Székelyföldi szerelem - XVIII. fejezet/2 - A szászok nemzetgyűlése

Barcsa Dániel, cs, 09/06/2018 - 00:07

 

 

 

Folytatás...

 

 

A nagyszebeni nagytemplom megtelt néppel. A padokban a szász nemzet követei foglaltak helyet, kiket erre a napra hívtak össze Erdély minden sarkából, az állóhelyeken pedig a kíváncsi köznép szorongott. Ám a rendi és a vagyoni különbségektől függetlenül a tömeg egyetlen mérges méhkasként zúgott. Az oltár elé felállított emelvényen – kissé feszengve − a szászság vezetői foglaltak helyet szinte hiánytalan, egyedül Hermann gróf nem érkezett még a gyűlés színhelyére. Aztán, miután a zúgás átcsapott méltatlankodásba, végre a sekrestyeajtóban megjelent a késlekedő is, aki – mintha csak a vérpad várná – igen-igen lassan lépkedett föl az emelvényre. Látszott rajta, hogy sokkal inkább lenne bárhol, akár a városháza tömlöcében is a szebeni pribék meghitt társaságában, mint itt, a nép ítélőszéke előtt.

Mikor az emberek meglátták Hermannt, kitört a vihar. Szitkok, sértő szavak záporoztak feléje − nem volt a jelen lévők közül senki, aki ne itta volna örömmel a vérét.

− De híveim! Kedves híveim! − igyekezett az öreg plébános túlmekegni a hangzavart – Szilencium! Szilencium! Ne feledjétek, szent helyen vagytok!

A holtsápadt Hermann körülményesen foglalt helyet a főhelyen, s bár ugyancsak csapdostak körülötte a villámok, látszólag mégis nyugodt maradt. Lélekben azonban felkészült a legrosszabbra, még arra is, hogy hű szászai rögvest kiakolbólítják díszes székéből, kirángatják a templom elé, és a piactéren darabokra tépik. Tökéletesen tisztában volt helyzetével, azzal, hogy e percben a szász nemzet minden gondjáért-bajáért mindenki őt hibáztatja. Hiszen, mióta megtért iménti útjairól, számtalanszor lobbantották a szemére: „Tengernyi pénzt pazaroltál el a község vagyonából, kívánalmadra még vért is áldoztunk, ám nemhogy Zsombort nem szerezted vissza népednek, de még Kőhalmot is elvesztetted!”

Nincs az a vihar, ami ne ülne el egyszer, a nép is lassan elcsendesedett. Hermann fölállt, végigtekintett a széksorokban ülő követeken, s az álló közembereken.

„Ó, Istenem!” – fohászkodott magában – „Küldj földingást, pusztítót! Rogyjon reám e templom, s ezekre az álnok kígyókra is!  Pusztuljunk mind, mert nem szolgáltunk rá kegyelmedre!”

A maga számára is váratlanul megmarkolta a mellén a méltóságát jelképező aranyláncot, és szinte letépte a nyakáról. Egy kicsit tartogatta a kezében, mintha csak a súlyát mérlegelné – hisz a búcsú mindig fájdalmas −, majd megvető mozdulattal a sokaság közé hajította.

− Az ördög a vezéretek, nem én! – fakadt ki − Legyen a szászok grófja az, aki e láncot elsőként emeli fel a földről!

Az emberek döbbenten bámulták. Eltelt egy perc, talán kettő is, de a nevezetes jelvényért nem kapkodott senki.

−  Én a szász nemzet vezérletéről – adott szóval is nyomatékot az előbbi gesztusának −, és e vezérséggel járó szebeni grófságról ezennel lemondok!

Előbb csönd lett, olyan mély, hogy még a templom egerének neszezését is meg lehetett hallani. Aztán újból feltámadt a szélvihar.

− Nem addig a’!

− Ránk gyújtja a házat, majd csendben odébb állna!

− Eljátszotta a pénzünk, oszt’ teli zsebbel eloldalogna!

Ki tudja mivé fajultak volna a dolgok, ha nem esik be közéjük egy városi darabont. Nem válaszolva a kíváncsiskodóknak, némán törtetett az emelvény felé, fegyverének tompábbik felét használva fel az úttörésre.

− Uraim! Uraim! –lihegte, elérvén céljához − A székelyek! … Igencsak sokan vannak… Brüniszkáld gróf, és ama Lebeé László!

− A városkaput bezárni! − adott utasítást Hermann, feledvén, hogy már nem adhat parancsot senkinek.

− Késő, uram! Láttukra az őrség elszelelt… Benn van az ellen a városban! Itt járnak már a piactéren!

A szász vezetők zavarban voltak. Senki nem tudta, még Hermann se, mi most a teendő. Csak ültek bénultan, s úgy érezték, immár minden veszve. A követek meg a köznép pedig szorongva kérdezgette egymástól, hogy mi a látható nyugtalanság oka.

A válasz hamarosan megérkezett. A templom főkapuján belépett a két székely gróf és Lebeé Anna, a rangjukhoz illő, nagy kísérettel, mely hódító hadnak ugyan nem volt nevezhető, de az ijedős szászok szemében mégis ez a félszáz marcona székely harcos valóságos hadseregnek látszott. Ám a pánik mégse tört ki, mert a jövevények igen-igen nyugodtan, sőt barátságosan viselkedtek.

„Ha itt, e szent helyen, lesz is mészárlás, biztos, hogy csak a vezetők fejét csapják le. Minket meg nyilván futni hagynak…” – gondolták sokan elégedett megkönnyebbüléssel.

A szász fők emelvénye elé érve a székelyek felálltak sorba a hívekkel szemben. Középre állt Lebeé Anna, jobbjára került hitvese, baljára pedig a bátyja. Elsőként a fiatalasszony szólalt meg, csengő hangon, a legtávolabbi helyről is jól hallhatóan, németül.

− Köszöntelek benneteket Nagyszeben városának derék polgárai, s titeket is, nemes szász nemzetnek követei. És téged is külön üdvözöllek, Hermann gróf, hites uramnak kedves rokona, népednek bölcs vezére!

A templomban összegyűltek oly áhítattal hallgatták e csodás jelenést, az áldott állapotban lévő bájos fiatalasszonyt, mintha a mennyekből maga Szűz Mária jött volna el közéjük.

− Lebeé Anna vagyok – folytatta szónoklatát −, felesége eme ifjúnak, kit ti, Henning Brüniszkáld néven ismertek. Nem születtem szásznak, így gyűléseteken egy szavam se lehetne. Asszonyi voltom miatt se vagyok méltó arra, hogy eme szent falak között megszólítsalak titeket. S tetézve mindezeket, még a testvérem sem más, mint a ti legádázabb ellenségetek, az általatok zsombori bitorlónak nevezett Lebeé László.

A csönd ekkorra már olyan nagy lett, hogy még a templomi egér is elült, restellvén azt mocorgásával megzavarni.

−Ám a szívem alatt hordom magzatom, kinek apja a ti véretek. Ha gyermekem Isten segedelmével a világra hozom, és az Úr kegyelme engedi fölcseperedni, két ellenséges világ közt fog őrlődni, nem tudván, melyik öklét harapja. S egy anyának az se közömbös, hogy fia-lánya békében nő-e fel, vagy állandó viszályban, vészben. Ezért ehejt én vagyok a leghivatottabb, hogy hites uram és testvérbátyám helyett szóljak hozzátok.

Mi tagadás, nem egy szászt a szívén találták e szavak.

− A menyegzőm előtt a bátyám megkérdezte, milyen nászajándékkal kedveskedjék nekem. És a szavát adta, hogy bármit kívánhatok, megadja. Én, kapva-kapva az alkalmon, s azt válaszoltam: Adj békét! Hiszen terajtad múlik, hogy e vidéken megszűnjék végre az áldatlan, fegyveres viszály.

Lebeé Anna ekkor jobb tenyerét domborodó pocakjára helyezte, és ismét a legcsillogóbb, szűzmáriás tekintetével végigmérte hallgatóságát.

− Ti úgy gondoljátok, derék szászok, a békekötésnek az ára az, hogy a Lebeé família adja át nektek Székelyzsombor várát. Hiszen a jó emlékezetű Géza királyunk akaratából, jog szerint, ez a föld minden rögével, fűszálával, kövével a tiétek.

− Úgy van! Úgy van! – helyeseltek a szászok.

− A bátyám viszont másképp látja! Elei már emberemlékezet óta birtokolják Zsombort. Falai között született az apja, nagyapja, dédapja, de még minden ükje is. Szent királyaink ősei még az Etil folyónál itatták jószágaikat, a ti őseitek meg tán a Rajnánál, mikor a Lebeék, a sicambriai gyászos ütközet után, erre a földre költöztek. A testvérem úgy véli, nem igazság, hogy családjával együtt a kedvetekért földönfutóvá váljék. Szerinte a béke ára az, hogy hunyjatok szemet, ne firtassátok többé Zsombor ügyét, hisz eme vár birtoklása nélkül is marad még elég földetek.

Ezen a helyen e a szavak már kevéssé tetszhettek. Fel is hangzott innen-onnan egy-két tiltakozó hang, de mielőtt még a felzúdulás áttörte volna a gátakat, Anna csitítóan fölemelte jobbját, s zavar nélkül folytatta:

− A jog, kétségtelen, a szászságnak kedvez. Az emberi igazságérzet viszont a Lebeéket pártfogolja… Jog és Igazság! Úgy tűnik, e két part között áthidalhatatlan a távolság. Én mégis úgy vélem, lehet olyan megoldást találni, amivel jól lakhat a kecske, de megmaradhat a káposzta is…

 Többen fejcsóválva hitetlenkedtek, hogy ez semmiképp se lehet.

.̶ Kérlek titeket, jó urak, hogy hallgassátok meg testvérem ajánlatát!

A hallgatóságnak ideje sem maradt annak az átgondolására, hogy kíváncsiak-e a „zsombori dúvad” mondandójára, mert a székely gróf fürgén előrelépett, s átvette a szót testvérhúgától.

− A jelen lévők közül sokan még nem láttak – kezdte −, és áldott szerencséjüknek köszönhetően nem is találkoztak velem. Ám hiszem, hogy nincs itt olyan, ki a nevem ne hallotta volna. Lebeé László vagyok, az, aki már hosszú idő óta harcban áll nemzetetekkel…

A székely gróf egy pillanatra elhallgatott, nyelt egyet, majd sóhajtott, s a tekintetét a magasba emelte.

− Most itt, e megszentelt helyen – szólt, mint akinek igen nehezére esik a folytatás – megkövetek… megkövetek mindenkit, akinek közületek valaha is kárt, szenvedést, vagy  gyászt okoztam volna.

A sokaság nem akartak hinni a fülének. El nem tudták volna képzelni, hogy egy „emberevő” székely nyilvánosan valaha is bocsánatot kér tőlük. A szászok egymásra néztek, s kérdezgették, hogy vajon jól hallottak-e. Aztán váratlanul, mint a nyári égiháború, hatalmas égzengéssel tört ki ezer torokból az önkéntelen vivát. S az atyafiak olyannyira belejöttek az éljenzésbe, hogy talán még ma is tartana, ha Adorján Andorás meg nem sokallja, és sztentori hangját kieresztve meg nem akasztja az ünneplést. Így a kedélyek lassan lecsillapultak, s végre a zsombori nagyúr előállhatott a szászságnak tett ajánlatával:

− Halljátok hát itt mind, népeteknek bölcs vezetői, választott küldöttei, s Nagyszeben városának jóravaló lakosai! Én, gróf Lebeé László, tudtára adom mindenkinek, hogy e naptól számítva Székelyzsombor kész a szász nemzet hűségére térni! Tehát, a magam, és minden utánam születő, Székelyzsombort birtokló utódom nevében hajlandó vagyok a szász nemzetnek letenni a hűbéri esküt, a jelen lévő Hermannak, a szászok grófjának kezébe!

 

 

 

 

Folytatjuk...

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap