Szenteleky Kornél: Isola Bella

Szerkesztő C, h, 07/10/2017 - 00:02

 

 

 

 

Szabolcsot egy levél várta Tindariból. Nem bontotta fel, hanem sietve

átöltözött, és lesietett az étterembe. Lent fájdalmasan eszmélt arra,

hogy külön kell ülnie, nem beszélhet Ingével a fogások közötti lomha

szünetekben. A lunch így a régi, ráérős unalomban múlott, nyújtózkodott.

A bikanyakú dél-amerikai azonban már nem tördelte össze a fogpiszkálókat,

és Duhaut úr sem tartott előadást a szikán szobrászatról.

Hogy megváltozott minden! Szinte idegennek tűnik a Pensione Rosa,

ahol már minden otthonosan mosolygott három nappal ezelőtt.

A lunch után Inge sietve szobájába ment, és Szabolcs nagyon egyedül

érezte magát. Kiballagott a teraszra, és beült egy öblös vörös nádfotelbe.

Lassan, bizsergő ujjakkal nyúlt be a zsebébe a levél után.

Sietve és kurtán írok most este, lefekvés előtt az ágy széléről, és csupán

azt akartam mondani, hogy a te jó kis gyereked mindig rád gondol, és nagyon

fájna szegénykének, ha te azt hinnéd róla, hogy ő haszontalan, ledér teremtés.

Ő komolyan gondol rád, és fogyatékos számtani tudományával már

azt is kiszámította, hogy mindössze százhússzor kell aludni, hogy eljöjjön a

szeptember, és eljöjjön az ő drága, nagyon szeretett barátja Marlotte-ba, az

ezüst vizek, az aranyvörös nyárfák közé. De a százhúsz éjjel és a százhúsz

nappal nagyon lassan fog elmúlni. Ezért türelmetlen vagyok, meg sokszor

el is csüggedek, mikor a lassan fogyó napok végtelen füzérjére tekintek. Jó

kislányod nagyon szeret, és nagyon szomorú.

Jó éjszakát! Álmodjál rólam ma éjjel.

Lucie

Kétszer olvasta el a levelet, utána visszasüllyesztette a zsebébe.

Sóhajtott, és még lustábban kinyújtózkodott. Valami fanyar fáradtság

rágta a lelkét, bizonytalan és alaktalan indulatok és érzések gomolyogtak

bensejében, mint burjánzó füstfelhők, melyek elfojtják a

lángot, és kitöltik a tért. Lehunyta szemeit, és várt. Várta, hogy kitisztuljon

ez a fanyar, bizonytalan gomolygás. Hátha vágyak lángjai

csapnak fel és gyújtanak fényt, vagy talán szétömlik a füst, és tiszta

tájak ragyognak a napsütésben.

Mikor felnyitotta szemét, Inge állt előtte. Sápadt volt, de fi nom és

kedves.

96

– Ne haragudj, hogy ilyen sokáig egyedül hagytalak, de kissé

rosszul éreztem magamat lunch után. Valószínűleg az a majonézes

hal ártott meg.

Mosolygott. Szabolcs hosszasan csókolta meg puha, fehér kezét.

És ekkor úgy érezte, hogy ez a mosoly és ez a kéz jelenti a bizonyosságot,

a zavarosságok feltisztulását.

A napok sietve, kegyetlenül hullottak, mint sikló kasza útján a

búza. És Szabolcsot idegesítette az a gondolat, hogy nemsokára búcsút

kell mondania élete legszebb szigetének. Hogyan lehetne kijátszani

az elkerülhetetlent? Talán elhagyja a palermói utat, hogy

három-négy napot még Inge mellett tölthessen? Nem, ez szánalmas

toldása lett volna a keretbe szorult művészi alkotásnak. Háromnégy

nap itt a Pensione Rosában újat vagy megnyugtatót nem adhat

már, csak kinyújtja ezt a furcsa, fájdalmas, bizonytalan állapotot, ezt

az érzékeny, ideges hangulatot, amely a siracusai út után szinte állandósult

lelkében. Érezte, hogy elutazása előtt valami határozathoz

kell jutni, tiszta és kemény bizonyossághoz.

A görög színházban jártak egy derűs, mandolinos délután, amikor

Szabolcs végre beszélni kezdett:

– Nyugtalanít az elválás. Holnapután már utaznom kell. És itt kell

hagynom téged!

Inge behunyta a szemét, és mélyet lélegzett. Arcára semmilyen

érzés nem vetődött ki: nyugodt volt, fenséges, szelíd, de merev. Szabolcs

nem mert ránézni, hanem rábízott retiküljével játszadozott,

nyitogatta, csukogatta, és közben kedvetlenül szórta szavait:

– Eleinte a legegyszerűbb megoldást találtam nyugtalanságomra:

el foglak vinni magammal. Elviszlek a lapos síkra, a nyiszlett akácok

és bámuló barmok közé. De hamarosan be kellett látnom, hogy ez

csak az én számomra lehet megoldás, a te számodra ez rettenetes:

börtön, halál. Idegen környezet, mely elviselhetetlenül messze van

múltadtól, életedtől, vágyaidtól. Kicsinyes, verébfejű emberek. Önzés

és settenkedő rosszindulat. Lomha, szürke napok, melyek üres

tarsollyal, szenvtelen arccal kullognak a temető felé. Aktivitásod,

nagy akarásod lélegezni sem tudnak a fullasztó porban.

– Én szeretlek téged, Szabolcs.

97

– De én nyűgös, munkás életet élek, drága gyermekem. Fáradtan,

csüggedten jövök haza, s mit tudok adni olyankor neked? Fonnyadt

vigaszokat, erőltetett mosolyokat, melyek nagyon messze vannak

attól, hogy megtöltsék azt a feneketlen és fájdalmas ürességet, mely

társtalan és örömtelen lelkedbe vájódott. Munkámban nem lehetsz

társam, gondjaimnak nem lehetsz megértője. Egyedül maradsz a lapos

céltalansággal, az alföldi közönnyel, a szürke és hatalmas idővel,

amely olyan lassan és kegyetlenül lépked ablakod alatt, mint egy

börtönőr.

– A válás fáj… – sóhajtott Inge nagyon halkan.

Ismét lehunyta szemét, mert félt, hogy nyitott szembogara betekintést

engedne lelkének aggodalmas zűrzavarába.

– De viszontlátások fognak jönni, isola bellák, az időnek szépséges

szigetei, ahol ájult, boldog, tiszta napokat élünk, álmodunk. Hosszú

önmegtartóztatások és böjtök után igazi piros ünnepnapjaink lesznek,

nagy, zavartalan, szent lobogásaink. Szerelmünk nem aprózódik

el profán, szürke hétköznapokban. A megszokás, a megunás nem

rágcsálja lassan, fásultan nagy szenvedélyünket, vágyaink nem pislákolnak

a mindennapok azonosságában, hanem hirtelen, szomjasan

fellángolnak, káprázatosan lobognak, mint pogány, ünnepi tüzek.

Szabolcs megtorpant Inge hallgatása és levont szemhéja előtt. A

csend megdermedt közöttük, szinte áthatolhatatlanná vált. Lenn

a kávéházi zaj belefröccsent a tarantella pattogó ritmusába, két fi ú

tarka nemzeti viseletben a tarantellát táncolta és tapsolta a kávéház

teraszán.

– Miért hallgatsz? Bántottalak? Sértettek a szavaim?

Inge felnézett, és nemet intett.

– Nézd, jobb, ha őszinték vagyunk egymáshoz. Én nem szeretem

az okos, hideg szavakat, de néha mégis rájuk szorul az ember. Elismerem,

hogy ügyetlenül bánok velük, hiszen olyan ritkán használom

őket.

– Nem bántottál meg, Szabolcs, ne vádold magad. Most tisztán

látok, és ez jól van így.

Inge csakugyan tisztán látta magát. Egy hosszú, néptelen utcán

ment sietős léptekkel, könyvekkel a hóna alatt. Ment, ment, sietett a

98

hosszú hegyi úton. Most lépcsők következtek. Lihegve mászott, topogott

feljebb és feljebb. Olyan jó lett volna, ha valaki segített volna

neki. Karja meggémberedett a könyvek súlya alatt, lassan kicsúszik

az egyik, utána a másik, jaj, már alig marad könyv a hóna alatt! Mi

lesz, ha az egyetemhez ér? Megáll a szürke köveken, körülnéz, de

sehol senki. Nincs kedve az egyetemre menni. De azért csak továbbmegy,

kedv nélkül, könyvek nélkül, végül egy kórházhoz ér. Befordul

a kapun, átmegy a gondozott kerten, és felcammog a klinika

lépcsőin. A folyosón egy orvos fehér kabátban siet tova, és a felvételi

irodába utasítja. Már nagyon fáradt. Az irodában egy merev arcú

kisasszony az adatait veszi fel:

– Nincs senkije? – kérdi.

– Nincs senkim – feleli.

– Nem akarna valami címet itt hagyni? Kit értesítsünk, ha valami

előadná magát?

– Szabó Szabolcs… ő az… én…

A zenészek befejezték a tarantellát, és most megint azt a régi nótát

játszották, amelyet első ittlétük alkalmával hallottak:

La mia vita è come un fi ore

Fioresce presto e presto muore

E sol perte il mio cuor...

Az Etna ezüstös csúcsa úgy csillogott a nyájasan bágyadó délutánban,

mint akkor, mikor először jártak erre. Lassan megindultak.

– Milyen fenséges az Etna! – kiáltotta Szabolcs.

Nagy, nyugodt s tiszta szomorúság öntötte el a lelkét, mint vastag

éjjeli hó a fénylő tájat. Mennyire fájt itthagyni az Etnát, a tengert,

a violákat, a szép szabad napokat, s milyen rettenetes lesz holnapután

elválni Ingétől. Mégis ez a könyörtelen holnap, ez a tiszta, kikerülhetetlen

fájdalom megnyugtatta. Úgy érezte, hogy ez az ideges

nyugtalanság, az a furcsa bizonytalanság, ami az utóbbi napokban

a lelkében vibrált, most nyugodt, redőtlen és biztos fájdalomba simult.

Elmondott mindent Ingének, megvallott mindent neki, most

99

könnyebb a lelkiismerete, és bizonyosabb, vigasztalanabb a szomorúsága.

El kell válniuk.

Az egyik sarkon egy féllábú öreg koldus ült, aki egyszerű sípján

ősi, pogány dallamokat sírdogált. Ingét már rég ismerte, mert sohasem

haladt el mellette anélkül, hogy valamit a kalapjába ne dobott

volna.

– Itt van, öreg pán…

A koldus szinte jajgatva köszönte meg a pénzt, és bús pastoraléba

kezdett. Inge és Szabolcs nem beszéltek egymással. Nehéz léptekkel,

lecsuklott fejjel indultak el a hegyi úton a boruló estébe, az almazöld

szicíliai alkonyatba. Lassan imbolygó alakjuk beleolvadt az

indiafügék, az olajfák, a futórózsás kerítések zöldesfekete árnyaiba,

a pastorale hangja pedig siránkozva, ájult fájdalommal kúszott, kapaszkodott

utánuk.

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap