Székely Jula: Boszorkány dúlta éjszaka

Szerkesztő B, v, 06/03/2018 - 00:03

Boldogult férjemmel a havasokat jártuk minden évben, és gyűjtöttünk meséket, imákat, hiedelmeket, s mindent, ami egy néprajzost érdekelhet. Egyik alkalommal ez 1966-ban történt fölmentünk a Tarkő havasára. Ezúttal János Pál, a csikszeredai múzeumigazgató vezetett minket. Szinte négykézláb mászva mentünk fölfelé, mert annyira meredeknek bizonyult a hegyoldal. A nagy Tesla magnót a gyűjtőszalagokkal, s a filmfelvevőt János Pali tanácsára félő volt hogy a meredeken összetörnek Jávárdi patakában egy csángó asszony házánál hagytuk. Tarkő havasára éppen napszentületkor értünk fel. Pont odaérkezésünk idején ereszkedtek be hegyoldalon az erdőlők, (favágók, famunkások) ahhoz a pár kalyibához, ahová a szeredai múzeumigazgató kalauzolt el bennünket. Ott egy gazda fogadott minket, Félixnek hívták, ami szokatlanul hatott ebben a környezetben, de hát a feleségét is Emerenciának nevezték, így hát aztán jól megvoltak. Egyébiránt mind a gazda, mind a kalyibák körül sertepertélő erdőlők csíkszentdomokosi illetőségűek voltak. Az egyik kalyibába, ez a bizonyos Félix lakott a feleségével. Ez előtt állt egy nagy kutyaól, előtte félelmetesen hatalmas kutya kushadt. Távolabb bizalmatlan pásztorkutyák félkörben, merthogy ez a Félix juhokat is tartott. A másik kalyiba a más kettőnél nagyobb a favágók hálóhelyéül szolgált. És volt egy harmadik is, a kollektivistáknak fenntartva, kik a termelőszövetkezettől, tanácstól, vagy a párttól jártak ki, hogy ellenőrizzék, épül-e az új világ itt is, az isten háta mögött, s az emberek dolgoznak-e. Na, ebbe a vendég kalyibába helyeztek el minket. (Érezhetően szívesebben láttak minket, mint a felsőbbség embereit. Miután elhelyezkedtünk, s faltunk egy keveset, bekérezkedtünk a favágók szállására. Bár az egész napos nehéz testi munkától fáradtak voltak, mégis szívesen fogadtak bennünket egy kis esti beszélgetésre. Szó esett erről is, arról is, de én úgy siritetettem a beszéd fonalát, hogy valahogy boszorkányokról essen szó, mert erről akartam volna írni akkoriban éppen.
Azonban nehéz dolgom volt, mert az emberek csak hímeltek, hámoltak, szégyellették a babonaságot . De én csak tovább erőltettem azzal, hogy elmondtam egy szépasszony történetet. Erre is még egy kis hallgatás lett a válasz, csak az egyik idősebb favágó mondta tréfásan, hogy őt már nemigen kerülgetik a szépasszonyok. Dehogy nem válaszoltam, s bár szép nem vagyok, bizonyításul átöleltem. Persze láttam a szemén, hogy ő is, én is igen jól tudjuk, hogy a szépasszonyok egyáltalán nem szépek, s nem is emberi, hanem túlvilági lények. A megjelenési formájuk pedig igen változatos lehet. Van, hogy éjszaka fénycsóva formájában jelennek meg, s olyankor igen szépen mozsikálnak, s egy fa likas gyökerei között tűnnek el. De a szépasszony teljesen át tud változni bárkivé, bármivé, ismerősöddé, férjeddé, feleségeddé. Nem egyszer mesélték, hogy a világháború idején egyetlen éjszakára hazatért a férj a vágyódó asszonyhoz. Ám virradatra nyomtalanul eltűnt. Másnap az asszony elmondta a szomszéd öregasszonynak, hogy miként járt az éjjel. Az felvilágosította, hogy Ügyelj, me t megnyom, s kiszípja az erődöt, me t ez nem az urad, hanem szépasszon vót. Ha jőne megint, nezzed a lábát, ha lúdlába van, azt nem tudja eltakarni, akkor a vót!
Ezért hát azt mondtam az öregnek:
Maga is jól tudja, hogy én nem az emberi szépasszonyokra gondolok, hanem olyanokra, akiknek lúdlába van!
S bátorításként elmondtam, hogy miképpen találkoztam elébb a gyimesközéploki állomáson olyan lóval, ahol a gazda próbálta kibogozni a lova sörényit, amit a szépasszonyok fontak be. Kérdeztem a csángó embert, hogy tán nem szépasszony tette ezt, csak annyit válaszolt: A! (már minthogy az ) Másodszor Homoródon láttam befont hajú lovat, kiket éjjel a szépasszonyok tettek csúffá. No, ezekkel meggyőzhettem, mert végre elkezdett mesélni. Amikor még gyermek vótam, a nagyapám nyaranként felment a kalyibához. Ilyenkor az állatait is ott tartotta: teheneket, juhokot, s pár kecskét es. Egyszer a nagyapám mán elrendezte a dógokat estére, s még eccer kiment, hogy egy kicsike fát készítsen a tűzhöz éjszakára. Hát ahogy kiért, hát hallja, hogy valahol nagyon szépen mozsikálnak. igen csudálkozott a dolgon, de azt gondóta, hogy valami úrféle megbolondútt, s felhozott valami mozsikásokot a havasra. A szépasszonyok eszibe se jutottak. Hanem mikor a fát esszekészítette, azután bément, a tüzet megigazította, megvacsorált, s lefeküdt. Éjfélekor megebredt, hogy a tűzre tegyen, s akkor felfigyelt arra, hogy gyermeksírás hallatszik az ajtón kűjjel.
Hát ki az, aki éjjel kicsi gyerekkel megindul a havason? kérdezte az öreg magában Ejsze, bolond!
Kinyitotta a kalyiba ajtaját, s az ajtó előtt ott állt egy tizenkét éves forma leánka. Nagyon hosszú haja vót, s az ki vót bontva. S a sírt ott.
Jaj, ki leánkája vagy, te? kérdezte az öreg Hol keresnek tégedet? Honnat bódorogtál el?
De a leánka csak állt s tovább sírt.
Úgy rizegsz, hát látom, fázol. Jere bé a melegre! Füttöz meg!
A leánka hang nélkül bélépett, nem szólt a semmit. A nagyapám elment a sarokba a tejhez, mert egy csiporval, s oda akarta tenni a tűzhöz, hogy egy kicsikét megmelegítse a leánkának.
S ahogy lehajolt a tűzhöz, s odatatte a csiprot a tejvel, akkor eszrevette, hogy a leánkának lúdlába van. Abba helybe keresztet vetett. Mikor meglátta ezt a lúdlábú leánka, belérúgott a tűzbe. Úgy szétspriccelt a tűz szikrája, hogy isteni csoda vót, hogy nem kapott belé a gerendába. A nagyapám el tudta ótani a tüzet, osztán másnap lement a havasról, s elmesélte a faliuba , hogy hogy járt egy szépasszonnal, aki megkísírtette.
Ugyanitt, ugyanekkor kaptam a legszebb boszorkánytörténetet. Egy fehér ló történetet. Bár elég ritkán lehet találkozni az ilyen történettel, mégis sikerült Székelyföldön többet is gyűjtenem.
Azon az estén egyik domokosi favágó mesélte a következőket.
Még az ántivilágban történt, hogy két legény, kik testvérek vótak, a nevik Kurkó, s ha Kurkó, akkor biztos, hogy csíkszentdomokosiak voltak, me t mü névről es tudjuk, ki honnat való, s ezek elmentek Palacsinta patakán fel, vadászni. S ahogy eregelnek végig, beszélgettek. A nap leszentült, s az öreg este úgy cseppent rejik, hogy az elébb még egymás mellett vótak, s immá nem kapták egymást. Szólongatták egymást, de választ nem kaptak. Elkezdtek kiábálni.
Te, ha!
Ha, te!
Válasz nem jött. Lőtt az egyik a levegőbe, nem kapott választ. A másik es lőtt, de az se kapott választ. Lövődöztek, kiábáltak egy óra hosszat, de tiszta hiába. Az egyik meggondolkozott, hogy ő biza nem menyen tovább, hanem a Palacsinta pataka ódalába tüzet teszen, s oda lefeküszik. S osztán virradatkor csak megkapják egymást a testvérivel.
No úgy es lett, a Palacsinta patak ódalába tüzet tett, s oda leheveredett. De elig heveredett le, fejűről, Palacsinta patakából, nagy dobogás, trappolás, patacsattogás, nyihogás, nyerítés, prüszkölés, mondás, kiábálás, lárma hallatszott.
Hát e mi a boksúly lehet?
Felállt a legény a tűztől, kiállt Palacsinta patakába, a hang irányába. Hát arról jött egy akkora nagy fehér ló, amekkora nem es létezik. S szarvai vótak neki. Hát a legén úgy megijedett tőle, hogy bényúlt a dészű szíjába, s onnat kivett egy szentelt golyót. S avval meglőtte a nagy fehér lovat.
A nagy fehér ló akkorát ordított, hogy Nagyhagymás hegye beléremegett.
S akkor a ló megszólalt emberi szóval:
Lőj még egyet!
Igen, de a legén tudta, ha még eccer lő a szentelt golyóval, az megtér belé. Hát nem lőtt. Mikor a nagy fehér ló látta, hogy többet nem lő a legény, megsirült amelyről jött, s trapp vissza. Hanem eppe annyi ereje vót, hogy a tűzhöz menjen, s oda leereszkedjék. S ahogy ott gubbasztott, még mindig hallotta, a ló úgy ordít, hogy remegnek belé a havasok.
A legény csak reszketett tovább a tűz mellett. De abba helybe ott vót a testvére.
Te szerencsétlen! mondta neki Te, mé t nem lőttél eddig. Me t én tiszta hiába lőttem, kiábáltam, te nem válaszoltál.
Dehogynem mondta me t én es lövődöztem, kiábáltam eleget.
Lőttél, lőttél, de csak egyet. Azt meghallottam, s itt es vagyok.
Hát ezt hallhattad es, me t ez szentelt golyóval vót.
S akkor elmondta a testvérinek, hogy miképpen járt. Megegyeztek, hogy nem mennek tovább virradatig. S úgy es lett. Megvirradt. Isten szent napja felkőt, s ők elindultak a vércseppek nyomán., végig Palacsinta patakán, egészen a Gyilkos-tóig. S ott elveszett a nyom, el biza.
Évek múltán a víz kivetett vót valami girincfélit. Vaj kígyó vót, vaj sárkány vót, nem lehessen tudni, de lókoponyája vót neki, s szarvai es vótak.
Ejsze, e boszorkán akart lenni. /Ez azt jelenti: bizonyára boszorkány volt./
Na, mikor ezt a történetet elmondták a többi boszorkány történet között, hát lassan kinek-kinek lekoppant a szeme, hiszen egész nap fát vágtak, nehéz munkát végeztek, mi is lecsavartuk a petróleum lámpákat, s csendesen bétettük az ajtót, s mentünk a mi kalyibánkba. Már éppen az álom mezsgyéjén voltam, mikor arra ébredtem, hogy a fejemnél a borona fa, abból volt, ilyen henger fából volt rakva a kalyiba, a borona fa mögül, a fejem felett ilyen emberi suttogás, lóhorkantás, szekérkerék csitorgás, lánccsörgés.
Hát ez meg mi lehet? kivert a hideg veríték.
S feltűnt, hogy a kutya nem ugatott, s ez nem tiszta dolog.
Jaj Istenem fohászkodtam Tudod, hogy nem hiszek a boszorkányokba, de most nagyon félek tőlük!
Abba helybe valami lángcsóva megvilágította az egész kalyibát, s egy pillanat múlva eltűnt az a lángcsóva. Megszűnt a kerékcsitorgás, suttogás, prüszkölés, nyerítés, mindenféle neszek. Hát virradatig el nem aludtam, s ott a hideg verejtékemben feküdtem.
Reggel felkeltünk, mindenki jól aludt, kivéve engemet, s mesélem a gazdának, hogy hogyan jártam. Hát a gazda erre elkezdett kacagni, s mondta:
Hát egy kicsi fát csináltunk!
Ami azt jelenti, hogy egy kicsi fát loptak. Az erdő valamikor a falué volt. Kinek, kinek volt erdeje, de miután kollektivizálták , azaz elvették, hát bizony már nem az övék volt, tehát lopniuk kellett. Na most éjszaka kellett beindítani a faluba, hogy más ne lássa, azért suttogtak a fejünknél, hogy meg ne ébredjünk. Ezért voltak halkak. És a lángcsóva nem volt egyéb, mint egy szurkos kalán, amivel világította az utat előre azon a lűjtőn, hogy be ne forduljon az a szekér a völgybe. Hát így jártam én a boszorkány történetekkel.

Lábjegyzet:

1. A homoródi ember meglepődött, amikor városias öltözékem ellenére mondtam neki, ezt a szépasszonyok tették. Honnat tudja? kérdezte. Tudom, s ismerem, mert én is idevaló vagyok! válaszoltam. De azért elismerte, hogy biza a szépasszonyok fonták bé a lovai sörényét. Egyébkánt nem lehet tudni, mit csinál magával a ló ilyenkor, hogyan, hová dörgölőzik, hogy a sörénye három ágból fonva, majd sodorintva, s ismét tovább fonva, több tekercsbe gurucsálva lesz összefonódva. S ilyenkor a gazdák a lovat csutakosan, s vizesen kapták reggel.

 

Forrás: Polísz, 76. szám

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap