Székelyföldi szerelem - XI. fejezet/1 - A bajhozó Lebeé név

Barcsa Dániel, cs, 07/27/2017 - 00:14

 

 

 

 

 

Folytatás...

 

 

Úgy tartották Erdély-szerte, hogy a Lebeék maguknak keresik a bajt. Ez azonban nem egészen volt így: valójában a baj vizslatott utánuk nemzedékről-nemzedékre fáradhatatlan, s túlságosan gyakran utol is érte őket.

Ott volt például Lebeé György esete. Nem Lebeé György akart mindenáron kitűnni, hogy a királyi pár és kísérete elé szökkenve, magamagát mutogatva eljárja a nevezetes székely szablyatáncot. A primor előkelőségek a rabonbánnal az élen erőltették szóval, füttyel, kiáltással a zsombori ifjút, hogy mutassa meg, de ízibe, milyen az igazi hunfi virtus!

A történet, amelyet elmesélek, akkoriban esett meg, amikor Béla királyunk – e néven a harmadik –, elunva az özvegység magányát, friss asszonyt hozott hívei közé, egy francia honból való, kényeskedő teremtést. Az ifjú hitves unos-untalan kimutatta idegenségét, sőt úgy kérkedett véle, mint kutyabőrével némelyik újdonsült nemes. Balpillanataiban többször is felhányta nagyúr¬urának, hogy mily áldozatot hozott akkor, amikor odahagyta dús szülőhazáját, s eljött az emberevő Attila szikár pusztáira. Capet Margitnak honunkban semmi nem tetszett: a Duna túl széles, a Zsitva, az Ipoly túl keskeny, Pozsony rideg, Esztergom kicsi, Fehérvár dögletes levegőjű, a fű pedig nem elég zöld, s az ég sem elég kék. A magyarok meg… Nos, a francia király mesés históriákat kedvelő húga gyakorta fölhívta Béla királyunk figyelmét az ogre és az hongrois szavak hasonlatosságára, amely – szerinte – nyilvánvalóan nem lehet merő véletlenség.

A jámbor fejedelem szerette volna, ha asszonya jobban megismeri országát s annak lakóit, mert remélte, hogy akkor végre megbékél sorsával, s megszeret itt. Ezért aztán fényes kísérettel bejárta véle Pannóniát, meg a Tisza két oldalán elterpeszkedő dúsfüvű hun legelőket, a Felföld zordon, kékbevesző hegyvidékét s a sóban, aranyban, erdei vadban gazdag Transsylvániát is.

Mikor e vizitáció során a királyné felséges ura kíséretében elért Székelyföld határára, az eddigi sok nemszeretem tapasztalása után itt szeppent meg igazán: riadt szempillantása egyik hegyes süvegű marcona harcosról a másikra rebbent. A fogadására felsorakozó bandériumot látva úgy hitte, ezek valamiféle vérivó szaracén-pogányok. Ám e kezdeti riadtságot a székelyek mindenkit fölülmúló szívélyes vendégszeretete és kedvessége hamarosan úgy elfújta, mint az Olt-menti tavaszok sápadt reményét a Nemere szélvihara.

A vendéglátók, hogy kedvében járjanak a fáradt és megéhült utazóknak, ugyancsak kitettek magukért. Hatalmas sátrat emeltek számukra: bévül a földet pazar és puha szőnyegekkel borították, s ülőalkalmatosságként kényelmes heverőpárnákat helyeztek el a felállított alacsony asztalok mögé. Az asztalokra pedig ráhalmoztak mindent gazdagon, mit e kies tartomány csak kínálni tudott: nyársra vont ökröt – hasában kisbornyú sült omlósra – vadhúst, pisztrángot, pataki rákot, gombát, erdei gyümölcsöt, s az oláh csobánokkal parajdi sótömbökért cserélt, zamatos sajtokat.

A magyarok muszáj-nagyasszonya már-már megnyitotta szívét – életében tán most először − e föld lakói előtt. A fejedelmi pár tiszteletére tartott lakomán a fiatalasszony szinte beleszédült mindabba, amit e mulatság az asztali traktán kívül kínált: az ismeretlen, barbár, a fülnek mégis kellemes, szívig találó dallamokba, az ifjak, leányok és legények vad, mégis elragadó táncaiba. S ha nem is értette a székelyek tréfáit, de végre megérintette lelkét az ezekből az emberekből áradó őszinte és féktelen jókedv.

Aztán, egyszer csak, mintha zavar támadt volna a székely előkelők között.

A fejedelemasszony először azt hitte, valami összeszólalkozás – orcáján azonnal meg is jelent az „uraim, ez itt nem helyénvaló” méltatlankodás –, de aztán ráeszmélt: csak egy szabódó ifjút bíztatnak valamire. Majd végre a fiatal harcos – Lebeé György – félszeg mosollyal fölkélt a közös asztal végéről, s elindult középre. Kezében két mezítelen szablyát tartott, a jobb kézbelit a levegőből ragadta el – egy pajtása vetette felé ügyesen.

Mikor Lebeé György a királyi pár elé ért, orcáján már semmi zavar nem tükröződött. Utánozhatatlan előkelőséggel hódolt: e mozdulatból teljességgel hiányzott a szolgai megalázkodás. Csupán fejet hajtott, a derék egyenes maradt: ámde ezzel mégiscsak képes volt – ha úgy vesszük, akár minden székely nevében is – a legteljesebb tiszteletadásra. Igen, e mozdulat emlékeztethette Bélát arra, hogy Csaba királyfi népe egykor nem hódolt, hanem önként, a maga elhatározásából fogadta el Árpád házának vezérletét.

A tisztelgés után Lebeé György büszkén fölvetette a fejét, majd összecsendítve a pengéket, jelt adott a zenészeknek.

A varázslat percei következtek. E tánc fölidézte a széllel járó vágtát, az íj feszülését, a kardok összeszikrázását, az egymásnak feszülő akaratot, küzdelmet és a diadal mámorát. Az ifjú primor acélos karjával-lábával, szilaj kedvével megmutatta, milyen magyarnak lenni. Olyan magyarnak, ki – góbé szójárás szerint – „magyar ugyan, de annak is székely”.

Capet Margit megbűvölten ült a helyén.

– Tehát ilyen a magyar… – gondolta magában. Ám ez az új érzés, felismerés nem tette boldoggá, hanem sokkal inkább szomorúvá. Valami megmagyarázhatatlan, komor irigység kezdett kicsírázni és egyre mélyebben gyökeret verni a lelkében.

Ámde Lebeé György mutatványa nem csak a királynét kápráztatta el. A megbabonázott nézők között volt Anne is, a tours-i születésű nemeskisasszony, egyike azoknak az udvarhölgyeknek, kiket Margit azért hozott magával Franciaországból, hogy úrnőjük számára némi honi fényt lopjanak a szkíta sötétségbe. A leány szeme már abban a pillanatban megakadt az ifjú primoron, mikor az éppen csak fölállt társai közül, hisz Székelyzsombor fiatal ura, – szerencséjére avagy még inkább, szerencsétlenségére −, nem csúf apjára, hanem ezerszer inkább elragadó édesanyjára ütött.

Anne a kardtánc befejeztével elsőként pattant föl ülőpárnájáról, lelkesen tapsolt, kiáltozott, majd – sorsszerű elhatározással – kendőjét nyújtotta a felhevült táncosnak. Lebeé György – székely lévén – nem ismerhette a lovagi szokásokat, így bizony az átnyújtott kendő jelentőségével se lehetett tisztában. Nem tudta, hogy e finom selyem nem használati tárgy, hanem sokkal inkább jelkép: a nemes hölgy e pillanatban ezzel választotta őt lovagjává. Ezért hát a kendőt elkapva verejtékező homlokát törülte meg véle. Aztán – köszönetet mondva – visszaadta Anne-nak.

Amit az ifjú primor tett, az a királyi udvarban megbocsáthatatlanul bugris otrombaságnak számított – többen fel is hördültek –, ám a francia nemeskisasszony annak vette, ami: természetes emberi megnyilvánulásnak. (S ez módfelett tetszett neki, hisz ilyesmiben eddig – mert mindig is mesterkélt udvari környezetben élt – nemigen lehetett része.) Anne tehát a vándorló kendőre csókot lehelt, s visszadobta az ifjúnak. Lebeé György azonnal ráérzett, hogy az elébb valamit hibázott, úgyhogy a selymet újfent kézhez kapva ő is az ajkához emelte, majd – ingén a zsinórt kioldva – a szíve fölé helyezte. Mindezt olyan kellemmel tette, hogy ennek János mester, a király heroldja, az udvari illem nagy tudora is elismeréssel adózott.

– Nem lovag – dörmögte a mellette ülő udvarispán fülébe –, de nékem elhiheted, ez a tudatlan ifjú mégiscsak minden ízében nemes!

Lebeé György pedig, ki eddig csak fittyet hányt az udvari etikettre, most immár két lábbal taposta meg: váratlan átszökkent az asztal fölött, derékon kapta Anne-t, majd ismét röppent – édes terhe véle szállt –, s baj nélkül dobbantott a túloldalon, előbbi táncának terén.

– Akár a Turul! – tört ki a királyné felkiáltva, mert eszébe villant váratlanul ama illetlen ábrázolás, amelyen egy mohó saskeselyű magával ragad egy mezítelen szüzet. (Magyar kísérői egykor úgy magyarázták, hogy az elrabolt leány nem más, mint az ura regebéli pogány ősanyja, valamiféle Emese.)

A Turul nyomát járó ifjú azonban észre se vette a felséges rosszallást, hanem könnyedén megpörgette a csöppet se tiltakozó leányt, majd ismét átfogta a karcsú derekat. Aztán kinézett a figyelmező zenészek felé.

− Repülj, madár, repülj! – kiáltotta a kívánt nóta kezdősorát, s a muzsikások rögvest rá is zendítettek.

Anne életében ezen a napon hallott először székely dallamot, s csupán e napon látott először székely táncot, de már a harmadik ütemet követően elkapta a zene lüktetése. Teljes lényével átérezte a keserves, lélekbe markoló bánatot, amelynek mélyén ott bujkált az elveszett, de a talán mégis csak újra föltalálható boldogság. Lába szinte alig érintette a földet: biztos táncosa úgy vezette lépéseit, mint a krisztusi kegyelem a gyarló útkeresőt a mennyekbe vivő üdvösség felé.

Miután a tánc véget ért, a lassú zene elhalt, olyan áhítatos csönd támadt, mint úrfelmutatáskor a templomban. Anne és György még sokáig álltak egymást átfogva, s riadt boldogsággal hallgatták egymás szívének dobbanását. Aztán hirtelen, mint a nyáron a „nagyüdő” – dörgéssel, villámlással, szélviharral – kitört az ováció. A székely urak hujogattak, kupáikkal zergették az asztalt, Béla király emberei tapsoltak és vivátoztak. Az általános tetszés csak egy valakire nem ragadt át: Capet Margit némán, mozdulatlan, hideg szívvel ült a hangzavar közepén.

Nevezetes és hosszú mulatság volt ez, beleért az éjszakába. Ámde Anne és György ennek ellenére mégse juthattak egykönnyen egymás közelébe: Capet Margit erősen fogta udvarhölgyét, nemigen engedte el maga mellől. Emiatt a fiatalok mindössze két futó alkalommal mutathatták ki az egymás iránti, egyre jobban nyiladozó vonzalmukat. Egyszer egy könnyebbnek látszó udvari táncba kapcsolódtak bele a székely előkelők – mindegyik nagyokat kacagott a másik ügyetlenségén –, s ez lehetőséget adott Lebeé Györgynek is, hogy többször érinthesse, sőt még egy kicsit meg is szoríthassa a vágyott, kecses kacsókat, másszor pedig a királyné távozott rövid időre az összejövetelnek helyet adó sátorból.

Ez utóbbi esetet használta fel a vallomásra az ifjú primor. Ügyesen Anne közelébe furakodott, s amikor a leány is meglátta őt, boldog mosollyal intett felé. Anne egy angolna ügyességével siklott ki a többi udvarhölgy védköréből, s amikor végre szemtől-szembe állhattak egymással, elhangozhatott az ifjú székely vallomása:

– Zsöteeem!

E drága szót súgta Lebeé László a leányka fülébe. (S ez valóban drága volt, hiszen öt ezüst penzát fizetett érte a királyné kíséretéhez tartozó francia lantosnak.)

 − Sze-ret-lek! – tagolta viszonzásként Anne magyarul, s az orcája lángra gyúlt.

Az ifjú feledett mindent, s az illendőség határán újfent túllépve, magához vonta a leánykát. Már-már majdnem elcsattant a csók is, mikor Anne aprót sikkantva kicsusszant az ölelésből, mivel a szeme sarkából meglátta visszatérő úrnőjét.

Ezután már csak távolról epekedhettek. Keresték egymás tekintetét, s örültek is minden foglyul ejtett pillantásnak, habár ez – mert vajon ki is tudna egy szem málnával jóllakatni egy hatalmas, kiéhezett medvét – nemigen csillapíthatta vágyukat.

Úgy éjfélre járt az idő, sőt, talán már jócskán el is múlhatott, mikor a király megtöltette kupáját, s a vendéglátók egészségére ürítette. Ezzel jelezte híveinek, hogy most már ideje eltenniük magukat másnapra. Mikor azonban az uralkodó kifelé indult volna az udvarbéliek és a székelyek hódoló sorfala között, feltűnt a semmiből Lebeé György, s a lába elé vetette magát. Tette ezt olyan váratlanul, hogy a felség kevés híján átbucskázott rajta.

Béla nem neheztelt, hiszen jó hangulatban volt, s tekintélyét megőrzendő úgy tett, mintha áldást adna az ifjúnak, s nem pedig megtámaszkodna a fején.

− Szólj bátran – biztatta a király kegyesen –, mondd el, mit tehetünk érted! Mert – és itt egy kissé gúnyos mosolyra húzta a száját – ha egy székelyt a templomon kívül térdepelni látunk, akkor nagyon is akarhat tőlünk valamit.

− Felség – hajtotta meg a fejét is Lebeé György –, légy hozzám kegyes!

− A szemembe azt mondja mindenki, kegyes uralkodók vagyunk. Tégy próbát, hátha ez egyszer nem hazudnak a talpnyalók!

− Engedd felség, hogy elvehessem feleségül házad legszebbik virágszálát!

A fejedelem meglepődött, mert valami egészen más kérésre számított. Az igazat megvallva azt várta, hogy ez a jó kiállású legény majd azt kívánja, vegye be őt testőrkatonái közé. Az ifjú primor ellenben azt hitte, uralkodója azért hökkent meg, mert ismét vétett az udvari illem ellen. Ezért aztán hadarva hozzátette:

– Természetesen csakis a felséges királyné után… mármint utána a legszebb virágszál…

Az uralkodó ismét elmosolyodott. Már értett és tudott mindent, hisz nem volt vak, mert az egy másik Béla király volt.

 − Nyilván Anne kisasszonyra gondolsz… kinek most is a szíved fölött hordod a kendőjét. Nemde?

− Igen, felség… Anne… és én… no… Szeretjük egymást! Megvallotta ő is...

Béla király elmélázott. Akárcsak a mostani, az előző felesége, Chatillon Anna is élt-halt a trubadúrok művészetéért. Csapatostul jöttek hát udvarába a dalnokok, s mint a kikötőt ért hajópatkányok, elárasztottak minden teret a palotában. Lovagterem, ebédlő, szoba, udvar, kert, de még az istálló is – mindenünnen csakis a trubadúrok panaszos dalai hallatszottak. Ennél fogva szegény Béla királyunknak számtalan dalt kellett meghallgatnia az első látásra szívbe nyilalló szerelemről, de még az olyan bolondságról is, amikor a két szerelmes még csak nem is találkozott soha, mégis őrjöngésig hajtotta őket a vágy egymás karjaiba.

Volt tehát tudomása – ha nem is tapasztalásból –, hogy mennyi galibát okozhat a szív. Azt azonban sose hitte volna, hogy ilyesmi a széphistóriákon kívül, a való életben is megtörténhet.

Mint már említettük, az uralkodónak igen jó kedve volt, tehát úgy vélte, kinek is ártana, ha e háborodottnak a kedvére tenne. Így hát a király, franciára váltva, Anne-hoz fordult.

− Leányom! Ez az ifjú itt azt állítja, hogy szeret téged. Mióta meglátott, olthatatlanul. S bizonykodik, hogy te is hasonlóképpen érzel. Igaz ez?

Anne lesütötte a szemét, nem csak szeméremből, hanem mert nem merészelt fölnézni, nehogy a tekintete találkozzék a király mellett álló úrnőjével.

 − Igaz, felség – suttogta alig hallhatóan.

– S azt is mondta, hogy el akar venni feleségül! Nos, ehhez mit szólsz?
 

Folytatjuk...

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap