SZENT LÁSZLÓ KIRÁLY ÉLETE 2/5 (I. (Szent) László király Emléknap)

Sajcz Bandi, sze, 06/29/2016 - 00:18

 

 

 

 

 

SZENT LÁSZLÓ ÉLETE KIRÁLYLYÁ KORONÁZTATÁSA ELŐTT.

I.

A jámborsággal, vitézséggel s korát felülmuló bölcseséggel jeleskedő szent László nyilvános működése az 1063. év után kezdődött, midőn atyjának gyászos halála után testvéreivel árvaságra jutott.

Mikor Béla király meghalt, IV. Henrik német császár hadai már az országban voltak, magukkal hozván Endre király fiát, a 11 éves Salamont, hogy őt Magyarország trónjára helyezzék. Salamon még atyja életében meg lőn koronázva s párthivei mindjárt atyja halála után Németországba vitték a gyermeket, mivel IV. Henrik császár nővérével Judittal volt eljegyezve s most nagy német hadsereggel jöttek az országba, hogy őt valósággal is királylyá tegyék. László és Géza nem akartak polgárháborut, azért azonnal izentek a németeknek, hogy elfogadják unokaöcscsüket Salamont királyul, ha atyjuk herczegi birtokát meghagyja kezükön. Mivel azonban erre igéretet nem kaptak, Géza és László magukkal vivén öcscsüket Lampertot, elmenekültek Lengyelországba, hol akkor anyai részről való unokatestvérük II. Boleszló uralkodott.

Mihelyt a német sereg kivonult az országból, Géza herczeg lengyel sereggel jött az országba, haza hozván testvéreit is. Háborura azonban nem került a dolog, mert békéltetőül közbeléptek a püspökök és »szent Fábián és Sebestyén vértanuk ünnepén (1064.) Salamon és Géza herczeg Magyarország szine előtt Győrött békét kötöttek.«

A győri békekötés után Géza és testvérei megkapták atyjuk birtokát, az ország harmadrészét, s ezután következtek ama fényes győzelmek, melyekben a keresztény hősök és honfiak eszményképe, szent László, egymásután aratta diadalait. Az ifju szent László észtehetségre, vitézségre, jámborságra nézve felülmulta testvéreit, különösen pedig sokszorosan felülmulta unokaöcscsét a királyt. Nyilvános működését az jellemzi, hogy okos higgadtsággal önfeláldozóan végez e földi hazáért bámulatra méltó nagy dolgokat, de azért gondolatai folyton az égi hazára vannak irányozva. A munkából mindig a legnehezebb és legnagyobb részt választja ki maga számára, a földi haszonból pedig megelégszik a legcsekélyebbel, mert azt csak értéktelen dolognak tartja. Királyi származását és rangját az alázatosság gyakorlására, vagyonát alamizsnálkodásra használta fel s minden idejét, mely a szeretett magyar hazáért való munkálkodásból fenmaradt, imádságra és a felebaráti szeretet kegyes tetteinek végzésére fordította. A hazáért vivott ütközetekben ő volt a vitézek között a legvitézebb s a győzelmek hosszu sora füződik nevéhez.

Az első fényes győzelem 1068. volt, midőn a csehek azt vélvén, hogy Magyarország a korábbi belső egyenetlenségek alatt elgyengült, betörtek az ország felső részébe s az utjokba eső falvakat s városokat rabolni kezdték. Géza és László seregeikkel hamar utjokat állták s nemcsak visszaverték őket, hanem a merényletért szigoruan meg is büntették, mert átmentek Csehországba is s vitézségükkel tiszteletet szerezve a magyar fegyvereknek, hasonló dolgoktól elijesztették őket.

Sokkal dicsőbb volt a következő évben egy másik győzelem a pogány bessenyők fölött, kiket történetiróink kunoknak is neveznek. E győzelemben szent László hősi lelkének s ifju erejének egész teljességét ragyogtatá s a kivivott fényes diadal kiválóan, csakis neki volt köszönhető. A szilaj népek Magyarország keleti határán a borgói hegyszoroson áttörtek Erdélybe s gyors paripáikon száguldozva nehány nap mulva már az alföldön jártak egész a bihari várig, azután pedig északra fordulva, a Szamos folyó környékére mentek. Utjokban mindenfelé kegyetlenül raboltak s feldultak mindent. Temérdek sok rablott marhát hajtottak velük és sok szerencsétlen magyart hurczoltak el, hogy rabszolgáikká tegyék. E nagy zsákmánynyal megrakodva siettek Szatmáron át Erdélybe, hogy onnan a Fekete tenger mellett elterülő hazájukba menjenek.

A betörés hirére László herczeg és Géza bátyja a legnagyobb gyorsasággal gyüjtötték össze seregeiket s hirtelen Erdélybe mentek, hogy a visszatérő kunokat feltartóztassák. Abban a véleményben, hogy az ellenség a Szamos völgyénél tér vissza, Doboka váránál lesbe állottak. Több napig hasztalan várakoztak itt rájuk, mikor kémlelésre kiküldött egyik emberük, az aba-ujvári Fáncsika hirül hozta, hogy az ellenség kelet felé fordult s mintegy két mérföldnyire van tőlük. Azonnal lóra kaptak s éjjelre Kerlés falunál utolérték őket. A kunok nem is vették észre a megérkezett magyarokat, kik miután szent László példájára mindnyájan meggyóntak s kora hajnalban megáldoztak, azonnal lóra ültek, hogy megtámadják a pogányokat, kiket Ozul vezérük a Kerlés mellett fekvő dombtetőre, a Cserhalomra vezetett fel. A magyar sereg azonnal a domb aljához lovagolt s a kunok előcsapata a domboldal közepéről nyilzáporral fogadta őket. A magyar sereg a nyilzápor közt rohant előre. »László herczeg legelől méne s mindjárt négyet levága« közülök, az ötödik nyillal megsebesíté, de azért azt is mindjárt levágta. Mikor a dombtetőre felért a magyar sereg, a legnagyobb viaskodás történt ott, ember-ember ellen küzdött már s a lovak dobogása, a fegyverek csattogása, a haldoklók hörgése, a sebesültek jajveszéklése, a vezérek harsány szava rémületes zajban egyesült. A küzdők tömegében feltünt szent László daliás alakja, kinek csapásai ellen senki nem állhatott. »Megijedének a kunok és hátat kezdének adni.« A futamló kunoknak nyomában volt a magyarság s »vágta a tar fejeket.«

»A futásban látá László herczeg, hogy egy fő ember a kunok közül viszen vala egy igen szép magyar leányt háta megett a lovon. Utána siete és mondá a leánynak: fogd a kunt és szökelj alá a lóról és vond utánad. És a leány ezt művelé, levoná a kunt.« Nyomban ott termett László herczeg s lováról leugorva megölte a kunt s megszabadította a fogolyleányt. Ez ütközetben az ellenségnek majdnem egész serege odaveszett s a foglyok mind kiszabadultak. Az egész magyar haza örvendett a fényes győződelmen »nagy örömmel dicsérvén az ur Istent.« Nagy volt e diadal hire és szent Lászlónak dicsősége, késő utódok regéltek róla s méltó volt arra, hogy nemzetünk nagy költője Vörösmarty megörökítse »Cserhalom« czimü gyönyörü költeményében.

A győzelem után haza tértek; Salamon király a Dunántulra, Géza és László pedig a Tiszántul fekvő birtokaikra. A béke ideje alatt a harczban erős és vitéz László a jámborság és kegyesség munkáiban tölté napjait, melyek nem kisebb dicsőséget szereztek neki, mint harczi vitézsége. Három év mulva már ujra hadi zaj verte fel az ország nyugalmát s uj alkalmul szolgált arra, hogy László herczeg honfiui érdemeinek koszorujába ismét egy gyöngyöt szerezzen.

A görögök biztatására a bessenyők Magyarország déli határánál átjöttek a Száván s a mai Szerém megyében dulva, rabolva száguldoztak végig és sok zsákmánynyal megrakodva tértek vissza. A magyarok tudták, hogy a görögök segítették és bátorították a rablókat hazánk megtámadására, azért elhatározták a görögök megfenyítését. A király és a herczegek a Duna mellett Szalánkeménnél gyüjtötték össze seregeiket s onnét lefelé indultak s a Száván átkelve a görög császárság földjére léptek. A Duna és a Száva összefolyásánál van Belgrád vára, melyet a magyarok utóbb Nándor-Fehérvárnak neveztek. E vár, mely ez időtől fogva sokszor nagy szerepet játszott hazánk történetében, ekkor a görögök kezén volt. A Duna és Száva torkolatánál emelkedő dombon volt a jól megerősített fellegvár, alább a szintén megerősített város. »Sok nép vala Nándor-Fehérvárban: bolgárok, trákok, maczedoniaiak és görögök;« vezérök volt Niketasz. Segítségükre jöttek Kazár vezérlete alatt a bessenyők is. A bessenyők intézték az első támadást, de a magyarok szétverték őket. Géza és László ekkor a várat vették ostrom alá. Két hónapnál tovább tartott már az ostrom, mikor egy magyar leány, ki régóta fogoly volt Nándor-Fehérvárott, a várost felgyujtá. A nagy szélben oltani nem lehetett s e zavarban a magyarok benyomultak a városba. A lakosság egy része Niketasz vezérrel a fellegvárba menekült, de sokáig már nem tudtak ellenállani s elhatározták, hogy a várat önkényt feladják, ha bántódás nélkül elvonulhatnak. Géza és László a harczban legvitézebbek a harcz megszüntével kegyesek voltak, készséggel elfogadták a görög vezér ajánlatát; elfogadta Salamon király is, ki azonban boszuálló természetü volt. Tudták ezt a görögök is, azért midőn a várból kivonultak, nem a királynak, hanem a kegyes szivü Gézának adták meg magukat.

Sértette ez a király hiuságát, kit gonosz lelkü tanácsadói még jobban felingereltek, mert folytonosan gyanuval töltötték el a király lelkét azon állitásukkal, hogy a herczegek csak kényszerüségből engedték a koronát neki s alkalomadtán azt elveszik tőle. S itt kezdődött el ama hosszu viszálykodás a király és unokabátyjai között, mely oly gyászos emlékü hazánkra, mivel hosszas polgárháboruba sodorta az országot.

Salamon király fogságba akarta vinni adott szava ellenére azokat is, kik önkényt meghódoltak, Géza ezt nem engedte. Salamon e miatt a hadi zsákmány elosztásánál Gézát nagyon megrövidítette. László herczeg kiválóan ilyen alkalmakkor mutatta ki jámborságát. A veszélyekben mindenütt ott volt s mikor a győzelmes háboru hasznát kellett elosztani, ekkor egészen háttérbe vonult. Földi hasznot nem keresett, mert Istenért és a hazáért való szeretetből fogott fegyvert. A fáradalmakat magára vállalta, a hasznot önzetlenül a hazának óhajtotta. Ezentul pedig mivel a király üldözte őt is, de kivált testvérét Gézát, a testvéri szeretetnek szép példáját mutatta, mert a legnehezebb körülmények között is mindenkor testvére oldala mellett volt, készen állva őt minden erővel oltalmazni.

Salamont különösen Vid bácsmegyei ispán ingerelte fel Géza herczeg ellen. »Valamint két éles kard egy hüvelyben meg nem fér, mondogatá a királynak, ugy a király és herczeg egy országban együtt nem uralkodhatnak.« Salamon az ispán »mérges szavaira gyülöletre és boszura gerjede. S ettől fogva - bár anyja csillapítá - kereste az alkalmat, hogy Géza herczeget vagy tőrbe ejtse vagy haddal legyőzze.« A király és a herczeg között a viszony mindinkább elmérgesedett s Géza előtt nem volt már titok, amit az egész országban beszéltek, hogy a király vesztére tör és haddal készül megtámadni Géza birtokait. László herczeg Oroszországba ment, hogy bátyjának segítséget hozzon, Lampert öcscse pedig Lengyelországban járt hasonló czélból. László Oroszországból eredmény nélkül tért vissza, azért Géza tanácsára utóbb midőn a király szándékáról még rosszabb hirek érkeztek, sógorukhoz Ottó morva herczeghez utazott, hogy tőle hozzon segítséget.

Mig a testvérek külföldön jártak, azalatt Salamon királyt tanácsosai rábeszélték, hogy támadja meg Géza herczeget. Az 1074. január havában Salamon Szegszárd körül tartózkodott s midőn az ottani kolostor templomába vecsernyére jött kiséretével, a vecsernye után a kolostorba tért s Vid és más hasonló tanácsosai ujra kezdték a királyt biztatni: »Tudod uram, hogy László Oroszországba, Lampert Lengyelországba ment, hogy testvérüknek Géza herczegnek hadat szerezzenek. Sokszor mondtuk már, hogy most menjünk a herczegre, ki az Igfan erdejében vadász; éjjel titokban rámehetünk, elfogjuk, megvakítjuk. S ha László és Lampert visszatérnek még ha sereget hoznak is, velünk szemben meg nem állhatnak. Sőt ha a dolgot meghallják, be sem mernek jönni az országba. A dolgot véghez vihetjük, mert Gézának minden tanácsosa velünk tart. S akkor, mondá Vid, nekem adod a herczegséget és igy megerősíted koronádat.« Vilmos apát, Géza és László egykori nevelője, akaratlanul is tanuja volt e beszélgetésnek s nyomban tudósította Gézát a veszedelemről. Majd pedig midőn a veszély sürgetőbb lett, levetette egyházi ruháját, kardot kötött, s lóra pattanva sietett az Igfan erdejében vadászó Gézához. »Menekülj herczeg, ugymond, mert különben jönnek és elfognak Salamon vitézei.«

Salamon hadaival csakugyan sietve ment a Tiszántúlra s Géza herczeg csekély számu seregét szétverte. Gézának menekülnie kellett és György nevü udvari káplánját küldötte László után, hogy siessen segítségére. László már utban volt Ottó sógorával s a felsőmagyarországi várkatonasággal s Vácz környékén találkoztak a menekülő Gézával. László vigasztalta megszomorodott bátyját: »Ne sirj bátyám! hanem imádkozzál a mindenható ur Isten kegyelméhez, adjon győzödelmet azoknak, a kiket legyőztek.«

A legenda és a néprege két érdekes jelenetet sző itt a történet eseményei közé. Midőn Géza és László embereikkel hadi tanácsot tartottak »László herczeg, mert mind kisdedségétől fogva istenfélő vala, isteni jelenést lát ugyan szemlátomást és mondá Géza herczegnek: Atyámfia láttál valamit? Ki monda: Semmit. Monda szent László: Mikoron állanánk a tanácsban, Istennek szent angyala mennyből leszállván egy arany koronát hoza és fejedbe nyomá. Azért bizonyos az, hogy az ur Isten minekünk adja a diadalt ezuttal és Salamon kifut előttünk ez országból.« Majd midőn hadaik élén haladnak, László lándsájával egy bokrot megzörrentett s abból egy hófehér menyét ugrott ki s a lándsa nyelén egyenesen László ölébe szaladt. Mikor látták ezt a vitézek, jó jelnek, a győzelem előjelének vették.

Salamon a herczegek ellen indult s Mogyoród és Czinkota tájékán találkozott velük. A herczegek hadának élén László állott, ki az ütközet előtt bátyjával ruhát és zászlót cserélt, hogy Salamon támadását magára vonja s egyszersmind földre borulva imádkozott s fogadást tőn, hogy ha Isten neki győzelmet ad, a győzelem helyén kolostort és templomot épittet. Salamon tévedésbe ejtve Géza zászlója által, a sereg azon részére vetette magát, a hol László volt. Mikor a tévedést észrevette, késő volt már visszafordulni; László neki ugratott csapatának, utána mentek vitézei s rövid idő alatt általános csata lett, melyben Salamon teljes vereséget szenvedett.

Mikor az ütközet elvégződött s a herczegek seregében a diadal örömzaja hangzott, László lelkén mély szomoruság vett erőt, mert azokra gondolt, kik az ütközetben elestek. Ekkor már nem a hőst, hanem a szelídlelkü, kegyes szentet lehetett csak látni benne, a ki »kesergett, mint az anya fiainak elveszte fölött.« Körüllovagolva a csatatéren, meglátta a holtak közt Ernye főispánt, ki a béke barátja volt mindig és sokszor megkisérlette Salamont rábeszélni, hogy bátyjaival béküljön ki s az ütközet előtt is óva intette a királyt a testvérharcz elkerülésére. László leugorva lováról, a halottra borult és sirva mondá: »Ernye ispán, békesség barátja, ugy sajnállak mint atyám fiát, mert szived és tanácsod telve vala békével;« s megparancsolta vitézeinek, hogy vigyék el Váczra s temessék el tisztességesen. Odább menve meglátta a gonosz Vid holttestét s most szánalomra gerjedve iránta igy szólt: »Téged is sajnállak, bár mindig ellenségünk voltál. Vajha élnél s megtérnél és a békét köztünk megerősítenéd. Csodálom, nem voltál herczegi faj, miért akartál mégis herczegséget? Nem voltál királyi vérből, miért akartál koronát? Most a szivet, mely herczegségre vágyott, dárda járta át és a fejet, mely koronát óhajtott, kard hasítá szét.« S az ellenségszeretetnek szép példáját adta, midőn odaszólt vitézeinek, hogy temessék el őt is.

Szent László a csata után fogadása szerint templomot és kolostort épittetett Mogyoródon s »nagy jövedelmet szerze hozzá, hogy ott örök misét tartanának a holtakért.«

 

II.

A mogyoródi ütközet nagy változást idézett elő hazánk kormányában. Salamon vert hadával Mosonyba menekült. Népszerütlenné vált az országban, mert szelidlelkü bátyjaival viszálykodva testvérharczba vitte a nemzetet. Eddigi hibáit most ujabbal tetézte, mert IV. Henrik német császárt hivta az országba és megigérte, hogy Magyarország adót fizet Németországnak és hat erős várat ad át a németeknek, ha őt bátyjai ellen segítik.

Az árulásért a nemzet trónvesztettnek nyilvánította őt s helyette Géza herczeget tette királylyá, kit ekkor VII. Dukasz Mihály görög császár is koronával tisztelt meg, mely most is megvan s a szent koronának alsó része. A nemzet fegyvert fogott, hogy szabadságát megvédje a németek ellen. A nemzeti önállóság harczának vezére szent László volt.

A magyar nemzeti önállóság védelmére kelt az akkori római pápa, VII. Gergely is. A herczegek még a mogyoródi ütközet előtt tudósították a kereszténység közös atyját a magyarországi állapotokról s a pápa értesülvén Salamon tetteiről, levelet irt Gézához, melyben igy szól: »Magyarországnak, mint más legnemesebb országoknak, saját szabadsága állapotában kell fennállnia és semmi más ország királyának nem szabad alárendelve lennie,« s buzdítja, hogy az országot oltalmazza meg, nehogy a németek kezébe jusson. A pápa atyai buzdítása folytán szent László mindent elkövetett, hogy bátyja számára a trónt biztosítván, az ország nyugalmát helyreállítsa.

Salamon nem akart lemondani a koronáról s az erős pozsonyi várba zárkózott seregével, hogy onnét megkisérelje az ország visszafoglalását. László herczeg seregével körülvette Pozsonyt, nehogy Salamon, onnét kijövén az ország békéjét megháborítsa. Salamon vitézei s maga Salamon is ki-kijöttek a várból s László embereivel harczoltak; László herczeggel azonban senki sem mert szembeszállani. László kegyes volt ellenségei iránt s ha a várbelieknek nem volt élelmök s kijöttek hozzá, ő nagy kegyességgel minden szükségessel ellátta őket. A legenda szerint egyszer László egyedül álöltözetben a vár bástyájához közelített s midőn Salamon meglátta a közelgő alakot, kijött a várból, hogy harczoljon vele, mikor azonban felismerte László herczeget, megijedve hirtelen visszafutott a várba. S midőn emberei csudálkozva kérdezték, hogy mitől ijedt meg, elmondá, hogy László feje fölött két angyalt látott, kik tüzes karddal védelmezték őt.

Gézát az egész ország királyul tisztelte, csupán Pozsony vára volt Salamon birtokában. Géza és László nem is akarták őt onnan kiüzni, hanem csak azt óhajtották, hogy a polgárháborukban sokat szenvedett ország békét és nyugalmat találjon, azért nem is fejtettek ki nagyobb erőt Pozsony ostromában. Hagyták Salamont Pozsonyban, csak arra ügyeltek, hogy a békét meg ne zavarja.

Szent László rábeszélte Gézát, hogy Váczott azon a helyen, hol a mogyoródi csata előtt a hadi tanácsot tartották, hálából templomot építtessen. Együtt mentek el a testvérek Váczra, hogy a templom számára az alkalmas helyet kikeressék. A legenda itt ismét egy csodás jelenetet ad elő ez eseményre vonatkozólag. »Mikoron ott helyet néznének, eljöve egy nagy szarvas és annak szarvain sok égő gyertyák valának és előttök ott kerenge. Mondá Géza király: Micsoda csuda-szarvas ez? És szolgái hozzá kezdének lőni, de a szarvas mindjárást beszökellék a Dunába és senki annakutána nem látta. Mondá László herczeg: Istennek követe volt ez, és ezáltal megmutatta hova kelljen építenünk Asszonyunknak a fogadott monostort. És oda építének először szent Péternek egy kápolnát; annakutána építének mellette egy monostort Asszonyunk Szüz Máriának tisztességére.«

Géza szelidlelkü király volt; nem szivesen fogadta el a koronát, midőn Salamont a nemzet letette a trónról s többször gondolt rá, hogy lemond a királyságról Salamon javára. E gondolat elhatározássá érlelődött meg benne az 1076. évi deczember havában, midőn a karácsonyi szent ünnepeket Szegszárdon, az atyja által építtetett monostorban töltötte. Szegszárdon volt ekkor Dezső kalocsai érsek és több püspök is s ezek előtt kijelentette Géza, hogy visszaadja a koronát Salamonnak, maga pedig megelégszik régi birtokával, az ország harmadrészével. Követet küldött Salamonhoz és előadta neki feltételeit. A nemzet azonban az egyezkedésről tudni sem akart. A következő év első hónapjaiban a követek ide-oda jártak, a dolgot azonban lehetőleg halasztották. Géza király a tavasz elején sulyos betegségbe esett s mielőtt az alkudozásoknak eredménye lett volna az 1077. évi április 25-én meghalt. Szent László bátyját végakarata szerint az általa építtetett váczi templom sirboltjában temettette el.

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap