Székelyföldi szerelem - XVIII. fejezet/1 - A szászok nemzetgyűlése

Barcsa Dániel, v, 09/03/2017 - 00:11

 

 

 

Folytatás...

 

 

Gondolom, a megengedhetőség mértékén túl élnék vissza az olvasó türelmével, ha folytatnám ama vég nélküli, kettős kézfogó eseményeinek krónikáját. Ezért hát inkább eszembe se jutnak a móringolás késhegyig menő, kötelező alkudozásai, se a menyasszonyi kelengyék mindenki számára nyilvános, időt rabló mustrái. S hallgatok a menyegzői íjászatról is – addig nem haladhatott e székely kézfogó előre egy tapodtat se, amíg a vőlegények bekötött szemmel el nem találtak egy oszlopra kikötözött kakast, kinek heréit kisütve, a nászágy beszentelése után, ünnepélyesen feltálaltak az ”újembereknek”–, de nem ejtek egy szót se a számtalan fogásból álló lakodalmi vacsoráról, se a menyasszonyok hajnalig tartó, irgalmatlan megtáncoltatásáról. És – már csak illendőségből is – nem beszélek arról se, hogy mi történt azután, hogy az ifjú házasok − az ágyba kísérés ünnepi ceremóniája után −, végre egyedül maradtak. Úgy vélem ugyanis, hogy aki ez idáig hűséggel végigkövette Henning Brüniszkáld és Lebeé Anna széphistóriáját, azt sokkal inkább érdeklik azok a nagyfontosságú események, amelyek a kettős kézfogót követték.

Több, mint valószínű, hogy Hermann gróf olvasta Johann Weiss levelét, hisz egyik napról a másikra peres ügyeit a helybéli, német patvaristákra bízta − azaz tulajdonképpen feladta −, s lóhalálában visszatért Királyföldre. Még az útiport se mosta le magáról, máris tovább indult Nagyszebenből Kőhalomra, Henning Brüniszkáld látására, a felőle érkező újabb, riasztó hírek hallatán.

Kőhalmot elérve, madártávlatból, minden rendben lévőnek látszott. Hisz állt a vár, magas ormán Brüniszkáld arany oroszlános zászlaja lengett, s úgy tűnt, a városka is éli megszokott, köznapi életét. Ám amikor keresztülhaladt volna az újonnan ácsolt városkapun, székely harcosok állították meg, alátámasztva Hermann aggodalmait. A szászok feje nem szokta meg, hogy saját tartományában akadékoskodjanak vele, s már-már rettenetes haragra gerjedt. Mielőtt azonban rátalált volna arra, kin kitölthette volna dühét, varázsütésre előkerült az őrparancsnok, egy szász fiatalember, ki felismerve népének választott fejét, tisztelettel továbbengedte őt.

Akkoriban még nem volt szokás, hogy kérdezőbiztosok vegzálják a nép egyszerű gyermekeit. Ám, ha közvéleménykutatás nem is volt, de közvélekedés mégiscsak. Miután Kőhalom polgáraihoz eljutottak a pletykák uruk különös metamorfózisáról, nem akadt közülük egy se, ki ne tartotta volna bolondnak Brüniszkáld grófot. Azonban, ahogy telt az idő, a városka lakói végre megízlelhették a hosszan tartó, zavartalan béke édes ízét, így hát egyre kevéssé kezdte érdekelni őket, hogy uruk melyik nemzethez tartozónak vallja magát. De a kőhalmi gróf megítélésében akkor állt be az igazi fordulat, amikor Kőhalom falai közé beköltözött Lebeé Anna.

Szászföld egyetlen lakója se gondolkodott másként a székely fehérszemélyekről, szokásaikról, erkölcseikről, mint Hermann gróf, amikor – emlékezzünk! − ifjú rokonának tartott előadást a barbár Attila hun ivadékairól. Ezért aztán Kőhalom lakosai borzadállyal vegyes kíváncsisággal gyűltek ki házaik elé, amikor a menyegzőjét követően uruk, feleségével az oldalán, ünnepélyesen bevonult a városába. Bizony, valami ragyás képű, sötét arcbőrű némberre számítottak, kiálló pofacsonttal, kancsi, ravasz, kunvágású szemmel, ki férfi módra üli meg a lovat, s korbáccsal, káromló szavakkal próbál utat vágni magának a kandi tömegen keresztül. Ám az ifjú gróf mellett egy valódi szépség lovagolt a kor erkölcseinek megfelelő női nyeregben, ki e jeles alakalomra a székely viselet helyett az előkelő hölgyek udvari köntösébe öltözött. S a kőhalmiak tetszéséért vívott küzdelemben azzal nyerte meg a döntő csatát, hogy tisztán hangzó német szóval köszöntötte a városka szász lakóit. Erre aztán mindenfelől felhangzott a szívből jövő, őszinte vivát. S ettől a naptól kezdve valahányszor feltűnt az utcákon Anna úrhölgy, az éljenzés sose maradt el. Ez a magyarázata annak, hogy amikor Hermann gróf fölfelé törtetett a várhegy magasába vezető úton, hirtelen valamiféle ünneplés hangjai ütötték meg a fülét. Bár ez jókora kitérővel járt, mégis kíváncsian fordította a vivátozás irányába almásderesét.

Hamarosan három lovast pillantott meg a városi piacra vezető Iparosok utcájában. A máskor csöndes, szorgalommal ténykedő polgárok kitódultak a műhelyeik, boltjaik elé, s körülvették a lovasokat. Látásukra még az asszonyok és a gyerekek is – lesietve az emeleti szinteken lévő lakrészekből – a szabadba tódultak. Valamennyien zajongtak, éljeneztek, kérdéseikkel ostromolták a két székely öltözéket viselő férfit, s egy úri hölgyet, aki valami kaskaféléből süteményt osztogatott a polgárok gyerekeinek.

A szász, éles szemével, már messziről fölismerte közülük Brüniszkáldot, és fegyvernökét, Sebastiant.

– Henning Brüniszkáld! – kiáltotta.

A megszólított kivált a társai közül, és Hermann felé indult.

– Kedves Rokon! Örvendek, hogy újra látlak!

− Megmondom nyíltan – mérte végig kedvetlenül a veres bajuszú ifjút és annak keleties ruházatát −, én kevéssé örvendek. Mi történt veled, grófom, mióta nem láttalak?

− Immár nem az vagyok, kit eddig ismertél bennem. Aki előtted áll, az többé nem Henning Brüniszkáld gróf Némethonból, hanem Adorján Andorás, a székely Örlőc nemzetségből.

− Hát pont ezért siettem ide messziről. Mert zavarba ejtő, hihetetlen jelentéseket kaptam felőled… És, számomra úgy tűnik, hogy ezek a rágalmaknak is beillő híresztelések csöppet se voltak túlzóak.

Az ifjú gróf hallgatott.

−  Új a neved! Az öltözéked! … És a kapuőrség! Tényleg, hol vannak a katonáid?

– Remélem, a vártán. Nem voltak a helyükön? Úgy szigorú büntetést érdemelnek!

− Nem, nem! Valamiféle őrség volt ott, csakugyan. De nem a te embereid! Hanem csupa székely! … Megállítottak! Engem! Mint egy jött-ment idegent!

− Ó! Értem már! − könnyebbült meg a vár ura − Pár hete, a Szentföld felé tartva, egy kisded sereg érkezett ide, Erdély hegyei közé. Elhaladván Kőhalom előtt, itt táboroztak le a közelben.  Embereimmel bort és élelmet küldettem ki nekik a várból. Ott aztán vitézeim s a keresztesek úgy összemelegedtek, hogy amikor az idegenek tovább indultak volna, embereim többsége, Walter barátommal az élen elém térdeltek, és kérték, oldjam fel őket hűbéri esküjük alól.

− Látom, a feloldozást megadtad…

−Meg. Így csatlakozhattak a szent hadhoz. Távozásuk után azonban Kőhalom vára szinte kiürült. Szorultságomban a sógorom, gróf Lebeé László segített meg, s adott a kezem alá új fegyvereseket.

Ekkor ért oda hozzájuk Sebestyén kíséretében Kőhalom új úrnője.

– Hadd mutassam be hitvesemet, Lebeé Annát! – szólt nem titkolt büszkeséggel, Adorján Andorás.

Anna mosolyogva fejet hajtott, és német szóval köszöntötte az erdélyi szászok vezérét. Ám Hermann, a jólneveltség parancsát keresztülhágva nem válaszolt az üdvözlésre, hanem csak, ahogy az imént az ifjú férjet, a fiatalasszonyt is végigmérte szúrós tekintetével. Ám akárhogy igyekezett, nem talált benne semmi kivetnivalót, és ez felettébb bosszantotta. Anna előkelő volt és szép, szebb, mint eddig valaha. Lényén átsütött a beteljesült boldogság, s egy bimbózó új élet nyílása, melynek megfoganásáról még mit se tudott.

„Ezért az asszonyért még a kárhozatot érdemes vállalni!” – suhant át Hermann elméjén az eretnek gondolat. Ám jobbjával úgy tett, mintha egy legyet hessegetne el. Aztán megszólalt ünnepélyes hangon:

− Henning Brüniszkáld, vagy akárhogy is nevezed magad. Sokáig nem tudtam elképzelni, hogy mi vett rá téged arra, hogy, feledve hűbéri kötelességeid, eláruld német nemzetet, mi több, eláruld Krisztus urunkat, és beállj a pogányok közé. Most szembesültem azzal, hogy nem mi, hanem, hogy ki miatt történt mindez. Ki az oka, hogy hátat fordítottál a keresztények egyetemes közösségének.

− Rosszul látod, Hermann! Én nem árultam el senkit. Nem árultam el se a szász nemzetet, se keresztény hitünket. És nem is fogom soha!

−Nem-e? Esküdj hát, ha nem féled az utolsó ítéletet!

Brüniszkáld, azaz Adorján Andorás balját a szíve fölé helyezve, jobbja két ujját az ég felé emelve így szólt:

− Esküszöm, hogy mind a mai napig német véreim ellen semmi rosszat nem tettem, és nem is fogok soha! Esküszöm, hogy hűbéri fogadalmam megtartva, tetteimmel a jövőben is szász nemzet boldogulását szolgálom! Esküszöm, hogy eddig Krisztus urunk parancsai ellen szánt szándékkal nem vétettem, s a jövőben se fogok soha!

− Esküszöl? Ugyan mire esküdne egy hitehagyott?

− Az éltető Napra, és az áldott Holdra! – válaszolta Adorján Andoráshoz méltó módon, amúgy székelyesen.

Hermann elsápadt, és levegő után kapkodott. Csak nagy nehézségek árán volt képes újra megszólalni.

− El fogsz kárhozni! − hörögte − El, menthetetlenül, Brüniszkáld! Vár téged a Poklok legmélyebb bugyra!

A szebeni gróf megfordította lovát, sarkantyúba vette, s oly gyorsan hagyta el Kőhalom városát, hogy kísérete csak üggyel-bajjal, a lovak épségének kockáztatásával tudta utolérni.

 

 

 

 

Folytatjuk...

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap