Székelyföldi szerelem - VIII. fejezet - Félpufa gyanakszik

Barcsa Dániel, k, 07/18/2017 - 00:10

 

 

 

 

 

Folytatás...

 

A hajnali derengésben a portyára szedelőzködő székelyek ráérősen, szinte lomhán készülődtek a kilovaglás előtti mustrára, mintha abban reménykednének, hogy a szemle után hamarost úgyis visszadőlhetnek vackaikra. A félálomban botorkálók szinte vigyáztak, hogy egy hangos szóval se riasszák egymást, de az elővezetett hátasok is átérezték gazdáik kedélyét: nyerítés se hangzott, csak néha-néha egy-egy tapintatos prüszkölés. Még a lópatkók se csattogtak szikrát vetve a kövezeten, pusztán tompa, fül számára kíméletes puffanások hallatszottak, mert hiszen a zsombori várudvaron – a kaputoronytól a térség szélső sarkában éktelenkedő ganyédombig −, kő helyett mindent fakockákkal burkoltak le.

Egy valakinek nem tetszett ez a nagy, csendes egyetértés ember és ember, ember és állat között. Félpufa, miután váltott pár szót gazdájával, Lebeé Lászlóval, sietett megnézni, hogy a vár katonái meddig jutottak el a felkészülésben. A lakótoronyból leérve megállt az udvar sarkában, s egy kicsiny ideig − csizmája szárát bosszúsan veregetve egy mogyorófa-pálcával − szótalan elnézte a tekintete elé táruló különös álomjátékot. Aztán, amikor már megelégelte a látottakat, észrevetette magát.

− Jó reggelt, legények! Ébresztő!

Rikkantására épp csak némi morgolódás innen is, onnan is: ezt a serény fegyelem barátja nem tekinthette se köszönésnek, se válasznak.

 − Töröljétek mán ki a csipát a szemetekből! Talán akkor elláttok a pillátokon túl es! … Halljátok-e! – mutatott a jobbjában tartott mogyoróvesszővel a kaputorony felé −Azon kéne általjutnunk valahogy, de még a mái napon!

 A korholó sürgetésre az álomittas legények valamelyest megemberelték magukat, de még mindig nem annyira, hogy kivívják hadnagyuk elismerését.

A szavak ideje lejárt. Félpufa a mogyoróvesszőt a csizmája szárába dugta, aztán hamarjában fölkapott egyet a lovak itatására szolgáló vödrök közül – örömmel látta, hogy némi víz még lötyög az alján – s tartalmát a hozzá legközelebb álló képibe loccsantotta. Ez a pár csöpp úgy hatott, mint a királyfi csókja Csipkerózsika ajakán: a felcsattanó kárörvendő kacagás végre elűzte az álmos restséget a távolban kéklő havasokon túlra.

Mire Lebeé László feltűnt, addigra a lovasok lovaikkal együtt már glédában álltak, de úgy ám, mintha a helyüket léniával jelölték volna ki.

A székely gróf elégedetten nézett végig a készültségen.

− Jó nap ez a halálra! – köszöntötte harcosait a Lebeék jelmondatával.

 − Fogadjuk bátran! – hangzott fel válasz egy emberként.

Lebeé László, jobbján Félpufával, elhaladt a sor előtt. Minden egyes ló fejére rátette a kezét – tenyere delejes erővel bírt, mert még a legnyugtalanabb állat is békével tűrte, hogy a pofáját végigsimítsák a homlokától az orráig −, s magában számolt. (Ősi székely hadiszokás szerint ő sem a harcosokat, hanem a lovak fejeit olvasta: innen egyébként a különös, lovas katonát jelölő lófőszékely kifejezés.)

− Három tízes – mondta félhangosan, de inkább csak önmagának.

 − Annyinak kell lennie! – válaszolt mégis Félpufa. – Uramval s velemvel együtt kivan mind a harminckét fog, hiánytalan… Biza, rég már, hogy nem haraptak húsba a zsombori agyarak!

Lebeé László, a tréfát elértve, hiénaszerű kacagást hallatott.

 − Akkor hát, marjunk bele a szászok vékonyába!… Nos, mire várunk még, vénség?

 − Lóra hát, legények!

A felhangzó vezényszóra nyeregbe pattant mindenki. Maga a gróf is – mintha bárki is parancsolhatna néki −, az egyik lábát szinte engedelmesen a kengyelbe helyezte, ám a lendülete megtört, mert hirtelen kivágódott az ágyasház ajtaja. Az ajtón át pedig egy felettébb ráncos, alacsony és nagyon kövér öregasszony gyúrta magát keresztül. Fruzsina néne volt, a javasasszony, ki Zsombor széles vidékén egy személyben töltötte be az orvos, a patikus, és a bába szerepét. Úgy pattogott le a falépcsőn nagy dobogással, mint egy hatalmas, fűrészporral töltött labda.

− Uram! Uram! – lelkendezett – Megkezdődött!

Lebeé László zavartan nézett a jelenés felé.

 − Mi?

 − Ó, uram! Vajúdik asszonyod …

 − Vajúdik?... Ez biztos?

− A magzatvíz már elfolyt!

− Magzatvíz?

− Az!

A gróf – fél lábbal még mindig a kengyelben – dühös értetlenséggel bámult a szülére.

− De hát nem ebbe’ egyeztünk! Tegnap még ígírted, boszorkány, hogy van még a gyermek érkezéséig két hét es, ha nem három!

− Én nem egyezkedtem senkivel! – csattant fel a sokat perlekedő asszonyok bátorságával Fruzsina néne – Annyit mondtam csak, hogy az emberi tapasztalás szerint mi az, ami várható! De hogy valójában mi lesz, az egyedül az Úristen akaratán múlik. Ha kigyelmednek nem tetszik valami, hát forduljon a panaszával igyenesen Ő Szent Felségéhez! … De én inkább azt tanácsolnám, hogy sopánkodás helyett kezdjék el imádkozni a gróf úr, me’t nehéz órák elejibe nézünk!

Lebeé László végre felfogta, s komolyan meg is ijedt. Ezért fel se tűnt neki, hogy nem mindennap beszélnek véle ilyen hangon.

− Amondó lennék – szólt bele a szócsatába csendesen Félpufa −, hogy az úrnak most ehejt a helye. Nem sok hasznát veszik ugyan, de mégis jobb lenne, ha honn maradna, me’t ki tudja…

Zsombor ura megértette a ki nem mondott szavakat. Tudta jól, hogy sok asszony első vajúdása egyben az utolsó is. Nem egyszer az Úristen különös csereberét játszik, a gyermekért elragadja az anyát, anyáért a gyermeket, vagy még cserét se ajánl: szűkmarkú kegyetlenséggel viszi mind a kettőt. S ilyenkor jó, ha a hitves közel van, hogy még egy utolsó istenhozzádot mondjon a távozóknak…

− Fruzsina néne – jutott elhatározásra −, menj bé jó nyugudtan, s tedd a dógod! Követlek hamarost magam es!

Fél lábát kihúzva a kengyelből Félpufához fordult.

− Hát… Ennyi vót! Örvendezhetnek a szászok. Parancsold le a nyeregből a legényeket! 

− Nem kéne halasztani, uram. Brüniszkáld, s Hermann gróf még azt hihetnék, hogy Székelyzsombor kórságba, vaj gyávaságba esett.

Lebeé László kezével olyan mozdulatot tett, mint amikor legyet hesseget el az ember.

− Eddig tartott a portya, Öreg!

− Bízzál bennem, uram! Embereid nem először vinném hadba.

A vár ura sokáig nem válaszolt. Félpufa már-már azt hitte, hogy a délutánt is az udvaron töltik, ugyanígy – se menve, se maradva −, készültségben. De végül a gróf, a hosszas tépelődést követően, megvonta a vállát.

− No, nem bánom, eredjetek! De, hallod-e, vén bocskor, a két szemed, s az emberek! – Lebeé László ezzel a székely szólással intette az öreg katonát, hogy úgy vigyázzon az övéire, mint a szeme világára.

− Hadd emlékeztesselek, uram, hogy kicsiny gyermekkoromtól fogva az egyik pillogtatóm hibádzik! – hunyorított a vén legény, mert kacsintani tényleg régóta nem tudott.

− Jól van, ne bölcsködj! – herrent föl a nagyúr − Hogyne tudnám, hogy csak fél szemed vagyon! De ez nem jelenti azt, hogy ha megjössz, a létszámnak csak a felivel kell elszámolnod!

− Értettem, uram – dörmögte békítőleg −, haza hozom valamennyit, ha megsegél a Fennvaló!

− Hát, ajánlom, hogy segéljen!

Lebeé László rábízta a lovát az istállós fiúra, s aztán hosszasan elnézett a távozók után.

„Nincs ki a harminckettő!” – döbbent a szívébe hirtelen a nyugtalanító gondolat – „A zsombori fogakból lám máris egy kihullott, pedig még belé se tépett az ellenbe…”

Megfordult, s gondterhelten indult el az ágyasház felé.

 

☼☺

 

A kalmárokon – amikor körülvették őket a zsomboriak – ugyancsak látszott, hogy komolyan megijedtek. Talán túlságosan is. Olyan futkosás, kárálás, rikácsolás kezdődött, akárha görény szabadul a majorság közé. S nem csak a kereskedők óbégattak – nekik valóban volt veszíteni valójuk, hiszen egy társzekér volt rakva rogyásig méretes, vasalt ládákkal –, de még a kísérőik is: úgy tűnt, tán mindeniknek dupla bért ígértek a mennél fülrepesztőbb ordítozásért.

Félpufa – mintha csak a fejét szeretné kiemelni az átok- és panaszáradatból – lassan fölállt a kengyelben. Gyanakvó figyelmességgel nézett körül. Bal felől az erdő előőrsei – bokrok és cserjék – megszálltak minden talpalatnyi helyet egészen az út menti árokig. Ez az oldal nem sok jóval bíztatott, hiszen a leveles ágak takarásában akár több tucatnyi cselvető is elrejtőzhetett. Jobbról azonban – ezt elégedetten nyugtázta – egy széles, jól belátható mezőség nyílt: régóta használt legelő, s nem olyan friss irtás, hol a lovak szilaj-szabados futásának álnok facsutakok vethetnek gáncsot.

„Kötve hiszem – morfondírozott a vén harcos a nyeregbe visszahuppanva –, hogy Brüniszkáld gróf pont ehejt állítana kelepcét nekünk. Arrafelé, ezt még egy vak is látja, egérutat nyerhetünk, s ha mán széllel járunk, nincs az a vasas, aki lovon béfoghatná a legényeimet…”

Ugyanakkor a harcos évek során Félpufa már jól kiismerte a szerencse természetét. Tudta, olyan az, mint a falu árvájának az orra: nyúlik, nyúlik az a valami belőle végtelen, kitart, de aztán csak elcseppen, s annyi.

Eleddig székelyeink bízvást tekinthették volna magukat Fortuna kegyeltjeinek, ha bármelyikük hallott volna valaha is e szeszélyes természetű istenasszonyról. Hiszen alig hagyták el Zsombor határát, máris összeakadtak egy új gazdára váró marhacsordával, s a pásztorokat se volt nehéz rávenni, hogy némi fáradságot vállalva hajtsák oda a lábasjószágot, hol új billogot süthetnek rájuk. (Ehhez elegendő volt kísérőnek négy lovas.) Aztán meg, amikor éppen kezdtek volna megéhezni, hát két szász falu között nem összefutottak egy menyegzői menettel? Régi tapasztalás: hol esküvő, ott lakodalom. A székelyek jelezték, hogy szívesen csatlakoznának, hogy jelenlétükkel emeljék annak fényét. Az ifjú pár ez ellen egy szó kifogást sem emelt, sőt a vőlegény – nyílván meghatódva a megtiszteltetéstől – az egész utat végigpityeregte. A lagzi helyszínén az örömszülők – örömmel vagy ürömmel? – felállíttattak egy külön hosszú asztalt a váratlan vendégeknek, kik nemcsak a lakodalmas húsos káposztából kaptak, de még jófajta sert és testes bort is hordtak eléjük kancsószám, olyannyira, hogy Félpufa nem győzött résen lenni, nehogy a legényei harcképtelenné egyék-igyák magukat.

Már-már azt hihetnénk, hogy Erdély harmadik nemzetének rosszakarói pusztán hazug rágalmakat terjesztenek, amikor fölemlegetik a szászok állítólagos rút fösvénységét. Hisz a vendéglátókon nem is látszott, hogy kényszer alatt cselekednének. Ámde Félpufa – kit nem a mi korunk másságra nyitott szabadelvűsége nevelt – átlátott a szitán, őt nem tévesztette meg a látszólagos szívélyesség. Ha nem is tudta, de megsejtette: vendéglátói kedvessége mögött nemcsak a félelem lapult – a székelyeknek ijesztően élesre fent szablyájuk, és félelmetesen hegyesre pödrött bajuszuk volt –, hanem némi sanda-csalfa, balos szándék is. Attól tartott – s a vén róka nem is járt messzire az igazságtól –, hogy, még a lagzi elején, biztos elszalasztottak valakit Kőhalomra, hogy riassza fel Brüniszkáld grófot: igyekezzék, ha székelyt akar fogni!

Ezért aztán, hogy ne kísértse tovább a szerencsét – két tészta képű szász asszonyság éppen frissen sült, gőzölgő kalácsot kínált körbe: „Vegyenek a vitéz urak!” –, Félpufa váratlan fölpattant ültő helyéből.

– Lóra, zsomboriak!

Volt legénye, kinek cigányútra ment a hirtelen parancstól a forró falat. Kevés híján megnyuvadt, ami felettébb dicstelen halál lett volna egy „vitéz úr” számára.

Rajtaütésszerűen távoztak, pont úgy, ahogy érkeztek. Az éjszakát egy, az úttól távolabb eső helyen töltötték. Csípős hajnalra ébredtek, harmatban mosdódtak, ködbe törülköztek. Mire az áldott Nap fölhágott trónusára, már jó utat megtettek. S ahogy melegedett az idő, úgy engedett föl a zsomboriak kedélye is. Áldották addigi szerencséjüket, s új kalandra készen, kíváncsian lesték, jó sorsuk e napon mit is hoz eléjük.

 Nem kellett sokáig várniuk. Az előőrs – más szóval a martalék – visszarúgtatott a „derék” lovasaihoz, s jelentette: gazdag zsákmány ígérkezik. Kalmárok sok áruval, kik tengelytörés miatt elakadtak.

A kereskedők szekere fél oldalára rokkant. Egy láda át is büklent az oldaldeszkán, s az árokba fordult. Értékes tartalma kiborult s szétszóródott: ezüst kancsókon, tálakon és tányérokon csillant meg a csalóka napfény.

A vaskos, hidegvérű lovak a szekér elől kifogva, egykedvűen harapdálták az árok partjáról a füvet. Míg az első székely lovas föl nem tűnt, nem látszott izgalom az elakadtakon sem. Úgy álldogáltak tétlenül az út szélén, mintha valami csodára várnának. Nem készült senki megjavítani a törött tengelyt, de még megkeresni se a messzire elgurult kereket.

A zsomboriak körbevették az immár kétszeresen is bajba jutottakat, s parancsra vártak. Félpufa azonban nem siette el. Ösztönei azt súgták, valami hibádzik. Se a rémült ordibálás, se a rémült ordibálók nem tűntek számára valóságosnak. Nem tudta volna pontosan leírni, hogy miként kellene kinéznie és viselkednie egy megtámadott kereskedőnek, vagy a megtámadott kereskedő szolgájának, de úgy látta, hogy ezek itt nemigen „kalmárszerűek”, és nem is „szolgaszerűek”.

„Csengettyüs varasbéka legyek – gondolta a zsombori vén hadnagy −, ha ezek azok, aminek mutatni akarják magukat!”

Odaintett magához egy hórihorgas legényt, ki nem mokány lovon ült, mint a többiek, hanem egy, a termetéhez jobban illő, a kővári kaland forgatagában zsákmányolt, lovagnak való almásderesen.

– Emre, fiam! – szólt −, vedd magad mellé Györit s még valakit… Mózsit! Gázoljatok bé ahajt, bal felől a ciheresbe, s zargassátok meg erősen! Nézzetek bé még a legküsebb lapi alá es, nem búvik-e meg alatta egy-két vasbordájú tekenyősbéka!

Félpufa tekintetével követte az embereit. Csörtetésüket nem hallhatta, mert a méltatlankodó kiáltozás egy pillanatra se maradt abba, de szerencsére a magas lovon ülő Emre feje fel-feltűnt a zöld levelek között, jelezvén, merre tart a kutatás.

– Úgy látszik, rémeket látok… Nincs es semmi ahajt! – gondolta a vén székely magában, amikor hirtelen Emre lebukott, s egy valós halálsikoly hasította ketté az eddigi álságos hangzavart.

Kürt harsant, számszeríj húrja pattant, a sűrűből lovon s gyalog Brüniszkáld vasba öltözött harcosai törtek elő. Az egyik „kalmár” a megdőlt szekér saroglyájából kétkezes pallost rántott elő, s Félpufára támadt. Az öreg fürgén elhajolt, s visszavágott. A penge kobakot ért, de az embere éppen csak megtántorodott. A fejről a kámzsa félrecsúszott: alatta sisak. Félpufa újabb csapásra emelte kardját, de a súlyán érezte, valami nincs rendben. Egy pillanatra rámeredt a kezében maradt markolatra s megmaradt arasznyi pengére, aztán a használhatatlan csonkot ellenfele képébe vágta. Elégtételt érzett, mikor a hamis kalmár képét vérbe borulni látta.

– A mezőre! Mezőre! Kerüljetek! – kiabálta túl a harci zajt.

Félpufa maga is jó példát mutatott. Elsőként ugratott át az árkon. Visszanézett: emberei közül, talán ha nyolcan követték. Aztán még három legény: csak nekik sikerült a vasasokat lerázva egérutat nyerni. A vágtát visszafogva bevárta a késlekedőket, de még így, velük együtt is, a csapat létszáma alig érte el a tucatot.

– Hogyan állok így László úr elébe? – hasított Félpufába a rémület – Nem kerülhetek a szeme elé… Jobb lenne tán elbujdosni messzire…

Ámde nyomában az üldözőkkel nem maradt ideje sötét gondolataiba merülni. Hisz igyekeznie kellett megmaradt embereit egybe terelni-tartani, s elérni velük a szemközti erdőt. Tudta, ha bevetik magukat a sűrűbe, ott már a nehézlovasságnak nincs semmi esélye elfogni őket.

Ekkor azonban más lovasok törtek elő fák közül. 

– Huíí! Huíí! Huííí! – süvöltötték.

Félpufa előbb azt hitte, székelyek. E vélekedését támasztották alá a közeledőkön lévő hegyes süvegek,a tarsolyok, íjak, szablyák, s az oly ismerős harci kiáltások. Ám ekkor megpendültek az íjak búrjai, s ütés érte a mellét. Odakapott. Keze iszamós lett a vértől. Ujjaival megragadta a tollat, s megpróbálta a nyilat kihúzni. Megfordult véle a világ. A füle zúgott.

– Jézusom! Ezek kunok! – hallotta egyik legénye hangját valami iszonyú távolból – Hogy az Isten csudájába kerültek ide?

 

 

☼☺

 

Fruzsina néne félig nyitotta az ajtót, s csak a fejét dugta be. A mosoly még újabb ezernyi ráncot gyűrt orcájára, pedig ha komoly volt, akkor se úgy nézett ki, mint a frissen szedett alma.

−          Örvendezz uram! Fiad van, s egészséges!

−          Az asszonyom?

−          Igencsak elnyűtte a vajúdás. De megél, uram, biztoson.

Lebeé László felugrott. Boldogan vetette volna magát az öregasszony után. Ám ekkor a másik ajtón a félkarú kapus lépett be. Sután meghajolt, s megköszörülte a torkát.

−          Várj egy kicsinyég, uram! Tudnod kella hírt, most, azonnal, még ha rossz is!

−          Mit kell tudnom, vészmadár?

−          Ó, uram. A portya visszatért.

−          Vissza? Ilyen hamar?

−          Hamar, s igen megfogyatkozva… Öten… Öt lovas tért meg csak.

−          Félpufa?

−          Ő? … Odavan, egészen. … Ó, jó uram, elesett ő is… Halott immár.

 

 

 

 

Folytatjuk...

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap