! Aztán még akár állomásfőnök is lehetsz.

         Nekem teljesen mindegy volt, mit határoznak felőlem, ha már költő nem lehetek. Így hát szépen kitöltöttük a jelentkezési lapot, és beírtuk a vasútforgalmi technikumot. Csupán annyit tudtunk róla, hogy Szegeden van, és kollégiumban kell majd laknom. Anyám és nagyanyám már előre törölgették a könnyeiket, nagyokat sóhajtoztak, hogy hónapokig nem látjuk majd egymást, de nem szóltak.  Talán azért, mert az ő ötletük volt, s következetlenségnek tűnt volna, ha éppen ők kezdenek el sajnálgatni. No, meg azért is, mert a férfiak bizonyosan leintették volna őket. Nagyapám hat évet töltött a fronton, meg hadifogságban az első világháborúban. Apám is négy évig volt katona. Ők azt tartották; akkor válik a fiúgyermek felnőtté, ha kirepül a családi fészekből. S ha már a gyalupad helyett a forgalmista tárcsát választottam, vállaljam  vele a távolságot is.

         Teltek, múltak a hónapok. Egyre inkább megbarátkoztam a gondolattal. Nézegettem a vasutasokat, igyekeztem kihallgatni a beszélgetésüket. Szolgálatba jártak, ingyen utaztak a vonaton, meg szalutáltak is, ha találkoztak. Akár a katonák. És nem azt mondták, hogy például a hat óra tíz perckor induló vonattal utaznak, hanem az ötvenöt huszonhármassal. A mozdonyt se mozdonynak nevezték, hanem a jó öreg négyhuszonnégyesnek. Vonzott ez az ismeretlen világ. A végén már alig vártam, hogy ott lehessek én is.

         Aztán egy meleg nyári napon megjött az értesítés. Azt írta az igazgató, hogy a kollégiumban folyó átalakítási munkák miatt némi késéssel, szeptember 23-án kezdődik a tanév. Ekkor kell elfoglalnom a helyemet a Londoni körúti épületben.

         Elővettem a szekrényfiókból nagyapám dalárdista sapkáját, s naphosszat mást se tettem, mint szalutáltam a tükörnek. Lelki szemeim előtt hosszú, csattogó szerelvények vonultak el, és csupán tőlem függött, hogy megállítom, vagy továbbengedem őket. Mintha nőttem is volna néhány centit...Csak az nem tetszett, amikor anyám rámszólt, hogy húzzam ki magam, mert ki látott már görbe hátú forgalmistát?!

         Apám egy jókora ládát csinált kihúzható fedéllel. Az egyik felére az otthoni címünket írta, a másikra a kollégiumét. Abban küldöm majd haza a mosnivalót, ők meg posta fordultával küldik vissza a tisztát. No, meg belefér a levél is.

         Több szó nem esett a dologról. Legalább is előttem nem. Apám, meg nagyapám esténként bezárkóztak a szobába. Azt mondták, beszélgetnek, de a rádió recsegéséből tudtam, hogy a Szabad Európát hallgatják. Utána meg mindig komoly, gondterhelt arccal meredtek maguk elé. Közben anyám és nagyanyám szorgalmasan varrtak, mostak, vasaltak, készítették össze a holmimat.

         Aztán eljött a várva várt nap. Délután két nagy bőrönddel fölültünk a pesti vonatra. Onnét indult a szegedi valamikor éjfél körül. Amikor fölültünk rá, engem elnyomott a buzgóság. Akkor ébresztett föl anyám, amikor megérkeztünk. Mire kitörölgettem a szememből az álmot, már az iskola előtt bandukoltunk.

         Olyan volt az udvar, mint valami zsibvásár. Soprontól Záhonyig, az egész országból jöttek a leendő első osztályosok. Legalább százötven gyerek, s majdnem kétszer annyi kísérő. A vasutas intézet növendékei külön csoportban álltak. Ők már ismerték egymást, évek óta együtt nevelkedtek. Árva, vagy félárva gyerekek voltak. Irigykedve néztük őket, mert nekik egyenruhájuk is volt. Tányérsapka, meg kék posztó öltöny, mint a felnőtteknek.

         A megnyitó után átmentünk a kollégiumba. Kollégium? Az volt fölírva nagy betűkkel a homlokzatára, hogy PETŐFI LAKTANYA. A kapuban fegyveres őr állt, az udvaron páncélautók sorakoztak. Az igazgató megmagyarázta a szülőknek, hogy még nem ürítették ki az egész épületet, de néhány héten belül kivonul a honvédség, és a miénk lesz az egész. Itt fogják berendezni a tantermeket is.

         Anyám kissé idegenkedve lépett be a hálóteremnek nevezett körletbe. Kockakő padló, emeletes ágyak, a folyosón sorban a fal mellett vasszekrények. Ezekből a hálótermekbe is jutott néhány az ablakok mellé. Negyven ágy egy szobában...

         - A tanulók foglalják el az ágyakat! - harsogta valaki. - Utána sorakozó a szekrények előtt!

         Mire odaértem a nagy tülekedésben, már csak felső ágy jutott. Azt se tudtam, hogyan kell fölkapaszkodni rá. Az egyik fiú mutatta meg a létrát, ami az ágy végében lógott.

         Ebéd után kikísértem anyámat a vonathoz. A búcsúzásnál elszorult a torkom, de igyekeztem tartani magam. Az ő könnyei kibuggyantak, s fátyolos hangon bíztatott.

         - Ne szomorkodj, kisfiam, hamar elszalad ez a néhány hónap, karácsonyra otthon leszel. Aztán meg újra itt a nyár...Csak a tanulással foglalkozz, semmi más nem fontos!

         Visszaballagtam a kollégiumba, beültem a vécébe, és jól kibőgtem magam. Hallottam, hogy a mellettem lévő fülkében is zokogott valaki.

         Ébresztő után sorakozó, aztán kettes sorokban átvonultunk az iskolába reggelizni. Ott volt a konyha. Délben és este ugyanez. Elöl, hátul egy - egy nevelőtanár, mintha rabok lettünk volna. Délután volt kimenő, de meg kellett mondanunk, hová megyünk és miért. Nagyon irigyeltem a padszomszédomat, aki újszegedi fiú volt, s tanítás után hazamehetett. Hát még amikor elmesélte, merre járt, mit csinált előző délután. Egyik nap randevúja volt egy lánnyal. Kettesben mentek moziba.

         Nekem is tetszett egy lány. Osztálytársunk volt. Többször beszélgettünk a szünetekben. Hosszú, barna copfja volt, és mélybarna szeme. Hívott, menjek ki délután a városba A Tisza - hídnál vár, és megmutatja a folyópartot. Madarat lehetett volna fogatni velem. Aztán az utolsó órán kettesre feleltem pályafenntartás pályafenntartásból. Tanár elvtárs, a nevelőtanárunk  egy hétre megvonta a kimenőmet. Amikor legközelebb a városban jártam, újra láttam őt, a barna copfost a Széchenyi téren. Kézen fogva sétált egy kintlakó harmadikos fiúval. Bánatomban úgy földhöz vágtam a pályafenntartás könyvet, hogy széthullottak a lapjai. Tanár elvtárs megtudta, s újra megvonta a kimenőmet.

         Közben a katonák kiürítették a következő épületszárnyat. Újra költözködtünk. Délutánonként tanulószoba előtt, és vacsora után vaságyakat hurcoltunk, szekrényeket cipeltünk. Én meg írogattam haza a leveleket, hogy talán mégis jobb lett volna, ha asztalosnak adnak... Anyám csak nyugtatgatott, hogy gyorsan telnek a hetek, nemsokára itt a téli szünet.

         Október 23-án este, takarodó után különös zaj szűrődött be az utcáról. A mi hálónk az első emeleten volt, ablakai a szomszédos gyárudvarra néztek. Egy szűk sikátor választotta el egymástól a két épületet. Talán nem is utca volt, csak valamiféle átjáró, mert szinte az ablakunkig tornyosult a fal mellé felrakott sóder. A gyárudvaron emberek rohangáltak, kiabáltak. Voltak köztük civilek, meg katonák is. Messziről úgy hallatszott, mintha a vaskaput döngetnék. Nem a mi katonáink voltak, hiszen néhány nappal előbb, amikor a rádióban elhangzott Nagy Imre miniszterelnök beszéde, összepakolták a holmijukat, és úgy elmentek, hogy még kapuőr se maradt. Nem tudtam, mi volt abban a beszédben, mert mi nem hallgathattuk meg. A katonák kitették a rádiót az ablakba, ők meg ott ácsorogtak az udvaron, és hallgatták. Fontos dolgokról eshetett szó, mert a végén a sapkájukat is földobálták a levegőbe. Mi csak az ablakon keresztül láttuk, mert Tanár elvtárs mindenkit fölparancsolt a szobákba, és becsukatta velünk az ablakokat. Pedig olyan szép, napsütéses őszi délután volt...Aztán a katonák fölültek a páncélautókra és elmentek.

         Szóval villanyoltás után volt ez a nagy kiabálás, rohangálás, kapudöngetés. Mindenki az ablakhoz rohant, de semmit se láttunk, mert a kapu az utca másik végén volt. Aztán egyszer csak olyan durranásokat hallottunk, mint amikor a katonák gyakorlatoznak. Az egyik fiú kinyitotta az ablakot, és kiállt a párkányra, hogy jobban lásson. Mások a szekrények tetején lökdösődtek. Mondták is, hogy mit látnak, de össze - vissza beszéltek, lehet, hogy nem is láttak semmit.

         Hanem amikor Tanár elvtárs belépett a szobába és meglátta őket, hirtelenjében elkezdett dadogni. Akkora pofont kent le a legközelebb álló fiúnak, hogy ráesett az ágyra.

         - Az anyátok istenit, rohadt, csibész kölykök! - mondta most meg egy szuszra. - Azonnal ágyba mind! Nem halljátok, hogy lövöldöznek az utcán? Más se hiányzik nekem, mint hogy valamelyiknek baja essen. Én vagyok értetek a felelős, értitek?! A tüntetők el akarják foglalni a Kenderszövőt. Tudjátok, mit jelent ez?

         Nem tudtuk. A tüntetés szóról is csak valami halvány sejtelmünk volt, amit a történelemkönyvből tanultuk. A kíváncsiság viszont annyira a hatalmába kerített bennünket, hogy megfeledkeztünk a kötelező engedelmességről. Senki se mozdult.

         - Nem értitek? Hiába pofázok? Ez nem gyerekjáték, fiúk! Egyik oldalon a gyár, a másikon a piactér, mögöttünk a Csillag Börtön. Lőnek...  

         Csak álltunk, és néztünk rá értetlenül. Mit toporzékol itt nekünk ez az ember? Különben is, ha odakint fölborult a rend, az ő hatalma is megrendült fölöttünk. Akkor meg...Eszünkbe jutottak a kimenőmegvonások, a takarodó utáni ellenőrzések. Juszt se hajtjuk végre a parancsait. A végén már majdnem sírt mérgében. Dühösen megfordult, és ránkcsapta az ajtót.

         Másnap az iskolában nem volt tanítás. Nem  jöttek be a szegediek, sem a környékről bejárók. A tanárok közül is sokan hiányoztak. Két - három osztályt ültettek össze egy tanterembe, s valaki fölolvasott egy könyvből, vagy társasjátékot játszottunk. Ebéd után az udvar egyik sarkába félrevonultak a negyedikesek néhány idegen férfival. Beszéltek valamiről, amit mi nem értettünk, Aztán elmentek valahová. Estefelé nemzetiszínű karszalaggal tértek vissza, a kezükben puska. Beálltak nemzetőrnek. Attól kezdve se az iskola, se a kollégium igazgatóját nem láttuk majd' egy hónapig, s a tanáraink nagy része se mutatkozott az iskolában. Tanár elvtárs se. Az idősebb diákokból szervezték meg a felügyeletet.

         Néhány nap múlva ismét költözködtünk. Visszajöttek a katonák. Nem azok, akik elmentek, valami más alakulat. Amíg ők ott voltak, az udvarra se mehettünk le. Minden étkezéshez géppisztolyos őrök kísértek bennünket. Azóta se tudtam eldönteni; védtek - e bennünket, vagy foglyok voltunk.

         Szinte naponta hurcolkodtunk. Hordtuk a vaságyakat a kollégiumból az iskolába, az iskolából a kollégiumba. Arról persze szó se lehetett, hogy kimenjünk a városba. Hallottuk, hogy más iskolák fölvonultak a Széchenyi térre, a szomszédos gyárban is sokszor volt kiabálás, rohangálás. Volt néhány idősebb fiú, akik az ablak alatti sóderrakáson leereszkedtek, és kiszöktek a városba. Ők hozták a híreket a tüntetésekről, lövöldözésekről, sebesülésekről, halottakról. Esténként a piactér felől is hallottunk lövéseket. Állítólag a börtönt akarták ostrom alá venni, az őrök meg viszonozták a tüzet. Amikor reggelizni mentünk, csendes volt minden. Az éjszakai csetepaténak nyoma se maradt.

         Egyik éjjel egy negyedikes fiút húztunk be az ablakon. Fölmászott a sóderhegyen és bekopogott. Nagyon izgatott volt.

         - Srácok, nagy balhé van. - mondta. - Jönnek az oroszok. A nemzetőrök már kivonultak eléjük a pesti út mellé. Puskákkal tankok ellen...

         - Menjünk mi is! - lelkesedett az egyik fiú.

         - Pont te hiányzol oda, kispajtás. Így, pizsamában...Aki tud, menekül a városból. Tankokkal jönnek, szétlövik Szegedet. Itt kő kövön nem marad. A jugoszláv határ felé még nyitva az út. Éjszakánként elkötik a halászcsónakokat, úgy csurognak le a Tiszán. Olaszország befogadja a menekülőket.

         Másnap azt beszélték, hogy a város tíz - tizenkét éves gyerekei összeszedték az eldobott fegyvereket, és a dorozsmai út mellett fölmásztak a fákra, úgy várták az oroszokat. Az egyik kezében elsült a puska. Erre ész nélkül ugráltak le a fákról, és  futottak be a városba a hírrel, hogy "jönnek, jönnek, bennünket már majdnem lelőttek!" Néhány nap múlva teherautóval mentek összeszedni az elhagyott fegyvereket.

         No, de akkorra már tényleg bejöttek szovjetek. A hatalmas tankoknak nem kellett különösebb ellenállástól tartaniuk. Még a falak is beleremegtek, amint végigmentek az utcán. Elfoglalták a mi kollégiumunkat is. Csupán annyi változott, hogy egyik alakulat helyett a másik katonái kísértek ebédelni. Katona, katona. A géppisztolycső mindig a hátunkba meredt.

         Amikor már újra elkezdtek járni a vonatok, jöttek a szülők az ottrekedt gyerekekért. Volt, akiért hiába jöttek. Vagy megunta a várakozást, és hazaszökött, vagy lecsorgott egy sötét éjszaka a Tiszán, vagy eltűnt a kollégiumból. Hová, merre, hogyan, senki se tudta.

         Apámék majdnem egy hétig jöttek vonattal, gyalog, szekéren, ami éppen fölvette őket. Mindhárman sírtunk az örömtől, hogy újra láthatjuk egymást. Hazafelé már könnyebb volt az út. A második éjszakán otthon aludtam a régi, megszokott, földszintes ágyamban. Se puskaropogás, se kiabálás. Szokatlan volt az a nagy csönd.

         Több, mint két hónapot töltöttem otthon. Nagyapám  nagyon beteg volt már, alig kelt föl az ágyból. Kérés nélkül beálltam a helyére a gyalupad mellé, és úgy dolgoztam, mintha el se mentem volna hazulról. Egész nap húztam a fűrészt, toltam a gyalut.

         Apám se szólt, nem firtatta a technikumot. Anyám is csak akkor hozta szóba, amikor megjött az értesítés, hogy két hét múlva újra kezdődik a tanítás Szegeden.

         - No, mi legyen veled, fiam? - kérdezte. - Összecsomagoljuk a holmidat, vagy itthon maradsz?

         - Én nem tartóztatlak - dünnyögte apám -, te választottad, illő, hogy végigcsináld.

         - Nem akarok én megfutamodni - válaszoltam -, de abba a kollégiumba nem megyek vissza.

         --Hát hová?

         - Mit tudom én...albérletbe, vagy bárhová, de a laktanyába nem.

         - Megértelek, fiam, de te is érts meg minket. Egyedül dolgozom, és itt van az öcséd, húgod, meg öregapádék is. Nem tudjuk kifizetni az albérletet. Próbáld meg, hátha most jobb lesz...

         Rábeszéltek? Nem tudom. Tény, hogy visszamentem. De mielőtt otthagytak volna a kollégiumban, arra kértem őket, sétáljunk egyet a városban, mert a diákok még akkor se mehettek ki a kapun egyedül.

         A hídon mentünk át Újszegedre. Mindkét oldalán ott álltak még a tankok, a járdán meg élesre töltött géppuskák vigyáztak a járókelőkre. A Széchenyi téren odalépett hozzánk egy férfi, lekapta a fejemről a diáksapkát, és anyám kezébe nyomta.

         - Erre jobban vigyázzanak, asszonyom! - mondta.  - A felnőttektől nem félnek ezek a mongol katonák, de ha diáksapkát látnak, azonnal elhúzzák a ravaszt.

         - Forduljunk vissza - szólt apám. - Majd megnézzük máskor Újszegedet.

         - Én átmegyek - mondtam konokul, s már indultam is a híd felé. Hogy is engedtek volna egyedül...Amint a hídfőhöz értünk, megmozdult a tank tornya, s ránkszegeződött a géppuska csöve. A többi állás előtt ugyanígy haladtunk el. Visszafelé nemkülönben. Valami megmagyarázhatatlan virtus hajtott, hogy megmutassam; úgy se mernek rám lőni. Éreztem, hogy ezek az aprótermetű, pufajkába öltöztetett katonák sokkal jobban félnek, mint én. Végtére is én itthon vagyok...

         A kollégiumban hamarosan megszűnt az őrség, csak egy öreg portás maradt, aki olykor félrenézett, ha ki akartunk surranni a kapun. A régi osztály azonban nem jött össze. Sokan kimaradtak. Különösen az a copfos lány hiányzott, aki októberben randevúra hívott. Úgy hírlett, az apját letartóztatták, börtönben várta az ítéletet. Lehet, hogy éppen a Csillagban? A lány meg elment dolgozni a szövőgyárba. Soha többé nem találkoztam vele. Pedig ha jól meggondolom, egy kicsit miatta jöttem vissza...

         Csöndes volt a város, akár a temető. Az utcákon fegyveres, pufajkás karhatalmisták járőröztek, s az asszonyok közül nagyon sokan jártak talpig feketében. Az üzletek kirakatai szegényesen bámultak a sorban állókra.

         Egyik délután, tanulószoba előtt kiültünk az ablakba nézelődni. Alattunk éppen két pufajkás, géppisztolyos férfi sétálgatott. A társam cinkosan rámkacsintott, aztán jó hangosan megkérdezte, hogy ők is hallják;

         - Olyan gyenge volt ma az ebéd a menzán. Nem tudod, hol lehetne egy kis kolbászt szerezni?

         - Én nem, de ők biztosan tudják - feleltem, és nagyot nevettünk.

         - Hé, fater! - szólt le a társam. - Maguk árulják a Kádár kolbászt?

         A két férfi nagyon dühös lett. Nem véletlenül, hiszen abban az időben úton - útfélen a Kádár kolbásszal zrikálták őket. Lekapták a vállukról a géppisztolyt, és csípőből elengedtek egy - egy sorozatot. A golyók ott csapódtak be az ablakpárkányba a fenekünk alatt.

         Falfehéren estünk be a szobába, s rögtön bezártuk az ablakot. Szerencsére egyikünk se sebesült meg.

         Alig telt el néhány nap, a tanulószobán látogattak meg bennünket a pufajkások.

         - Osztály vigyázz! Sorakozó! - vezényeltek.

         Csak néztünk, mi ez már megint, de nem volt mit  tennünk, teljesíteni kellett a parancsot. Tanár elvtárs, akit akkor már Tanár úrnak  kellett szólítanunk, reszketve dadogott az asztala mögött.

         - De kérem, elvtársak, ezek a gyerekek tanulnak...Én vagyok a felelős értük...

         - Kuss! .- szólt rá az egyik. - És kezeket föl! Neked is, tanító bácsi. És főleg pofa be!

         - Igenis , kérem, de mi itt ülünk már több, mint két órája. Nem tettünk semmit...

         - Én fogjam be a pofádat?!

         Aztán magasra emelt kézzel fölsorakoztattak bennünket a fal mellett, és meg kellett mutatnunk a cipőnk talpát. Akiét nedvesnek találták, kivitték a folyosóra. A vécénk éppen eldugult, bokáig jártunk a vízben. Persze, hogy akadt, akinek nedves volt a cipőtalpa.

         Vacsoráig ott őriztek bennünket a tanulószobában. Aztán jött egy másik pufajkás. Intett nekik, és mind elmentek. Azt se mondták, hogy fapapucs. Másnap hallottuk a szegediektől, hogy valaki megszökött a Csillagból. Az egész várost átkutatták utána.

         Megint írtam haza, hogy ha egy héten belül nem jönnek értem, akár el se induljanak, mert biztosan nem találnak itt.

         A következő hétfőn nagy izgalommal tárgyalták a harmadikosok, hogy nyilvános akasztás lesz a Csillag udvarán. Bárki bemehet, akinek van személyazonossági igazolványa. Állítólag ki se nyitják az őrök, csak föl kell mutatni. Akkor még csak a tizennyolc éveseknek volt személyijük. Mi szóba se

 jöhettünk, csak hallgattuk a nagyok alkudozását.  Volt, aki két üveg szilvalekvárt ígért egy személyazonosságiért. Mindenki látni akarta, hogyan akaszt Bogár Imre. Egyesek azt is tudni vélték, hogy azt a pasast akasztják, akit a kollégiumban kerestek. Nemzetőr parancsnok volt októberben.

         A további fejlemények már nem nagyon izgattak, mert közben megjött a levél; anyám a hét közepén eljön értem. Sikerült elintézniük, hogy a szentmiklósi gimnáziumba átvesznek, csak különbözeti vizsgát kell tennem.

         Így ért véget az én ötvenhatos szegedi hányattatásom. Soha nem lett belőlem forgalmista. Nem tanultam meg se a mozdonyok nevét, se a vonatok számát. A tovacsattogó szerelvényeket is mások állítják meg helyettem, mert soha nem tanultam meg katonásan szalutálni.

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám


 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

Inter Japán Magazin

Turcsány Péter honlapja

Jankovics Marcell honlapja

Papp Lajos

Magyar Irodalmi Lap