Szeleczky Zita Napok

Szerkesztő A, cs, 04/20/2017 - 00:12

 

 

 

 

 

ÁLMOK ASSZONYA

 

Szeleczky Zita: az álmok asszonya! Szép nő: ezt fotókról – filmekből látni. De ez még kevés: más is volt szép akkoriban. Viszont ő nem élt vissza szépségével, bár használta mint egy isteni adományt. Amilyen a tehetsége is volt. A beleélő színészi képesség. Ez ő: Szeleczky Zita színésznő. Akit, mert szép, tehetséges, magyar hazáját és népét szerető, ezért sokan utánoztak, sokan irigyeltek, szépsége, tehetsége és hazaszeretete (tehát a nagysága) gerjesztette - gerjeszti - irigyei táborát.

Egy színészlegendáról írva tulajdonképpen mindegy, hogy mikor született. Hiszen a színészeknek és különösképp’ a színésznőknek nincsen koruk. Addig élnek, ameddig a közvélemény tud róluk, arcukat fotón-filmen felismerik, nevüket hallva tudják, ki ő. Szeleczky Zita máig él, hiszen mindenki tudja róla ki ő.

Egy színésznő – mert hát sokak által ismert nő – amúgy sem szereti korát. Sosem. Míg túl fiatal, vagyis még gyermek- vagy bakfiskorú, akkor felnőttebbnek akar látszani, hogy igazán komolyan vegyék, nőként, színészként kezeljék. Amikor huszon-harminc éves, akkor meg szeretne bakfisnak látszani. (Néhány színésznő később is ezt szeretné.) Negyven-ötven-hatvan évesen inkább huszonéves lenne, az idősebb korba és az időskor hozta szerepekbe pedig nagyon kevesen törődnek bele.

Hogy Szeleczky Zita hogyan viselkedett volna magyar színésznőként, magyar színpadon és magyar filmekben középidősen vagy idősen, nem tudhatjuk, mivel filmben 1944 után nem játszott, legalábbis ilyen filmben nem láthattuk. (Ha készült is alkotás, kópiája elveszett, vagy éppen hogy megsemmisítették.) Ezért Szeleczky Zita élete a magyarországi közvélemény számára 1944-ben véget ért. Mintha meghalt volna. Öngyilkosságát terjesztették, mikor meg kiderült, hogy mindez nem igaz, olyanokat mondtak és írtak – terjesztettek, propagáltak – róla, hogy szíve megtört. Hazájában átkozták, gyalázták, emlékét tagadták, azonban ha rossz szavakkal is, de beszéltek róla, éppen ezért emlékét fenntartották.

Hogy mi volt a „bűne”? Fentebb írtuk: nagyszerű volt. És ezt többen nem voltak képesek megbocsátani neki! Egyszer elszavalt egy Petőfi verset. Csakhogy ez a vers a „Föl a szent háborúra!” című volt, és elszavalásakor aktualizálva újabb orosz invázió elleni nemzeti összefogásra buzdított. Mert az orosz gőzhenger jött 1849-ben, és jött 1944-ben is! Csakhogy amikor a művésznő ezt a verset nagy átéléssel és buzdító erővel elszavalta 1944 novemberében egy ún. „Hungarista Est” keretében – melyet a Magyar Rádió ország-világ számára közvetített.

Szeleczky Zita a művészetben akart élni, és nem a való világban. Amelyről persze tudta, hogy rossz, mert gyilkos, romboló, mindennel, ami szép, hadban álló. Ő menekült egy művészeti, egy alkotó, egy szép és kellemes világba, akart színpadra lépni, filmekben szerepelni, és a rádióban is fellépni. Akart a rossz világban utolsó percig jó lenni. Művésznek és alkotónak lenni. Ez volt az ő „bűne”. Ennyi és semmi több.

Szeleczky Zita a háború után a romokat el akarta takarítani, újjá akart építeni ő is. Újjá. Vagyis régivé, mint a háború előtti. Kellemes, világvárosi, pezsgő Budapestjén.

Csakhogy a világ hazánkban megváltozott...

Szeleczky Zita született a filmre - a filmvászonra - színésznőként a 30-as, 40-es években, és nem született újabb filmje eme röpke, gyönyürű művészi fellobanás után.

Szeleczky Zita így születhetett, már születése, azaz színészi karrierje pillanatában hazai és nemzetközi sztárrá filmjeiben: 1942-ben a „Kísértés (Tentazione)” című olasz filmben, vagy egy évvel korábban, 1941-ben az első magyar díjazott filmmel, az „Egy éjszaka Erdélyben” című alkotásban, esetleg első hazai szereplésével a „Méltóságos kisasszony” című filmben 1936-ban. Mind egymáshoz közeli dátumok: 1936-41-42! Ezek mind filmes karrier-dátumok. Ő volt azon kevés színészek egyike, akikre akkoriban szinte tanulóként felfigyeltek. Nem csupán szépségére, hanem idősebb és tapasztaltabb színészeket leköröző tehetségére is. Ő egyből a filmen volt, a filmen lett országosan és világszinten ismert. Ő egyből filmszínésznő, sőt filmes sztár volt. Hiszen csupán 1937-ben diplomázott a Színművészeti Akadémián, majd filmszerepei után 1942-1943-ban a Fővárosi Operettszínházhoz szerződött, hogy 1944 elején a Madách Színház következzen, majd 1944 őszén a Nemzeti szerződtette le. Tehát, akárhogy is nézzük, filmesként kezdte karrierjét!

Ezért nem tűnik túlzónak azt állítani, hogy Szeleczky Zita a filmen született, mert őt a film tette huszon-harminc éves korában ismertté. Mintha Szeleczky Zita 1936-ban, 21 évesen született volna. Hiszen élete volt a film, a szereplés, az alakítás.

Ezért, a több tucatnyi magyar és külföldi (elsősorban olasz) filmje miatt ismerték. Szerették. Irigyelték. Utánozták.

A film volt a sikere, az élete, és a film lett a… végzete.

1944-ben ezt vették el tőle, a filmet.

Ezzel, bár még évtizedeket élt, vették el tőle irigyei az életet! (Bár 1950-ben Argentínában Diana Toldy néven egy filmben még játszott.)

Tehát filmen töltött életét végigpergetve, csupáncsak néhány szűk évtizedet kapunk. Született 21 évesen, a filmen, és meghalt a film és a nagyvilág számára 29-35 esztendősen.

Szomorú sors! Szomorú magyar sors ez. Nemzetközileg ismert sztárunk lehetett volna, aki önmaga által a magyar művészetet és filmet, meg nem utolsó sorban hazánkat népszerűsíthette volna. Pedig ő nagyon jó volt. 

Teljes és polgári nevén Szeleczky (Zita) Klára Terézia néven született Budapesten, 1915. április 20. napján. A Zita név miért van zárójelben? Mert eredetileg Klára Terézia volt. A Zita keresztnevet 1916-ban, IV. Károly és neje koronázásának évében, Zita királyné tiszteletére kapta. Ez okból, mert Zita csak ekkortól lett, egy időben 1916-ot jelölte meg a születési évének.

A család, a Szeleczky-família egyébként – bár Zita apja mérnök volt – Bodrog és Zólyom vármegyei ősi, nemesi család. Bár az ősök neve még Csernovai Vajszkó volt, akkori nemesi szokás szerint a szeleczi birtokról kezdte a család a Szeleczi és Szeleczky nevet használni. A család még bárói rokonokkal is büszkélkedhetett.

Zita szüleire úgy emlékezett, mint becsületes, dolgos és büszke emberekre. És egy kis anekdotát sem feledett el, amely szerint ő a szülei Adria-parti nyaralásakor, egy napfényes nyári, szép szerelmes időben fogant. Ahogyan a művésznő emlegette: „ott teremtődtem a gyönyörű napsugárban”.

Már gyermekként feltűnt mindenkinek, hogy milyen gyönyörű, mint egy kis angyal, és mennyire illemtudó és értelmes is.

Két testvére volt (Olga 8 évvel, Frédi pedig 6 és fél évvel idősebb nála), a legkisebb Zita így a család szeme-fénye, akit testvérei is nagyon szerettek, és cseperedve minden csínybe bevontak.

Boldogan telt ez a gyermekkor, boldogan a szülők óvó gondoskodása miatt, mert hiszen hiába is dühöngött egy nagy háború, és utána hiába jött nagy gazdasági válság, amelyben a Szeleczky család szintén nehéz helyzetbe került, a gyermekek nem éreztek meg, mert nem érezhettek meg ebből semmit.

Ebből az óvó családi burokból, amelyben művészeti élmények, mesélések, kis színjátékok és furulyázás is volt, az iskola szakította először ki Zitát.

Előbb a Gárdonyi Géza elemi népiskolába járt, majd a Veres Pálné Leánygimnáziumban érettségizett le. A színészet már ebben a korban érdekelte, ezért jelentkezett a Színiakadémiára, mint a Nemzeti Színház ösztöndíjasa.

Szerencsére szülei nem ellenezték színészi tanulmányait, hiszen szülei, különösen édesapja nagy színházrajongó- és látogató volt, ahogyan nővére is sokszor elvitte húgát színházba.

Zita akkor is már ki akart tűnni, ki a tömegből, és nem csupán szépsége okán. Iskoláiban nemcsak jó tanuló volt, hanem jó tornász is. Annyira, hogy előbb a színészet helyett a Testnevelési Főiskolára kívánt jelentkezni. De nem edző akart lenni, hanem ahogyan visszaemlékezett erre: „arra vágytam, hogy Olimpián eljátsszák miattam a magyar Himnuszt.” Tehát már nagyon ifjan tehetségével nemzetét akarta szolgálni!

Még első éves növendék színi akadémista volt, mikor felkérték filmszerepre, sőt főszerepre. Tanára, Ódry Árpád bár morgott, hogy „Maga is a sátán szolgálatába állt”, de azért megengedte, mivel a tanítvány nagyon akarta a szerepet.

Ez a film volt a fentebb már említett „Méltóságos kisasszony”, amelyben Básti Lajossal és Uray Tivadarral játszhatott együtt.

A film butácskán romantikus története ellenére – vagy éppen ezért – nagy siker lett. Itthon és külföldön is mozi-, azaz üzleti sikert aratott. Nem utolsó sorban a tehetséges főhősnőnek, Szeleczky Zitának köszönhetően, akire felfigyelt a közönség és a szakma egyaránt.

Hogy jöjjenek az újabb filmek egymás után. Hiszen, ha egy siker kezdetét veszi…

Zita, mert szép volt, okos volt, csinos volt és fiatal, meg persze tehetséges, élvezte a megérdemelt sikert. Az akkori média és filmipar tenyerére emelte. Fogadások, megjelenések – jótékonysági események is – és folyamatos reflektorfény. Hiszen a szépségre és fiatalságra, különösen, ha tehetséggel párosul, oda kell figyelni!

A magyar film egyik meghatározója lett Szeleczky Zita, olyannyira, hogy a külföld is felfigyelve rá megpróbálta elcsábítani. De ő csupán egy-egy érdekes szerephez adta magát.

A sok magyar filmalkotás után, mint például a Rózsafabot, Eladó birtok, vagy az Egy éjszaka Erdélyben című alkotások, amely a magyar filmnek nem csak mozibeli, azaz gazdasági, hanem fesztivál, azaz szakmai sikert is hozott, egy sikeres olasz filmben is főszerepet játszott.

Ez a film a Tentazione, amelynek magyar címe: Kísértés. És itt, a filmhez készült standfotón nézzük meg Szeleczky Zitát! Aki férfi, azt ma is megkísérti a fotó. A nő bájos arca: jellegzetesen magyaros ovális arc, babarc, vagy másképpen nem is kissé gúnyosan bab-arc, amely éppen nagy szabályossága miatt csodás. A kiálló, szintén magyar nemzeti jellegű pofacsontok. Hiszen külföldön is azt mondják, hogy aki fehér bőrű, de kiállók a pofacsontjai, s kissé ferde metszésűek, egészen enyhén ferdék a szemei, az csakis magyar lehet! Gyönyörű áll, kissé gödrös, kissé elkényeztetett, de hát úgyis mindenki annyira akarná kényeztetni, a tenyerén hordani őt!

Szép érzéki száj, finom orr, de szinte ezt észre sem venni, mert minden annyira tökéletes ezen a nőn! Akár, ha művész alkotta volna ilyenné! De hát a legnagyobb művész, a Jóisten alkotta őt. 

Szeleczky Zita: generációk álmának asszonya!

Nem a titokzatos hölgy ő, a megközelíthetetlen, mint Karády, hanem a nő, a férfiember társa, másik fele, nőnemű barátja.

Csoda, hogy annyian szerettek bele?

Férje Haltenberger Gyula gépészmérnök volt.

Azonban ez a házasság nem volt hosszú életű. Szeleczky Zita magyar volt, magyar eszmékkel, érzéssel.

Magyar katonafiúk a frontról levelek ezreit küldték hozzá. Nem szerelmes levelek voltak ezek, nem is autógramm kérők, hanem baráti írások. Sok katonának nem volt nővére, húga, ezért írtak Szeleczkynek, mindnyájuk testvérének.

Vonzó külsejével, csinos-divatos megjelenésével, intelligens és természetes játékával fiatal lányokat, lírai hősnőket és naivákat alakított. Annyira, hogy talán ő maga is elhitte magáról, hogy ez, csak ez. Egy szép, kissé naiv nő. Pedig jóval több volt. És amikor férje jött, hogy szavaljon el egy buzdító verset, ő hatalmas erővel elmondta Petőfi versét. Elszavalta Szeleczky ezzel saját végzetét. Bár, ha ezt nem teszi, akkor sem akart volna itt maradni.

1944. december 10-én játszott utoljára Magyarországon (Gárdonyi Géza: Annuska című darabjában), majd másnap a testvérével együtt Kőszegszerdahelyre utazott. Az országot 1945. március közepén hagyta el, nem is kissé kalandos körülmények között.

Szeleczky Zita csak egy volt a sok menekedő között. Végül, amikor kifogyott kocsijukból a benzin, jöttek katonák, magyarok, akiknek jelentett nem valamit, hanem sokat Zita művésznő. Felismerték, persze hogy fel, és segítettek rajtuk. Sajnos ekkor veszett el nyomtalanul a művésznő féltett kincse, a katonaláda, amelyben a katonák hozzá küldött leveleit őrizgette.

Közben Magyarországon elfogták volt férjét, és mint háborús bűnöst vették vád alá. 

1947-ben a Budapesti Népbíróság elfogató parancsot adott ki, és távollétében népellenes bűntett miatt 3 évi börtönre, továbbá politikai jogai gyakorlásának 10 évi felfüggesztésére, és bárhol feltalálható vagyonának elkobzására, mint mellékbüntetésre ítélte Szeleczky Zitát.

Szeleczky nem akart, nem is tudott hazatérni. Ezt csak 1998 őszén tette meg. Előbb még volt a rendszerváltás, amelynek egyik következményeként a Legfelsőbb Bíróság felülbírált több népbírósági ítéletet, így Szeleczky Zitát is felmentették az 1947-es koholt vádak alól, és teljes rehabilitációban részesítették. Majd ugyanazon évben megkapta a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztje kitüntetést. Tehát a magyar politikai élet látványosan bocsánatot kért tőle.

Bocsánatot egy száműzetésben töltött életért! Amelyet a művésznő nagyon nehezen viselt el előbb, majd rádöbbent, neki játszania kell, játszani ott, ahol lehet, játszani a magyar kultúra érdekében, a magyar emigráció érdekében, a külföldre kényszerült magyarságnak.

Előadóművészi tevékenységét kulturális misszióvá szélesítette, amit Szeleczky második, amerikai állampolgár férje is támogatott.

Szeleczky, aki egy bő évtized sztárja volt, apró színpadokon lépett fel, olyan helyeken, amelyek alig vannak rajta a térképeken, és sokszor csupán maréknyi embernek, maroknyi oldott kéve magyarnak játszhatott. Hogy ne szóródjanak szét, hogy ne tűnjenek egy-két generáció után el az idegenek tengerében, vitte nekik az üzenetet, az anyaszó bölcsőtől sírig tartó üzenetét. Aki anyanyelvét elhagyja, lecseréli, az a szívét hagyja el, cseréli ki ezzel önmagát egészen másra. Ember marad az ember, értékes is lehet, sőt értékes lesz, miután befogadták őt, csak… nem lesz már magyar. A nemzet egy darabját vele elveszítette.

Ezért, az anyanyelv sírig tartó megtartásáért harcolt, ezért küzdött Szeleczky Zita már 1948-tól idős koráig. Ezért szerepelt a Magyar Színjátszó Társaság előadásain, majd alapította meg az Argentínai Magyar Nemzeti Színházat. És ezért látogatta a világ magyar településeit önálló műsoraival.

Ezért volt az, hogy amikor 1962-ben az Amerikai Egyesült Államokba költözött, Wass Alberttel szinte azonnal felvette a kapcsolatot, hogy az egyetemes magyar ügy szolgálatában szorosan együttműködjenek. Szeleczky előadott Wass-írásokat, sőt hangfelvételeket is készítettek.

Az idősödő Szeleczky Zita – de hát egy színésznő mindig kortalan! – az emigráns magyar szervezetek minden meghívásának eleget tett, így többször szerepelt a dél-amerikai országokban is. Fellépti díjat nem kért, csak azt, hogy neki ne kerüljön pénzébe az előadás, illetve az oda utazás, hiszen nem túl rózsás anyagi körülmények között élt.

Szeleczky Zita viszont dacolva közönnyel, korral, betegségekkel és pénztelenséggel játszotta szerepét. A Nagy Szerepet, amelyet a Temető osztott ki rá, hogy szavával a magyarságban tartsa a lelket! A lelket a háború után, majd ’56-ban, és utána. Ezért sem kívánt hazatérni. Jeszenszky Géza washingtoni nagykövetünk az első Orbán-kormány alatt hiába is hívta haza, ő úgy gondolta, kint van még dolga-feladata.

Aztán mégis jött: eme földön született, itthon akart megnyugodni.

Érden telepedett le. Hallgatás vette körül. Szeleczky Zita élete utolsó éveiben ettől is szenvedett. Vagy ettől jobban szenvedett, mint a kortól és betegségektől, meg pénztelenségtől.

1999 nyarán Szeleczky Zita járókeretével elesett érdi otthonában: combnyaktörés. Nem sokkal később, 1999. július 22-én a színésznő 84 évesen örökre lehunyta szemét. Kívánsága szerint anyja, apja, nagyszülei és testvérei mellé az Ózd közeli Nekézsenyben, a családi sírboltban helyezték örök nyugalomra.

 

Szeleczky Zita nem halhatott meg! Nézzük meg fotóit, nézzünk mélyen a szemébe, az örökifjú szempárba, nézzük meg filmjeit, hallgassuk meg lemezeit, dalait, és itt van velünk. Itt, a tőlünk el nem vehető helyen, itt, a szívünkben. Nem azért, mert szép nő volt, csodálatos jelenség, nagy színésznő, hanem mert annyira magyar tudott lenni, ami példát nyújt és erőt ad. Régen adott, most ad, és mindenkor adni fog. Mert Ő: Szeleczky Zita.

Egy magyar filmsztár, aki más, egy szerencsésebb korban több évtizedig sztár maradhatott volna. Játszhatta volna szerepeit, mint ahogyan mindig is játszotta nagy beleélő képességgel. Annyira, hogy ha az ember mostanság megnézi filmjeit, elhiszi neki, hogy nem a színésznőt látja, hanem azt az embert, nem csak látja, hanem ismeri is, akit a művész megformált. Ott, a játékban, amely játéka folytán valósággá lesz. Ez a legnagyobb színészi erő, ez a megformálási képesség, amelyben Szeleczky Zita hatalmas volt. És még egyben, amely kimagasítja kortársai közül: magyar nyelven, magyar érzéssel, nekünk, magyaroknak alkotott.  

 

Petrusák János

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám


 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

Inter Japán Magazin

Turcsány Péter honlapja

Jankovics Marcell honlapja

Papp Lajos

Magyar Irodalmi Lap