Székely András Bertalan: Közép-Európa ketyegő bombája: Trianon 2/3

Szerkesztő B, k, 03/11/2014 - 00:14
 
 

 

 

Folytatás...

 

Horváth külügyi társasági ténykedéséhez fűződik még a Háborús felelősség (1928–31) és a South Eastern Affairs (1931–39) című folyóiratok szerkesztésében való meghatározó közreműködés. E történeti-politikai szemlék világnyelveken, a magyar kérdést a közép-európai és balkáni térség geopolitikai meghatározottságába ágyazták, nagy tudományos felkészültséggel. Az 1930-as évtized végén jelent meg a tudós két összefoglaló, nagy műve: A milleniumtól Trianonig és A magyar kérdés a XX. században című kétkötetes, szintetizáló munka. Az előbbi, amely az 1896 és 1920 közötti negyedszázad hazai történetét dolgozza fel világpolitikai összefüggésbe ágyazva, nemrégiben került újrakiadásra, s képezi további gondolkodásunk tárgyát. A kötet vizsgálódásainak tengelyében a magyar állam lehetőségeinek, érdekeinek, önállósága megvédésének szempontjai állanak. Nem klasszikus országtörténetet ad, hanem a századelő európai és globális folyamatainak összefüggésrendszerébe illeszti a bel- és külpolitika történéseit. Esszéisztikus stílusú, imponálóan adatolt, olvasmányos írás ama világtörténelmi fordulópontról, ami az angol–német megegyezés elmaradásának folyományaként, az oroszok – a Nyugat által jóváhagyott – balkáni, közép-európai térnyerését dokumentálja. A közreadó Major Zoltán szerint “Horváth Jenő műve cáfolata annak a ma is fellelhető véleménynek, mítosznak, hogy az 1945 előtti polgári közvélemény, történetírás kritika nélkül ítélte meg a magyar politika cselekedeteit”. Egyfelől ostorozza a 30 millió magyarról szőtt álmokat, elítéli a személyi és pártpolitikát űző politikusokat, a szélesebb társadalmi rétegek és a nemzetiségek iránti csekély érdeklődést. Másrészt súlyos hibának tartja a milleniumi Magyarországon a külpolitikai érzék elsorvadását, a köldöknéző belterjességet. Nem Jászi Oszkárnak az osztrák centristákkal rokon felfogása alapján, de Horváth is eljutott az országon belüli nemzeti közösségek és a többnemzetiségű Erdély autonómiájának igenléséhez. Megállapította, hogy a régi magyar állam sem volt egyéb föderációnál. A kötet hat fő egységből épül fel. Az indító fejezet az ezeréves Magyarország 1896. évi állapotát vázolja fel. Már itt szembeállítja a Rákosi Jenő-féle álmodók és a valóságot számba vevő Andrássy Gyula és Tisza István nemzetpolitikáját. Az utóbbiak – az előbbiek magyar imperialista álomképével szemben – azzal számoltak, hogy a sok százados együttélés folyamán “a politikai értelemben vett magyar nemzet olyan mértékben erősödött meg, hogy valamennyi nemzetiség sietett az alkotmány sáncaiba kerülni, a politikai nemzet fogalmában a magyarsággal egybeolvadni. Reális megfigyelés szerint a Dunamedencében olyan közösség alakult, mely a magyar államnak növekvő egybetartozással együtt növekvő súlyt és erőt biztosított (...) a szentistváni magyar állam különböző fajú népei külsőségekben, gondolkodásban, sőt vérszerűleg is egyre nagyobb hasonlóságot és egybetartozást, közösséget és egységet mutattak”. Amíg az 1895. évi nemzetiségi kongresszus a magyar állam területi egységének fenntartása mellett követelt területi önkormányzatot és regionális közigazgatási anyanyelvhasználatot, addig ugyanakkor Párizsban prágai, belgrádi, bukaresti küldöttek – tehát idegen állampolgárok – már a magyar állam és a magyarországi nemzetiségek érdekei ellen szervezkedtek. Ez utóbbi gyűlésen szerepelt első ízben a csehszlovák elnevezés, vagyis az a szándék, hogy a csehek a szlovákok földjére vetettek szemet, ami a következő évben Prágában szervezeti formát is öltött Ceskoslovenská Jednota néven. A csehek pánszláv propaganda-lehetőségét az is elősegítette, hogy a kettős monarchiában, osztrák hivatalnokként minden fontosabb közös intézményben ott ültek... A román és a szerb mozgalmak hátterében az 1878-ban felszabadult két balkáni állam húzódott meg. Az elhanyagolt magyar vidékekről megindult el- és kivándorlás előnyeit, szerbiai és romániai bankok finanszírozta földvásárlások révén a hazai szerbek és románok élvezték, idegen függés alá rendezve a magyarországi kisebbségi közösségek egy részét. A feltáruló helyzetkép ugyanakkor a horvát terjeszkedési törekvésekkel szemben a balkáni magyar–szerb érdekközösségre is rávilágít. A németséget a szerző a legpatriótább nemzetiségnek nevezi, amely a pángermán törekvéseket maga utasította vissza. A könyv második nagy egysége az európai helyzet átalakulását taglalja a vizsgált időszak első évtizedében. Átfogó elemzését kapjuk a monarchia magyarokra nézve hátrányos jellemzőinek, nevezetesen annak, hogy a közös ügyeket hivatalból németül intézték, a vámuniónak, a nemzetközi politika folytán orosz érdekkörbe kerülésünknek, továbbá az oroszok csehekkel, ruténekkel összehangolt szervezkedésének. Ez utóbbi a federatív mozgalom fedőneve alatt, kimutatható osztrák segédlettel, a magyarországi nemzetiségek és a magyarság szembeállítására vált alkalmassá. Az eszme az udvarnál nem kisebb támogatóra talált, mint Ferenc Ferdinánd trónörökös, aki felesége útján a csehekkel tartott összeköttetést, magyarellenes alapállásának pedig számtalan helyen és formában hangot adott, egész az ország katonai megszállásának tervével bezáróan. Az orosz diplomácia már ebben az időszakban lépéseket tett a monarchia gyengítésére s a majdani szétzúzása utáni légüres térbe való benyomulásra. A szerb királyi dinasztiaváltásban (az Obrenovicsok helyére a Karagyorgyevicsek kerülésében) is kimutatható a szerepük, de a délszlávok egyesítése gondolatának a hátterében is ők állottak. A Dalmácia, Bosznia-Hercegovina, sőt Horvátország birtoklásáért felélénkült korabeli tevékenység mögött szintén orosz törekvéseket kell látnunk. Az 1906–1910 közötti koalíciós küzdelmek és a boszniai válság bemutatása képezi a kötet harmadik fejezetét. Horváth szükségesnek érezte itt leszögezni, hogy a sokszor félremagyarázott népiskolai törvényében “Apponyi nem a nemzetiségek elnyomására törekedett, hanem az államnyelv elsajátítását szorgalmazta, melyre a hatósággal való érintkezésben a lakosságnak szüksége volt”. Ugyanakkor elismerte, hogy “szerencsétlen volt azonban e rendelkezés azért, mert azt a látszatot keltette, hogy az állam különböző ajkú polgárait anyanyelvük használatában korlátozza, és a magyar állam csak nem-magyar elemeinek kényszere útján bír magyar jelleggel”. Végső soron csak azt rótta föl az egyébként jó szándékú grófnak, hogy kellőképpen “ő sem foglalkozott a nemzetiségekkel, míg ellenségei kitartóan és rendszeresen a magyar államot egybefogó kapcsok meglazításán fáradoztak”. Nem tekinthetjük összeesküvés-elméletnek a szerző tényközléseit, miszerint Maniu Gyula későbbi magyar országgyűlési képviselő már 1893-ban esküt tett egy idegen állam, Románia belügyminisztériumában, hogy egész életét a magyarországi románok forradalmasításának szenteli, vagy hogy Hodzsa Milán, szintén magyar parlamenti képviselő, azon cseh politikai körökkel működött együtt, akik Felső-Magyarország elszakítására törekedtek. Rámutatott Horváth Jenő arra is, hogy ennek a jól szervezett mozgalomnak az európai köztudattal érintkezést kereső központja akkor Bécsben (később Prágában, illetve Párizsban) volt. Innen juttatták (dez)információikat például Seton-Watson angol vagy Björnson norvég írók magyarellenes propagandájához. Amíg a magyar közélet nem mérte föl az országra leselkedő veszélyt, “a magyar érdekekkel szemben álló körök viszont Ferenc Ferdinánd trónörököst szerezték meg vezérüknek, és így érkezett be nyertesként az a federalizmus, melynek végcélját (...) Ausztria–Magyarország feldarabolása képezte”. Az idegen erők az intelligencia és a papság egyes köreiben immár szövetségesekre találtak, akik a rutén görögkatolikus, valamint a szerb és román görögkeleti egyházi autonómia bástyái mögött meghúzódva végeztek államellenes izgatást.

Ferenc Ferdinánd – bár meghitt kapcsolatokat ápolt a magyarellenes cseh és román körökkel – a Monarchia olyan trialista átalakításában gondolkodott, amelynek harmadik pillére a régi horvát állam feltámasztásával létrehozandó délszláv állam lett volna, Dalmáciát is magába foglalva. A kötet szerzője a kor magyar politikusainak hibájául rója fel, hogy ahelyett, hogy ez időben a horvát nacionalisták megnyerésére törekedtek volna, külön unionista pártot hoztak létre, így Bosznia–Hercegovina megszállása után előbbieket Ausztria érdekkörébe taszították, bár a magyar-horvát érintkezés a súrlódás ellenére egyelőre korrekt maradt.

Az események gyorsan peregtek. Az 1907 januárjában elfogadott választójogi törvény alapján lebonyolított választáson az osztrák parlament 516 mandátuma közül mindössze 233-at birtokoltak németek, minek utána Ausztria német jellege megszűnt. Magyarország – az osztrák példát látva – önvédelemből még inkább elzárkózott az általános választójog megadása elől, nehogy szláv állammá váljon, ami a feldarabolódás “előszobája” lehetett volna. 1908-ban – orosz támogatással – Prágában össz-szláv kongresszust tartottak, ekkor került az irányítás T. G. Masaryk professzor kezébe. Közben kiéleződött az osztrák–szerb ellentét (boszniai válság), mivel a Ferenc Ferdinánd által támogatott, horvát vezetésű trializmussal a magyarokon kívül a szerbek is szemben álltak. Bosznia–Hercegovina annektálását Andrássy és Apponyi ellenezték. Mindeközben a horvát nacionalisták nagyhorvát, a szerbek nagyszerb állam létrehozásán munkálkodtak. A nemzetiségi parlamenti képviselők 1910-ben Budapesten “az osztrák centristákkal szövetkezve várták az időt, amikor Ferenc Ferdinánd trónra lép, és megveti alapját az ő nagy osztrák összbirodalmának, melyben a magyarok hátra fognak szorulni”. A polgári radikálisok “Prága, Bécs és Belgrád hasonló elemeivel együtt Páris felé orientálódnak, honnan Magyarországot valamennyi problémájával együtt Pétervárra kívánták átutalni”. Horváth Jenő könyvének negyedik fejezete Magyarország 1911–1916 közötti önvédelmi harcát taglalja. Az imponálóan részletes diplomáciatörténeti bevezetés az orosz támadás előkészítésével foglalkozik. E körbe tartozik a még 1907-ben létrejött entente cordiale, amely viszont az öreg Ferenc Józsefet győzte meg arról, hogy ezzel szemben csak a német birodalom nyújthat kellő támogatást, annál is inkább, mert Itália 1909-ben lemondott a Monarchia Oroszországgal szembeni adriai védelméről. Ferenc Ferdinánd halála után közzétett programjából kiderül, hogy Magyarország önállósága megszüntetésével kívánta átalakítani a monarchia alkotmányát. A birodalom minden tartománya és nemzetisége önkormányzatot élvezett és közvetlenül az uralkodó alá tartozott volna. A tervezet Horváth szerint “a királytól szentesített magyar törvények elleni támadásnak volt minősíthető”, a vezérkarban pedig “készen állott Magyarország katonai megszállásának tervezete (…) A Ferenc Ferdinánd nevében és az ő számára elkészített javaslattal szemben, amely (…) a magyartól idegen jellegű, osztrák összmonarchiának képezte alapját, Tisza István a kettős monarchia fenntartására és az 1867-iki kiegyezés védelmére vállalkozott.” Az 1910. évi választásokon győztes Munkapártjának programja gyakorlatilag a koronaherceg elgondolásának antitézise volt: nem egyetlen birodalom, hanem a kettős monarchia s azon belül a szuverén magyar állam és a független magyar nemzet értékeinek biztosítására irányult. Ezért volt szálka kezdettől fogva mindenki szemében, akik az ország szétdarabolását tűzték ki célul. “Tisza Magyarország megújhodott erejét a Dunamedence népeinek egymással való megbékítésére, a szabadságra törekvő balkáni népek támogatására, az ezekre építhető idegen hódító és hatalmi politika ellensúlyozására kívánta érvényesíteni (…) mindezekkel az erőkkel szemben Tisza pusztán Ferenc Józsefre és a dualizmusra támaszkodott, mert ez utóbbinak keretei között vélte megtalálni azt a lehetőséget, hogy a Mohács óta szünetelt magyar külpolitika ismét életre kelhessen.” 1911-ben orosz védőség alatt megalakult a Balkán Szövetség az ott élő ortodox népek török alóli fölszabadítására, ugyanakkor Ausztria–Magyarország ellen. A következő őszön kitört Balkán-háború román részvétele mögött már Erdély elszakításának szándéka húzódott. Tisza megnyilatkozásaiból mindeközben nyomon követhető, hogy a Szerbia bekebelezését célzó német nyomásnak ellenállt. 1913 júniusában Szerbia és Románia Bukarestben titkos szerződést kötött a Magyarország területéből való nagyobb terület elszakítására. Tisza István ennek ellenére 1910 óta fáradozott egy magyar–román megegyezés létrehozásán, amely természetszerűleg orosz és francia érdekeket sértett. Előbbiek még a hajdúdorogi magyar görögkatolikus püspök meggyilkoltatásától sem riadtak vissza (debreceni merénylet), utóbbiak pedig nyomást gyakoroltak mindkét félre a magyar–román tárgyalások megszakítása érdekében.

 

Folytatjuk...

 

Forrás: Polísz, 2006. 97. szám

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap