Székelyföldi szerelem - XV. fejezet - A beteglátogatás

Barcsa Dániel, szo, 08/19/2017 - 00:14

 

 

 

 

 

Folytatás...

 

 

Talán egy angol költő mondta: „Nincs fájdalmasabb veszteség az eltűnt arcnál.” Pedig, ami azt illeti, Kőhalmon eleinte nem okozott aggodalmat, hogy Brüniszkáld nem tért vissza estére, s még akkor se gondolt senki semmi rosszra, amikor másnap délre se érkezett meg a vár ura.

Ifjú grófunk egyik jó barátját, Waltert bízta meg, hogy amíg távol van, mindenben helyettesítse őt. Walter csak úgy délután két-három óra felé kezdett kissé nyugtalankodni, s kiküldött három lovast, hogy menjenek a már amúgy is biztosan közeledő Brüniszkád elé. Ám az út, amerre a kis csapat elhaladt, szinte üres volt. Nem jött velük szembe senki, leszámítva egy lovagló sihedert, egy szamaragoló barátot, s egy nyikorgó kézitaligát. Aztán, egy kanyarulat után úgy tűnt, hogy a felderítők végre mégis céljukhoz értek: az út szélén meglátták Brüniszkáld lovászlegényét.  A fiú gondterhelt arccal állt egy mezei csapás nyitányánál. A lovak körülötte hiánytalan számban, s mind békésen legelésztek. Kedélyüket láthatóan közönyösen hagyta gondozójuk borús hangulata. Amikor a fiú felismerte a közeledőkben a kőhalmiakat, kiáltozni és integetni kezdett. Aztán alig akart kifogyni belőle a szó: igyekezett elbeszélni sorjában, milyen vitézül viselkedett, miként várakozott a meghagyás szerint éberen és türelmesen az éj feléig, majd hogy miképpen rakott tüzet, s töltötte a sötétség óráit ura és a lovak iránti aggodalommal, rettegéssel. S miért döntött mégis úgy, hogy a határozott parancs ellenére elhagyja az erdő széli posztját, az út szélén várva be a remélt segítséget.

A kőhalmiakat vezető lovag türelmetlenül, többször közbevágva hallgatta a legény se vége, se hossza beszámolóját, s mikor már úgy vélte, eleget tud, nem túl kíméletesen a tenyerével tapasztotta be a szavak elapadhatatlannak tűnő forrását.

− Csitt legyen már, na! Inkább vezess oda, ahol utoljára láttad uradat!

A lovász, nem is leplezve sértettségét, felfújta az arcát – ezért más körülmények között ki is járt volna neki egy nyakleves −, de aztán szó nélkül, haladéktalanul elvezette a lovagot és két kísérőjét addig a pontig, ahol az előző napon Brüniszkáldot, Sebastiant és Artust elnyelte az erdei ösvény mély torka.

Ezt követően a kőváriak, már amennyire csak lehetett – a gróf, a fegyvernök és a vadászeb nevét kiáltozva −, behatoltak a sűrűbe, ám a közeledő alkonyi homály hamar kiűzte őket a fák közül. A további kutatás − fáklyák, kutyák, s jelentős segéderők nélkül – teljességgel értelmetlen volt. Így hát lovagunk − egy tapasztalt vitézt hátrahagyva − haladéktalan visszaindult Kőhalomra, hogy jelentést tegyen.

Walter, miután kifaggatta a kiküldött felderítők vezetőjét, sőt, türelemmel végighallgatta a lovász beszámolóját is, haladéktalanul tanácskozásra hívta össze a vár tisztjeit. A rövid megbeszélést követően arról határoztak, hogy immár komolyan veszik Brüniszkáld eltűnését, s másnap, jókor reggel, nagy erőkkel behatolnak a rengetegbe. Ott aztán megzörgetnek minden bokrot, felhajtanak minden ágat, levelet, és bekukkantanak még a rókalyukakba is. Ám e tervezett kutatóexpedíció elmaradt, ugyanis a tanácskozást követő kora reggel a kaputoronyban éberen virrasztó őrszem mozgást észlelt. Kimeresztette a szemét, s a hajnali szürkeségből egy magányos lovas alakját látta kibontakozni. Sebtében keltegetni is kezdte szundikáló társait, aztán már együtt figyelték, ahogy a hegyes süvegű harcos sietség és félelem nélkül kaptat fel a várhegy szerpentinén.  A jövevény a kaputoronytól pont egy nyíllövésnyire állt meg.  Akkurátusan kivette íját a puzdrából, felajzotta, s egy vesszőt helyezett az idegre. A lövedék sziszegve szállt célja felé, s az őrök hamarost egy hangos koppanást hallottak. E pillanatot követően az íjász megfordította a lovát, s a kantárt megeresztve elporzott a lejtőn. Kisvártatva az egyik csatlós kimerészkedett a gyalogkapun, s kihúzta a fába fúródott vesszőt. A nyíl szárára egy pergamenre írt üzenet volt felerősítve. Az őrszem haladéktalan megindult zsákmányával a palotaszárny felé, hogy fölverje álmából elöljáróját, Walter lovagot.

           

 

☼☺

 

Miután Lebeé László a súlyosan sebesült Brüniszkáldot s a könnyebben sérült Sebastiant Fruzsina néne gondjaira bízta, magához hívatta a várbéli népek lelki gondozóját, Mártont. Szívesebben szólította volna bizalmasát, Dávid deákot, de őt két nappal azelőtt megbízatással elküldte Udvarhelyre.

− Tisztelendő atyám! – szólt – Bárkik is a kőhalmiak, s bárhogyan is vélekedem róluk, mégis jónak látom értesíteni őket uruk állapotáról.

− Keresztényi lélekre vall ez, uram. – szól ájtatos képpel a barát.

− Nos – folytatta a székely gróf −, aligha van Kőhalmon, ki tudna magyarul, s itt, rajtam küjjel, meg senki németül. Mehetnék jómagam is az ellenhez, de nem vagyok bolond hurokba dugni a nyakam. Hiszen bizonyára túszként fognának ott, legalábbis, amíg Brüniszkáld meg nem tér az övéihez. És, mi lesz, ha, ne adj Isten, nem él meg?

− Imádkozni fogok az idegen úr felépüléséért. – szólt közbe óvatosan a szerzetespap. Ami azt illeti, rosszat sejtett.  

− Nem azért hívtalak, hogy imádkozz! Hanem, hogy írj levelet! Hamar, és deákul!

− Levelet, uram? Mármint, hogy én írjak? Deákul?

 − Úgy van. Gyorsan forog az eszed kereke.

 − De uram! … Én, no… Drága uram!

Lebeé Lászlót bosszantotta a pap ódzkodása.

− Az elébb magyaráztam el Márton, hogy személyesen Kőhalomra nem mehetek.  És, bár beszélek németül, de írni nemigen. Hiszen csak a rovást üsmerem, a keresztény betűket alig. Ezé’t kell magam helyett levelet küldeni. Te pedig, hivatásodnál fogva, írsz es, olvasol es deákul. S Kőhalmon es csak van olyan, aki tud valamelyest latinul.

− Értem én… csakhogy…

Márton pap elsápadt, orcája elébb olyan hófehér lett, mint az égi szüzek lelke, majd egyre jobban elveresedett, mintha benne égne a Pokol minden tüze. Sokáig kereste a szavakat, amíg végre töredelmesen kinyögte az igazságot:

− Van egy kicsike baj, uram… én… hát… no… nemigen tudok latinul.

Lebeé László hitetlenkedve meredt a szégyenkezőre. Elöntötte a harag. Felpattant székéről és a barát képébe rivallt.

− Nyomorult szélhámos! Pap létedre hogyhogy nem tudsz?

− Ami azt illeti, uram – magyarázkodott –, valamicskét mégis. Amennyi a szolgálatomhoz szükséges… Adj elibém uram, bármit, a Szent Bibliát, misekönyvet, vaj akár egy krónikát! Elolvasom én, hibátlan! Szebben, mint a mennybéli angyalok. Csak…

− Csak eppe’ nem értesz belőle semmit?

− Keveset, uram…

Lebeé László tiszta szívből felkacagott. A haragja elpárolgott. Visszahuppant karosszékébe, és szinte kedvtelve mérte végig a még mindig pironkodó barátot. Aztán egy kis tűnődés után így szólt.

− No, te nyavalyás csuhás! Mondd! Legalább írni azt tudsz, ugye?

− A betűket üsmerem… − válaszolta a pap óvatosan.

− Jól van. Akkor most vak fog vezetni világtalant, mer’ együtt írjuk meg azt a levelet. Én mondom németül, te meg mindent lejegyzel híven, a keresztény módi szerint.

A barát lesunyt fejjel hallgatott. Hallgatását Lebeé László beleegyezésnek vélte, még akkor is, hogy Márton még most se tűnt túl készségesnek.

− Na, mi lesz már, barát? Szökjél hamar! Ehejt találsz kalamárist, téntát, lúdtollat. S ahajt, a szoba sarkába’, az írópultot fölleled te es! Remélem, már láttál olyat…

 Terhes munkálkodással telt el egy óra, kettő. Besötétedett. Egy gyertya is majd a csonkjáig égett, mire azok ketten végeztek a dologgal. Ám addigra Márton barát az orcáján s a hátán végigcsurgó verejtéktől úgy festett, mint egy keresztény mártír, kit a pogányok kútba dobtak, ám az Úr irgalma mégis valahogy kiragadta onnan. Amire a kalligráfia művésze letette a tollat, addigra a székely gróf is alaposan elfáradt, s mi tagadás, még a kedve is elhagyta. Ezért – ó, mekkora mulatságtól fosztva meg önmagát! −, nemigen ragaszkodott ahhoz, hogy a firkálmányt Mártonnal visszaolvastassa. Odalépett a pulthoz, a fellélegzett barát kezéből a lúdtollat kikapta, téntába forgatta, majd minden deák betűs tudományát odakanyarította a pergamen aljára: „comes ladislaus de genere lebee”.

Ami azt illeti, kettejük együttműködéséből ugyancsak cifra iromány született. Olyant hallomásból leírni, amit nem értünk, egyébként is embert próbáló feladat. Ám, amikor minden egyes betűnél gondolkodnunk kell, hogy miképpen formáljuk, felfelé, vagy lefelé húzzuk a szárát, jobbról, avagy balról kerekítsük a hasát, az már felér azzal a nyűggel, mint amikor megpróbálunk egy tevét rávenni arra, hogy keljen már át egy tű fokán. Századokkal később, Mária Terézia egyik kedveltjének, gubernátor Bruckenthalnak volt egy szekretáriusa, ki ugyancsak tudós férfiú hírében állott: egykor, ifjú korában, megfordult az uppsalai és a wittenbergai egyetemen is. Ez az említett kormányzósági titkár egy keserves napon ráakadt Lebeé László e levelére, s mivel a kíváncsiság erős hajtóerő, hát valósággal a megszállottja lett. Addig nem nyugodott, amíg meg nem értette a velejét. (Hogy aztán mit kezdett a tudásával, azt már igazán nem tudom.)

Nos, egy hónapot csak avval töltött a boldogtalan, hogy rájöjjön, vajon milyen nyelven is fogalmazták az üzenetet.  Aztán további hónapokat áldozott életéből arra is, hogy megfejtse, a levél írójának egyik, vagy másik sajátos jele vajon milyen betűt is takarhat. Ezek után elképzelhetjük, hogy a kővári írástudók: az íródeák, s a segítségére hívott pap – kik sose látták Uppsalának, avagy Wittenbergának még a színét se –, milyen sikerrel küzdhettek meg ama nyílvesszőn érkezett pergamen álnok fortélyaival. Alig kezdték meg a nehéz stúdiumot, máris egy emberként legszívesebben a kandallóba hajították volna e förtelmes iratot. Egyedül csak az aláírás nem okozott gondot. Azt meglátva, egy szempillantás alatt tudták, ki küldte. Ám maga az üzenet! Azok ketten olyan nehezen haladtak benne sorról sorra előre, mint akik ingoványban gázolnak, ráadásul úgy, hogy közben az őket körülvevő mocsárvidékre még valami tejföl sűrűségű köd is aláereszkedett.

Walter egy ideig türelmet erőltetett magára, ám előbb-utóbb csak elfogyott a cérnája.

− Megtudhatnám végre – förmedt rájuk –, de még az utolsó ítélet előtt, hogy miről is szól ama átkozott levél?

− Légy belátással, uram! Azon vagyunk, hogy minél előbb megismerhessed a tartalmát.

− Hidd meg, uram, ez egy igen zavaros, komiszul pogány üzenet! – tette hozzá védekezésül a kővári pap is.

− Nem a vallására vagyok kíváncsi, hanem a velejére!

Walter, helyettes várparancsnokként, napok óta avval a félelemmel élt együtt, hogy közel sincs akkora tekintélye, mint Brüniszkáldnak. Attól tartott, hogy emberei nem is tartják alkalmasnak tisztére, megkérdőjelezik parancsait, utasításait. S ha a szemébe nem is merik megtenni, de a háta mögött talán még ki is kacagják. Walter tehát dühös volt, mert élt a gyanúperrel, hogy a pap és a deák szándékosan lopják az idejét.  

Aztán azok egyszer csak lassan kezdtek rájönni arra, hogy egyik-másik sajátos jel milyen betűt helyettesíthet, s arra is például, hogy a b-t és a d-t a levél írója következetesen fölcserélte. Így, ha a szöveget továbbra se értették, de sikerült végre megfejteniük a „druniscalb” és, közvetlenül mellette a „sekelsomdor” nevet, amelyeket páratlan találékonysággal azonosítottak urukkal, illetve az ellenséges várral. (Egyébént éppen idejében, mert Walter jobbjával éppen idegesen és jelentőségteljesen végigsimította az állát, jelezve, hogy azt vizsgálja: a hosszas várakozás ideje alatt kinőtt-e már a szakálla.)

− Na, jutottatok-e már valamire?

− Uram! Ha minden sort, minden részletet nem is értünk, de a lényeget kihámoztuk. – füllentette a kőhalmi deák – A levelet Lebeé László küldte…

− Ezt már az elején is sejtettük! – Legyintett Walter türelmetlenül.

− S ebben a székely gróf azt tudatja velünk – sietett a pap a deák segítségére −, hogy…

 − Ennek nem fogsz örülni, uram… − nyelt egyet a deák.

 − Ugyanis e sorok tanúsága szerint, a mi jó urunk Zsombor várában van! – vágta ki a végső szót a pap.

Időbe telt, amíg Walter megemésztette a hallottakat.

− Azt állítjátok tehát, hogy Brüniszkáld gróf a zsomboriak fogságába került? – kérdezte Walter hitetlenkedve.

A két botcsinálta kódfejtő egymásra pillantott.

− Jól látod uram! – erősítette meg az előbbi szavait a tisztelendő − Úgy tűnik, gazdánkat, az a pogány Lebeé László, valamilyen fondorlattal tőrbe csalta.

− És most ott sínylődik kenyéren és vízen a zsombori várbörtönben! – tódította a deák.

 

☼☺

 

 Lebeé László asszonya mellett, hanyatt feküdt. Kicsi fia lovagló ülésben Lebeé László mellén.

− Sűrű erdő… – mordult fel baljóslatú hangon a székelyek grófja. Ámde a gyermek félelem nélkül cibálta meg a dús, fésűvel dacoló üstököt.

− Kopac mező… A fiúcska puha tenyerével végigsimította a gondoktól ráncolt homlokot.

− Pillogtató… Az apa hirtelen összezárta pilláit, mielőtt még a pici ujjak valamelyike kibökte volna a szemét.

− Szimmogtató…

Amikor belecsimpaszkodtak az orrába, Lebeé László úgy tett, mintha tüsszentene. Fia ijedten összerezzent, de aztán fölnevetett.

– Tátogtató!

A gyermek óvatosan nyúlt a száj felé, készen arra, hogy a kezét bármelyik pillanatban visszaránthassa, ha hirtelen tárulna az éles fogakkal szegélyezett félelmetes nyílás! Ám az ajkak olyan szorosan zárultak, mintha soha ebben az életben már nem is akarnának szétnyílni. György úrfi kezdett fölbátorodni, s a végére már két kézzel kezdte apja száját tépni-gyúrni.

– Hamm! – horkant fel hirtelen Lebeé László, s az ügyetlenebb bal kezecske fogak csapdájába került. A fiúcska sivalkodva kacagott.

– Esment! Esment! – könyörgött, ami székely-magyarul annyit tesz: megint.

– Sűrű erdő! – kezdte újra komor komolyságot mímelve az apa, hiszen ezt a komédiát csakis életre-halálra érdemes játszani.

A „kopac mezőt” már a gyermek mondta, s érintésére a mély redők kisimultak. Ám hiába is állt készen a „szimmogtató” az újabb tortúrára, az ajtó hirtelen úgy megverődött, hogy a vastag deszka szinte kettéhasadt.

– Uram, Uram! Egy kicsike baj van! – ordította valaki kívülről. Köztudott vagy nem, de ha a székely „kicsike bajt” emleget, az bizony legkevesebb sáskajárást vagy dögvészt, esetleg égszakadást-földindulást jelez.

Lebeé László a gyermeket hamar leemelte a melléről, s könnyedén maga mellé rakta a földre. Aztán fölkélt maga is. Szemével az elhagyott ágy felé vágott: idegen számára is illendő állapotban van-e az asszony?

– Búj bé! – kiáltotta végül.

Sebő volt az, a főlegény, ki a kapu őrségének parancsnokolt. A besiető vitéz lekapta a süvegét, meghajolt a nemzetes asszony felé, rávillantott egy mosolyfélét a gyermekre, de a tekintete igen borús maradt. Lebeé László jobb szemöldöke felfutott a homlokára, s ott kérdőjellé görbült.

−  Nos?

− Uram! Mint nyüvek a dögöt, úgy lepte el a sátán hada a vár alatti térséget!

− Németek?

− Annak látszanak, uram.

− Most meg mi a Durumót akarhatnak? – ártotta bele magát az úrnő a férfiak dolgába.

−  Erőst úgy vélem, asszonyom, hogy jót nemigen.

Ám György úrfinak egy csöppet se volt ínyére, hogy a mulatsága félbeszakadt. Átfogta apja lábát s rángatni kezdte rajta a posztót: reá figyelmezzen.

− Esment, apa! Esment!

Lebeé László lefejtette magáról a rózsás karokat, s gyöngéden fia fenekére paskolt.

 − Eredj, Györi, anyádhoz.

A mécses éppen eltörni készült, amikor az apja megszánta, s mást gondolt.

− Akarsz-e, fiam, ellenséget látni?

Ez jó mókának ígérkezett. A gyermek legörbülő szája hirtelen kiegyenesedett, s a két széle felfutott a füléig.

– Akarok! – rikkantotta. – Üsd, vágd, nem apád!

Nem lehetett kacagás nélkül megállni. Nevetett Lebeé László, a főlegény, de maga a gyermek is. Egyedül az asszony nem mutatta ki apró fogait: két ajka összetapadt, mintha méz helyett ragacsos, keserű fenyőszurkot ízlelt volna.

A várúr hamarjában, csak úgy, kapca nélkül, meztélábra                                                                                                                                                                           rántotta fel a puhaszárú csizmáját. Aztán szemével fiát kereste, készül-e a kis vitéz az ellen ellen?

– Ejnye, Györi – erőltette magára az összevont szemöldökű szigorúságot –, meddig várjak? Mire elkészülsz, a vár alól elszökdös mind a német!

György úrfi a kardja után kutatott. Nélküle hadra – ezt beláthatta bárki – semmiképp se mehetett. A fegyvere ugyan fából, de – mint egy igazi szablyának – a pengéje szépen ívelt ennek is. (Ráadásul készült ám hozzáillő hüvely is egy mihaszna bikabornyacska bőréből: ó, Lebeé Anna hányszor vérezte föl miatta az ujja begyét az ehhez a munkához alig alkalmas, vastag zsákvarró tűvel!)

Végre, pont mielőtt még Lebeé László a türelem utolsó morzsáját is lenyeldekelte volna, kardját a gyermek az iratos nagyláda mögött föltalálta. Beeshetett oda, de szerencsére a markolat kikandikált. Hamar felövezte magát, s reá kérőn föltekintve, az apja elé toppantott. Akkor aztán, mint akit szélvész ragad el, máris repülhetett föl a magosba, Lebeé László nyakába.

– Gyí, Villám! – parancsolt a kis vitéz. A Villám alkalmasint a zsombori gróf neve volt, amikor paripaként szolgálta György úrfi kénye-kedvét.

A jeles Mike házban úgy oktatták a leányokat, hogyha eljön az idő, hűséges, csöndes és engedelmes hitveseik legyenek leendő uraiknak. A nagyasszony – született Mike Erzsébet – mindeddig ennek megfelelően, illendő némasággal, bár egyre növekvő ellenszenvvel követte e harci készülődést. Ám az utolsó pillanatban csak sikerült megbirkóznia a jólneveltség torkát fojtogató gombócával, s szándékoltan visszafogott csendességgel, kissé rekedten kezdte kérlelni az urát.

– László! Az istenért!... Ne vidd Györit a vészbe!…

Az embere meg se hallotta. Sebő azonban – pedig nem is volt házas – megérezte a kitörni készülő vihart. Kezdett sompolyogni az ajtó felé, mert nemigen akart tanúja lenni az ura és nagyasszonya közötti összeszikrázásnak. Ám amint a főlegény kámforrá vált, a nagyasszonynak rögvest megjött a valóságos hangja.

– Legyen eszed, László! – rikoltotta. – Ne légy bolond! Íjászaik vadnak!... Számszeríjak… Megöleted a saját gyermeked!

Lebeé László hang nélkül, Villámként vágtázott ki a szobából, ügyesen maga mögött hagyva az égzengést. Amikor aztán a folyosó menedékébe ért, megfordult. Fejét bedugta az ajtónyíláson, reákacsintott áldott állapotban lévő asszonyára, s pajzán hangon visszaszólt.

– Sose bánd, lelkem! Ne sajnáld Györit! Por seggibe, más helyibe! Ahogy látom, szépen kerekedik a pótlás!

Az asszony orcája bíborrá vált a haragtól. Készen állt olyat mondani, mit grófnak grófné nemigen szokott. Ám a vasalt, nehéz ajtó közéjük vágódott, s Lebeé László hitvese hirtelen magára maradt. A bennragadt indulatos válasz azután jó sokáig csípte is az ádáz amazon nyelve hegyét.

 

☼☺

 

 

„Franciaország és India határos, / De köztük az út nem nagyon mulatságos” – írja a költő. Csigalépcsőn le, meredek garádicson fel. Aztán újfent. Közben szeszélyesen kanyargó, setét folyosók. Ha a zsombori ember madár, csak egy szemvillanás az ágyasházból a kaputoronyba jutni. De hát nem madár. Így a főlegénynek a végeláthatatlannak tűnő úton jó bőven volt ideje részletes jelentést tenni.

– Pillamodáskor – kezdte kissé szuszogva Sebő, hiszen éppen fölfelé lépcsőztek – szokás szerint leeresztettük a hidat, hogy a lovászok lemehessenek a patakhoz itatni. A lovak ittak. Se lelkes, se lelketlen nem látott, nem tapasztalt semmi különöst. Ám elig csattogtak újfent végig a paták a kapubolt alatt, Balog Mojzi, az a nagyorrú legény, elsőbbszer szimatolta ki a bajt: a hegy alatti gyanús mozgást. Magam lenn vótam az udvaron, eppeg az egyik lovászt teremtettem le, amikor Mojzi lekajabált hezzám, hogy jöjjek hamar! Mire felértem, mán úgy elárasztotta az ellen a falut s a környéket, hogy onnat felfelé egy lélek se mozdulhatott, még a harangot se vót üdeje félreverni senkinek.

– Erre te? – vizsgáztatta emberét Lebeé László.

– A hidat azonmód felhúzattam, de riadót nem fúvattam, nehogy a német azt higgye, megrettentünk. Inkább elküldtem két katonát, hogy csöndességgel ugrasszon fel minden épkézlábat a falakra! Azután, amikor úgy láttam, hogy az ellen még csak gyűlik, gyűlik, de támadni nemigen fog egyhamar, a toronyőrséget reabíztam Mojzira, ki igen rátermett legény, s jómagam indultam el kelmedet riasztani a közelgő vész hírével…

– Ügyibe való legény vagy! – dicsérte meg katonáját a gróf. – Bár a kürtöt jó nyugodtan megfúvathattad vóna. Hallja meg, s tudja mindenki, ehejt nem alszanak a strázsák!

 

Lebé Lászlónak biztosan felkopik az álla, ha pusztán az anyai örökségéből akart volna megélni. Rá a normann-francia ősök csupán az acélkék színű szemet – bár ezzel a sötétben is úgy látott, mint a macska –, s egy pár erős, kitartó, hosszú lábat hagytak. Ám ezt a szerény hagyatékot csöppet se fitymálta: mindig is nagy hasznát vette a homályos, lépcsőkkel nehezített zsombori labirintusban. Most is, bár terhet vitt, édeset, mégis vitézét jócskán hátrahagyva, elsőként ért fel a kaputorony ormára.

Fenn széjjeltekintve látta, hogy Sebő csöppet se túlzott, mikor a nyűlepte dögöt hozta fel hasonlatképpen: valóban tekintélyes sereg fogta karéjba a zsombori várhegyet.

             Lecsapunk rájuk? – kérdezte izgatottan Györi vitéz.

             Meglehet… – válaszolta a gróf. – Ám addig es, ülj csak által egy vezeték lóra!

 

Lebeé László odaintette a hozzá legközelebb álló katonáját, s a kis lovagot átemelte a másik nyeregbe.

– Uram – szólt ekkor a főlegény a messzit bökdösve mutatóujjával –, nezze meg alapost kelmed es! … Jól látom-e? Vélem, ez a had nem falakat víni jött, csupán ijeszteni… Nincsenek ostromgépeik. Lajtorjákot se látok… még mutatóba se!

– Mondasz valamit… s az nem es tiszta bolondság!

– Seregnek se igen mondanám az alantiakat… – folytatta a vitéz, némi megvetéssel a hangjában – Közülük harcra való katonák ejsze csak azok, kik ahajt, Kőhalom és Brüniszkáld úr zászlai alatt, külön gyűlnek a deréktól. A zömhöz tartozók, kik vezető, s látható cél nélkül bóklásznak, csakis a szebeni gróf anyámasszony-katonái lehetnek, kiket úgy, erővel hajtottak e helyré, szüléjük, avagy feleségük szoknyája mellől.

Lebeé László nem szólt, nem válaszolt, csak jól megnézte magának a legényt. S kivillantva közismert farkas-mosolyát, elismerően bólintott.

 

☼☺

 

Van úgy, hogy beköszönt a „nagyüdő” sötét fellegekkel, villámlással, dérrel-dúrral, mennydörgéssel, aztán – valamilyen isteni kegyelem folytán – mégis oldalba kapja egy jótét fuvallat, s így a vihar elkerüli a tájat.

Amilyen gyorsan támadt a vész, olyan hamar el is ült: Székelyzsombor alá a németség kora reggel érkezett, ám nyugaton még jóformán le sem szentült az áldott Nap, a vár alatti térség máris úgy kiürült, mintha az ellen lába sose tapodta volna. Miután Lebeé László örömmel nyugtázta magában, hogy Félpufa immár méltó utódra lelt – hiszen új főlegénye nemcsak vitéz, de jó szemű, eszes katona is –, a hadi készülődés helyett inkább a lentiek lecsendesítését célozta meg, Györi úrficska mérhetetlen bánatára.

Mivel Sebastian, Brüniszkáld fegyvernök-apródja már majdhogynem teljesen felépült, békeüzenetével haladéktalan leküldte őt az ellen táborába. A fiút személyesen segítette föl a legszelídebb kabala hátára, a legkényelmesebb nyeregbe, s támogatásul még egyik lovászát is véle küldte, ha netán e rövid távon is, mégiscsak rosszul találna lenni.

Ám Sebastian minden baj nélkül ért le a kanyargós úton. Pedig a lovász nem is tartott véle véges-végig: ami biztos, biztos, csak két-három nyíllövésnyire közelítette meg az ellenséget, aztán a lovát megfordítva iszkolt is visszafelé, védencét csúfosan magára hagyva.

Nem telt belé sok idő, s a zsombori gróf a lovagterembe invitálhatta vendégeit: a kőhalmiak közül Waltert – ki mindenkinél jobban vágyott barátja, Brüniszkáld látására –, s a szebeni Hermann gróf képviseletében egy riadt tekintetű városi tanácsnokot. De tartozott még e küldöttséghez egy rókaképű kereskedő is, kinek a tolmács szerepét szánták, mivelhogy a barbár, vadállati ellenségnek vélt Lebeé Lászlóról a németek még csak elképzelni se tudták, hogy képes megszólalni a székelyek bakkecske-mekegésén túl valamely emberi nyelven is. Így aztán leesett az álluk a csodálkozástól, amikor házigazdájuk érthető, bár kissé idegenes németséggel köszöntötte őket. A látogatók döbbenete tán csak akkor lett volna nagyobb, ha az udvar sarkában terpeszkedő ganyédomb árnyékában hűsölő ártány hirtelen fölállott volna, elébük siet, és elzengi nekik assisi szent Ferenc Naphimnuszát.

A kölcsönös bemutatkozást és udvariaskodást követően a székely gróf jobbnak látta nem visszaélni a kelepcétől tartó látogatók türelmével, ezért haladéktalanul személyesen vezette át őket a még mindig eszméletlen Brüniszkáld betegszobájába.

 

 

Folytatjuk...

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám


 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

Inter Japán Magazin

Turcsány Péter honlapja

Jankovics Marcell honlapja

Papp Lajos

Magyar Irodalmi Lap