Székely András Bertalan: Közép-Európa ketyegő bombája: Trianon 1/3

Szerkesztő A, h, 06/04/2018 - 00:08

 

 

 

 

 

Népünk sorstragédiáinak egyik legnagyobbika – Muhi és Mohács után – kétségkívül az 1920. június 4-i párizsi (tévesen: Párizs környéki) békeszerződés. E lassan évszázados traumát a szétdarabolt nemzet máig nem heverte ki: nemzettudati, lelki, demográfiai, társadalmi, gazdasági, bel- és külpolitikai, valamint más következményei máig hatnak. Amíg a két világháború között legalább beszélni lehetett a bajról, sőt a közgondolkodást uralkodó eszmeként áthatotta a jogos területi revízió gondolata – ami a bécsi döntések formájában részeredményekhez is vezetett –, addig a kommunista hatalomátvételt követő fél évszázadban még a szóba hozását is büntették. Szinte csak a rendszerváltozás óta születhettek meg, majd sorakozhatnak könyvespolcunkon az elemző-, illetve dokumentumkötetek e sorsdöntő évekről. A teljesség igénye nélkül csak néhány szerző és cím ezek közül: Gerő András (szerk.) Sorsdöntések [1989]; Raffay Ernő: Trianon titkai, avagy hogyan bántak el országunkkal... (1990); Galántay József: A trianoni békekötés 1920 (1990); Palotás Zoltán: A trianoni határok (1990); Kajetán Endre: A második Mohács (1992); Vecseklőy József: Nemzetgyilkossági kísérlet. Trianon (1919. Párizs) (1993); Kollányi Károly: A trianoni boszorkánykonyha (1993, 1999); Érdi M. Ferenc, Juba Ferenc, Puskás László, Rada Tibor, Szilassy Sándor (szerk.) A Trianon forrásai I. (1994); Kovács Géza, Zsiga Tibor (szerk.) Trianon és a “hűséges falvak” (2004); Szidiropulosz Archimédesz: Trianon utóélete (2005). E kötetek sorát gyarapítja – elősegíti a tisztánlátást és ezáltal a fájóan hiányzó nemzetstratégia megalkotását – egy eddig méltatlanul homályban maradt szakmunka reprint kiadása. Horváth Jenő diplomáciatörténész, külpolitikus, egyetemi tanár, a Magyar Külügyi Társaság egykori ügyvezető igazgatója tudományos és gyakorlati politikai munkásságának tengelyében a Duna menti népek sorsközösségének tanulmányozása, egyengetése állott. Ezért is dicséretes, ha egy ilyen szakember egyik fő művét, a revízió szükségességét forráskutatásokkal alátámasztó A milleniumtól Trianonig című összefoglalóját – amely számos társával 1945 után indexre került, így gyakorlatilag hozzáférhetetlenné vált – a Szent István Társulat 1938. évi eredetije alapján, hasonmás kiadásban a mai nemzedékek számára is elérhetővé teszik.

A közel 300 oldalas eredeti művet Major Zoltán adta közre, s látta el mintegy 180 oldalnyi bevezető tanulmánnyal, bibliográfiával és annotált névmutatóval, amelyek – utalásszerűen tartalmazván az újabb kutatások eredményeit is – megnövelik a könyv használhatóságát. A közreadó pálya- és korképében elhelyezi a szerzőt és életművét a magyar tudomány és politika történetében. Ezek szerint Horváth Jenő (1881–1950) 1905-ben tett bölcsészdoktori vizsgát és szerzett középiskolai tanári oklevelet a budapesti tudományegyetemen. Már ez idő tájt kitűnt íráskészségével: Az erdélyi szász városok közgazdasági viszonyai a nemzeti fejedelemség megalakulásáig című doktori értekezéséért az egyetem Pasquich-díjjal tüntette ki. Pancsován, Gyöngyösön, Jászberényben és Szolnokon tanított, megtanult németül, angolul és franciául, s egyéves tanulmányútra Angliába utazott. Tanári évei alatt kezdett el publikálni a szaksajtóban és önálló kötetekben. Aggódva érzékelte már akkor, hogy “a magyarországi nemzetiségeknek a magyarsággal való szembeállítása lehet az a mód és eszköz, ahogyan és amellyel Magyarországot megsemmisíteni törekednek”. Épp ezért historikusként az elsők között szorgalmazta a múlt század elején a haza területén élő népek történetének rendszeres, összehangolt kutatási kereteinek megteremtését. Karácsony Sándor szellemi ösztönzése eredményeképp megírta nemzetiségeink vázlatos művelődéstörténetét, ezzel foglalkozó egyetemi tanszék megalakítását sürgette, konkrét kutatási, cselekvési programot vázolt fel, a forráskutatásoktól egy nemzetiségtörténelmi szemle létrehozásáig. Tudományszervező ambíciói mellett a politikai közvélemény ismeretterjesztő, népszerűsítő formálását is alapvetőnek tartotta. 1911-ben a kolozsvári tudományegyetem magántanárrá habilitálta Márki Sándor ajánlására, akivel ezután munkatársként másfél évtizedet dolgozott. 1912-től a váradi jogakadémián rendes tanár volt, ezen életszakaszához köthető többek között a Balkán és a világpolitika időszerű kérdései című magyar és angol nyelvű füzetsorozat, valamint a szintén mindkét nyelven közzétett Magyarország függetlensége és területi épsége. A nagyváradi jogakadémia felhívása a nyugati egyetemekhez című, két kiadást megért műve. 1919-ben, Teleki Pál felkérésére, az MTA megbízásából megírta Hungary and Serbia című munkáját. Mindeközben itthon és nyugaton a publicisztika eszközeivel is szolgálni igyekezett a magyar területek védelmét. Ezen írásokban jogos különbséget tett hazai kisebbségeink integritást tisztelő autonómiatörekvései és a cseh, román és szerb zsákmányszerző imperializmusok között. 1919 elején, szintén Váradon jelentette meg Külpolitikai berendezkedésünk és a magyar állam elhelyezkedése az európai államrendben című, jövőbe mutató brosúráját, amely nyugati és lengyel orientációt javasolt a szomszédainkat manipuláló orosz befolyás ellensúlyozására. Külpolitikai nevelő, kultúrdiplomáciai cselekvési programot ajánlott a felnövekvő politikus nemzedéknek.

A nagyváradi királyi jogakadémia megszűnte – 1919. júniusa – után visszatért a gyakorlatban már megcsonkított anyaországba. Az 1920-ban megalakult Magyar Külügyi Társaság az ország legidőszerűbb sorskérdését: a békediktátum békés revízióját állította tevékenysége középpontjába – eddigi munkássága alapján semmi meglepő nincs abban, hogy Apponyi Albert elnök június 4-én (!) Horváth Jenőt kérte föl az ügyvezető igazgatói teendők ellátására. Már ugyanazon évben megindította és közel másfél évtizedig szerkesztette a Társaság folyóiratát, a Külügyi Szemlét, majd előadásokat tartott a Műegyetem Külügyi Szemináriumán. Ahogy a kötetet szerkesztő Major fogalmaz, Horváth történetfelfogása teljesen mentes a provincializmustól. A diplomáciatörténetet, a nemzetközi jogot a kutatásban és az oktatásban szintetizálni akarta, az egyetemes és a nemzeti történettel együtt. A “merjünk tudásban, ismeretben, szorgalomban nagyok lenni” Horváth Jenő-i programját Major Zoltánnal együtt magunk is máig időszerűnek vallhatjuk: “Lehet szó arról, hogy a történelem szakszerű művelésében alapul a magyar történelmet vegyük, de a magyarság történetén kívül figyelemmel kell lennünk a magyarsággal együttélt honi népek fejlődésére is (ez az együttes tudománycsoport a hungarológia); szó lehet arról, hogy a magyar történelemmel kapcsolatban különös figyelmet fordítsunk a szomszédos országok és nemzetek, különösen a Dunamedence, Közép-Európa és a Balkán történetére.” Az életművet tanulmányozva az sem tűnik véletlennek, hogy a Magyarország és a nemzetiségi kérdés 1815–1920 című történelmi tanulmányának előszavát is az 1920. június 4-i dátummal jegyezte. Elemzése ott is gazdag tényanyagot vonultat fel, ám kerüli a polémiát, hogy a haza népei közötti kölcsönös megértést szolgálja. Másik, Spectator álnéven megjelent tanulmánya: A trianoni béke megalkotása 1915–1920 (1924) összefüggésbe hozza a török kiűzése utáni újratelepítés nemzetiségi jellegét és a XX. századi történéseket, hangsúlyozván, hogy a történelmi Magyarország a nemzeti kibontakozás és megújhodás lehetőségét is megteremtette népei számára. Rámutatott arra is, hogy a Habsburgok csak a németet ismerték el nemzetnek, a birodalmukban élő többi népet és nemzetiséget – köztük a magyart – sohasem tekintették azzal egyenrangúnak, ami Magyarország szuverenitásának nemzetközi megítélésére is kedvezőtlenül hatott a Monarchia időszakában. Az 1848–1867 közötti években pedig különösen elítélte az udvarnak a nemzetiségek és a magyarság szembeállítására tett gyakorlati lépéseit.

Utóbbi művében részletesen dokumentálta azt a tételét is, miszerint “a trianoni rendelkezések eredete így nem a helyszínen és nem a lakosság óhajai körül keresendők, hanem azokban az információkban és javaslatokban, amelyeket a cseh, szerb és román agentúrák nyugat-európai képviselőiknek rendelkezésére bocsátottak”. Vagyis: ellentétben az 1945 óta sulykoltakkal, döntően a külső erők mondták meg, mit is “akarnak” a magyarországi szerbek, románok, szlovákok, ők adták a fegyveres megszállások alatt sebtiben ös

A néptestvériség eszméjének Horváth Jenő-i megfogalmazása a XXI. század kül- és kisebbségpolitikusai számára is megszívlelendő: “a Dunamedence népei a magyar állam területét közös birtoknak tekintették, és valamennyien Szent István koronájának védelme alatt állottak. A fentiek alapján tehát a magyar kormány bölcsen jár el akkor, ha elődeinek hagyományához híven nem pusztán a magyarság, hanem a Duna-medence összes népeinek érdekeire és szenvedéseire mutat rá, és ezzel világos bizonyítékát nyújtja annak, miszerint nem őt illeti meg a felelősség azért, mert a Dunamedence népei egymástól elszakadtak, egymás nélkül megélni képtelenek és vis maior következtében egymáshoz még közeledni sem tudnak. Hanem hogy a trianoni szerződés megalkotói voltak azok, akik a Dunamedence békés fejlődését megakasztották, annak népeit békés együttélés helyett egymással szembeállították, jövőjüket bizonytalanná tették.”

Folytajuk...

 

Forrás: Polísz, 2006. 97. szám

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap