Székelyföldi szerelem - V. fejezet - A kőhalmi portya

Barcsa Dániel, v, 07/09/2017 - 00:11

 

 

 

 

 

Folytatás...

 

Lebeé László, nem tartotta nagyra a szászok harci erényeit, de a velük való háborút nem vette félvállról. Tudni akart mindent, ami az ellen falvaiban, városaiban, váraiban történik. Ezért hát jól megfizetett egy tucatnyi embert, kik a szeme helyett szemei, a füle helyett fülei lettek szerte az ellenség földjén: még egy fecskefióka sem pottyanhatott ki fészkéből anélkül, hogy a zsombori várúr ennek rövidest hírét ne vette volna. Így eshetett, hogy Belzebub fuvarosai jóformán még be sem tértek a Pokol kapuján a kivégzett haramiák elkárhozott lelkeivel, amikor Lebeé László már értesült mindenről, ami kőhalmi piactéren megesett.

A máskor tréfára mindig kész székely főember jó kedélye elborult e kapott hírek hallatán. Félpufa, Lebeé László úr vén vitéze, karját összefonva, a fal mellett állva követte urát tekintetével, ahogy az a vár lovagtermében felhős homlokkal rótta föl-alá lépéseit.

Félpufa a keresztségben nyilván kapott szebb hangzású nevet is, de ez már olyan régen esett, hogy arra maga se igen emlékezett. Babszemnyi legényke volt még, amikor összekülönbözött egy medvével. A mogorva barna öregúr nehezményezte, hogy a pásztorfiú nem akarja átengedni neki a kiszemelt tehenet: s csupán csak azért, hogy tanuljon jó modort, tisztelni az idősebbet, kissé meglegyintette. Ám az éles karmok mégis csak leberetválták egy nagy helyen a gyermek fejbőrét, hajason, de még a jobb orcájából is – innen ragadt rá e különös elnevezés – kiszakítottak egy jó darabot. Az is csoda, hogy a fiúcska megélt, de az még nagyobb csoda, hogy legénykénk – miután a medve megpróbált odébbállni a leütött tehénnel −, a vérrel, fájdalommal mit se törődve képes volt megfeszíteni íját, s így a rettenetes fenevad puha derékaljjá szelídült.

Amikor az eset híre eljutott Lebeé Sámuel, László úr nagyapjának a fülébe, azonnal magához hívatta a kis hőst, hogy idővel vitézei közé emelhesse. S ahogy teltek az évek, a zsombori várúr nem csalódott reményeiben, mert Félpufa, ha nem is a legszebb, de a legbátrabb és leghűségesebb katonája lett. Kardjával, eszével immár a harmadik Lebeét szolgálta, s úgy hozzátartozott Székelyzsomborhoz, mint a vár ódon kövei.

 − Szólhatok, uram? − kérdezte egyszer csak a vén vitéz.

− Te, Félpufa, bármikor.

 − Ugye, uram, a Kőhalomból érkezett híreket rágod? Kiköpni nem tudod, lenyelni nem akarod őket.

− Folytasd!

 − Vélem, hogy nem a zsoldosokat gyászolod.

 − Azokat? Nemigen. Méltán érte el őket a sors keze. Hanem a háború törvénye mégis azt diktálja: minél rosszabb az ellenemnek, annál jobb nekem. A zsoldosok latorkodásai felettébb hasznosak voltak számomra.

 − Azám. Valóban. Míg Kőhalmon rablók regnáltak, Zsombor a szászságnak csak az egyik gondja volt.

 − S e naptól kezdve már az egyetlen.

 − Úgy hiszem, uram, gondjaidnak egy a neve: Brüniszkáld. Igen csodálatos, nemde, az a gyorsaság és erély, amellyel az ifjú gróf egy micre megszerezte Kőhalom erősségét, s a legveszélyesebb latroktól megtisztította Isten szép világát.

 − Így igaz, Félpufa. Most szerte mindenütt, falvaikban, városaikban a szászok reménykedve emelik föl fejüket, s felsóhajtanak: no, az a Lebeé László immár az emberére akadt! Mikor megtudtam, hogy e neves lovag Erdélybe érkezett, reméltem, hogy hamarosan odébb áll. Mert a hírek szerint csatlakozni akart azon habókosokhoz, kiknek csontjait a kietlen Szentföldön a száraz szaracén szél szikkasztja hófehérre.

 − Emlékszel-e, jó uram, mikor fából kardot csináltam neked? − Bár még gyermek voltam, de hogy feledhetném!

− Nos, uram, csupa játékból vívtál, fakarddal, de mennyi tűz, erő, bátorság volt minden mozdulatodban. S amikor, tíz éves se voltál, atyád először vitt a harcba, sokan, igen-igen sokan féltettek. Jó anyád, az Isten nyugussza!, erőst rítt, s a lelkemre kötötte: A két szemed, Félpufa, s a kisfiam! Mert ő, jaj, nem való még a harcba!

 − Emlékszem erre is. − De én, teérted, egy körömfeketényit se aggódtam. Mert nap, mint nap láttalak küzdeni, mégha csak egy fakarddal is.

 − Miért mondod ezt el most, öreg vitézem?

 − A szászok elleni harc eddig csak játékszámba ment. Most ismét igazi csata vár reád, uram, de én most se féltelek. Mert megvan benned minden, amitől méltó ellenfele lehetsz akár tíz Brüniszkáldnak is.

 

 

☼☺

 

A legközelebbi piacnapon a zsombori lovasok rajta ütöttek kőhalmi vásáron. Míg Félpufa egy kisebb haddal a vásározókra csapott, addig Lebeé László, még az előző éj leple alatt, a maga embereivel rejtett állást foglalt el az ellenséges erősség kapujának közelében, a vár és a városka közti térségen. −Te, Félpufa, igyekezz úgy tenni, mint a tyúkólba szabadult menyét! – magyarázta pár nappal azelőtt haditervét a hű vitéznek Lebeé László – Kelts mennél nagyobb riadalmat! Hadd káráljon a majorság jó hangosan! Zajongásuk érjen fel egészen Kőhalom lakótoronyáig! S ha valaki a piactérről a vár felé futna segélyért, hát ne akadályozd! Lármázza fel az őrséget, magát Brüniszkáldot is! Mert, ahogy én a jó grófot ismerem, biztosan a piacosok oltalmára fog sietni, s akkor jön el az én időm. Bizony mondom néked, öreg barátom, Brüniszkáld e napon százszor is meg fogja bánni, hogy a szaracénok helyett a székelyekbe kapcáskodott belé.

 Fényes volt az elgondolás, s a kivitelbe se csúszott semmi hiba. Félpufa lovasai – ahogy kellett − rémisztő hujogtatásokkal nyargaltak föl s alá a pánikba esett polgárok között: az árusok pultjait felborogatták, s a zsákmányszerzéssel mit se törődve a földre hulló portékát lovaik patájával törték, zúzták, taposták. Egyedül a lacikonyha nem lett teljességgel pocsékká: a „jóbüzü” hurkákat, kolbászokat, a zamatos, fokhagymás hússzeleteket sajnálták volna a vékony koszton élő székelyek az ebek harmincadjára juttatni. A pecsenye kard hegyére került, s volt olyan mohó legény, aki a disznóságokból fél tucatot is prédába vett.

Valójában a megriadt, halálra vált köznépnek a haja szála se görbült. Csak a jó vágású szásznékra leselkedett némi veszély: a huncut zsomboriak egyet-egyet űzőbe fogtak közülük, s ha beérték a sivalkodó fehérnépet, a nyeregből lehajolva, tele tenyérrel reásuppantottak a formás németes tomporra.

Lebeé László jól számított. Amint Kőhalom urához eljutott a piacdúlás híre – éppen a cseberben ült, s feredőzött – rögvest alarmíroztatott. Aztán ő maga haragvó Neptunként kélt ki a habokból, s a padlózaton mindenütt hatalmas tócsákat hagyva sebtében öltözni kezdett: az amúgy vizes testére hányta föl ruháit. Már csak a csizma − két dühödt rántás − és Brüniszkáld dobogott is lefelé az udvarra vezető falépcsőn.

Lenn a grófot a megbolygatott hangyavár látványa fogadta. Ám amint megjelent − varázsütésre − a rend pányvája került a fejetlenség nyakába. Elég volt Brüniszkáld egyetlen parancsszava ahhoz, hogy lovasai teljes fegyelemben felsorakozzanak, s egy másik, hogy csapata a felhúzott kapurostély alatt kivágtasson segélyt vinni a rászorulóknak.

 Mint a Kárpátok oldalán a hólavina, úgy zúdult le − erőben és lendületben hamar gyarapodva − a kőhalmi had. A nehéz lovak patái riadót doboltak, az érccsörgés, a trombitaszó a pusztító harci vihar diadalát hirdették.

 Vajon ki is vethetne gátat e fékezhetetlen vasáradatnak? Hát, Lebeé László. Hirtelen éles fütty hasított keresztül a légen, s a semmiből szürke darócba öltözött lovasok toppantak elő. Izom és íj feszült, ideghúr pendült. A nyílzáporban összeomlott a németség rohama: lovak buktak fel, gazdátlan paripák vágtattak tova immár céltalan. Brüniszkáld csődöre megriadva hőkölt, kevés híján ledobva gazdáját. S hogy történetünk nem ér e soroknál véget, az egyedül az ifjú gróf fegyverhordozójának köszönhető, ki még a támadás előtt lecipelte a várudvarra a súlyos láncinget és sisakot – toledói mester keze munkáját dicséri mind a kettő – s volt olyan állhatatos, hogy nem nyugodott, míg ura fel nem öltötte őket. Egy székely nyílvessző erőtlen hullott alá, nem bírván átütni a fejet óvó acélt, két másik társa meg az egymáshoz kapcsolt láncszemek közt akadt el, mindössze némi fájdalmat okozva, amit a harc hevében Brüniszkáld föl se vett.

A székelyek fürge lovaik hátán karéjozták körül az ellenséget, s közvetlen közelről indították útjukra gyilkos tollasaikat. Ám Büniszkáldot nem olyan fából faragták, ki azt mondja: „reménytelen”, s kardját gyáván elhajítva az ellen kényére adja magát. Dühödt parancsai túlharsogták a harci zajt. Nyomukban szűnni látszott a pánik, s a szétzilált had – akár az első ijedség után a farkasfalka által támadott bölénycsorda – újra rendeződött. Emberei négyszögbe álltak: kívülre az erősek, az egész páncélos nemesek, kiknek a veszettül röpködő nyílvesszők kevéssé ártottak, belülre pedig a gyengébbek, a sebezhetőbb közvitézek.

Lebeé László hamar átlátta, hogy a céllövő játéknak immár vége. Újabb füttyjelei puzdrába parancsolták az íjakat. Kiröppentek hüvelyeikből a szablyák, s felhangzott az ősi csatakiáltás: „üsd-vágd nem apád!”. Brüniszkáld kedélye most először derült fel ezen a napon. Egyébként is kedvére volt mindenféle csihi-puhi – talán ezért lett belőle lovag és nem szerzetes barát −, de most különösen vágyott odavágni, amúgy istenigazában akárkinek, de leginkább Lebeé Lászlónak. Szikrát hányt az acél, paripák ágaskodtak, vitézek feszültek egymásnak, ám hamar kiderült, hogy lehet, a zsombori nagyúr elszámította magát. A robosztus lovakon ülő, láncinggel, vérttel védett, hosszú, egyenes karddal küzdő németek hamar felülkerekedtek. Ugyan még egy székely se cserélte föl Lebeé László vezérségét Csaba királyfiéra, bár ez – úgy tűnt − csupán a vakszerencsén múlott.

Mindezt látván bárki azt tanácsolta volna a zsomboriaknak, hogy ne a kurta és könnyű szablyájukban bízzanak, hanem csakis mokány lovaik gyorsaságában. S lám! Parancs vezérelte-e a székelyeket, vagy sugallat? Ki tudja? A kőhalmiak egyszer csak észrevették, hogy a puszta levegőt csépelik, mert az ellenfél egy szempillantás alatt elillant. Brüniszkáld úgy érezte magát, mint az az éhes kutya, kinek felmutatják a koncot, sőt, azt is megengedik, hogy meg is „bűzülje”, aztán hirtelen a remélt falatot belehajítják egy kútba.

Van olyan ostoba kutya, ki a veszendő vacsora után a mélybe ugrik. A németek is a menekülők után vetették magukat. Üldözők és üldözöttek végigvágtattak a városka utcáin, a megcsúfolt piactéren, s kiértek a Kőhalom alatti széles mezőségre. Itt a székelyek még jól megfuttatták az ellenséget − hadd bomoljanak a sorok! −, aztán váratlan megfordultak, s újabb nyílzáport zúdítottak a megdöbbent üldözőkre.

Brüniszkáld csak ekkor jött rá, hogy mekkorát hibázott. Rekedt ordítozással próbálta ismét egybefogni övéit. Tán sikerrel is jár, ha emberei hátában nem jelenik meg végszóra lovasaival Félpufa. Elől-hátul székely, s minden irányból sziszegő nyílvesszők: ez már csakugyan sok volt a szegény kőhalmiaknak. Végleg megszűntek egy csapatnak lenni, s ettől kezdve már mindenki csak azzal törődött, hogy a maga irháját mentse. Brüniszkáld is, mikor észrevette, hogy társak nélkül maradt – életében először – menekülőre fogta, kitörve az ellen éppen kovácsolódó gyűrűjéből.

A németek csak késő délután szedték össze a csatahelyekről a halottakat és sérülteket, miután már biztosak lehettek abban, hogy Lebeé László lovasai nemigen térnek vissza. Brüniszkáld tizenegy jó vitéze került aznap a Walhallába – jó keresztények lévén, ugyancsak csodálkoztak, hogy hová is jutottak −, s a súlyos sebben lévők száma is meghaladta a húszat. Székelyzsombor viszont hajnalig hangos volt a kivilágos-kivirradatig tartó hangos mulatozástól. Két hegedűs húzta, egy csimpolyás fújta a talpalávalót. Még Lebeé László is táncra perdült legényei nagy örömére.

De hát, miért ne örült volna? Hiszen nemcsak, hogy sikerült Brüniszkáld szépen lombosodó becsületét megtépáznia, hanem ezért nem is kellett nagy árat fizetnie. A kőhalmi kaland legsúlyosabb székely sebesültje az egyik torkos legény volt, akit a zsomboriak mohóságán felbőszült lacikonyhás a pecsenyesütő nyárssal istenesen lábon szúrt.

 

 

 

Folytatjuk...

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap