Székely vendégszeretet

Kondra Katalin, k, 03/12/2019 - 00:18

    Verőfényes november volt, mikor egy vasárnap váratlan vendégeink jöttek.

Márton nap környékén történt, emlékszem édesanyám kacsát sütött ebédre.

Aki teheti, olyankor libát eszik, nekünk azonban kacsáink voltak, mert édesanyám szerint ahhoz volt szerencsénk. Tehát vasárnap volt. Testvéreimmel a délelőtti miséről hazatérve, éhesen vártuk, hogy kész legyen az ebéd, ami kacsaaprólék-levesből, egészben sütött kacsából, kacsazsírban sült krumpliból és párolt savanyú káposztából állt. Minden a mi házunk táján termett, mindenért mi gyermekek is megdolgoztunk, még az ebéd elkészítésében is besegítettünk, így mire minden elkészült, lelkileg ráhangolódtunk arra, hogy milyen ünnepi lesz mindet megenni.

A nővéreim előző este almás lepényt sütöttek, mert egy székely házban furcsa lenne a vasárnap sütemény nélkül, hisz bármikor arra tévedhet egy udvarló, vagy bármelyik szomszéd benézhet csak úgy, egy kicsit beszélgetni, pláne akkor, ha megérzi a délutáni kávé illatát…

    Szóval, vasárnap volt és delet harangoztak, amikor a kapu megcsikordult.

Azt gondoltuk, édesapánk érkezett haza a nagymiséről és örültünk, mert amikor ő hazaért, akkor szokott kezdődni nálunk az ebéd, csakhogy ezúttal apánk nem egyedül jött. Néztünk is nagyot, hogy kifélék-mifélék azok az idegen férfiak. Hárman voltak és csak egyet ismertünk közülük, a legidősebb nővérünk apósát.

–Adjon Isten! –köszönt ránk Jóska bácsi. –Kell-e vendég? – kérdezte teljesen feleslegesen, mert már bent is voltak a házba.

–Jó napot kívánok! – szólt az egyik idegen. A másik csak bólogatott.

–Ez itt Jancsi bátyám Brassóból, a másik valami francia –mutatta be őket Jóska bácsi.

Édesapám büszkén kihúzta magát, mert egy francia az ő házába olyan volt, mint egy király, legalább is épp oly ritkaságnak számított.

–Tessék csak helyet foglalni –szólalt meg édesanyám is, és széket tolt a ritka vendég alá, majd azonnal asztalt terített. Édesapámnak eszébe sem jutott érdeklődni, mi járatban vannak, helyette borral, pálinkával kínálta őket, hogylétük felől érdeklődött és cseppet sem zavarta, hogy csak Jóska bácsi válaszolt.

Nekünk, gyermekeknek édesanyánk a konyhában terített és azt mondta, legyünk türelemmel, mert első a vendég. Hamarosan asztalra került a forró húsleves. A francia nézte a tálat, látszott rajta, hogy éhes, de apám hiába kínálta nem mozdult, erre Jancsi bácsi románul kezdte noszogatni. A román beszédre a francia megélénkült.

Kiderült, hogy azért volt olyan szerencsétlen, mert magyarul egy kukkot sem értett, Jancsi bácsival is románul érteti meg magát és a Duna-deltában ismerkedtek össze, amikor ott nyaraltak.

–Jól van, éppenséggel nem baj, ha románul beszél, ámbár mi csak magyarul tudunk –jelentette ki apám, de amikor a kacsasült asztalra került, feleslegessé vált a nyelvek tudománya.

Én a konyhaajtóból leselkedve néztem, hogy az első kacsa milyen gyorsan tűnik el a tálról.

–A franciák nem csigát esznek? –kérdeztem a testvéreimtől.

–Eszi a kacsát? –érdeklődtek ők is.

–Az egész kacsa elfogyott –nyugtáztam a tényt.

–Nem baj, legalább jóllaktak és nekünk is maradt egy, ide nézz! –lépett mögém nővérem kezében a tállal.

–Add csak ide Margitka! –szólalt meg édesanyánk. –Ennek a franciának igen jó étvágya van.

–De akkor nekünk nem marad semmi –pityeregtem el magam.

–Dehogynem –nyugtatott meg édesanyám, –hisz mindenki tudja, az utolsó falatot illik a tálon hagyni.

Úgy tűnt, hogy az illemet a francia nem ismerte, mert szemem láttára vette le a tálról az utolsó falatot is.

–Nahát! Hogy merészelte? –csodálkoztak a nővéreim.

–Nem székely, honnét tudhatta volna? –mentegette édesanyánk, miközben elénk rakta, ami az ebédből megmaradt. Éhesek voltunk, hát nem válogattunk. A levesből maradt elég, így azzal lakattuk jól magunkat, a krumplit és a káposztát pedig testvériesen elosztottuk egymás között.

   Mire végeztünk az ebéddel, a vendégek is rátértek jövetelük igazi céljára. A francia telket szeretett volna venni, mert nyaralót akart építtetni magának, Jóska bácsi tudta, hogy apámnak van, fent a hegyekbe.

Azt akarták megnézni, de annyira elteltek székely vendégszeretettel, hogy már nem volt erejük, se kedvük a hegyekbe kirándulni, ahelyett hálálkodva elköszöntek, és megígérték, hogy máskor is visszajönnek.

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap