Székelyföldi szerelem - IV. fejezet - Szorul a hurok

Barcsa Dániel, sze, 06/28/2017 - 00:12

 

 

 

 

 

Folytatás...

 

Még azon a bizonyos estén Brüniszkáld elfogadta az ajánlatot, s letette Hermann gróf kezébe a szász nemzetnek szóló hűségesküt.

Átesvén a formaságokon, hősünk készen állt haladék nélkül birtokba venni Kőhalmot, a hozzá tartozó jószágokkal egyetemben. Ám eleget hallott a kőhalmi állapotokról ahhoz, hogy tudja, nem lesz gyermekjáték birtokon belülre jutnia. Sejtette, hogy a várat bitorló siserahad részéről nem számíthat üdvözlő beszédekre, tárt karokra és kapukra. Ezért hát jobbnak látta, ha mellőzi az új hűbérúr ünnepélyes bevonulásának szokásos kellékeit, a harsonaszót és dobpergést. Sőt, azt tartotta a legcélravezetőbbnek, ha a legteljesebb titokban közelíti meg Kőhalmot, mintha ellenséges erődítés lenne, s rajtaütéssel próbál a falakon belülre kerülni. Ennélfogva Brüniszkáld csak éjfél után adta ki embereinek az indulási parancsot, s ügyes tolvajként lopta ki csapatát Szebenből. A lovak patáján posztó, a legények száján lakat volt, nem látta, nem hallotta őket eltávozni senki emberfia.

Az ifjú lovag barátai, csatlósai és szolgái az éjszaka folyamán rendületlen tartottak céljuk felé, és csak a felkelő Nap első sugarai állították meg vonulásukat. A hajnal hasadtával Brüniszkáld lerendelte népét az útról, s egy, a járókelők számára észrevehetetlen, rejtett völgybe vezette a hosszú éjszakai botorkálástól elcsigázott csapatát.

Itt végre megpihenhettek. A katonák egész naphosszat heverésztek, aludtak, ettek-ittak, kártyáztak, de volt, aki a várható csetepaté előtt lelkét Istennek ajánlotta, s imára kulcsolta a kezét.

A leszentülő Nap a kisded sereget ismét útra készen találta. Aztán mikor Brüniszkáld már az orra elé emelt kezét se igen látta, csak akkor adta ki az indulási parancsot. Ismét egész éjjel meneteltek, s bár a sötétség miatt most is csak igen-igen lassan haladhattak, mégis az új hajnal derengésében feltűntek végre Kőhalom magas tornyai. Ekkor a lovasok leszálltak paripáikról, s miután azokat a lovászok gondjaira bízták, gyalogosan, settenkedve indultak meg a várkapuhoz vezető kaptatón.

Brüniszkáld örvendezve tapasztalta, hogy a zsoldosok semmit nem törődtek a vár külső biztonságával, hagyták a ciherest felkúszni egészen a szárazárokig. Így a támadók véges-végig sűrű bokrok, s lapik fedezetében juthattak el a célig. Az ifjú vezér attól tartott, hogy a vár fokáról bármikor felharsanhat egy riadó kiáltás, vagy kürtszó, de társai zihálásán, s egy-egy fegyver óvatlan csörrenésen kívül a táj néma maradt.

Fölértek. Emberei, ahogy meghagyta, moccanás nélkül lapítottak. A hajnali csöndben Brüniszkáld lassan félrehajtotta az őt fedező bokor ágait, s alig hitt a szerencséjének: látta, a szárazárkon átívelő felvonóhíd leeresztve, a kapurostély felhúzva. S fenn a kaputornyon sehol egyetlen lélek sem.

A neves bajnoki ifjú zaj nélkül vonta ki a kardját jobbjával, s aztán baljával az övén lógó kürtje után matatott. Mikor megkapta, az ajkához emelte, s messze hangzó jelt adott. Katonái e riadóra egy emberként ugrottak talpra, s megrohamozták a vár bejáratát.

Brüniszkáld készült rá, hogy a várnak ez a már-már szemérmetlen felkínálkozása valamiféle csapdát rejt a behatolók számára, de minden aggodalma fölöslegesnek bizonyult. A támadók a részegen horkoló őrséget könnyedén lefegyverezték, aztán berontva az udvarra – csöppnyi ellenállást sem találva − sebesen széjjelszéledtek. Felkutatták a vár minden zegét-zugát, s egymás után rángatták ki vackaikból az álomittas zsoldosokat, s terelték őket egybe az erősség hatalmas ebédlőtermébe.

Kőhalom olyannak bizonyult, mint a kívül piros, bévül férges alma. A várnak vastag falai, jól fundált tornyai voltak, egyetlen bejáratát pedig ellátták minden védőfurfanggal. Ám minden erősség igazi lelke az őrsége, s az őrsereg hanyag züllöttsége minden mértéket felülmúlt. Brüniszkáldnak még a szeme is elkerekedett, amikor megtapasztalta a hely minden förtelmét. Már azt is felháborította, hogy nem talált olyat, ki a védseregnek parancsnokoljon, mert a várnagy napokkal ezelőtt úgy távozott, hogy nem nevezett meg senkit, ki a távollétében helyettesíthetné, de azt is titokban tartotta, hová megy, és meddig lesz távol. (Így eshetett, hogy kevés híján lekéste még a saját akasztását is.)

Ám az új várurat az bőszítette föl a leginkább, hogy Kőhalmon fordított világot talált. Fenn a vár fényes termeiben, világos, kényelmes szobáiban élték világukat, dőzsöltek a latrok, alant viszont, a nyirkos, sötét pincetömlöcökben ártatlan emberek tucatjai senyvedtek. Az új várúr parancsára sorra vezették fel a mélyből a napfényben vaksin hunyorgó szerencsétleneket: gazdag polgárokat, bimbózó szűzeket, széptermetű, csinos orcájú asszonyokat, kikért e zsoldos banda gazdag válságot remélt.

 Brüniszkáld szánakozva kérdezte ki őket, kit, honnan, s mikor ragadták el szeretteiktől. S megtudta, nincs köztük olyan, ki egy hónapnál régebb óta raboskodna, mert e haramiák a váltságdíjra nem vártak a végtelenségig. Mikor letelt a idő, s nem érkezett meg a remélt összeg, a férfiakat felhurcolták a vár külső tornyára, s onnan taszították le a mélybe. Ám a megváltás nélkül maradt asszonyokra és leányokra még a halálnál is szörnyűbb sors várt, az egykor oly erényes asszonyokra és szüzekre a martalócok kártyát vetettek. Ezt megtudva Brüniszkáld, egyből más szemmel kezdett nézni azokra a némberekre, kiket emberei a zsoldosok ágyaiból rángattak elő, s tereltek az udvarra, mert rádöbbent, e szerencsétleneket nem a pénz–, vagy kéjsóvárság, hanem a félelem és erőszak térítette le az erény útjáról.

Mikor estére megkapta íródeákjától, Johann mestertől a feltalált rabok, és a meggyalázott fehérszemélyek ugyancsak terjedelmes listáját, elborzadva fordult Sebastian nevű apródjához:

– Ó, Uram, irgalmazz! Ha ilyen állapotokat leltem egy szász kézen lévő keresztény helyen, akkor vajon milyen mocskot és fertőt találnánk egy székelyek uralta pogány fészekben?

 

☼☺

 

Brüniszkáld imígyen billentette helyre a keresztény világrendet birtokán, az ártatlanokat fölhozta a fényre, a latrokat letaszította a börtön sötét poklába. Aztán izent a környékbeli szász falvak elöljáróinak, a gerébeknek és papoknak, hogy jöjjenek a legközelebbi piacnapra Kőhalom piacára. Majd felhívatta magához a vidék legjobb ácsmestereit, kiknek a várudvar porondjába lovaglópálcájával vázolta fel ideáját egy olyan faemelvényről, melyen elfér deres, hóhértőke, s egy olyan alkalmatos bitó, melyre kényelmesen akár egy tucatnyi veszendő porhüvelyt is föl lehet aggatni.

A vár alatti városkát hamarost betöltötte a kopácsolás zaja. A mesterek láthatóan nagy igyekezettel próbáltak megfelelni a kőhalmi új úr elvárásainak. Két nap serény munkája után az ácsok feje, bizonyos Eckhart mester szemlét tartott az elkészült faszerkezetek felett. Az ifjabb munkásokat még a bitóra is felküldte, hogy belékapaszkodva himbálózzanak rajta egy kicsikét.

Az ácsok – sűrű tréfálkozások között – épp a bitó ilyetén teherpróbáját végezték, mikor megjelent a téren maga Brüniszkáld. A szekercék mesterei vidáman és készséggel mutattak meg mindent a figyelmes megrendelőnek, kire átragadt a munkások általános jókedve, s magának is kedve szottyant egy kis testmozgásra. Beállt az akasztófa alá, majd helyből felszökkent, s elcsípte a majd kétembernyi magasságban lévő keresztgerendát. Kicsit csimpeszkedett rajta, hintázott, aztán lendületet vett, s a jelen lévők elismerő kacagása közepette baj nélkül a vérpad szélén földet ért.

Ezután magához intette Eckhart mestert:

− A magam részérõl teljesen meg vagyok elégedve. Remélem a latrok tetszését is elnyeritek munkátokkal, s egyikőjük sem fog utólag kifogást emelni.

−          Mi is reméljük, uram, a legjobbakat… S ha már úgyis itt van a gróf úr, könyörgöm, nem lehetne-e? … Tudja, nagyméltóságú uram, a fűrészpor!… Igencsak kiszáradt a torkunk, uram…

Brüniszkáld elértette, s elmosolyodott. Övéhez nyúlt, s a rajta lévő bőrzacskó száját kioldotta. Leszámolta az ácsok által kialkudott bért Eckhart mester kinyújtott tenyerébe, majd így szólt a jelen lévőkhöz:

Láthattátok, a pénzt átszámoltam a munkavezetőtök markába. Õ majd később szétosztja kinek¬kinek, az érdeme szerint. Ám addig is meghívok mindenkit az áldomásra, ide, a piac melletti ivóba!

Az emberek megértették, hogy az új várúr személyében igen jó gazdával áldotta meg őket az Isten. A kitörő hatalmas vivát felhallatszott a kőhalmi erősségbe is, végigvisszhangzott a termeken, s a padlástól a pincéig betöltött mindent. A tömlöcben kuksoló martalócok nem értették, kiknek lehet ennyire jó a kedve e számukra gyászos napokban.

 

 

☼☺

 

 Keresztények! Véreim! Kőhalom vidékének népe! S ti is, kik a távolabbi falvakból érkeztetek! – kezdte el beszédét az ácsolt emelvényre hágva az ifjú várúr. − Sokan ismertek már. Henning Brüniszkáld gróf vagyok, ki a szebeni Hermann színe előtt tett szent esküvést, hogy a szász nemzetet megszabadítja a reá fenekedő két bestiától, a kőhalmi haramiáktól, és a pogány zsombori székelyektől. S láthatjátok: alig múlt el egyetlen hét ama eskü óta, és az első veszedelemtől immár nem kell többé tartanotok. Ma jött el a napja annak, hogy tanúbizonyságotok alapján törvényt üljünk a kővári zsoldosok felett. Tehát, ha bárki közületek bármelyikükre tud valami terhelőt, azt ne hallgassa el, hanem bátran olvassa az elébetek állított latrok fejére!

E szavakra felbolydult kővári piactéren összegyűlt népség. Éktelen vivátozás vette kezdetét, ám az ifjú gróf hamar megelégelte az ünneplést, és szigorú tekintettel, egyetlen kézmozdulattal csillapította le a fölzúdult tengert. Amikor csend lett, parancsára egyenként fölvezették mellé a megkötözött kezű rabokat. Volt közülük, aki kihívóan, dacosan nézett szembe vádlóival, de a legtöbbjük megpróbálta lesunyni, elfordítani a fejét, hátha nem ismeri fel őket senki. Nem egyet végül magának Brüniszkáldnak kellett az üstökénél fogva megragadnia, s a gyáva martalóc orcáját a nép felé fordítva, vasmarokkal tartania. A kővári várúr az ítéletre várókat − aszerint, hogy egy-egy zsoldost hányan s milyen bűnökkel vádoltak meg − három csoportba osztotta. A kisebb vétkeseket megcsapatta, aztán hagyta, hadd iszkoljanak. A közönséges tolvajok jobbját ott helyben csapta le a szebeni hóhér. S végül a legelvetemültebbekre, az erőszakoskodókra és a gyilkosokra, bitó várt.

Midőn a halálra szántak hurokkal a nyakukban − a nép tetszésnyilvánításától kisérve − éppen megkezdték különös kötéltáncukat a magasban, sztentori kiáltás hallatszott a piactér széléről. Termetes lovas közeledett. Ahogy a tömeg zavartan utat engedett neki, egyre inkább nekibátorodott, s egyre hangosabban méltatlankodott. Az emelvény elé érve e szavakkal támadt Brüniszkáldra:

− Ki vagy te önkényeskedő ismeretlen? Honnan vetted a bátorságot, hogy foglyul ejtsd e vár katonáit, és a hóhér kezére add őket?

Brüniszkáld szótlanul, tetőtől talpig mérte végig a jövevényt. Tekintete olyan volt, akár a földön játszadozó gyermeké, ki egy rög alól egy addig ismeretlen, ezerlábú férget lát előtekeredni. Így inkább csodálkozó kíváncsisággal, semmint undorral nézte a ritkás, rőt szakállat, a szederjes orrot, a püffedt, borostás arcot, a hiányos, fekete-sárga fogazatot, s a közel álló ravaszkás szemeket.

A magányos lovast, mint annak előtte már sokakat, megtévesztette Brüniszkáld ártatlan ábrázata, és úgy érezte, addig kell ütnie a vasat, amíg meleg. Parancsoláshoz szokott hangon hosszasan, gyalázkodva követelődzött, hogy a bitóról azonnal vágják le azokat, akikben még rúgkapált az élet.

 − Csillapodj lovag! − szólalt meg végre a szelíd tekintetű. − Én Brüniszkáld gróf vagyok, ki a szász nemzet akaratából immár Kőhalom urának mondhatja magát. S tisztem jogosít fel arra, hogy ítéletet mondjak e vár latorrá lett katonái fölött, kik ahelyett, hogy védtelenek védői, istápjai lettek volna, loptak, raboltak, erőszakoskodtak és gyilkoltak… Ámde inkább te felelj uram, hogy ki vagy, ki fogadatlan prókátorként védelmébe veszed a védelmezhetetlent?

A nép felzúdult:

Ő Konrád, a rőtszakállú gyilkos! … A várnagy! … Halál reá is! … Ítélkezz felette is, jó urunk!

− Valóban? Te voltál itt a várnagy?

 − A kőhalmi várnagy vagyok.

− Úgy. Akkor legfőképp neked kell felelni mindazon cselekedetekért, amiket embereid követtek el. – szólt csendesen Brüniszkáld – Szállj le a lovadról, jer föl ide mellém, és hallgassuk meg együtt, hogy miként vélekedik rólad a nép! Aztán ítéletet mondunk feletted is.

 A várnagy most döbbent rá, hogy kutyaszorítóba került. Érthetőleg nem igen igyekezett frissiben eleget tenni a szíves invitálásnak. Megnyalta kiszáradt szája szélét, s lassan fölállott kengyelében. Körülnézett. Látta maga előtt a magas vérpadot, amelyet elkerülni akart, s előtte a vasba öltözött gyalogkatonákat. Majd hátra pillantott: körülte sűrű, véle csöppet se barátságos érzületű tömeg. Visszahuppant a nyergébe, és nyugalmat mutatva tekintetét Brüniszkáldra emelte.

− Nem grófom – szólt gőgösen –, nem ítélkezhet fölöttem senki, még te sem! Bírám egyes-egyedül csak a király lehet! Tudd meg, nemes ember vagyok! Csend támadt. Az ifjú gróf habozni látszott. Nem akart szembe szállni az ország törvényeivel, ám ugyanakkor nem szívesen engedte volna át az ítélkezést olyasvalakinek, ki innen távol, valahol Fehérvár messzeségében trónolt, és akiről a fáma azt híresztelte Regensburgtól Nápolyig, Toledótól Krakkóig, keresztül-kasul a keresztény világban, hogy nem is valódi fejedelem, csak egy festett királyi báb.

A várnagy kihasználta Brüniszkáld tétovázását.  Alkatát meghazudtolva fürgén kirántotta pallosát, megforgatta a feje fölött, s lovát sarkantyúba kapva a védtelen emberekre rontott, hogy a fegyverteleneken keresztül vágjon egérutat magának. Ám a szász polgárok és parasztok ezúttal bátran viselkedtek. Férfi és nő, agg és gyermek, ki-ki néma dühvel, avagy ordítva, sivalkodva, vadul vetette rá magát a szökni akaróra. Bár többen omlottak el vérbe borulva, de rablók vezérének nem engedett tért egy se. A várnagy akárhogy is forgolódott, acsarkodott, egyre szorosabb gyűrű vette körül, s belécsimpaszkodva kantárba, sörénybe, lófarkába, kengyelbe, a felbőszült közemberek nem hagyták elillanni. Hamar lerángatták a lováról, s mire Brüniszkáld felocsúdó vasas gyalogjai odaértek, a várnagy épp akkor terült el nehéz páncéljában nagy csörömpöléssel. S eme a zajt azonnal követte még egy csörrenés, csöppet sem kisebb az előbbinél: a várnagy lováról lecsúszott az általvető, s a földre érve a zsák oldala kihasadt. Ezüst gyertyatartók, aranyozott kelyhek szóródtak szerte széjjel, s még egy úrfelmutató színaranya is megcsillant a szürke porban.

A döbbent csöndbe Brüniszkáld mennydörgő hangja hasított belé:

 − Anyaszentegyházunk megrablója! A legalja, legmegvetendőbb pór se vetemedne arra, hogy Isten megszentelt házában fosztogasson! S még te merészelsz a nemességeddel kérkedni? … Hozzátok föl legények e nemtelen, pogánynál is pogányabb férget!

A katonáknak gyengéd ütlegelésekkel kellett rávenniük a vérszemet kapott tömeget arra, hogy ne ott helyben szedjék ízekre a nyomorultat. Miután a vasasok a népet nagy nehezen hátraszorították, felvonszolták az élettelennek tűnő testet az emelvényre, a gróf lába elé. Ám ott a tetszhalott ismét megelevenedett. A földön csúszva-tekergőzve, karját esdeklőn nyújtogatva könyörgött életéért, s Krisztus szent sebeire esküdözött, hogy nem tudja, hogyan is kerültek a lovára a templomi kincsek.

 Brüniszkáld hátrált: irtózott még a gondolatától is, hogy netán ez az emberi hernyó hozzáérhet. De az mégis csak átkarolta az ifjú lábát, s a csizmája szárát, térdét nyálas-véres csókokkal halmozta el, miközben a grófot kegyelmes urának nevezte

 − Hallod-e komám! – szólt Brüniszkáld a hóhérhoz, miután elrúgta magától a nyomorultat – Lásd, azt ott, a bitón, a sorban a negyediket! Mintha még rángatózna… Vágd le hamar a kötélről, s ha megél, hát hadd fusson! De ezt itt, ne, hamar kösd fel a helyébe!

 

 

 

Folytatjuk...

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap