Székely Bertalan Emléknap

Szerkesztő A, k, 08/21/2018 - 00:11

 

 

 

 

 

 

Székely Bertalan Emléknap

Aki ecsetjével a lelkünket érintette meg

 

Volt egy korszak a magyarság életében, a 19 század és annak a második fele, amely a képzőművészet magyar rajongóit igen elkényeztette, hiszen több tucat határainkon túl is ismert tehetség, s száznál több regionális hírnevű festőnk alkotott egyszerre. Sajnos, talán ez a művészeti tehetségtobzódás volt az oka annak, hogy művészeink nem itthon maradtak, hanem külföldön kerestek boldogulást, vagy ha itthon maradtak, akkor kevés kiállítási lehetőséghez, mecénáshoz, vagy egyáltalán fizető vevőhöz jutottak.

Itt, erre jön a „bezzegelés”: bezzeg más korban, más népnek fiai, vagy akik művészi tehetségük mellé az eladhatóság kalmárszemléletét is birtokolták, világhírre tudtak jutni. Végigtekintve nem is egy akkori hazai tehetségünk életútját, felvetődhet a kérdés: mindegyik művészünk világhírű kívánt lenni, azaz a hazai közönség műértésén és szeretetén kívül a nagyvilágot is meg kívánta hódítani? Több olyan festőnk is volt, aki külföldre ment, majd hazatért és itthon alkotott, vagy aki, ha idegen földön is élt, végig hazakívánkozott.

Az 1835. május 8-án született Székely Bertalan végigjárta az utat, amit kortársai, mégis, lelkülete révén, más volt. Nem kisebbítve más nagy festőnket, Székely Bertalan az ecsetjével a lelkünket, a magyarság lelkét érintette meg. Nem, nem csak simogatta, hanem ecsetje kifejező vonásaival belénk is vágott, s nézve-merengve képein most is érezzük némely képén a felemelő érzést, másutt a vádat, de összességében a szeretetet és a büszkeséget. Ő a magyar, aki nekünk, magyaroknak alkotott, olyan képeket is, amelyek fájón lüktető pontokat érintettek régen, s érintenek lelkünkben manapság is, mégsem érezhetjük rosszul magunkat. Székely Bertalan szándéka ma is hat: lásd magad, magyar! Lásd hibáid, lásd nagyságod, lásd önmagad. De mindenképpen büszkén húzd ki magad, mert magyar vagy!

Székely Bertalan alkotásai tükröt tartanak elénk: ez a magyar.

Egri nők – a hősiesség példái, amikor egy reménytelennek látszó helyzetben is meg lehet, sőt meg kell mutatni, hogy egy világbirodalomnak is ellen lehet állni, kevés emberrel, de egységes akarattal!

II. Lajos holttestének megtalálása – a király, a rossz király, a bűnös király, a táncos király, a tékozló a halálában felmagasztosul. Az idegen így a halálában, vagy halála után lesz magyar. Csak egy koronája volt a sok közül II. (Jagelló) Lajosnak a magyar, a mohácsi síkon történő elhalálozásával viszont csak MAGYAR  király lett, hiszen ott, Mohácsnál vele együtt a magyar állam, a középkori Magyar Királyság bukott.

V. László és Czillei – vigyázz az idegenekkel! Vigyázz a neked rosszat akarókkal! Leginkább a kedves szavúakkal vigyázz, akik arcodba mosolyognak, boros kupát nyomnak a kezedbe, műsorral szórakoztatnak, de csakis azért, hogy téged és országod tönkretegyék.

Dobozi Mihály és hitvese – menekülj, míg lehet. És amikor menekülni nincs hová, tudd, mit kell tenned!

Vérszerződés – amikor a magyarság nagyjainak, vezetőinek a népért össze kell fogniuk! Utat kell a vezetőknek mutatniuk, vérükkel pecsételve meg a szerződést: ők megmaradnak a választott úton!

Zrínyi kirohanása – a hősies önfeláldozás példája.

És még folytathatnánk a sort. Mind-mind nagyszerű képek! Székely festészete az embert nem is azért fogja meg s nem ereszti el, mert minden ecsetvonásában látszik a mesterségbeli tudás, hanem alakjai ránk néznek, tekintetük a tekintetünkkel összekapcsolódik, a dráma nem szemünk előtt játszódik, hanem körülöttünk történik. Részesei vagyunk a megfestett múltnak!

A régi székely családból származó, ádámosi nemesi előnevű Székely Bertalan előbb mérnöknek készült és a bécsi műegyetemen tanult. Itt is kiváló rajzkészségéről tett tanúbizonyságot, elvégre egy mérnöknek jól kell tudnia rajzolni. Ez a rajztudás azonban egy kissé másnak bizonyult, mint a többi leendő mérnöké. A pontos rajz mögött hatalmas szenvedély, nagy akarás lobogott, még a felszín alatt, de már kitörni kész erővel.

Édesapja, aki kormányszéki tisztviselő volt, nyugodt, polgári foglalkozást szánt fiának. Székely Bertalanból viszont a rajzai által világot teremtő és elénk táró képesség 1851-ben olyan mértékben tört a felszínre, hogy otthagyva a nyugodt rajzú mérnöki tanulmányokat rajz- és festészeti stúdiumokat kezdett.

Előbb Bécsben rajzolt és festett, másolta ő is, az akkori képzőművészeti oktatás szerint a régi mesterek akadémikus, pontos, precíz rajzait. Vágya, hogy ő mást csináljon, hogy ne csupán dokumentáljon rajzai és festményei által, hanem felrázza nézőit, tovább űzte. Drezda, München, Berlin, majd Franciaország. Megfordult Hollandiában, Németországban, Olaszországban, Angliában. Mindenhol, minden nemzetiségű művésztől, élőktől a rajziskolákban és holtaktól a tárlatokon, múzeumokban tanulni akart. Tanulni, hogy fejlessze önmagát a nagy cél érdekében. Korai festményein is már ott lobog a harcos akarat s a vágy, hogy festményeivel hozzánk, nézőkhöz nyúljon.

Először úgy nézett ki, hogy bármennyire is akar, nem sikerül elérnie célját. Vándorlásaiba belefáradt, kissé csalódott is, így hazatért szülőföldjére, Erdélybe. A festészettel nem kívánt felhagyni, a jövő szerencséjére nem, bár tehetségét aprópénzre – szó szoros értelmében – váltva, cégtábla-festészettel foglalkozott. Kocsmák, szabók és szatócsok cégérei hirdették Székely Bertalan korlátok közé zárt tudását. Rajzórákat is adott, de érezte, hogy nem a cégtáblafestés és a műkedvelőkkel történő foglalkozás élete célja.

A fiatalember keresett, keresett, kereste a titkot, amellyel a benne lobogó lángot festészete által mindenki elé tárhatja.

Már a külföldi rajzképzőkben rádöbbent a rajzoktatás korlátjaira, ugyanis a merev szabályok szajkózása a tehetséget megöli. Viszont Székely a túlzott szabatosságtól is viszolygott, festőművészként és különösen rajztanárként ragaszkodott az akadémikus rajz törvényszerűségeihez.

Egy csehországi kitérő után – amelynek során megnősült – 1859 telén újra Münchenbe ment Pilotyhoz, a híres-neves mesterhez, tanulmányai folytatására. Itt, az akadémiai festészet szabályainak pontos betartásával, de lobogó lelkületét jól visszaadva könnyed ecsetkezeléssel, szél fújta hajjal festette ifjúkori Önarcképét. Ez a nem túl nagyméretű kép a realista magyar portréfestészet egyik remekműve. Itt már teljes erejével megmutatkozik Székely romantikát és akadémizmust elegyítő festészete, és a nézőt magához, a műveihez közelvonó ereje. Ugyancsak itt készült a korszak festészetére annyira jellemzően nagyméretű (140 x 181,5 cm) festménye, amely első jelentős történelmi kompozíciója: II. Lajos holttestének megtalálása. Itt, bár színpadszerű a tér és az egész jelenet, romantikusan meseszerű a fehér leplen fekvő halott király, mégis a  pontos-gondos beállításból kirobban a dráma, s szétfeszíti a vásznat. Székely Bertalan eme képével bemutatkozott a korabeli közönségnek, amely külföldön csupán egy jól megfestett képet látott, itthon azonban értettük a drámát. Ezek után következett a Dobozi Mihály és hitvese című vászna, amelyben csupán a tűztenger lobogása borzasztja el a külföldit, esetleg a nagyon figyelmest a távolban megvillanó kardok, de felteheti a kérdést, hogy ez az alak az előtérben, a hangsúlyos főhős mire készül? Felesége miért bontja meg ruháját, miért tárja mellét a főhős felemelt késének?  Néhány külföldi értetlenül megborzonghatott: micsoda gyilkosság készül itt, s miért kell ennek festményen helyet biztosítani? Nekünk, magyaroknak viszont nem kell bemutatni a képet, se azt, amit ábrázol. A lángtengert, a törököket, a menekülést, s a szégyentől való menekülés nagy elhatározását…

Székely Bertalan képein mind jobban szembetűnő lett az egyéni stílus, a lobogó magával ragadás, amelyet az akadémikus komponálás, a pszichikai jellemzés és a naturalisztikus anyagábrázolás együttesen támogatott.

1862-ben aztán Pestre költözött, hiszen a magyarok értették meg igazán festményeit, mivelhogy festményeit elsősorban számunkra, magyarok számára készítette.

Ebben az időszakban – elsősorban művészete kiteljesítése miatt – rövid időre külföldre, Hollandiába majd Párizsba ment, hiszen ekkor a monumentális festészet problémái foglalkoztatták. Elképelései és vázlatai gyűltek a nagy történelmi tablók megfestésére. Például 1863-ban megalkotta a VII. Károly császár menekülése című művét, amellyel – kevés ilyen van művészetében – külföldi történelmi téma felé nyúlt. A külföld azonban csupán a kompozíciót és a festészeti módot értékelte, ugyanis Székely, bár ebbe a képébe  lendületét belevitte, de a sorsközösség nem tűnik ki rajta úgy, mint magyar témájú képein.

1864-ben ismét hazatért, hogy itthon, itthoni levegőn, az itthoni környezet számára alkossa meg két jelentős történelmi művét, a Mohácsi vész, majd az Egri nők című vásznait, amelyekkel nagy sikert aratott hazánkban.

Ez a kor a kiegyezési tárgyalások korszaka, a szó szerinti egyezkedésé az uralkodóház és a magyarság politikai vezetői között. Ebben az időszakban az ausztriai ház alá rendelt magyarságnak fel kellett emelnie fejét, meg kellett mutatnia önállóságát, nemzeti múltját. Székely képei ezért hatottak ebben a korban elementáris erővel! Figyelmeztetések, példaállítások és leginkább fejfelemelésre késztető alkotások voltak ezek.

Ezekben az időkben a történelmi tablói mellett sok illusztrációt készített Eötvös József, Petőfi Sándor és más költők, írók műveihez.

Majd, már a kiegyezés után, 1870-ben elkészítette V. László és Czillei című, 123 x 222 cm-es nagy vásznát, amellyel figyelmeztetett a művészet csendes eszközeivel, de elgondolkodtató módon. Csendes, tespedt, fülledt hangulata ellenére is – vagy éppen ezért – ordít felénk a kép: magyar, vigyázz! A jelen bora, szórakozása számít, vagy pedig az eltékozolni kész jövendő?

Czillei (Cillei) Ulrik gróf – a magyar történelemben nem először megjelenő idegen ember, aki idegen érzelmekkel idegen érdekeket szolgál – éppen urával, az ifjú és félrevezethető, meg nem utolsósorban mulatságokkal és borral elkábított királlyal készül egy újabb okiratot aláíratni. Nem tudhatjuk, hogy ez az idegen tanácsadó újabb birtokot kér a még meglévő királyi javakból, valamely ellensége – talán egy jó magyar – halálos ítéletét íratja alá, vagy éppen az egész Magyar Királyság végítélete van a kezében. Abban a korban, az 1860-as évektől kezdve szinte a Monarchia végéig sok vita volt úgy az újságokban, mint az otthonokban és a Parlamentben is az osztrák és a magyar együttélésről. Ezért figyelmeztetett Székely: vigyázz, magyar, nézd meg jól, mit tesznek eléd!

Utolsó nagyszabású történelmi művét, a Zrínyi kirohanását 1879-ben fejezte be. Ezek után inkább tájképeket, portrékat festett, ő, a nagy történelmi festő, s egyre inkább a tanítással, az ifjú festőnövendékek képzésével foglalkozott.

1871-ben az úgynevezett Mintarajziskola tanára, majd 1902-től igazgatója lett. Akkor már mindenki, még a Habsburg király is, elismerték festészeti tehetségét és pedagógiai munkásságát.

Székely Bertalan nem a múltba tekintett vissza, hanem a jövőbe is, bátran, kíváncsian. Erre utal nem csak abban a korban modernek számító pedagógiai – látványon alapuló – tanítása, hanem a fotográfia alkalmazása is. Különösen jelentősek mozgáskutatási tanulmányai, amelyekhez nemcsak a rajzi eszközöket, hanem a fényképészetet is felhasználta.

A nyarait Szadán, ebben a Gödöllőhöz közeli kis faluban töltötte, ahol elhunyta után emlékmúzeuma nyílt. Megkapóak gyors ecsetkezelésű, a múló, tünékeny pillanatot megfogni akaró vázlatai, például a Parasztudvar piros szoknyás lánnyal, vagy a Szadai ház. Ezekkel a festményekkel a nagy történelmi pannók festője mintegy a mindennapok hőseinek, az egyszerű, dolgozó parasztoknak, a népnek állít maradandó emléket.

Székely Bertalan 1910-ben halálozott el. Életében sok kitüntetést kapott, például 1867-ben a Ferenc József-rend lovagkeresztjét. Az, hogy megbecsült tanár majd igazgató lehetett, akire a jövő magyar festőit bízták, s akinek keze alá tucatszám áramlottak a tehetségek, életében és halála után is kiállításokon láthatjuk műveit, a legszebbeket a Magyar Nemzeti Galéria állandó kiállításain, akiről máig könyveket adnak ki, aki tankönyvek lapjain szerepel, történelmi műveivel illusztrálva egy-egy korszakot, eseményt – mindez kevés! Hisz más nagyszerű festőink is egy égi felhőn üldögélve elmondhatják ugyanezt. Székely Bertalan a lelkét vitte a magyar történelmi festészetbe, amely lélek a művész halála után is lobog, s fog lobogni mindig, ameddig vannak, élnek emberek eme földön, akik tudják, hogy mit jelent egy rövidke szó: Mohács. És tudják, milyen tartalom van eme két szó mögött: Egri nők. Mert magyarnak kellett lenni akkor is, és magyarnak mostan is, hogy tudjuk, értsük, átérezzük: Mohács nem csupán egy földrajzi név a sok közül, ahogyan az, hogy Egri nők, nem bármely egri nőt takar, hanem a hősöket.

Székely Bertalan az ecsetjével rajzolt történelmi tablóin figyelmeztetett, nevelt és állított elénk példaképeket. Ahogyan állít elénk ma is, meg nem szűnő erővel!

 

Petrusák János

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap