Szent László alamizsnát oszt a szegényeknek Fehérvárott

Horváth Lajos, v, 08/12/2018 - 00:04

 

 

 

 

 Legendák Szent László királyról

 

  Újramondja Horváth Lajos

 

Szent László alamizsnát oszt a szegényeknek Fehérvárott

 

I. László király nemcsak harcias és vitéz volt hazánk megvédésében, hanem egyszersmind alázatos, szerény és kegyes is. Kegyességét azzal is kifejezte, hogy szokásában volt saját kezűleg alamizsnát osztogatni az arra rászorulóknak.

                Történt, hogy éppen Fehérvárott a Boldogságos Szűz templomának előcsarnokában kenyeret, húst és gyümölcsöket adogatott az elébe járulóknak. Jöttek hozzá a csonka-bonkák, a harcra és munkára képtelenek, a vakok és nagyothallók, az elaggottak, a rokontalanok és az elárvult-elcsellengett gyerekek.

                Szokásban volt, hogy a kolduló barátok is beálltak ilyen alkalomkor a hosszú sorokba, hogy a király kegyes kezéből vegyék el legalább aznapi élelmüket.

                Salamon, Magyarország egykori királya, aki a gaz besenyők közé futott Etelközbe, nem tudni mi okból, talán országunkat kikémlelendő, lappangva és rejtve ugyancsak Fehérvárra érkezett szerzetesi gúnyában és beállt a sorba, hogy a király elé juthasson. Fejében ekkoriban azt forgatta, ha a besenyők visszasegítik a magyar trónra, akkor elveszi a besenyő fejedelem leányát feleségül és nászajándékként a besenyőknek engedi át Erdélyt, a tündérországot. Szép is lett volna!

                Lassan lépegetett egyre előrébb a sorban, mígnem a király elé nyújthatta alamizsnáért a kezét. László király oda is adta neki a soron következő porciót, mint jámbor szerzetesnek. Ám eközben az unokatestvérek szeme összevillant és László király menten felismerte a jámbor szerzetes csuhája alatt a fondorlatos Salamont.

                A volt király azonban egy szempillantás alatt eltűnt a sokaságban, mint szamár a ködben. Sokáig kerestette rokonát László király, no nem azért, hogy ártson neki. Salamon azonban csak a rosszra számított, meg sem fordult az agyában, hogy László király nem kívánja a halálát és meg is bocsáthatna neki. Lám a gonosz cselekedetű embert körülveszik idővel saját gonoszságai és ezek által bekerítve maga is gonoszságra jut.

                Salamon tehát kifutott az országból az Adriai-tenger irányában, annak partján Pula nevű városban húzta meg magát és ott is halt meg szörnyű szegénységben és ínségben, ahogy a krónikások állítják. Állítólagos sírja ma is látható a pulai múzeumban.

    

 

Halott László királyt önjáró kocsi vitte Váradra

 

 Dicsőséges híre és neve akkorra már széltében-hosszában elterjedt Európában Franciaország, Spanyolország, Németország, Anglia uralkodóinak körében. Ezek követeket küldöttek tehát, akik Bodrogon találták meg a királyt, amint a húsvét ünnepét ülte.

    Azok pedig azt hozták hírül Szent László királynak, hogy a nevezett királyok és fejedelmek semmit sem akarnának jobban, mint a mohamedánok ellen keresztes hadra menni a Szent Sír felszabadítása érdekében. Ennek okáért, ismerve László király hadvezéri voltát és lovagi erényeit, egyakarattal kérik, hogy vezesse őket és alattvalóikat, Jézus Krisztus seregeként a Szent Városba, Jeruzsálembe.

                 Szent László kész is volt abba a városba menni, ahol Jézus Krisztus vére megváltásunkért kiontatott, kész volt arra, hogy saját vére kiontásával is azok ellen küzdjön, akik Krisztus keresztjének az ellenségei.

                Azonban váratlan betegség döntötte le lábáról, legendás testi ereje egyre csak fogyott. Összehívta tehát országunk főembereit, hogy bejelentse, testi feloszlása megkezdődött, elközelgett földi élete vége. Ezt hallván a sokaság, mely jelen volt, nagy sírásba és jajgatásba fogott, hogy mi lesz ezután szegény Magyarországgal, ha legsikeresebb védelmezőjét magához rendeli az Úr.

                De a király nyugodt maradt, magához vette az oltáriszentséget, amelynek erejében híven hitt és mosollyal arcán, boldogan tért meg az Istenhez, így veszett el akkor, mint mondják külföldön is, a Krisztus szentségére felesküdött európai lovagok és seregek legnagyobb reménysége.

                Siratta a magyarság egyeteme, a papság és a nép, a szegény és a gazdag együtt, az öregek és az ifjak, az áldott állapotban lévők és a szüzek. Siratta, akinek könnye volt, térdet hajtott életszentsége előtt, akinek térde volt. Sötét ruhába öltöztették még a kisdedeket is és három éven át nem táncoltak és mindenféle hangszert némaságra ítéltek, még a citerát is, annyira gyászoltak.

                Teljesen elernyedtek testileg, elepedtek lelkileg a mély szomorúság miatt, valósággal tehetetlenekké váltak. Végül elérkezett a nyári napok hősége és a tanácsosok, a hívek azon tanakodtak, hogy a király testét vigyék-e Nagyváradra, ahogy meghagyta, vagy pedig helyben temessék el nagy pompával. Voltak, akik a fehérvári egyházat javasolták temetkezési helyül, mivelhogy az volt a közelebb.

                A nagy habozás közepette egy út menti csárdához ért a menet a király testével és még mindig nem tudtak dönteni. A fogadóban ilyen lelki állapotban ledőltek, hogy pihenjenek egy kicsit és a döntést azután hozzák meg. Az út fáradtságától és a király halála miatti szomorúságtól hamar elnyomta őket a jótékony álom.

                Mivel gyógyító és vigasztaló alvásba merülten a kelleténél tovább időztek a király tetemének kísérői, a kocsi melyen a testet nyugtatták, mindenféle állati vonóerő és segítség nélkül elindult a csárdától és ráfordult a helyes útra Nagyvárad felé.

                Felébredvén a halott király udvara, megrémültek, hogy a kocsit, melyen a király testét őrizték, semerre sem találták. Szerte futkostak hát a vidéken gyalog és lovaikon, mígnem meglelték a Várad felé magától futó, önjáró szekeret a király ráhelyezett szent testével együtt. Látván a csodát, hogy tudniillik a boldog, hitvalló király szent testét isteni erő hajtja, mert nem lehetet semmi más, nagy ujjongással a kocsi mögé sereglettek és most már habozás nélkül követték Szent Lászlót Nagyvárad felé, ahol a király legvégső nyughelyét rendelte.

 

 

Szent László jár a légben a magyar had fölött

 

A szent lovagkirály halála után sok-sok évvel tatárok sanyargatták kívül a Kárpátokon a szépséges Moldva magyar, német és román lakóit falvakon és városokban egyaránt. Az Arany Horda rablócsapatai voltak, akik a Krím-félszigeten székelő kánnak engedelmeskedtek.

                Lajos királyunk nem tűrhetvén az országunkhoz tartozó tartomány kirablására irányuló szándékot sem, a híres-neves Lackfi Endre erdélyi vajdát küldötte a székelyekkel át a hegyeken, hogy megtisztítanák a kegyetlen ellenségtől dombos Moldva lankás tájait.

                Lackfi vajda serényen és merészen fogott a hadi vállalathoz, a székelyek erős nemzetével átkelt a Kárpátok szorosain és elérte a tatárok sok harcost számláló főseregét.

                 Nemsokára olyan ütközetre került sor, melyet a félvilág sem látott és hallott még, mert a kardok csattogása, a nyilak surranása betöltötte a levegőeget. Hol a magyar sereg nyomta meg a tatárokat, hol azok látszottak felül kerekedni. Miközben így hullámzott a hadakozók tengere és váltakozott a szerencse, a nagy kavarodásban megjelent vágtában Szent László király híres Szög nevű paripáján. Legalábbis a keresztény magyarok minden vitéze látta, hogy Szent László magasra tartva csatabárdját vágtat a légben a tatárok sűrű sorai felé.

                Mondják, hogy a küzdelemnek ezen a harmadik napján a magyarok javára fordult a harc kimenetele és nagy győzelmet arattunk a hitvány tatárok felett.

                Nagyváradon a papok, akik a kriptában Szent László testének őrzői voltak, döbbenten tapasztalták ezekben a napokban, hogy a király eltűnt. Négy napig üresen tátongott a sir szája és félő volt, hogy soha többet, nem kerül elő, ami nagy bajt hozhatott volna az országra, hiszen elveszítettük volna legvitézebb istápolónkat.

                A negyedik napon azonban a király szent teste a helyén feküdt, hálás és szerető óvatossággal megvizsgálták azt és úgy találták, hogy a szent tagok áthevültek, izzadtak és porosak. Nagy útról térhetett meg és győzelmes tusában vehetett részt, írta róla később, a dubnici lengyel krónika.

                A Lackfi vezette székelyek diadala az ellenségen pedig hatalmas volt. Leverték a tatárokat és a maradékot megfutamítottak. Athlamosz nevű fejedelmüket lenyakazták, azaz fejét elválasztották a testétől. Sok lófarkas zászlót /buncsuk/ és más hadijelvényeket szedtek össze a székelyek a csatamezőn, a bajpáston és tatár foglyokkal egyetemben megküldték ezeket Visegrádra Nagy Lajos király színe elé.

                Fel is bátorodtak a székelyek ezen a győzelmen és azután sokszor mentek hadjáratra a tatárok ellen, akik - ha tudtak - messze tengermelléki tájakra futottak a többi tatárokhoz. A székelyek ezek után többször nagy zsákmánnyal tértek meg öveikhez Erdélyországba.

 

 

Szent László hadosztálya

 

A török elleni háborúkban is előfordult, hogy a magyarok Szent László nevét kiáltozva rohantak a törökökre, akik a szent királyt a “föld félelmének” nevezték, mert az ő nevével ajkukon a magyarok sok győzelmet arattak a törökök fölött.

                Történt azonban újabb időkben is, hogy újsütetű pogány ellenség tört be a Kárpátok szorosain hazánkba. Ez vörös hadseregnek, szovjet hadseregnek nevezte magát és kegyetlenség, istentagadás dolgában semmivel sem maradt el Magyarország korábbi pogány ellenségei mögött. Előszeretettel lőtték szét ágyúikkal a templomtornyokat, üldözték a keresztény embereket és papokat, becstelenítették meg a lányokat, asszonyokat. Elraboltak minden elrabolhatót, különös vonzalmat éreztek a karórák, a vekker órák, a fali órák stb. iránt.

                Már bent jártak a magyar Nagy-Alföldön, mikor a magyar honvédsereg vezetése elhatározta, hogy a Szabolcs-hadrend keretében Szent László neve alatt egy különleges, elit hadosztályt állít fel a sikeresebb honvédelem céljára. Összeszedték tehát a legvitézebb magyar katonákat a repülőgépek nélkül maradt pilóták, ejtőernyősök és műszaki személyzet köréből. Hozzájuk tettek királyi testőröket és kakastollas csendőröket és önként jelentkezőket. Így alakították meg a híressé vált Szent László hadosztályt.

                Első harcba vetésére Pest védelmében került sor. Másodjára az Ipoly és a Garam folyó között harcolt a szovjet ellenséggel nagyon sikeresen, bár maga a hadosztály is súlyos veszteségeket szenvedett. Szent László nevében sok jó magyar legény és férfi hullatta itt vérét a magyar hazáért, sokan közülük Szent László király lelke közelébe költöztek.

                Az ellenség veszteségei számolhatatlanak és számlálatlanok voltak, parancsnokaik maguk sem számolták, páncélosaik kilőve acél-dögökként hevertek a mezőkön, a folyami átkelő helyeken csorda-számra. Egy mozgásképtelen Sherman tankot a magyarok be is vontattak Érsekújvár főterére, hogy lássák az emberek, miközben a magyarok keresztes háborút vívnak a vörös diktatúra ellen, aközben a nyugati szövetséges demokratikus államok, köztük az amerikaiak kitűnő fegyverzettel segítik Sztálin rémuralmát.

                Március közepéig dúltak itt, a Kis-Alföldön a szörnyű harcok. Temetetlen holtak hevertek mindenütt. A Szent László hadosztály sűrű ellenlökései vissza-vissza vetették a szovjeteket. Ilyenkor a visszafoglalt, felszabadított magyar földön az ellenséget is nekik kellett elföldelni. Egy alkalommal egy ellenséges tömegsírra fakeresztet állítottak és ráírták, hogy itt nyugszik 5o istentelen.

                Azután a szentlászlóisták részt vettek a Balaton védelmében, a zalai harcokban. Végül azon kapták magukat, hogy a németek a felmorzsolásnak kitett utóvéd szerepét szánták nekik a vége felé közeledő nagy háborúban. Nem engedhette ezt Szent László, kivonták tehát magukat a harcokból és a Mura völgyén keresztül nyugat felé vonultak halogató harcok közepette. Fegyelmük még ekkor is olyan kitűnő volt, hogy megcsodálták és tisztelték az idegen népek, horvátok, szlovének és osztrákok falvaiban.

                Imigyen elérték céljukat, hogy ne essenek orosz fogságba, elkerüljék a szörnyű Szibéria lágereit. Angol csapatok előtt tehették le a fegyvert 1945. május 11-én egy magyarhoz méltó, fényes díszszemle keretében, mely megnyerte a britek tetszését is. Ugyannyira, hogy október l-ig az angol zónában, Ausztriában őrzésvédelmi és karhatalmi feladatokat bíztak a Szent László hadosztályra.

                Szent László lovagkirály neve és vitézeinek dicsősége így ragyogott fel reméljük, nem utoljára.

 

 

Ráczné Csík Mária

Glevitzky Irén, a XX. századelő ünnepelt énekesnője

 

Mindig rendkívül érdekelt, milyen emberek éltek előttünk Veresegyházon. A 119 éve született Glevitzky Irénről, a magyar operajátszás és dalműéneklés ígéretes, de korán kihunyt csillagáról szeretnék írni a kedves Olvasónak.

                Fent nevezett “úrhölgy” 1921-től lakott falunkban férjével, dr. Laborfalvi Nagy Lajos ügyvéddel, aki ekkor nyitott irodát a Fő úton, a mai Jakab-féle ház helyén. E házat a háború alatt lebombázták, s ők ezután vették meg Eisenhut Kálmán tanácsostól Táncsics utcai házukat, melyben halálukig éltek.

                Mivel Irén néni 1956-ban elhunyt, én már csak nagyon halványan emlékszem rá. Előttem egy idős, sötét ruhás, fonott székben üldögélő, termetes hölgy képe jelenik meg. A házaspárra már bizonyosan csak az éltesebb lakosok emlékeznek. Dr. Nagy Lajos jellegzetes alakja gyakran tűnt fel Veresegyház utcáin, amint hátizsákjával bevásárolni ment. Hosszú fehér szakálla abban az időben igencsak egyedi látvány volt. (Azaz “kettedi”, mert Belházi Arnold is szakállat viselt, noha abban az időben ez az úri csökevény már burkolt rebelliónak számított.) A gyerekek Jézuska bácsinak hívták. Praxisa fénykorában “igen nagy házat vittek”, szívélyes kapcsolatban álltak környezetükkel, de bensőséges barátságukkal csak kevés embert tüntettek ki. Szüleim házassági tanúi is ők voltak. Lajos bácsi még a háború után is praktizált, aztán nyugdíjba ment, s csak jószívből, ingyen osztogatott tanácsokat a falubélieknek.

                De térjünk vissza Irén nénihez! Az 1885-ben Kassán született kislányról hamar kiderült, hogy istenadta csodálatos hanggal rendelkezik. Már gyermekkorában szólót énekelt a Kassai dómban, s tekintettel arra, hogy édesanyja is muzikális volt, hamar elkezdték taníttatni. Kassa után Pestre költöztek, s a fiatal lány az Országos Magyar Királyi Zeneakadémia opera tanszakának növendéke lett. Jellegzetes, sötét színezetű, súlyos, hatásos mezzoja miatt eleve eltanácsolták az “olasz dallamosságtól” (idézet egy korabeli kritikából), s már körvonalazódott, hogy repertoárján - mint ahogy ez később meg is valósult - leginkább Liszt, Wagner és Schubert drámai jelenetei fognak szerepelni.

                Főiskolás korától - az énekesnő precizitásának köszönhetően - rendkívül sok adat áll rendelkezésünkre. Előttem kritikák magyar és német nyelven, diplomák, megsárgult meghívók, megfakult fényképek, kézzel írt, kalligrafikus tanjegyzetek, melyből megtudható, hogy már az első vizsgán Schubert- és Brahms dalokat adott elő, és a kritika igen elismerően nyilatkozott: “erős, hatásos, szép, iskolázott hang, sötét színezetű, súlyos mezzoszoprán, lélekteljes előadási mód jellemzi”. Mivel már az első akadémiai házi hangversenyen, 1907-ben kitűnt, nem csoda, hogy elhalmozták meghívásokkal. Az akkori divat szerint gyakran hullt virágeső a díva lábaihoz, s tüntették ki hódolatával a közönség - főleg a zenerajongó férfinép -, a későbbi férj nem túl nagy tetszésére. Szülővárosának, Kassának is ünnepelt vendége, amikor a dóm felszentelésének évfordulóján fellép.

                S vége-hossza nem lett a teaestélyeknek, jótékonysági nőegyleti rendezvények sorának. Az ezekről írott kritikák maguk is “megérnek egy misét”; képet adnak a korról, annak hangulatáról, szokásairól, olvasásuk is kész gyönyörűség. Az ifjú művésznőről szuperlatívuszokat olvasok: “A teaestély fénypontja Glevitzky Irén kisasszony gyönyörű éneke. Szépen iskolázott hangja kitűnően érvényesült Brahms Tündéri szép vagy kedvesem című művének előadásában.” “Meleg, tiszta zengésű, kifejező hangján a szűnni nem akaró taps és éljenzés után még elénekelte a kitűnő művésznő Szendynek egy dalát. Az estély közönsége percekig ünnepelte a művésznőt, kinek énekét édesanyja kísérte.”

                Csak érdekességként említem meg, hogy tanárai és osztálytársai között olyan nevek fordulnak elő, amelyekről ma már talán a témában jártas vájtfülű hallgató, olvasó sem hallott. Csak egy-két ember neve tűnik ismertnek, ők elérték a halhatatlanságot: Ábrányi Emilné, ő alighanem a költő felesége volt, Moiret Lujza pedig - feltételezem, ritka neve után - Moiret Ödönnek, a Gödöllői Szecessziós Műhely szobrászának rokona lehetett, valamint Bartók Béla, aki nem szorul bemutatásra.

                Az akadémiai diploma elnyerése után hirtelen elárasztották a megkeresések. 1914-ben már “hatalmas hangú Flosshilde”-ként emlegetik, s szerepet kap Wagner Lohengrinjében is, ahol Telramund brabanti nemes nejét, Ortrudot énekli. A korabeli méltatások igen kedvezően ítélik meg, természetesen a közreműködő művészek felsorolása mellett az akkori divatnak megfelelően rangsor szerint említették még a közönségben résztvevő notabilitás névsorát is. “Szombaton este tartották meg a Tisztiorvosi Egyesület Eszterházi utcai palotájában Mayer Dönci és Zluk József vigalmi bizottsági elnökök buzgó fáradozása mellett, magas művészi színvonalon álló hangversennyel egybekötött táncestélyét. A fényesen sikerült kedélyes összejövetelen megjelent Zuglónak és környékének egész művelt közönsége - szól a korabeli híradás. A Zeneakadémia kistermében megtartott önálló estjének méltatásából megtudhatjuk: “A kis helyiség akusztikája túlzott rezonanciát ad a hangnak, így a hangok erejéről, tömörségéről, intensitásáról biztos ítéletet nem mondhatunk, csak a tálentumról és a készültségről szólhatunk.” Irén néni hangjának rezonanciájáról csak annyit, hiteles hallgatótól tudom, hogy egy házi estélyen megcsörrentek a kávéspoharakban a kanalak a kitartott magas hangok “hallatán”.

                Megemlékeznek még egy pár úgynevezett nadrágszerepről, Liszt Jeanne d’Arc című drámai jelenéséről, “melyet hatással és erővel, s oly lélekteljes előadással énekelt, hogy még a Liszt-ellenségekkel is elfogadtatta a nagy zeneköltő eszthétikáját”.

                Az utolsó újságból kivágott kritika az alig harmincéves énekesnőről szól, aztán csend és üres lapok az emlékkönyvben. Családi okok mellett egy végzetes betegség is oka a korán derékbatört karriernek. Gyógyulása után érezte, nem szól már úgy a hangja, mint régen. “Nem akarok a saját hangom temetésére elmenni.” - mondta, és nem énekelt többé nagy nyilvánosság előtt. Otthonában önmaga szórakoztatására és az utcán járók ámulatára, saját zongorakísérettel és a templomban alkalmanként el-elénekelgetett egy-két Ave Maria-t.

                “Azután a dal visszhangját vesztve, félve,/ belenémult a hervadásba, télbe”.  

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap  

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap