Székelyföldi szerelem - VII. fejezet - Brüniszkáld feltűri az ingujját

Barcsa Dániel, p, 07/14/2017 - 00:10

 

 

 

 

 

Folytatás...

 

Brüniszkáld az épülő-magasodó palánk tetején állt, s erejét nem kímélve egy nyeles fatuskóval földet döngölt a vesszőkkel átfont cölöpsorok közé. 

Nem volt egyedül, körülötte vagy százan szorgoskodtak. Nyolc-tíz markos legény a várból szintén a földet tömörítette, mások a sáncot ásták, megint mások kosárral hordták fel a mélyülő sáncból a kitermelt talajt, de voltak, kik egy kijelölt vonal mentén a kihegyezett cölöpöket ütötték le a földbe. A férfiak mellett ott fáradoztak az asszonyok is: a közeli patak partján álló fűzfákról levágott vesszőket fonták fürge kézzel a méretes karók közé.

Brüniszkáld nem nyalogatta a sebeit sokáig. Ama szégyenteljes napot követően, miután megadta a végtisztességet az elesett bajtársaknak, izent Kőhalom lakosainak, hogy gyűlni várja őket a városka főterén.

− Polgárok – szólt −, tudom, a legutóbbi piacnap emlékezetes marad mindannyiótok számára, mindörökre.

Az uratok vagyok. Közületek így senki sem merészeli hangosan nekem szegezni a kérdést, hogy ugyan, jó Brüniszkáld gróf, megtettél-e mindent a rád bízott lelkek védelmére? Ám szólnotok sem kell, a tekintetekből felém ezernyi vád sugároz. S a néma szemrehányásotok jogos.

A felelősség elől nem bújok el, belátom, nagyot hibáztam. Ám a kegyetlen leckét megtanultam. És itt, most ígéretet teszek nektek arra, hogy még egyszer ilyen gyalázat nem fog esni városotokon, de becsületes nevemen se!

A kőhalmi polgárok döbbenve hallgattak, hiszen közülük még a legöregebb se emlékezett arra, hogy bármikor, bármelyik nagyúr a maga felelősségéről beszélt volna, s ne másokat okolt volna a megtörtént bajért.

Brüniszkáld megvárta, míg szavainak értelme elér a leglassúbb felfogású hallgatójához is. És nem is kellett sokáig várakoznia, mert hirtelen hatalmas vivátozás vette kezdetét.

− Polgárok! – folytatta, miután a tömeg elcsendesült − Ígérem tehát, hogy én, és vitézeim meg fogunk tenni mindent, ami csak rajtunk áll. Ám a botnak két vége van. Védelmünk megerősítésében nektek is részt kell vállalnotok!

A szónok azonnal megérezte az iménti lelkesedés megcsappanását. A városbíró, ki a gyűlés kezdetén valahogy a tömeg közé keveredett, most utat tört magának, s az emelvény elé furakodva, méltatlankodva így szólt.

− Jó urunk! Tudhatnád, mi békés iparosok és kereskedők vagyunk. A fegyverforgatáshoz nem értünk, s valljuk meg, a bátorságunk is kevés…

− Érdemdús öreg – szólt enyhén bosszankodva Büniszkáld –, nem azt kívánom, hogy ti hozzátok elém gúzsba kötve Lebeé Lászlót! Az én óhajomra, parancsomra nem kell senkinek se a lehetetlent kísérteni. Bár, mondom nektek, eljöhet mindenki életében a pillanat, amikor fegyvert fogva helyt kell állnia s övéiért és önmaga becsületéért.

− Bocsáss meg, uram, ha közbeszólásommal megbántottalak volna.. – visszakozott a városbíró, kiérezve a gróf hangjából a neheztelést – Mondd hát, mi részt szánsz minekünk városunk védelmében!

− Polgárok! Tudom, egymás közt szívesen nevezitek lakhelyeteket városnak. Ámde tekinthető-e Kőhalom igazi városnak? Ugyan bizony, hol vannak hát a házaitokat védelmező falak? Ma bármilyen kósza ellenség betörhet ide akadálytalan, szabadon grasszálhat utcáitokon, s bármikor rátok törheti kapuitokat. … Bizony, polgárok, amíg ez így marad, településetek nem érdemli a város nevet! S ti sem a tisztes polgár címet, mert ma, ha biztonságotokat nézem, alig különböztök bármely nyomorult pórtól!

A kőhalmiak most ijedtek meg igazán. Sűrűn pislogtak egymásra, s végül a bírót lökték előre, hogy legyen ő kételyeik szószólója.

− Ó, jó uram, ne vedd sértésnek, hogy ismét közbekotyogok! Ámde nem háríthatsz ránk egy ilyen terhet! Hiszen te is tudhatod, városfalat emelni igen költs… − itt a bíró szava megtorpant, s nyelt egyet, hisz nem szerette volna, ha fukarnak tartanák őt, és polgár társait – Nos, városfalat emelni igen körülményes.

Brüniszkáld immár csöppet sem tűnt bosszúsnak. Elmosolyodott, mint akit mulattat a közbeszóló zavara.

− Öreg! Mondd ki bátran, egy városfal sokba kerül! Megértem, ha nincs nagy kedvetek mélyen belenyúlni a pénzes zacskóitokba. És, tudnivaló, városfalat építeni igen időigényes is, és pont az időnk nagyon kevés.

− Akkor mit javasolsz uram? – kérdezte némileg megkönnyebbülten a városbíró.

− Egyelőre nem kell városfal.  Elég lesz palánk is. A palánk egy hosszas ostromot ugyan nem bír ki, de tökéletesen véd a rajtaütések ellen. S ami a legfontosabb, hogy gyorsan elkészíthető, pénzbe is alig kerül, csak munkába és sok verejtékbe.

Így történt, hogy a következő napon Kőhalom apraja-nagyja, várbeliek és városbeliek, nekifogtak a fáradságos munkának, s erőfeszítésük nyomán rövid idő alatt már szemmel látható formát is kezdett ölteni a védmű. Az építkezés alatt Brüniszkáld arról is gondoskodott, hogy Lebeé László meg ne zavarhassa a szorgoskodókat. Éber figyelőket küldött fel a vár legmagasabb tornyába, kik, ha a távolban valamilyen gyanús mozgást láttak, riadót fújtak. Ez jó párszor előfordult a palánképítés alatt, de amikor a felriasztott kőhalmi vitézek előlovagoltak, Lebeé feltételezett lovasai eltűntek a láthatár mögött.

Brüniszkáld és népe tehát éppen lankadatlan szorgoskodott, amikor ismét felhangzott az őrök kürtjele. A gróf elhajította a föld döngöléséhez használt szerszámot, s leszökkent a magasból. Lovásza sietve oda is vezette a felnyergelt lovát, s vitézei is felsorakoztak. 

Már szabad szemmel is láthatta mindenki, hogy valóban egy kisded sereg vágtat feléjük. Ám a különös az volt, hogy Brüniszkáldék kivonulására a közeledők most nem vonultak vissza, hanem töretlenül haladtak tovább előre. Úgy látszott, az ellenség elszánta magát, s az összecsapás immár elkerülhetetlen.

 

 

☼☺

 

 

Hermann végig az úton kíméletlenül hajszolta önmagát és embereit. Egy sűrű erdőhöz érve minden óvatosság nélkül fordult rá a keresztülvezető útra. Szolgái vakon követték. Csak a léha szerencsén múlott, hogy Lebeé Lászlónak, vagy más, kevéssé neves haramiának ezúttal másutt akadt dolga, mert a gróf és kísérete ugyancsak könnyű prédának bizonyult volna.

Az erdőből kiérve az emberek elé kitárult az a széles völgy, aminek a túlsó bejáratát őrizte a kialudt vulkáni kúp tetejére emelt kőhalmi erősség. Mindebből azonban Hermann gróf semmit sem érzékelt, mert még mindig sötét gondolataitól felhőzve, se látott, se hallott.

Egyik embere ekkor jobban megsarkantyúzta lovát, s így sikerrel érte be a kíséretét jócskán megelőző szász vezért.

− Uram! Uram! – süvöltötte – Figyelmezzél, mert az ott előttünk Kőhalom! S nemigen hinném, hogy ott nagy baj lenne…!

Hermann oly hirtelen fékezte meg vágtató lovát, hogy az kis híján a farára ült, s kísérete is veszélyesen összetorlódott. A gróf fölemelte lova sörényéről a tekintetét, s a szolga kinyújtott ujját követve, a távolba nézett.

Füstölgő romok sehol, Kőhalom falai fehéren és szilárdan álltak. Látta azt is, hogy − dacolva a lemészárlásukról szóló híresztelésekkel − a városka szélén hangyaként ezernyi ember szorgoskodik. S ami véglegesen megnyugtatta a szívét: szemébe ötlött Brüniszkáld griffes -oroszlános zászlaja az erősség legmagasabb ormán, hirdetve, hogy a vár ura még nemigen térhetett meg teremtőjéhez.

Hermann felvidámodva fordult hátra kíséretéhez.

− Nos, minden jel arra utal, hogy Kőhalomról szóló szörnyű hírek igencsak túlzóak lehetnek. Hát akkor rajta, menjünk közelebb, s tapasztaljuk meg magunk, hogy mégis mennyi lehet igaz belőlük!

A szászok ismét sarkantyúba vették túlhajszolt páráikat, ámbár most már nem ragaszkodtak a sebes vágtához, csak amolyan csendes ügetéssel folytatták útjukat.

A Nagyszebenből érkezők már igencsak Kőhalom közelében jártak, amikor a vár felől kürt harsant, s hamarost egy lovascsapat kanyarodott ki a készülő palánk mögül. Hermann boldogan ismerte fel magas termetéről, dús, rézvörös hajáról-szakálláról a vezérüket, az ifjú Brüniszkáldot.

Frissensült malac –a vendégfogadó ivójába behallatszott, ahogy rívó anyja még most is keservesen gyászolja fiát −, meleg, ropogós cipó és jófajta vörösbor segített a két gróf hangulatát virágba borítani.

Brüniszkáld nem hallgatott el semmit: részletesen, híven, szépítés nélkül számolt be Lebeé László minapi sikeres rajtaütéséről. Hermann jóllakottan hátradőlve, kupáját időnként a szájához emelgetve, leplezetlen derűvel hallgatta a történetet, s egyszer-egyszer azon kapta magát, hogy nyelvével elismerően csettint a kópé Lebeé László s a ravasz Félpufa egyik-másik hadifortélyán. Hanem, egyszer csak, elcsípte a siralmas énekét előadó, fancsali képű Brüniszkáld rosszalló pillantását, s ettől kezdve igyekezett felettébb gyászos képet vágni. Egyszer arra gondolt, hogy leégett Nagyszeben, s az üszkös romok alól éppen kiemeli kedves agara tetemét, másszor meg arra, hogy éhesen asztalához ül, ám ügyetlen szolgája a tállal kezében megbotlik, s az ebédjét a földre borítja.

Hermann és Brüniszkáld jó két órán át tanácskozott. A két nemes férfiú megbeszélése igencsak gyümölcsözőnek bizonyult. A szászok grófja immár visszanyerte teljes nyugalmát, valamint bizalmát az ifjú rokonában: Kőhalom állt, Brüniszkáld élt, és ezzel népe ügyét továbbra is jó kézben tudhatta.

Kőhalom ura pedig igencsak sokat nyert eme megbeszéléssel. Hermann kíséretéből – az elszenvedett veszteségeket pótlandó – kiválaszthatott egy tucatot a jobb kiállású, markosabb legények közül, majd vendége rátukmált egy jelentősebb összeget a készülő palánk költségeire. Valamint − nem utolsósorban – közösen megegyeztek egy Szászföldet behálózó riadólánc felállításában, amely majd lármafákkal jelzi, hogy merre járnak Lebeé László portyázói.

Mikor a két vezér kilépett a nemrégiben „Brüniszkáld címere” névre átkeresztelt kőhami vendégfogadó ajtaján, rokoni öleléssel búcsúztak el egymástól. Aztán az ifjú gróf átvette az arannyal teli bőrzacskót és a megajánlott újoncokat Hermanntól, majd a szebeniek nyeregbe szálltak, s visszaindultak városukba.

Mindazonáltal – pénz és katona, rokoni ölelés ide vagy oda – Brüniszkáld lelkében mégiscsak maradt egy kis tüske e találkozó után: nem tudta ugyanis mire vélni a szászok grófjának az elbeszélés alatti komolytalan viselkedését. Ő utólag százszor is átgondolta, hogy vendégének mit és hogyan mondott, s nem talált semmi mosolyra fakasztót sem a történetben, sem az előadás módjában. Pedig ha az ifjú csak egy kicsit jártasabb lett volna az emberi lélek titkainak kiismerésében, rájött volna, hogy Hermann gróf nem az ő becsületének megtépázásán derül. A szász vezér a zsombori kalandot tartotta – midőn sikertelen megpróbálta Lebeé Lászlót a bitorolt sasfészekből kifüstölni – élete legmegalázóbb, és leggyalázatosabb kudarcának. S az, hogy a székely bajkeverővel még egy olyan Cidhez, vagy Roland lovaghoz fogható híres bajnok se bírt el, mint Brüniszkáld, nos ez enyhítő gyógyírral kenegette a szégyentől még most is sajgó hermanni lelket.

Amire elkészült a Kőhalom városkáját átölelő palánk és sánc, addigra fölállt a szászföldi riadólánc is. Ettől kezdve, ahányszor csak megjelentek Lebeé László lovasai valamely szászok lakta vidéken, a vigyázók rögtön meggyújtották a szurokkal bekent lármafákat. Ezek nappal füsttel, éjjel lánggal jelezték Brüniszkáldnak, hogy hol várnak tőle sürgős segítséget.

A következő hetekben egy különös macskaegér játék vette kezdetét, amelyben Brüniszkáld játszotta a lomha macska, Lebeé László pedig a fürge egérke szerepét. A kőhalmi vezér ugyanis hiába vetette magát a zsomboriak után, mire a jelzett helyre ért, addigra már csak bottal üthette a portyázók nyomát. Ámde volt olyan is, hogy a székelyek mégiscsak bevárták a nehéz fegyverzetű németeket, de csak azért, hogy incselkedjenek velük: egy-két nyíllövésnyi távolságnál soha nem engedték magukhoz közelebb az üldözőket, s akkor tűntek el a szemük elől, amikor csak akartak.

Brüniszkáld ezután válaszként megpróbálta kikémlelni az ellen hadiszándékait. Figyelőket küldött Zsombor alá, kik gyorslábú paripákra pattanva jelentették a grófnak, hogy milyen irányba mozdulnak a székelyek. S amikor megérkezett habzó, csatakos paripáján a hírnök, Brüniszkáld késedelem nélkül elindult elállni Lebeé László útját, ravasz csapdát állítva neki.

Ám mindhiába, mert volt, hogy két-három napig is hiába várakozott fogyó reménységgel a martalékra, mert Lebeé László csak nem akarta megtenni neki azt a szívességet, hogy hurokba dugja a nyakát. Különös módon a székely nagyúr valahogy mindig kiszimatolta a veszélyt, váratlanul irányt váltott, s egészen más úton indult el, mint amelyikre Brüniszkáld a kémjelentés alapján számított.

Grófunk fejében ekkor új idea kélt: tapasszuk be az egérlyukat! Vezérletével a németek elállták a zsombori várhoz fölvezető egyetlen utat, és ha már úgyis beletanultak a sáncásásba, palánkállításba, hát nekifogtak támaszpontjuk megerősítésébe.

A furcsa az volt, hogy a székelyek még a kisujjukat se mozdították a munkát megakadályozandó, sőt, úgy tűnt, mintha Lebeé László háza népe messzire elköltözött volna az erősségből. Ember még a falakon se mozdult, ám hogy a várat mégiscsak lakják, azt jelezte a vár kéményeiből bodorodó-karikázó füst.

Öt nap megfeszített erőfeszítése után az erődítés elkészült, s az eredménnyel Brüniszkáld ugyancsak elégedettnek látszott. Mondta is az embereinek: „Itt mától fogva egy pocok se surranhat által!”

S valóban. Nem sokkal azután, hogy fölállt a palánk őrsége, egy szemfüles legénye a sáncban máris megcsípett egy pockot. Vitte is Brüniszkáldhoz, a bajtársak vidámságától kísérve.

– Igazsága vagyon, jó uram! Itt már senki által nem jöhet! – szólt – Őkelme éppen át akart szökni, de én nyakon csíptem!

Az ifjú gróf maga is nagyot derült az eseten, s olyasmit tett, amit már hetek óta alig – elmosolyodott.

– Nos, uram – kérdezte az ügyes legény, ujjai közt tartva még mindig a pórul járt pockot −, parancsoljon, mi legyen őkelmével? Csapjam kőhöz, vagy fojtsam egy kupa borba, hogy szép halála legyen?

Ahogy a vezér elnézte fölvidámodott katonáit, s az orra elé tartott, szánalmasan kapálózó jószágot, mosolya lassan nevetésbe váltott.

– Én amondó vagyok – válaszolta kacagva –, hogy a kő túl kegyetlen, a bor túl kegyes halál lenne eme elvetemült gazfickó számára. Hanem, amott a mezőben, látok egy szénarakást. Eredj fiam, dugd a boglya alá, majd a boglya agyonnyomja!

Aztán, jó kedvét kimutatva Brüniszkáld előhalászta a Hermann gróftól kapott bőrzacskót, amelyben még ott volt hiánytalanul az az összeg, amit a palánképítés költségeire szánt a szászok vezére. Kivett belőle egy aranyat, s a meglepett katona markába nyomta.

– Ezt a vitézségedért, mert te vagy az első közülünk, aki egy zsomborit fogságba tudott ejteni!

Ám nem sokáig tarthatott a németek öröme. Két nap se telt, mikor Szászkézd vidékén ismét fellángoltak a lármafák, jelezvén, hogy Lebeé László ismét portyázik, dacolva a kapuja elé állított, áthatolhatatlanak vélt akadállyal. A kőhalmiaknak rá kellett jönniük arra, hogy amit a zsombori vár egyetlen kijáratának hittek, az nem az egyetlen. Valahol kellett lennie egy rejtekútnak, amelyen keresztül a székelyek, lovaikkal együtt, akadály nélkül ki- és bejárhattak. Brüniszkáld napokig kerestette a titkos folyosó végét embereivel, de nem azért volt az tikos, hogy az ellen könnyen rátalálhasson. Ez az újabb fiaskó beláttatta az ifjú vezérrel, hogy így a Zsombor elé állított kordon teljesen értelmét veszítette, ezért aztán visszavonulót rendelt el.

 

 

☼☺

 

Hosszú idő után ismét Kőhalmon várt rá az éjszaka. Brüniszkáld otthon, Némethonban, számos várról és udvarházról mondhatta el, hogy az övé, ámde mégis, rövid idő alatt Kőhalom lett a legkedvesebb birtoka. Valószínűleg azért, mert e hűbér nem örökségként szállt reá, hanem ezt a maga becsületéből szerezte.

Most mégis vegyes érzésekkel tért meg sasfészkébe. Ugyan már alig várta, hogy ismét otthonában hajthassa álomra fejét az állatbőrökkel meleggé és kényelmessé tett hálókamrájában, ám ugyanakkor rettenetesen bántotta, hogy egy vállalkozása újra félbe maradt, és ismét tehetetlennek bizonyult a zsombori pogányok ravaszságával szemben.

Hazaérkezésének estéjén összehívta híveit, kik a Szentföldi kalandot félbehagyva követték őt a szász nemzet szolgálatában. Két jó barátja, és tizenhárom hűbérese gyűlt a lovagterembe, hol bort ittak és tanácskoztak. Az ifjú gróf azt szerette volna, ha a jelen lévők – miután ő már teljeséggel kifogyott az ötletekből –igencsak ontani kezdik csodamalomként a jobbnál jobb haditerveiket arra, hogy miként fékezhetnék meg Lebeé Lászlót. A máskor oly zajos társak azonban most csak csendben a vállukat vonogatták, esetleg hümmögtek, mintha e kerekasztal lovagjai közül egyik sem szeretett volna a szószátyárság bűnébe esni.

Ám, egyszer csak, egyikőjük, a hosszas hallgatást megtörve, jónak látta megjegyezni, hogy ő úgy hallotta, a kunok hasonlóképpen harcolnak, mint a székelyek. Magányos megjegyzését újabb csönd követte, mintha mindenki komolyan meg hányná-vetné az állítás igazságát, amikor Brüniszkáld hirtelen az asztalra csapott:

– Ez az! – kiáltotta – Nem győzhetjük le Lebeé Lászlót addig, míg olyan könnyűlovasságunk nem lesz, mint a székelyeknek!

Másnap reggel aztán fullajtárt indított Brassóba, azzal a kéréssel, hogy hívja Kővárba a sánta Eckart mestert, ki élelmes kereskedő hírében állott, s széltében azt beszélték róla, hogy nemcsak Kumániába – a kunok országába – van szabad bejárása, de magának Kötönynek, kun királynak díszes sátrába is, hol véle ott, baráti poharazgatások közben, zsíros üzletekről tárgyal.

A sánta Eckart hamarost eleget tett a meghívásnak. Délután érkezett, s estig bezárkózott Brüniszkálddal az egyik toronyszobába. Másnap aztán Eckart, kora hajnalban, csekély kíséretével ugyanolyan feltűnés nélkül távozott, mint ahogy az előző nap megérkezett. Ám volt mégis egy különbség: a sánta kereskedő üres kézzel érkezett, ám nem ugyanúgy távozott. Magával vitte ugyanis Brüniszkáld bőrzacskóját, amelyet még az ifjú a minap Hermann gróftól kapott…

 

 

 

 

 

 

Folytatjuk...

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap