SZENT LÁSZLÓ KIRÁLY ÉLETE 4/5 (I. (Szent) László király Emléknap)

Sajcz Bandi, cs, 06/29/2017 - 00:19

 

 

 

 

 

SZENT LÁSZLÓ A KIRÁLYI TRÓNON.

 

III.

A Salamon által utolsó izben okozott háboru után öt esztendeig nyugalom volt az országban s a béke áldásos idejében a szent király bölcs kormányzása alatt jólétben és jó erkölcsökben növekedett az ország. Az 1091. évben ismét fegyverre szólitotta a kegyes király hű nemzetét. E háboru nemcsak muló dicsőséget, hanem még manap is létező eredményt hozott a hazára. Ebben a háboruban szerezte meg László király a nemzet számára Horvátországot, mely sok viszontagság után is egész mai napig kiegészitő része a magyar királyságnak. Horvátországban, mely ebben az időben még az Unna és Száva folyón is tulterjedett, s a mai Bosnyákország egy részét is magában foglalta, szent László sógora Zvoinimir, volt a király, ki ott egy évvel előbb kezdett uralkodni, mint László Magyarországon, azonban már az 1087. évben meghalt. Halála után, mivel fia nem volt, minden rend felbomlott az országban. Hatalmaskodó horvát főurak versenyeztek a trónért s emiatt polgárháboru ütött ki, mely alatt rablás, pusztitás, öldöklés mindennapivá lőnek a tartományban. Zvoinimir özvegye Ilona királyné, kit ellenségei sanyargattak, testvéréhez, László királyhoz fordult segitségért, kit különben többen a horvát urak közül is felszólítottak, hogy vessen véget a horvátországi zavargásoknak és foglalja el az országot. László hajlott a felhivásra, nagy sereget gyüjtött s az 1091. év tavaszán Horvátországba indult.

Midőn szent László királyunk Horvátországba vonult, a zavargó horvátok egyik része megkisérlette az ellenállást, azonban László egymásután bevette váraikat s bátor magyar lovasseregével szétverte az ellenszegülőket. Miután az elfoglalt országban a rendet helyreállitotta, azt a magyar korona országaihoz kapcsolta s kormányzójává unokaöcscsét Álmost, Gézának fiát, nevezte ki.

Uj alattvalóinak lelki üdvéről is gondoskodott a szent király, midőn Zágrábban fényes templomot építtetett és püspökséget alapított az első magyar királynak, szent Istvánnak tiszteletére. Ezen egyház első püspökévé udvari káplánjai egyikét, a cseh származásu Duh nevü papot tette, ki a horvátokat anyanyelvükön tudta tanítani.

Mialatt László királyunk győzelmes hadseregével a dalmátországi hegyekig lement dél felé, azalatt Magyarországot kelet felől ismét veszélyes ellenség támadta meg. A Fekete tenger partján lakott akkor a harczias kun nép, mely még csak sátorok alatt tanyázott és leginkább a szomszéd népek kirablásából élt. Vakmerők, szilaj természetüek voltak a kunok s olyan ügyesek és bátrak valának, hogy röptében lenyilazták a madarat, a legnagyobb folyókat átusztatták bőrtömlőkön s gyors lovaikon száguldozva mint a villám jöttek és eltüntek.

Mig a király távol volt, azalatt a kunok ezrekre menő csoportokban bejöttek a törcsvári hegyszoroson Erdélybe s nehány nap mulva már a Maros és Aranyos folyók mentében, messze terjedő vidéken felégetett, rombadölt falvak jelzik utjokat s az elpusztult és kirabolt helyekről rabszijra füzött lakósok nagy számát viszik magukkal további kalandozásaikra. A rabló csapatok a Királyhágónál átjönnek a Tiszántulra s rohanó vizárként elözönlik az alföld rónáját, melynek gazdag legelőin nagy nyájakat, vagyonos lakósainál kincseket találnak. Hevesmegyében átkeltek a Tiszán is és sehol ellenállásra nem akadtak, mert a megrémült lakósok közül a ki csak tehette menekült a rablók elől. A Tisza és a Duna között három csoportra oszolva dél felé mentek, hogy az országból kivonuljanak. Soha még ellenség addig annyi zsákmányt nem rabolt Magyarországból mint a kunok ez alkalommal s temérdek volt az elfogott magyar, kiket magukkal hajtottak. E megkinzott és elcsigázott foglyok sirva beszélték egymásnak, hogy melyik városból és faluból valók és »mély sóhajjal emelték fel szemüket az égre Ahhoz, a ki ott fenn van és ismeri a jövő titkait.«

A gőgös ellenség, mely dicsekedve mondogatá, hogy harczolva jött be és vadászgatva megy ki az országból, mielőtt elérte volna az ország határát, nagy megaláztatást szenvedett. László király még Horvátországban meghallotta e nagy csapást, mely távollétében az országot érte s amennyire csak lehetett a legnagyobb sietséggel folytonosan nyargalva jött seregével, hogy az ellenséget utolérje. Temes megyében el is érte az ellenséget s midőn megtudta, hogy alattvalói közül mindenféle rendü és nemü embereket mily nagy számmal visz foglyul az ellenség, a kegyes király rendkivül felindult s életét kész volt feláldozni, hogy a foglyokat kiszabadítsa. »Itt halok meg veletek ha kell, mondá vitézeinek, de nem nézem, hogy miként viszik a nőket, a gyermekeket rabszolgaságba« - s kezébe ragadta a vörös hadi zászlót, villámsebességgel nyargalt serege élén az ellenségre. A hatalmas erejü, vitéz király erős csapásai alatt rendre hull az ellenség s megriadva menekülni akartak előle, azonban nem menekülhettek meg, mert László király seregével körülfogta a kunokat, »hogy egy urnál több el nem szaladhata közőlök.« Elveszett már a kunok közül a fővezér Kapolcs és vele sok vitéze. A többiek is körülfogva levén a magyar seregtől, mind fegyver által vesztek volna el, hacsak a kegyes László király meg nem könyörül rajtok. Mikor a kunok már nem védekezhetnek sem el nem menekülhetnek, a király nem engedi, hogy vitézei megöljék őket: »Ne vágjuk ez embereket, mondá a király, fogjuk el őket és hadd éljenek ha megtérnek.« Az elfogott kunokat a király letelepítette az országban s e foglyok eltanulva a magyar nyelvet és szokásokat, felvették a keresztény vallást s a hazának hasznos polgáraivá lőnek. K letelepített kunok utódainak tartja a hagyomány a jász-kunokat, kik a mai Jász-N.-Kun-Szolnokmegyének a Duna és Tisza között elterülő részén laknak.

A nép regéje ezen hadjáratról is csodás eseményeket jegyzett fel, melyek a szent király nagyszerü alakját, életének szentségét dicsőitik s ragyogó fényárral övezik. Mikor a kunokat üldöző király seregével nagy pusztaságba jutott, hol nem vala mit enniök, a szent király elvált egy kis időre táborától »és imádkozva leborulván, Isten irgalmáért esdekel vala, hogy a ki Izrael fiait manna esővel táplálta vala, ne engedje a keresztény népet éhhalállal elveszni. S midőn fölkelve a könyörgés után visszatért, ime szarvas és bivalycsorda jő vele szembe s vadságát levetkezve vele együtt a sereg közepébe gyülekezék.« Az állatokból annyit fogtak, amennyire csak szükségük volt s mind magasztalták Istent, ki a szent király kérésére ilyen irgalmasságot tett.

Mint egykor Mózes az izraelitákat csodáról csodára vezérli a pusztában: ugy vezeti a szent király is csodás jelenetekre magyar népét e hadjáratban. A hegyek közé jutva a szomjuságtól eltikkadt serege nem talál ivó vizet s miként Mózes vesszejével vizet fakasztott a sziklából: a szent király is Istenhez fohászkodik s azután kardjával megüti a kősziklát, melyből egyszerre üde vizsugár szökellik fel s a forrás bőven árasztja tiszta vizét a lankadó harczosok felfrissítésére.

Még azt is beszélte a rege, hogy midőn a futó kunokat a magyar sereg üldözte, a kunok, hogy a magyarokat az üldözéstől visszatartsák, marokszám szórták az elrablott aranyat és ezüstöt s a magyar lovasok leugráltak lovaikról az eldobált kincsek felszedésére. A király hasztalan szólítgatta a pénzvágytól elcsábított harczosokat az ellenség üldözésére, s ezért mikor látta, hogy az ellenség e csellel megmenekül, Istenhez fohászkodik, hogy távoztassa a kincsvágyot harczosai szivéből s ime a csillogó kincsek azonnal átváltoztak értéktelen kavicsokká.

Midőn pedig Torda-Aranyos megyében seregétől elválva egykor a király Torda környékén egyedül lovagolt gondolatokba mélyedve a hegyek között, csak későn vette észre, hogy nagy sereg kun rabló támad feléje. Menekülni már nem lehetett, a tulnyomó erővel szembeszállni hasztalan lett volna, a király a veszély láttára Isten oltalmába ajánlja magát s egyszerre a nagy hegy közepén kétfelé válik s szédítő örvény meredek sziklafalakkal tátong ott a király és üldözői között. Igy beszéli el a rege annak a nagy hegyhasadéknak eredetét, mely Erdélyben tordai hasadék neve alatt ismeretes.

Ily mondákat füzött utóbb a kegyes királyért lelkesülő egyszerü nép regélő szava ezen háboruhoz, melyből még azon évben, alig egy hónap mulva, ujabb háboru keletkezett. A Temes folyó környékén történt ütközetből, mint mondottuk, egyetlen ur menekülhetett csak el a kunok közül, akit Ecsembő néven említenek történeti adataink. Az elmenekült kun elbeszélte a mai Oláhországban tanyázó kunoknak a rájuk nézve szerencsétlenül folyt ütközetet. A felingerült kunok boszut esküdnek László királyunk ellen. Néhány nap mulva követet küldenek a királyhoz s a követ kevély hangon fenyegetve kivánja Lászlótól, hogy bocsássa haza az elfogott kunokat, különben ismét eljönnek Magyarországra. László király mosolyogva nyugodtan hallgatja a követ fenyegetőzését s a kérelmet megtagadja.

Nomád népnek, mely rablásból él és fegyverét mindig magával hordja, hosszas előkészület nem igen kell a háborura. Mikor a követ visszatért a boszus kunok felkészülődve Magyarország ellen indultak. Ámde a bölcs László király megelőzte őket, mert mielőtt beértek volna Magyarországba, ő seregével Orsovánál átkelt az ország határán s augusztus havában egyik napon kora hajnalban közel a Dunához találta őket. Azonnal rajtuk ütött seregével; a király maga folyton a kun vezért Ákost kereste s midőn rátalált, mindjárt az első összecsapásnál keresztül szurta őt. A kun sereg nagy vereséget szenvedett, mert »összetörte az Ur a kunokat a magyarok szine előtt. S ez volt a kunoknak szent László király idejében utolsó bejövetelök Magyarországba.«

Hálaadásul eme kettős győzelemért a király még abban az évben nagy apátságot alapított Somogyvárott a »Szentháromság, szent Péter és Pál és szent Egyed hitvaló« tiszteletére. Ezen apátsági kolostor szerzetesei francziák voltak, kiket a király a francziaországi saint-gillesi kolostorból telepített le Magyarországba. Ezen tudós és müvelt franczia szerzetesek letelepülése az országban nagy befolyásu volt a nyugoti műveltség elterjesztésére, mert még azután is sokáig Francziaországból kerültek oda a szerzetesek.

A következő év elején László király rövid ideig tartó hadjáratot vezetett az oroszok megfenyítésére, kik a kunok szövetségesei voltak s az ő biztatásukra jöttek azok Magyarország ellen. Oroszország ekkor még nem volt egységes ország, hanem több kisebb apró fejedelemségre oszlott. Magyarországgal határosak voltak Volodár és Vaszilko fejedelmek tartományai, melyek a mai Galicziában, Bukovinában terültek el. Midőn László király seregével átment az ország határán, az oroszok nem tudtak ellenállani a hatalmas királynak, azért kegyelmet kértek s a kegyes király megelégedvén a fenyítéssel hamar megkegyelmezett nekik s visszatért az országba.

Mig László Oroszországban járt - ugy tartja a néphagyomány - nagy csapással látogatta meg Isten Magyarországot. Több helyen nagy földrengések voltak, majd kitört a pusztító ragályos betegség, a pestis, és százankint hullott a nép. Mikor László király visszatér, látja a nagy nyomort, a nép rendkivüli félelmét. A szent király Istenbe vetett erős bizalommal s alázatos lélekkel irgalomért esdekel népe számára. A hálás nép regéje ugy beszéli, hogy László király imádságára Isten csodálatosan segített a népen. Miként Mózes a rézkigyót állította fel a pusztában s a ki arra rátekintett, egyszerre meggyógyult: László király is csodálatos módon szerzett népe számára gyógyító orvosságot. Kilövi nyilát s az ellőtt nyil a levegőben egyet kanyarodva hirtelen leesik s egy kis füvet jár keresztül és e fü gyógyító erővel birt. A ragályos betegségben sinlődőket olyan füvel érintették s azok egyszerre meggyógyultak. E füvet a háladatos nép ma is Szent László füvének nevezi és e regével hozza kapcsolatba.

 

IV.

A buzgóságában fáradhatatlan királynak mindennemü foglalkozásai között a legfőbb gondja mindig Isten dicsőségének előmozdítása volt. Békében, háboruban nem földi élvek és muló dicsőség után vágyódik, hanem szivének minden érzelme, elméjének minden gondolata Istenéhez emelkedik. Önnön lelkének üdvössége és alattvalói boldogítása volt czélja, de nem csupán földi békét és jólétet óhajtott szerezni szeretett népe számára, hanem nagy gondja volt arra is, hogy lelkük üdve a földiek miatt kárt ne valljon.

Nemcsak névleg volt szent István királynak apostoli utódja, de tetteiben is apostoli lelkületet tanusított. Szive mélyéből ragaszkodott Krisztus egyházához s királyi gondjai között a legelső helyen állott, hogy az apostoli katholikus hitet sérthetetlenül megóvja minden külső és belső támadás ellen s a vallásosságot, az istenitiszteletet minél jobban előmozdítsa. Nemcsak szivében, hanem tetteiben is, nemcsak magánéletében, hanem kormányzói müködésében is egyformán igazi buzgóságot, hitéért való lángoló lelkesedést mutatott.

László király hitbuzgóságának, apostoli lelkületének egyik legszebb emléke az 1192. évben Szabolcsban megtartott országos zsinat és ugyanakkor tartott országgyülés, melyek egymást működésükben támogatták s közös eredményük ama bölcs törvényekben nyilvánult, melyek felvirágoztatták a hitéletet s boldoggá tették a hazát. A szabolcsi zsinat királyi zsinat volt, melyet azért nevezünk igy, mivel ugyanazon helyen egyszerre országgyülést is tartottak s az egyházi törvényeket az állam, hogy azoknak nagyobb erőt kölcsönözzön, saját törvényei közé felvette s azok megtartását polgári büntetésekkel is biztosította.

E zsinat azon czélból jött össze, hogy az egyházi fegyelmet minél inkább javítsa, az isteni tisztelet rendjét, az egyház külső és belső életét szabályozza s a keresztény vallásnak oltalmazását törvényben biztosítsa. A szabolcsi zsinat határozatainak bevezetését törvénykönyvünkben a következő szavakkal találjuk: »Teremtőnknek és Megváltó Urunknak Jézus Krisztusnak uralma alatt, az Ő megtestesülésének ezer kilenczvenkettedik évében május 21-én Szabolcs városában szent zsinat tartatott Lászlónak, a magyarok legkeresztényebb királyának elnöklete alatt, országa összes püspökeivel és apátjaival, nemkülönben az összes főrendekkel az egész papság és nép jelenlétében. Mely szent zsinatban kánonszerüleg és dicséretesen a következő végzések hozattak.«

Ezen végzések közül nevezetesek azok melyek megkövetelék, hogy a papok tanult és erkölcsös emberek legyenek. A keresztény vallás megerősítésére nézve számos törvényt találunk a szabolcsi zsinat eredményekép. Mivel voltak az országban ekkor még némely félreeső helyeken olyanok, kik titokban még a régi pogánysághoz ragaszkodtak, azért a törvény elrendeli, hogy ha valakiről kitudódik, hogy forrásoknál, ligetekben pogány módra áldozatot mutat be, akkor büntetésből az olyannak marháját veszik el.[1] Nagy gondot fordított a zsinat a vasárnapok és ünnepek megülésére, azért elmondja, hogy a vasárnapokon kivül miféle ünnepeket kell megtartani Magyarországon. Az ünnepek abban az időben sokkal számosabbak voltak mint jelenleg; igy a többi között megünnepelték akkor szent János evangelistának, az apró szenteknek, szent György vértanunak, Fülöp és Jakab apostoloknak, keresztelő szent Jánosnak, szent Lőrincz vértanunak, szent Máténak, szent Gellértnek, szent Mihálynak, szent Imrének, szent Mártonnak, szent Andrásnak és még más szenteknek emléknapjait, mely napok jelenleg már nem ünnepek.[2] E napokon épen ugy mint a vasárnapokon mindenkinek meg kellett jelennie büntetés terhe alatt a szentmisére. Ha a falu távol esett a templomtól s rosz idő vagy ut miatt nem mehetett el a nép a templomba, akkor egy embert küldöttek el, a ki a község nevében három kenyeret és egy gyertyát ajánlott fel.[3] A ki vasárnapon vadászott, annak elvették kutyáját, lovát, s azután ökörrel kellett azt kiváltani.[4] Hasonlókép bünhődött, a ki vasárnap a misét elhanyagolva vásárra utazott. A kereskedő, ha vásáros bódéját vasárnap állította fel, tartozott azt lebontani.[5] Gondoskodott a szent király arról is, hogy az akkor már nagyon elszaporodott zsidóság ne botránkoztathassa meg a keresztény népet, melynek országában lakik, azért a szabolcsi zsinat és gyülés rendelkezései között találjuk azon törvényt is, hogy a zsidó, ha vasárnap vagy valamely más ünnepen dolgozik, büntetésül dolgozó szerszámát veszítse el.[6]

A keresztény vallás tisztaságának fentartására s a jövevény zsidók és izmaeliták ellen való megoltalmazására az apostoli lelkületü szent király törvényhozása nagy figyelmet fordított. Az egyház mindig oltalom alá vette a zsidóságot, s nem akarta, hogy erőszakkal megkereszteljék vagy agyonverjék őket, de viszont azt sem engedte meg, hogy a keresztény országokban a keresztények fölé emelkedjenek s fölöttük hatalmaskodjanak. A pártfogásért ritkán fizetett hálával a zsidóság, hanem rendszerint ádáz gyülölettel. Tiltja a törvény a zsidók és keresztények között a házasságot, továbbá, hogy a zsidók keresztény rabszolgákat ne tartsanak.[7] E törvényre különösen azon okból volt nagy szükség, mivel ez időben a zsidóság nagy mértékben foglalkozott rabszolgakereskedéssel s ez egyik legjövedelmezőbb üzlete volt. Az egyház mindenütt küzdött a lealacsonyító rabszolgaság ellen, még inkább kellett küzdenie az ellen, hogy a zsidó keresztény rabszolgát tartson, mivel ez nemcsak lealacsonyító volt a keresztényre nézve, hanem még hitének veszedelmével is járt. Az izmaelitákra vonatkozólag elrendelte a törvény,[8] hogy a kik a keresztény vallásra áttértek s titokban mégis a pogánysághoz ragaszkodnak, kénytelenek legyenek lakóhelyüket elhagyni, nehogy példájukkal másokat is megrontsanak.

Gondoskodás alá vette a törvény a templomokat, hogy azok az istenitisztelet méltóságának megfelelően mindig jó karban legyenek.[9] Őrködött az egyházi vagyon sérthetetlen fenmaradása fölött s az egyházaknak járó kötelezettségek teljesítését több rendelkezéssel szorgalmazta.[10] Az egyház parancsai iránt való tiszteletet látjuk nyilvánulni ama törvényben, mely a böjtök megtartását szigoruan kötelezővé teszi.[11]

Hosszasabban is időztünk eme törvények részletezésénél, de mint a szent király uralkodásának tiszteletreméltó emlékeit nem akartuk hallgatással mellőzni, sem pedig azok fölött egyszerü felemlítéssel elsiklani.

A szabolcsi zsinatnak rendkivüli jó hatása volt az országban a vallásos élet emelésére. László király miként hősiességével és győzelmes háboruival tiszteletet és dicsőséget szerzett a hazának a külföld előtt: ugy bölcs törvényeivel s különösen a szabolcsi zsinat végzéseivel a nyugalmat, a jó rendet s az isteni félelmet általánossá tette és a jó erkölcsöket felvirágoztatta.

László király mivel »napjai kivánsága szerint folytak és látta maga körül Isten szeretetének bizonyságait«, hálaadásul most komolyabban kezdett gondolkozni azon tervnek megvalósításáról, mely vallásos lelkületében már régóta élt, hogy a Szentföldre zarándokoljon és meglátogassa a helyeket, melyeket Krisztus földi életével megszentelt. A Szentföldre való zarándoklások már ős idők óta nagyon gyakoriak voltak a keresztények között. Mióta Magyarország a keresztény vallásra tért, gyakran láttak itt is Európa nyugoti országaiból jövő zarándokokat, kik az Üdvözítő sirjának meglátogatására indultak. Ily zarándokokat gyakran volt alkalma látni a kegyes királynak is, ki őket bőkezüen látta el alamizsnával. E korban már Európa-szerte a Szentföld felé fordult az érdeklődés, sokan meglátogatták azt és annak a helyzete mindenfelé beszélgetés tárgya volt. Előjelei voltak már a később megindult nagyszerü vallásos hadi vállalatoknak, a keresztes hadmeneteknek. Ekkor még nem öltött határozott alakot a keresztes hadjáratok eszméje s László király is nem harczolni, hanem ájtatoskodni akart Krisztus sirjánál. A kegyes király azonban kénytelen volt e tervet egy időre még a körülmények miatt elhalasztani.

Az események 1094. László királyt Lengyelországba szólították. Wladiszlav lengyel király ellen lázadás ütött ki egyik főemberének kegyetlenkedései miatt. Wladiszlav nem tudta elfojtani a lázadást és szent Lászlót hivta segítségül. Ez meg is jelent Lengyelországban, hogy a zavargásokat megszüntesse és a békét helyreállítsa. Kényszerült e czélből Krakkó várát ostrom alá venni. A vár ostroma hosszabb időt vett igénybe. A legenda a következő elmés hadi fogást jegyzi fel a magyarok részéről. Benn a városban, de egyszersmind kivül a táborban is az élelmi szerek már fogyatékán voltak. Ekkor László király megparancsolta embereinek, hogy éjnek idején nagy halom földet hordjanak össze a város falai mellett s az egész halmot hintsék be liszttel. Mikor reggel a krakkóiak látták a halmot, azt vélték, hogy az egész mind liszt és azt mondák: »Mi nem tarthatjuk magunkat, miglen megeszik e nagy halom lisztet.« Jobbnak látták azért a megijedt lengyelek egymás között kibékülni. És igy László király »tul jára a krakkoiak eszén.«

László visszajövet Csehországon keresztül jött haza. Visszatérése után ismét a szentföldi zarándokut terve foglalkoztatta a szent királyt. Európa nyugoti országaiban már mindenfelé a Szentföld ügyeivel foglalkoznak; amiensi Péter, a szentéletü remete, már prédikálva járja be Francziaország falvait, lelkesedés szállja meg a sziveket, gyorsan terjed a vágy, hogy a Szentföldet meg kell szabadítani a pogányoktól, csak a módot nem állapították még meg, hogy miként történjék az; az eszmék forrongtak, a gyulékony anyag egyre halmozódott, csak a szikrát kellett már belevetni, hogy lángra lobbanjon. S ennek ideje is már közelgett.

Az eszmék hullámverődése Magyarországba is elhatott. Ámde miként a hullámok is egy központból kiindulva minél messzebbre mennek, annál alacsonyabbakká válnak: akként hazánk is távolabb esvén a nyugoton már mind határozottabb alakban jelentkező keresztes hadak eszméjétől, ezzel még nálunk nem igen foglalkoztak. S László királyunknak tervezett utja is nem hadjárat, hanem ájtatos zarándoklás akart lenni.

Miután László király az országban mindent jó rendbe hozott, megtette a szükséges előkészületeket, hogy a Szentföldre induljon. Az 1095. márczius havában husvét ünnepén elbucsuzott a magyar uraktól a bodrogi várban. Épen azon időtájt tartották Felső-Olaszországban Piacenzában II. Orbán pápa alatt a zsinatot, a mely a Szentföld megszabadításáról tanácskozott. Vajjon történt-e itt tanácskozás a határozott alakot még nem is öltött keresztes hadmenet leendő fővezéréről - adatok hiányában nem lehet állítani. Lehet talán, hogy egyesek gondoltak a vitézségéről, jámborságáról egész Európában hires magyar királyra, szent Lászlóra s talán tervben őt szemelték ki fővezérül - és innét származhatott azon állítás, melyet a régi magyar történetirók egy részénél találunk, mintha Lászlót már fel is kérték volna a hadjárat vezetésére.

Szent László király mikor Bodrogban elbucsuzott hiveitől, indulni akart a Szentföldre, ámde egy közbejött körülmény ujra megakadályozta őt. Sógorának Otto morva herczegnek gyermekei fordultak Lászlóhoz segítségért II. Bretiszlav cseh király ellen, ki örökösödési joguktól akarta őket megfosztani. László király megemlékezett Otto sógorának egykoron vele tett szivességéről, pártfogás alá vette Otto gyermekeit s személyesen készült segítségükre indulni. Csapatokat küldött Csehország felé s maga is serege után ment. Komoly háborura nem került a dolog, Bretiszlav elismerte Otto gyermekeinek örökösödési jogát s miután ily módon László király »a békét tisztességgel helyreállítá« haza felé indult.

Mikor hazajövet julius havában az ország határaihoz érkezett, hirtelen veszélyes betegség lepte meg a királyt s »testi erejében teljességgel hanyatlani kezde.« A király felismerte baját, a szentföldi zarándokut helyett nemsokára az örökkévalóság utjára kellett indulnia, pedig a szentföldi hadjárat terve alig néhány hét mulva a clermonti zsinaton már véglegesen el lőn határozva. Ha László király megérhette volna, aligha csak egyszerü zarándokként látogatta volna meg Krisztus sirját, az ő vallásos buzgalma, lelkesedése és hősiessége valószinüleg egy fényes lapot irt volna a magyar haza és a kereszténység történetébe. A Gondviselés máskép rendelte!

Szent László király sulyos beteg volt s érezte halálát közeledni. Magához hivatta az ország nagyjait, szép bucsuzó szavakat intézett hozzájuk, lelkükre kötötte, hogy »az anyaszentegyházat tisztelnék; árváknak, szegényeknek gondjokat viselnék; mindenben igazságot követnének; a mennybeli üdvözítő Krisztus Jézustól el ne szakadnának holtig. Kijelentette környezete előtt, hogy teste a felbomláshoz közel van és szent gyónás után az Ur testét, kiben hiven hitt, kit teljes lelkéből szeretett és a kit teljes erőből keresett, magához vevén, az Urhoz boldogan elköltözött«, az 1095. évi julius hó 29-én.

Árvaságra jutott a nemzet, a magyar haza elvesztette legerősebb védőjét, a szegények elvesztették atyjukat; megszünt dobogni a sziv, mely szeretettel ölelte keblére népét, elnémult az ajk, melyből bölcseség áradott ki s mely törvényt és igazságot hirdetett mindenkinek, lehanyatlott a kéz, mely a csatákban győzelmesen forgatta a fegyvert, a szükölködőknek bőven osztá alamizsnáit, legszivesebben pedig imára kulcsolódott. Ő a keresztény magyarnak eszményképe, kortársai között a legnagyobb, példakép a koronások előtt, dicsősége korának és az utónemzedéknek.

Érezte nemzete, hogy mit vesztett el ő benne és »sirt előtte az egész magyarság, papság ugy mint a nép, szegény és gazdag egyaránt. Ifjak és szüzek gyászruhákba öltözködve három egész esztendőn át tánczra nem keltek s mindenféle zeneszerszámaik a gyász ideje alatt hallgattak.« Siratták mindenfelé a kegyes királyt, »a ki alatt még a föld is többet termett, mint máskor« és »a kihez fogható király még nem volt Magyarországon,« mivel »ennek idejében Magyarország sokkal gazdagabb levén mint annak előtte..... csaknem minden országot felülmula gazdagságban, becsületben és dicsőségben.«

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap