A székely virtus természetrajza

Szakács István Péter, cs, 01/03/2019 - 00:08

 

 

 

 

Tamási Áron művészi víziójában A székely népi karakter egyik fő jellegzetessége a virtus. A virtus latin eredetű szó, jelentése: hősködés, legényeskedés, a veszélyt semmibe vevő fenegyerekeskedés; a helyzetnek megfelelően jelenthet hősiességet és könnyelmű hősködést, vakmerő s ügyes tettet is. Ambivalens lelki vonásról van tehát szó, olyan belső erőforrásról, mely segíthet az ember felemelkedésében, de ugyanúgy a vesztét is okozhatja. Hogy miért lett a virtus a székely népi tipológia egyik meghatározó jegye, az minden bizonnyal a székelység sajátos életkörülményeivel, zaklatott történelmével is magyarázható. A gyakori készenléti állapotból származó, már-már genetikailag kódolt reflex ez, dacos válasz a környezet kihívásaira. Ez a csak azért is viselkedésmód ugyanakkor a sebezhetőség jele is, egy önmagát gyakran csak felemás módon megvalósító büszke népcsoport dacos vergődése mostoha idők szorításában. Ha csak a múlt század kelet-közép-európai, s azon belül erdélyi történelmét hívjuk tanúságul állításunk igazolásához, a kisebbségi lét nyolc évtizede tartó léleknyomorító körülményeit, amit félévszázad kommunista önkényuralom is tetézett, érthető lesz, hogy a virtuskodás miért vált a székely ember második természetévé. A székely virtus manapság is él. Kirívó esetei a szóbeliség határát átlépve az elektronikus és az írott sajtó révén újra és újra megborzongatják a közvéleményt, a székely kivagyiság sok évszázados krónikáját gazdagítva. (Egészen friss példa, idén nyáron történt Korondon, az erdélyi magyar közéleti napilap, a Krónika is beszámolt az esetről. A fiatal férj késő este részegen állított haza, és megfenyegette a családját, hogy rájuk gyújtja a házat. Előbb azonban visszament még a kocsmába inni, így szerettei közben elmenekülhettek otthonról. A visszatérő férfi felesége és gyereke keresésére indult, ők azonban már biztonságban voltak, így ígéretének csak egyik részét válthatta be: azon rendje és módja szerint felgyújtotta a családi házat.) E történet a virtus sötét erőiről ad híradást, azokról, amelyek pusztulással fenyegetik az embert. Ugyanakkor azt is bizonyítja, hogy nem közönséges bűncselekménnyel van dolgunk, hanem egy előre bejelentett, szertartásosan megszervezett bűnténnyel. A virtuskodó ember számára fontos, hogy tudjanak arról, mire képes és mire készül. Tamási Áron írói munkásságában kettős minőségben van jelen a virtus. Egyfelől teremtő erőként sajátos székely múzsaként alkotásra ösztönözte, másfelől meghatározó motívumként szerepel számos történetében. Szülőföldem c. könyvében arról a lelki és szellemi örökségről vall, ami jelentősen hozzájárult íróvá válásához. Édesanyjától, Fancsali Mártától a lélek és a szív költői libbenéseit , mesés fantáziát kapott. Apja, Tamás Dénes valaha nagy verekedő hírében állott. Talán szűkös anyagi helyzete miatt erősebb és férfiabb akart lenni, mint a többi paraszt a faluban. Még kedvenc dalát is kötekedően fújta, s mintha a lába előtt kutya helyett sárkány heverészett volna. Fantázia és virtus, érzékenység és dacos akarat(osság), íme a szüleitől örökölt lelki vonások, amikkel az íróvá válás útján elindulhatott. Mindezek ellenére Tamási Áron nem készülődött írónak. Egy gyerekkori baleset miatt 1907-ben alkalmatlanná vált a mezei munkára, s került a székelyudvarhelyi Katolikus Főgimnáziumba, hogy a szellemiek területén jeleskedjék. E kíváncsiskodó legénykedésből származó balesetét követte évekkel később a céltudatos, teremtő virtus jelentkezése: 1922-ben egy tekintélyes kolozsvári lap, a Keleti Újság novellapályázatot hirdetett, Tamási Áron a Kereskedelmi Akadémia hallgatójaként diáktársaival versengve, virtusból írta meg Szász Tamás, a pogány című novelláját, amivel elnyerte a pályázat díját. Az írásra ösztönzés, a művészi köntösben való dacos önmegmutatás mellett a virtus vissza-visszatérő motívumként is szerepel történeteiben. Hőseit, a székely falu férfiait általában kétféle virtus készteti cselekvésre: az (ön)emésztő és az éltető virtus. Első novellájának története akár egyetlen mondatban is összefoglalható: egy megkeseredett székely föllázad Isten ellen, mert szorult helyzetében úgy érzi, hogy cserben hagyta, s esztelen pusztításba kezdve önmaga vesztét is okozza. A díjnyertes novella hőse, a pogánnyá lett Szász Tamás robbanásig feszülő indulattal tér haza az első világháború poklából a kifosztott, idegen kézre került Székelyföldre. Úgy ült az ital mellett, mintha a világ elsöprése reá lett volna bízva. Úgy érzi, a Sors és az emberek becsapták, mindenéből kiforgatták. Vagyonát elveszítette, hite megingott: most a háború után se ház a fejem felett, se Isten a homályban! Csak az ég van, feketére festve! Hősünk a lét peremére sodródva már csak egy kétségbeesett lehetőséget lát, a pusztítás véres, pogány áldozatát: végső elkeseredésében Istent káromolva a kocsmából hazatér, fejszét ragad, s az ajtót feltörve felesége és öt gyermeke életére tör: Megöllek mindegyiket, mert szeretlek szüvemből. Ne süssön se reám, se reátok az áldott nap, mert szolgaság jöve ránk! Vesszen, akit csúffá tett a Nagyisten Családjának sikerül ugyan elmenekülnie Szász Tamás emésztő virtusának tombolása elől, az emberségéből kivetkőzött, dühöngő férfit azonban már senki és semmi sem fékezheti meg, gyilkos indulata a tárgyi világ és Isten ellen fordul: Tehetetlen dühében remegett a vért kívánó ember, és cselekedett azonképpen, ahogy vitte vad természete: hajába markoló kezekkel táncot járt az összeaprított ajtó darabjain Ezt követően kihordja a házból, és az udvar közepén rakásba teszi a bútorokat, egy Istenszeme-képet, a Szászok kutyabőrös nemeslevelét, s mindezt meggyújtja: Világítsatok a mennybe, hadd lásson az Isten Majd Isten jelenlétét megérezve (Tamási hősei számára átjárható a világ) kihozza puskáját, és lelövi háza tetejéről a keresztény hit jelképét, a bádogkeresztet. Végül a pogány, keresztény Istent káromló szertartás tetőpontján lóra pattan. Ló, tűz s éjszaka most együtt a világ, s én vagyok az úr! kiáltja diadalmas dühvel, mielőtt a tűzhöz ugratna. A lángok fölött azonban már csak a megvadult paripa lendül át, Szász Tamás a földre zuhan, és szörnyethal. Ez a történet kezdőakkordja az (ön)- emésztő virtus csoportjába tartozó Tamási- novelláknak, a székely néplélek árnyoldalát művészi módon feltáró írásoknak. Segélykiáltás és vádbeszéd egyazon időben. Tamási írásművészetére jellemző a történet szcenírozása is: a sötétség és a fény hatásos váltakoztatása, ami nem csupán a drámai hangulat fokozását szolgálja, hanem a jó és a rossz erőinek archetipikus megjelenítését is. Míg a novella háromnegyed részét a félhomály és a sötétség uralja (a hunyorgó petróleumlámpa a kocsmában, az éjszakai utca sötétsége), addig a hátralévő egyharmad részre a fény meghatározó jelenléte jellemző. Előbb a kihívó, pogány ceremónia bíbor lángú tüzének nyugtalan lobogását a léleksimogató holdvilágban rejtelmesen csillogó bádogkereszt békés fénye ellenpontozza. A novella zárlatában pedig a hajnal derengésében az égről sziporkázva hull le a legerősebb fényű csillag, ami Szász Tamás halálának népi, pogány hiedelmet tükröző képi megjelenítéseként is felfogható. Külön jelentősége, szimbolikus értelme van a történeten végigvonuló tűz-motívumnak is. Egyfelől belső tűzként, a lélekben lángol növekvő keserűség és lázadás formájában a virtus (ön)emésztő voltára utalva ( tűz van bennem is, amit kioltani nem lehet, hallod-é mondja maga a főhős), ugyanakkor a Szász Tamás udvarán lángra kapó máglyarakás a megsemmisülés- megtisztulás kettős lehetőségét is magában hordozza. Így oldódik végül nyugalommá a lírai történeten átvonuló disszonancia, kapcsolódik össze Tamási Áron sajátos túlvilág-képének jegyében pogány és keresztény hitvilág békességet sugárzó transzcendenciává, azt sugallva, hogy a lenti világ ideiglenessége és káosza fölött a fenti világ örök harmóniája uralkodik, s a gőgösségében minden mértéket és értéket elvető ember nem lázadhat büntetlenül a világ ősi rendje ellen. A hat évvel később, 1928-ban megjelent Himnusz egy szamárral c. novella alaphelyzete azonos az előbbi történetével. Ebben is az első világháborút követő, megpróbáltatásokkal teli időkről van szó. A főhős, Demeter Gábor itt is idegen földről tér haza, igaz nem a frontról, hanem olasz hadifogságból. Sorsa még a Szász Tamásénál is mostohább: házát kifosztva találja, felesége pedig elhagyta, megszökött egy alföldi katonával. A székely falu itt is reménytelenül, a mélybe taszítva él, s az életerős férfiak közül sokan itt is az alkohol felejtést hozó mámorába menekülnek. Ez a történet mégis alapvetően különbözik az előzőtől: nem csupán terjedelmében több, hanem tematikájában is összetettebb, lehetséges üzeneteiben is gazdagabb, esztétikai minősége szerint pedig groteszk: az alantas és a fenséges, a nevetséges és a félelmetes, a komikus és a tragikus, rendkívüli tudatosságról árulkodó, művészi ötvözése, mely a címmel kezdődően az egész szövegben pontosan kimutatható. A különbözőség a főhős forradalmi magatartásából ered. Demeter Gábor ugyanis az éltető virtus jegyében cselekszik, mindent egy lapra téve küzd megmaradásáért az egész falu elvárásai, a közösség hagyományai ellenében. Kétféle virtus kerül itt szembe egymással, a főhős éltető virtusa és a megcsúfolására készülődő falubeli legények emésztő virtusa. A háttérben a büszke, az álmodozó, a káromkodó, a csodaváró székely falu növekvő ellenszenvvel, bosszúvággyal figyeli a hős magányos, rendhagyó próbálkozását. (Kegyetlenül pontos látlelet ez a székely népéletet és lelkületet jól ismerő író részéről.) A konfliktust a nincstelenségbe, magányosságba és reménytelenségbe hazatérő Demeter Gábor dacos elhatározása robbantja ki: Szamarat veszek s új életet kezdek! Az egész közösség felsorakozik e számukra megalázónak látszó megoldás ellen, öregek és fiatalok egyaránt, még a román állami hatalmat képviselő elöljárók is. A székely nemes nép, hé! A szamarat nem nézheti, nemhogy tartsa! jelentik ki ellentmondást nem tűrően a főhősnek. Demeter Gábor a falu emésztő virtusból fakadó tiltakozására azonos hőfokú daccal felel, amikor a jegyző a szamár eltüntetésére szólítja fel: Ha sokat lármáznak, még társat veszek neki mondta, és kiment. Mitől is tartanak úgy ezek az emberek? Miért kezdik engesztelhetetlenül gyűlölni falus társukat, a náluknál is kiszolgáltatottabb helyzetben lévő Demeter Gábort? A történetből világosan kitűnik, hogy a szamár nem csupán az alantasság megtestesítője számukra, hanem az idegenségéé is. Nekik nem csupán nevetséges ez az állat, de másféle kultúrkörhöz való tartozásával, úgy érzik, már puszta jelenlétével is veszélyt jelent hagyományaikra, kikezdheti büszkén őrzött azonosságtudatukat. A szamárral végzett munkát a főhős az olaszoknál látta. Itthon pedig, reménytelen helyzetében kiutat mutató emlékképben jelenik meg ez előtte: Templomokat látott. Aztán éneklő gyermeket, számtalant. És sok-sok talián szegény embert, akik valahányan egy Istennel és egy szamárral élték életüket. Látta a sok szamaras embert, és nézte sokáig őket. S akkor valahol a mélységben, ahol az ember sorsa ül, új élet csírája pezsdült. Érezte, hogy Istene már van. A szamarat többnapi járóföldről kell elhoznia: mert e környéken szamarat ember nem látott soha. Csak ahol románok vagy szászok laknak. Magyarán Demeter Gábor az éltető virtus parancsára azokhoz megy szamarat vásárolni, akiket az adott történelmi helyzetben, Trianon után a székelység a legnagyobb ellenségének tartott. Így sorstársai szemében az elhatározása nem csupán lázadásnak tűnik, a közösség életét szabályozó konvenciók felrúgásának, hanem árulásnak is. A szamár jelentésköréhez azonban szakrális tartalom is kapcsolódik. Demeter Gábor egy különleges ünnepnapon érkezik meg vele a faluba: Éppen virágvasárnap volt: az a hozsannás nap, amelyen az elveszett régi időben egy szamárral és a lélek forradalmával bévonult Krisztus az ő városába, amely Jéruzsálemnek hívatik. Így e kivételes napon hozott szamár a reménytelenségbe süllyedt faluban a krisztusi igénytelenség és alázat, az áhítatos kitartással végzett munka, az új élet eljövetelének keresztényi üzeneteként is felfogható. A falubeliek azonban képtelenek megérteni ezt, s ezért a szamarával és a megújhodás ígéretével érkező főhőst nem üdvrivalgás fogadja, hanem csúfolódás és elutasítás, fenyegetések sora, ami a két virtuskodó legény tragédiába torkolló, gonosz tréfájához vezet, s a falu meghiúsult bosszúállási kísérletével végződik. Demeter Gábor azonban nem hal szörnyet, mint Szász Tamás, hanem szamara hátán a jövőbe repül, mert nem jött el még az ő ideje. Bár a virtus ereje mozgatja mindkét hőst, a megmutatom én, hogy ki vagyok világgal feleselő székely dacossága, mégis lényeges különbség van cselekedeteik között. Szász Tamás hitét veszítve, pogányként lép a lázadás útjára, rombol, tettei az élet szentsége, Isten ellen irányulnak, s ezért a pusztulásba vezetnek. Demeter Gábort vele ellentétben a megújuló hite készteti cselekvésre, áhítattal végzett munkára, az élet szentsége érdekében virtuskodik, s ezért helye van a jövőben. Bár Antikrisztusként marad meg a falubeliek közös emlékezetében, a narrátor számára mégis egyértelműen krisztusi jelentőséggel bír. Üzenete most a harmadik évezred elején is igencsak aktuális számunkra: Jobb így élni, mint cifrán megdögleni. Igen, Demeter Gábor még most is várakozik ránk a jövőben.

Bibliográfia: Cs. Gyímesi Éva: Teremtett világ (Kriterion Könyvkiadó 1983) Z. Szalai Sándor: Hit a harcban, remény a bajban (Szépirodalmi Könyvkiadó 1991) Tamási Áron: Zeng a magosság válogatott novellák I. (Kriterion Könyvkiadó 1980)

 

 

Megjelent: Polísz, 2005. 79. szám

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap