Székelyföldi szerelem - XII. fejezet - A medvekaland

Barcsa Dániel, sze, 08/09/2017 - 00:12

 

 

 

 

 

Folytatás...

 

 

Levelek bársonyán rubinok miriádja. Lebeé Anna alig jutott szóhoz.

− Bogyó, ez… ez… gyönyörű!

− No, ugye! – szólt a leány olyan elégült büszkeséggel, mintha ő teremtette volna e csodát. – S még úgy kellett nekem, erőnek erejével, kötéllel iderángatnom a küsasszont!... No, megbánta-e?

A „küsasszon” megrázta a fejét.

Bogyó, vissza se nézve, nekilódult. Legszívesebben Lebeé Anna is követte volna szolgálóját, de visszafogta magát. Tudta, mikor az ember szája teli málnával, nehéz a falást abbahagyni. S azalatt könnyű megfeledkezni az otthon lévőkről. Már pedig ő két kászut is meg akart szedni: egyet testvérének, Lászlónak, egyet Bogyó anyjának, a dajkájának. Kissé bosszantotta is, hogy társa csöppet se gondol másokra.

− Állj sza’ meg, Bogyó! – kiáltott utána szigorú hangon.

A leány bosszúsan fordult meg.

− A súly essen belé! Most meg mi a baj? ... Me’étt nem szedi mán a lábát?

Bogyó gyakran megfeledkezett a köteles tiszteletről. Nehezen szokta – tíz esztendő is kevés volt számára megtanulni –, hogy az, akit sokáig kishúgának hitt, s aki fölött zsenge korában az idősebb jogán gyakran basáskodott, valójában az úrnője.

A grófkisasszony megemelte a hangját.

− Jobb, ha te szeded a lábod! Hamar, de ne mondjam kétszer!... Elébb kászut kell csinálni!

Bogyó, mint a csiga, visszahúzta tüskés szarvacskáit, tisztelettudó képet vágott, s ha vonakodva is, de engedelmeskedett. Anna pedig – a győzelem elégültségével az arcán – megfordult és széjjeltekintett. Alkalmas fát keresett. Az övén lógó tokhoz nyúlt, s megindult egy magányosan álló fenyő felé. Mikor odaért – a kászu teste számára –, az eléhúzott késsel egy téglalap körvonalát kezdte róni a fa kérgébe. Aztán tartófülnek egy hosszúkás vésést tett, olyant, mint egy szalag. A körülhatárolt kérget lefejtette, majd megismételte az előbbi mozdulatokat. Miután a kezében volt már két edényke teste és füle, egy másik – lombos – fáról apró ágacskákat vágott. Ezekkel tűzte össze a kászuk oldalát és alját, s erősítette fel a füleket. Csendben szorgoskodott, s ugyanígy tett már Bogyó is, ki nagy igyekezetében még a nyelvét is kidugta. Ámde hiába iparkodott, mert ha versenynek gondolta a dolgot, máris veszített. Ő még mindig csak az első darabon dolgozott, mikor úrnője már végzett a másodikkal is.

− E’ sokkalta szebb lesz ám! – mondta vigasztalásul inkább önmagának, mert nehezen viselte, ha a „küsasszon” bármiben is ügyesebbnek bizonyult nála.

Lebeé Anna, Bogyó mögé kerülve, alaposan megnézte a készülő alkalmatosságot. A kászu szélei nemigen passzoltak, s az ágacskáknak ütött likak se voltak egymástól szabályos távolságban.

− Hogyne. Szebb… – állapította meg lebiggyesztve alsó ajkát. – Szép, mint Fruzsina nénéd.

− Jó, jó! De a küsasszonnak könnyű! A küsasszont még úrfi korában az ügyes kezű László úr tanította fúrni-faragni, de ingemet az a sütőlapát tenyerű apám!

Lebeé Anna elkacagta magát. Nevetése elröppent a távoli hegyek felé, egy kicsi karéja azonban csendes mosolyként megült a szája sarkában. Eszébe jutott az az idő, amikor a bátyja mennyire igyekezett átadni neki mindazt, amit csak megtaníthat az idősebb fiútestvér a kisebbiknek. Faragtak közösen sípot, kicsi szekeret – elé nagyszarvú ökrökkel –, de vívásra fakardot is, meg csináltak gyermeknek való íjat, nyílvesszőket, s ki emlékszik már, hogy mi mindent!

László együttlétük alatt sose mondta őt húgomnak, mindig „öcsémnek” szólította. A koravén gyermek komolyságával magyarázta el nem is egyszer Annának, hogy ha ő netán „magtalan halna”, akkor a nemes Lebeé-házat – „fiúleányként” – neki, a leánynak kell fenntartania. (Éppen ezért Anna minden este tiszta szívből imádkozott bátyja életéért, mert úgy vélte, erején felüli kötelességet akar reá róni. Hiszen ő csak az udvar sarkában álló kutyaházat próbálta megemelni egyszer, s az se ment: akkor hogyan tartsa majd fenn gyenge karjaival a nyilván hatalmasabb Lebeé¬házat?)

Nos, végre elkészült – igaz, úrnője hathatós segítségével – Bogyó két kászuja is.

− Te kinek viszed a málnát? – kérdezte Anna kisasszony.

− Biza, ezen még nem gondolkodtam… – vallotta be a szolgáló. – Az egyiket talán édesanyámnak… A másikat meg…

− Édesapádnak?

− ’Desapám kap anyámtól, ha kap. A másikról még nem döntöttem. Azonban, higgye meg a küsasszon, a’ se fog megszottyosodni!

− De meg ám! Mind megromlik, mire a vőlegényed a kacska kezivel kiszedegeti nagy nehezen a kászuból!

− Menjen mán a küsasszon, hagyjon nekem békit! Ne akarja reám erőltetni azt a nyomorú lovászt! ... Inkább avval törődjék, hogy kit küldjön el a maga málnájával Brüniszkáld grófhoz. Tán, ha megkéri László urat, ő biztoson örömest átlovagol vélük Kőhalomra!

Ily módon évődtek volna egymással talán még az ítélet napja után is, ha közben hirtelenjében nem akadt volna a szájuknak fontosabb dolga a beszédnél.

Külön-külön, egymástól meglehetős távolságra fogtak neki a bokrok lecsupaszításának. Lebeé Anna azt a stratégiát követte, hogy egy málnaszemet a két ajka közé tolt, egy másikat meg a kászuba pottyantott. S tette ezt megállás nélkül – hát teltek is szépen a kéregedénykék.

Ezzel szemben a szolgálója az apró veres-darabontok regimentjével szemben nem dolgozott ki semmiféle határozott haditervet. Ő – ösztönös lényként a – „ pusztuljon az ellen!” jelszavát hirdette. Foglyot így nemigen ejtett: szinte üres is maradt a karján mind a két kászu-tömlöc. Gondolta – ha egyáltalán gondolkodott ezen –, ráér majd később is gyűjteni az otthoniaknak, ha már végleg eltelik a rubin-szemek édességével.

Egyszer csak Bogyó keze megállt a levegőben. Úrnője felé meredt.

− De küsasszon! – szólalt meg tettetett felháborodással – E’ nemcsak Zsomborig, de tán egészen Kőhalomig is elhallatszott.

− Ejsze, te vótál! Me’t én osztán nem – válaszolta minden zavar nélkül Anna.

Fülelni kezdtek. Lassan bizonyossá lett, hogy kettejükön kívül – a málnavész túloldalán – kell lennie még egy harmadik személynek is. Lelkesnek, vagy lelketlennek.

Aztán hirtelen úgy tűnt, mintha valaki tövestül akarná kitépni a cserjéket. A pusztítás hangjait cuppogás-csámcsogás és elégedett dörmögés követte. Nyilvánvaló, hogy az újabb látogató nem volt híve a szemezgetve szedés ráérős és kevéssé hatékony módjának: átölelt egy-egy bokrot, és az érett gyümölcsöket egyszerűen lenyalogatta róluk.

− Medve! – Bogyó legszívesebben visította volna e felismerést, de a torka elszorult, s ezért a sikoltásból csupán valami szánalmas nyöszörgés lett.

Anna kisasszony azonban még ezt is sokallotta. Némán, ujját a szája elé kapva, hallgatást parancsolt. Megijedt ő is, de reménykedett, hogyha nem is maradtak észrevétlenek az erdei fenevad számára, de az érdeklődését talán még nem keltették fel. Lassan, igen lassan, lábujjhegyen megindult sóbálvánnyá dermedt szolgálója felé. A foga ezalatt többször is összekoccant, s mivel attól tartott, hogy ezzel is nagy zajt lehet kelteni, igyekezett mennél nagyobbra tátani a száját.

− Jer bátron! – lehelve ejtette ki e szavakat Anna, mire képes lett rá. 

Megfogta rémült társa kezét, és húzni kezdte, ám a leány lába alig-alig engedelmeskedett. Az a rövidecske út a völgyben megbúvó patakmeder felé most borzasztóan hosszúnak tűnt. Egy örökkévalóság telt el, és még mindig csak alig húsz–harminc lépésnyit távolodtak el a málnabokroktól.

Bogyó nem állta meg, hogy vissza ne forduljon.

− Nezze, küsasszon, nezze! – a legrosszabbkor lelte föl a hangját. Úgy vijjogott, mint a saskeselyű.

Anna is hátranézett, s látta, egy hatalmas barnamedve áll fölegyenesedve, tőlük alig egy-két bakugrásnyira. A rémisztő jelenés imbolygó járásával tett feléjük pár lépést, aztán megállt. Rövidlátó szemeit meresztgetve szimatolt. Képe nem árult el rosszindulatot, de a leányok – Erdőelve szülötteiként – tudták: a medve kedvességében bízni olyan, mint hinni az ördög önzetlen jóakaratában.

Lebeé Anna hátrálni kezdett. Vélte, szolgálója követi, de nem talált utánzóra. Ezért aztán visszalépett, Bogyó kezét a levegőben megcsípte, s erőteljesen megszorította, hogy maga után vonja. A szolgáló azonban egyetlen rántással kiszabadította a jobbját, s ugyanavval a lendülettel az övéhez kapott. 

− Ne, Bogyó, ne! – kiáltotta Anna, de elkésett.

Lehet, hogy „az a sütőlapát tenyerű apa” nem tanította meg a leányát szépen faragni, de kést hajítani annál inkább. A szálló penge nem ívet írt, nem pörgött a levegőben, hanem egyenesen a cél felé tartott, mint a biztos kezű íjász által útjára bocsátott vessző. A medve felbődült, s megpróbálta kitépni a mellébe fúródott vasat.

− Iszkiri! – visította a jeles késdobáló, és futásnak eredt. Úrnője – kit érdekel ilyenkor a nemes Lebeé-ház jó hírneve!? – követte példáját.

Ha valaki úgy gondolná, hogy a medve lomha állat, akkor nem is tévedhetne nagyobbat. A menekülők s a felbőszült, sebzett vad közötti távolság rohanvást fogyott. A leányoknak hamar le kellett mondaniuk arról a szándékukról, hogy a patak felé nyerjenek egérutat. Így – kissé irányt váltva – egy lombos fa felé iszkoltak.

Bogyó – miközben egy pillanatra se hagyta abba a malacsivítozást – elsőnek érte el a menedéket. A fa legalsó ágát elkapta, s egy majom ügyességével tornázta fel magát.

− Küsasszon! Küsasszon! Hamar…

A „küsasszon” azonban elkésett. Bogyó kétségbeesetten nyújtogatta le a kezét, hogy – ma immár másodjára – kirántsa úrnőjét a bajból. Ám Annának már esélye sem volt arra, hogy – mielőtt még utolérné a fenevad – fölkapaszkodjék a fára. Így a leány a fa törzsének vetette a hátát, és szembefordult üldözőjével.

Két kászuját – szinte hihetetlen! – még mindig ott szorongatta a baljában. Az edénykéket villámgyorsan átlökte a másik kezébe, s azokat teljes erejéből a vadállat pofájába vágta. Persze a kászu korántsem számít medveölő fegyvernek – hiszen még Bogyó kése se árthatott komolyan a dúvadnak –, de a támadó egy pillanatra annyira megzavarodott, hogy Anna kisasszony egy sikkantással még a fa mögé ugorhatott.

A szolgáló fejében megfordult, hogy az ágról leszökve feláldozza magát szeretett „küsasszonyáért” – nemes tettét sokáig emlegetnék is a várnépek a zsombori kastély alsó traktusaiban –, de amint lenézett a rettenetes fenevadra, inkább letett szándékáról. Ám hogy úrnője mégse érezze úgy, hogy cserbenhagyták, Bogyó apró ágakat tört a menedéket nyújtó fáról, s azokkal megpróbálta a medve pofáját eltalálni. S hogy e segélynyújtása még hatékonyabb legyen, válogatott sértések, és ordas kifejezések tömkelegét zúdította alá, amelyekben már abban az időben is ugyancsak bővelkedett a székely népnyelv.

Ki tudja, milyen véget ért volna e kaland, ha a közelben egyszer csak nem roppannak az ágak, nem nyílnak szét a levelek, s nem hangzik fel egy erőteljes – Halt! – rikkantás.

Előbb Artus rontott ki a cserjésből, mint akit egy kőfal se állíthat meg. Ám amint megpillantotta a tekintélyes termetű barnamedvét, azonnal fékezte lendületét. És bára hátán a szőrét harcra készen felborzolta, s ehhez még rémítően vicsorított és morgott is, mindazonáltal inkább átengedte a kezdeményezést a mögötte jövőknek.

Vadászebet egy-két pillantás múltán Brüniszkáld követte – a német „megállj” kiáltást is ő eresztette meg teli tüdőből, hátha az erdő ura ért az emberi szóból. (Még akkor is, ha az az emberi szó német, s az erdő ura állat.) Aztán, harmadikként, némi késedelemmel – eme kis felmentő sereg utóvédjeként – Sebastian, az ifjú gróf fegyvernöke érkezett meg, rögtön térdére-könyökére. Egy kúszónövény indája vetett neki hurkot. Mialatt föltápászkodott, hangos szitokszavak szakadtak ki zsigereiből.

Ennél fogva a kőhalmi vadászok akkora zajjal rontottak a harctérre, hogy megjelenésük észrevétlen nem maradhatott. Bogyó halotta és pillantotta meg őket elsőre magaslati figyelőhelyéről, s ujjongó sikkantásokba tört ki. A medvének ellenben – úgy tűnt – csöppet sem volt ínyére, hogy újabb szereplőkkel bővült a játszma: dühös üvöltéssel indult a frissen érkezők felé.

Lebeé Annát üldözője eddig túlságosan is lefoglalta, ezért a külvilág egyéb jelenései nemigen jutottak el hozzá. Így aztán igencsak meglepte, hogy a szörnyeteg, akinek mindeddig a legfőbb vágya volt az ő vérét inni, most hirtelen, csak úgy, „szó nélkül”, faképnél hagyja. Ezen annyira meghökkent, hogy még örülni is elfelejtett.

Brüniszkáld azonnal átlátta a helyzetet: az egyik megmentendő székely leány a medve elől felkúszott egy lombos fa ágára – közvetlen veszélyben nincs ugyan, de bizonyos biztonságban sem, hisz a medve, ha nem is mókus, de azért ügyes fára-mászó –, a másik teremtés viszont azonnali, sürgető segítségre szorul, hisz az előbbi perceket is csak szűk szerencsével élte túl. Számszeríját a gróf már korábban felajzotta egyetlen feszítő mozdulattal – tizenhat esztendős kora óta nem volt szükséges számára az időrabló tekerőszerkezet használata –, így elég volt egy pillanat, hogy fegyverét, a nyílvessző vájatba helyezésével, lövésre kész állapotba hozza.

Amennyire a józan ész határt szabott, annyira közel engedte magához a medvét. A húr pattant, s a nagy erejű, de rövid lövedék kiröppent, majd eltűnt a vastag hájrétegben. A sebzett vad megtorpant, felüvöltött, de talpon maradt. A lövés nem bizonyult halálosnak.

A medve egy-két pillanatig tétovázott, bal mancsával olyan mozdulatot tett, mintha kibuggyanó vérét akarná elkenni, aztán, ahogy testét átjárta a fájdalom, a súlyos sebtől megtébolyult állat hörögve rohant támadójára. Brüniszkáld, hogy időt nyerjen – s újra tölthesse fegyverét –, Artust szólította. A vadászeb eddig tétlenül ugyan, de küzdelemre készen, feszült figyelemmel követte az eseményeket. Egész testében remegett – nem félt a szörnyetegtől, csak irtózott tőle –, s parancsra várt. Most, midőn végre szabad teret kapott, szemből rontott a vadra.

Torokra ment. Fogait belemélyesztette a medvébe, s úgy csüngött rajta, mint egy viharban rázkódó-hajladozó fán a túlérett gyümölcs. A medvét vastag szőr védte, ebbe tudott belecsimpaszkodni Artus, ámde ugyanez meg is akadályozta a kutyát abban, hogy komoly sebet ejtsen. A sok medvekalandot átélt jószág ezen a napon tehetetlennek bizonyult. A védekező vad meglepően könnyedén rázta le ellenét: az eb – szárnyak nélkül is – messzire szállt.

Ekkor avatkozott a küzdelembe Sebastian. A fenevad és ura közé rontva belévágta vadászgerelyét a medve oldalába, ám ez se állíthatta meg a dühöngőt. A gerely nyele eltört, és Sebastian megtiporva nyúlt el a füvön. Artus, új harcra készen, ismét rárohant a medvére. Ámde vigyázatlan volt: a fenevad egyetlen csapással törte el a gerincét.

Brüniszkáld, időt nyervén, újratölthette fegyverét. Már szinte a medve szájában volt, ezért bízvást hihette, hogy az újabb, közeli találat halálos lesz. A medve azonban alig tántorodott meg, és harci kedve se csillapult. Szörnyű erejű ütést akart mérni ellenfelére, ám az ifjú ezúttal még ügyesen félrehajolt, s a karmok épp csak a képén sebzették föl a bőrt. De az újabb csapást már a gróf nem védhette ki: erőtlenné vált kezéből kihullott a számszeríj. Brüniszkáld még megpróbálta baljával elővonni vadásztőrét, de nem lévén balog, nemigen számíthatott sikerre, s kifogyott az időből is.

A fenevad kitárta karjait egy utolsó, halálos ölelésre. Tudta már, hogy ezt a kalandot ő sem éli túl, ezért ezt az embert – „Előttem jársz, és szolgám leszel a másvilágon!” –, magával akarta vinni, hogy legyen, ki tenyeréből lédús gyümölcsöt nyújt számára az Örök és Végtelen Málnavészben. Minden fogyó erejét összeszedve szorította ki a lelket áldozatából: bordák ropogtak, s ifjú hősünk előtt elsötétült a világ.

Brüniszkáld így nem láthatta, hogy a málnabokrok irányából Lebeé László közeledik két emberével rohanvást, s azt sem, amikor három nyílvessző indult el gyilkos, sziszegő útjára.

Szegény mackónak ez már sok volt. Nem ártott eddig neki a mesterien elhajított kés, sem a véreb agyarai, a vadászgerelyt is könnyedén hárította, s talpon maradt azután is, hogy Brüniszkáld kétszer eltalálta számszeríjával. Sőt, dacolt Lebeé Anna két kászujával, s a Bogyó hajigálta ágacskákkal is, ám a székely harcosok nyilai elhozták számára a véget.

A medve, mancsai közül, kelletlenül engedte ki áldozatát. Megfordult saját tengelye körül – mintha utoljára még szét akarna tekinteni ezen a világon –, aztán, belefáradván a hosszú küzdelembe, úgy döntött, végleg elheveredik pihenni – puha ágyelőként egy grófi ágyasház padlózatán.

 

 

Folytatjuk...

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám


 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

Inter Japán Magazin

Turcsány Péter honlapja

Jankovics Marcell honlapja

Papp Lajos

Magyar Irodalmi Lap