Székelyföldi szerelem - XVII. fejezet/3 - A székely módi menyegző

Barcsa Dániel, cs, 08/31/2017 - 00:12

 

 

 

Folytatás...

 

 

Ahogy Brüniszkáldból Adorján Andorás lett, ez a sok próba, akadály, áthághatatlannak látszó nehézség mellett még avval is járt, hogy székelységének első percétől fogva alá kellet vetnie magát egy számára ismeretlen szokásrendnek. Hősünk úgy hitte, hogyha Anna, s a család feje, Lebeé László is igent mond, és végre kedvese jegykendőjét a keblére rejtheti, ettől kezdve rövid és nyílegyenes út vezeti el az oltárig. Ha ugyanis akkoriban valaki németként adta házasodásra a fejét, akkor pusztán három hetet kellett várnia a háromszori templomi kihirdetésre, ezt követően a pap sebtében összeboronálta a fiatal párt.

Eleinte Andorás gróf abban reménykedett, hogy a Hargita két oldalán sincs ez másként, ám igencsak csalódnia kellett. Hamar szembesült azzal, hogy a német módival szemben mennyi időhúzással, teketóriával jár egy székely kézfogó. A helyi hagyományok szigorú tiszteletének a jegyében teltek, teltek a napok, vánszorogtak a hetek, s eközben a szerelmes vőlegény kezdte úgy érezni, hogy soha nem jön már el az a pillanat, amikor a párját végre igazán a karjába zárhatja.

Többek közt az akkori székely házasodási szokások azt diktálták, hogy az eljegyzés és a kézfogó között el nem maradhatott az úgynevezett sirató. A menyasszonynak is, meg a vőlegénynek is az esküvő előtt kötelessége volt összehívnia a gyermekkori pajtásokat, hogy együtt búcsúzzanak el a boldog ifjúkortól. Sokszor hetekbe telt, amíg sikerült valamennyit együvé terelni, mert a pajtások közül ki nem hagyhattak senkit. Ha úgy hozta a sors, hogy valamelyikük távol járt, úgy az Óperencián túlra is illett meghívást küldeni, mert a mellőzött megorrolhatott, s aztán sértettségében akár még fogós átkot is mondhatott az ifjú párra. Még szerencse, hogy Brüniszkáld siheder-barátait nem kellett galambpostával, vagy lovas-fullajtárokkal összecsődíteni Némethon különböző sarkaiból, hiszen „újjászületvén”, egy egészen másik emberként, a székelysége előtti életéhez már semmi nem kötötte. Ám menyasszonya ki nem bújhatott a hagyományok kényszere alól, így a vőlegény mást nem is tehetett, minthogy karba tett kézzel, vagy az ujjain malmozva várakozott, amíg az egész hosszadalmas cécó-ceremónia le nem zajlott.

Amikor végre összegyűlt Lebeé Anna minden meghívottja, akkor, napszentület után, gyertyák és fáklyák meleg fényénél megkezdődhetett a sirató. A gyermekkori játszótársak készítettek egy bábut, „ki”személyében Lebeé Anna leánykorát hivatott jelképezni, amit aztán szépen felöltöztettek, majd kellő jajveszékelések közepette fölfektették egy virágos ravatalra. Ezzel el is kezdődhetett a sirató első része, a virrasztás, ami alatt a „gyászolók” egész éjen át hol szomorú, hol pajzán vidámságú dalokat énekeltek, tréfálva vigasztalták, és a jövendő házaséletét megkönnyítő tanácsokkal látták el az arát.  

Reggel aztán, amíg a többiek máglyát raktak a várudvaron a bábunak, az egyik leánypajtás beöltözött papnak, ki a körül lévők rívása és kacagása közepette elbúcsúztatta a menyasszony lányságát. Ám a máglya elhamvadása után se lett vége a siratónak, hiszen csak ezután került sorra a tor, amely egy teljes naptól kezdve akár egy hosszú hétig is eltarthatott, aszerint, hogy a búcsúzó leány famíliája mennyire számított gazdagnak. És, hát tudjuk jól, a Lebeéknek ugyancsak volt mit aprítaniuk a tejbe.

Adorján Andorás igazán el se hitte, amikor mégiscsak ráköszöntött a menyegzője napja. Igen korán kélt, hiszen úgysem aludt egy szemernyit se – az egész éjen át szorongva vette sorra a lehetséges és lehetetlen akadályokat, amelyek még felmerülhetnek, és amelyek az esküvő további halasztásával járhatnak.

Álmosan vöröslött még a Nap képe, amikor már a kőhalmi gróf és fegyvernöke illő kísérettel útra kélt a lányos-ház felé. Nem álltak meg sehol pihenni, mindkét vőlegény az időt vette sarkantyúba. Hiszen már a sokat próbált vőfélyek alaposan kitanították őket, hogy a székely mód szerint még a leányok kikérése, s maga a kézfogó sem fog minden időhúzás és nehézség nélkül végbemenni.

Mielőtt még a lányos házhoz értek volna, Zsombor barátságos falván haladtak át a kőhalmiak. A fényes násznép látására kíváncsi tömeg gyűlt ki az út két szélére, a vőfélyek pedig mindenkit megkínáltattak süteménnyel, itallal. Nem is csoda, hogy ahol elhaladtak, mindenki buzgón integetett, és jó kívánságokat kiabált. (Adorján Andorásnak eszébe jutott, hogy még nem is régen nemhogy elébe jöttek volna Székelyzsombor lakói, de már a hírére is egyenesen elrejtőztek volna.)

A vár azonban, a faluval szemben feltűnően csendes volt, kihaltnak tűnt, mintha a csoma ragálya költözött volna a falai közé. A két vőfély a felvont híd előtt kiáltozott, többször is megfújta kürtjét, ám sokáig eredménytelen. Aztán csak-csak megjelent a kaputorony ormán a félkarú kapus.

 – Kik vadtok, s mit akaratok?

− Az Örlőc nembéli Adorján Andorás gróf úr vőfélye vagyok, s ehejt áll mellettem Tompa Sebestén úré es. Házaik népével e két éfiú ember azé’t jőve, hogy a menyegzőre a menyasszonyaikot adjátok ki nékiek! Eressz bé münköt hamar, me’t messzidről jöttünk, s a hosszú úton erőst elfáradánk!

– Én biza semmilyen menyegzőről nem hallék. De az említett urak nevét se soha. De várj türelemvel, szólok uramnak!

Alig telt el egy negyed órácska, jött is vissza a kapus.

− Az uram izeni, hogy e nemes házban eladó lány nincsen, s a mái napra se vár senkit. Ennél fogva arra kér tükteket, hogy ne zargassátok, hanem távozzatok békével!

– Ó, te gyehennára való! Ha nem engedsz békével, betörünk erővel! Eredj, s mondd uradnak, hogy egy szikrát se tágítunk!

A kapus elcsoszogott.Amire a kapu előtt állóknak már éppen gyökeret eresztett volna a lába, megjelent maga Lebeé László. Mondanom se kell, a lányos ház ura is erőst csodálkozott, s sem akart tudni semmiről. Nemhogy Tompa Sebestyént, de még Adorján Andorást sem akarta megismerni.

Addigra már fölért a kanyargós úton a kaputorony elé az a szekér, amelyiken a vőfélyek utasítására, óvatosságból − minden eshetőségre készen −, az ostromlétrákat és a hosszú gerendákat szállították. A lajtorjákat sebtében a falakhoz támasztották, s a násznép látványosan készülődni kezdett az ostromra. Maga a két vőlegény pedig a násznagyok és a vőfélyek s segedelmével pallót fektettek a szárazárok áthidalására, aztán bárdot ragadtak, s a fegyverek fokával vadul döngetni kezdték a zárt kaput, mintha azt csakugyan rá akarták volna dönteni a zsomboriakra.

Lebeé László látszólag erősen megmegszeppent, így hát alkudozni kezdett, s végtére is e goromba népséget inkább beeresztette. Andorás gróf mindezek alatt már tényleg azt kezdte hinni, hogy valójában nem is akarják hozzá adni Annát. Ám amikor meglátta az udvaron a fogadásukra felsorakozott, ünneplőbe öltözött zsomboriakat, kissé megnyugodott. Belátta, hogy nincsen semmi baj, nincsen semmi fondorlat, gonoszság, a Lebeé família csupán a székely esküvői tradíciók parancsait követi.

− Nos – gondolta magában −, hála Istennek, legalább mán a kapun keresztül jutottunk!

A vőfélyek ekkor köszöntőt mondottak külön-külön, amire Lebeé László immár igen barátságosan felelt: sőt még Andorás grófot és Tompa Sebestyén urat is hajlandó volt felismerni. Ám amikor a kézfogók ceremóniamesterei a leányokat kérték volna ki, a vár ura megint megmakacsolta magát. Ismét letagadta, hogy háza népéből lenne akár egyetlen eladó leány is. Szó szót követett, s a háziak és a vendégek már-már ismét ölre-kardra mentek.

Éppen időben egy kapualjból előlépett Márton barát.

− Pax vobiscum! Pax vobiscum! – kiáltozta a derék pap deák nyelvtudásának majd a felét e komédiára pazarolva.

Egy olyan jeles és tekintélyes egyházi személy intő szavát nem hághatta át senki. Fellépése nem is maradt hatás nélkül, mert amerre elhaladt, ott csillapultak a kedélyek, s az előbb kiröppent gyilkos szablyák szégyenlősen visszabújtak a hüvelyeikbe. A békét hirdető csuhás könnyen elérte, hogy a zsombori gróf beléegyezett: a vőlegények mégiscsak szemrevételezhetik a várbéli fehérnépeket. S Lebeé László még arra is ígéretet tett, ha az ifjak közülük feltalálják arájukat, akkor akadály nélkül az oltár elé vezethetik őket.

Ez volt aztán a jó mulatság, legalábbis a született székelyek szerint! Ünnepi köntösbe öltözve mustrára álltak fel a menyasszonyjelöltek. Ám e kiválasztási procedúra nem ment minden nehézség nélkül, mert a felsorakozott szüzek mind igen szégyenlősek voltak, csak az erőszakkal határos unszolásra, szemérmes vonakodással lebbentették fel fátylaikat.

A sort maga a mirtuszkoszorús Fruzsina néne vezette, ezer ráncával, egyetlen fogával. De hamar kiderült, hogy ő volt tán a leghamvasabb és legkívánatosabb e hajadonok szűzi koszorújában. Bizony, erre az alkalomra előhozták Zsombor és környéke minden csúfságát: véneket, sántákat, púposokat. Sőt, még beraktak közéjük egy olyan bajszos, leánynak öltöztetett, esetlen, medvealkatú vénlegényt is, ki már több hete pont erre az eseményre nevelte, növesztette borostáját, szakállát.

Andorás gróf, ahogy megkérték rá, gondosan belébámult mindegyik rútság orcájába. A körülállóknak vigasság volt mindez, neki azonban vesszőfutás. Mire a sor végére ért, komolyan megharagudott.

−  Egyik se az én virágom! – csapott a kardjára – Add elé Annát, Lebeé László, vagy nem állok jót magamért!

Látva ura mérgét, kardot húzott Sebestyén is. Hátát a gróf hátához vetette, s vérben forgó szemmel nézett körül, kit kell levágnia.

A vőfélyek csitítóan léptek közbe.

– Jó uraim, mindez csak játék! Ennek így kell lennie! – szólt az egyik.

 – Kinek ez nem tetszik – tette hozzá szigorúan Tompa Sebestyéné −, az ne akarjon székely leányt feleségül venni.

A vőlegények elcsendesültek, mire Lebeé Lászlónak mégis csak az eszébe jutott, hogy akad két olyan fehérszemély, kiket még nem ajánlott a vőlegények figyelmébe.

− Nem is tartoznak házam népéhez – szabadkozott a zsombori nagyúr −, pusztán szánalomból fogadtuk be őket. S ilyen finom uraknak mutogatni se szívesen mutogatnám egyiküket se, mint kelmetek!

− Hol? Hol vannak hát? – kaptak mohón az alkalmon a sok teketóriától elcsigázott vőlegények.

Lebeé László elmutatott a ganyédomb felé, s valóban a porban, szutyokban ott gubbasztott két piszkos némber, bekormozott arccal, szennyes, szakadt ingben. A kitartott mutatóujj irányát követte tekintetével Andorás gróf, s Annát egyből felismerte a szeméről. A székely lakodalom íratlan szabályait áthágva kedveséhez rohant, fölemelte őt magához, és a kormot a drága arcról lecsókolva így kiáltott:

 − Ő, ő az én mátkám! Más nem is lesz az én feleségem!

 

 

 

 

Folytatjuk...

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap