Szentes, ahol „teher alatt nő a pálma”

Lukáts János, szo, 01/12/2013 - 00:06

 

 

 

Itt van végre a régen várt tavasz, napsugár kukkant ki a bárányfelhők közül, szellő csak annyi, hogy megfodrozza a tócsák felszínét. A zöldülő vetésben őzcsapatok legelésznek, nyulak bukfenceznek és sietősen lépeget egy-egy fácánkakas. Mit nekik a vonat, az ablakon kitekintgető utas, - a tavasz mindennél fontosabb!

A lányom már karácsony óta biztat, hogy első tavaszi utam Szentesre vezessen, tavaly nagyon a szívéhez nőtt ez a város. Na, majd megnézzük friss, tavaszi szemmel?

Szélesek és egyenesek a szentesi utcák is, mint a legtöbb alföldi városé, hegy-völgy nem szab határt a terjeszkedésnek. Legföljebb a vizek, amelyekből hol több van, mint kellene, hol meg szűkében van a víznek a város. Lám: itt ez a Kurca nevet viselő folyó. Nem patak ám ez, már az „ősei” is folyók voltak! Régészek szerint a Tisza hajdani medrében folyik, várostörténészek ellenben azt beszélik, hogy a Körös törte át egyszer a gátat a régi időben, ebből a tavaszi kalandból született a Kurca. Ma már magasabbra hágott, mint bármelyik szülője: két méterrel áll a Körös szintje fölött, szivattyú tölti fel az „anyafolyó” fölös vizével.

Szentes belvárosa olyan szép és rendezett, hogy akármelyik alföldi város megirigyelheti. Vagy inkább úgy igaz ez, hogy a Tisza partjára gyöngysorként települt városok figyelik félszemmel, miként épül és szépül a közelebbi Szeged és Szolnok, a távolabbi Gyula vagy éppen Jászberény. A parkosított főterek város- vagy megyeházával ismerősként köszönnek, a füzekkel bólogató, megszelídített folyópartok hasonlítanak egymásra.

Szentesen máig úgy tartják, itt, a Tisza és a Körös torkolatvidékén állt hajdan Attila úr sátorvárosa száz népével, ezer kincsével. És talán a hun királyt is itt valahol süllyesztették három-koporsós hullámsírjába, mint a történelem – és a talán nála is erősebb legenda – tartja. Csak hát, ki tudja, milyen mederben folyt akkor a nagy folyó, a Tisza és tápláló oldalvizei. Ki tudja, melyik meder vagy halom rejti másfél évezred óta Attilát.

Zsinagóga - ma a Könyvtár

Zsinagóga - ma a Könyvtár

A Szentes elnevezés – állítják a környék itt maradt pogányai – nem a kereszténységhez vagy valamelyik szenthez kötődik, a környék egyik nagybirtokos családjának, a Szente-Mágocs famíliának a nevét viseli, amint a délvidéki Szentetornya, de talán még az ugyancsak Tisza-parti Zenta városnév is ugyanerre vezethető vissza.

Szentes címerében pálmafát találunk, az Alföldön ritka növény képe alatt latin nyelvű felirat: Palma sub pondere crescit. Azaz: teher alatt nő a pálma. De lássuk csak azokat a terheket, főképpen pedig a szentesi pálma biztató növekedését. A pálma a szentesi nép szívós élni akarását jelképezi, az örökös megújulást.

Szentes a hódoltsági terület közepén feküdt, a török martalóchadak háromszor is kifosztják, felgyújtják, lakóit rabláncra fűzik. A „negyedik megülés” aztán végre békét hoz százötven év után. Befogadják a szökött jobbágyot, a protestánst, - a város biztatóan növekszik. Harruckern, a hadiszállító nagybirtokos évi három országos vásártartási jogot jár ki az uralkodónál, a város gazdagodik. Nagyobb részt református város Szentes, a nagytemplom a XIX. század első negyedében épült, késői barokk építmény, az Alföld egyik legnagyobb református temploma, majd’ háromezer hívőt képes befogadni. A tornyán tűzfigyelő erkély húzódik körbe, fontos létesítmény ez aratás idején, forró nyarakon.

1836-ban, az örökváltság korai lefizetése után – az országban harmadikként – Szentes jobbágyközségből polgárváros lesz. Kemény munka, sok pénz, szívós tárgyaló készség kellett a sikerhez. Boros Sámuel mindezeknek birtokában volt, mint a város jegyzője, főbírája, majd első polgármestere, kivezette Szentest a feudális kötöttségek közül (nevét iskola, tér, utca, arcvonásait festmény őrzi).

A főtér egyik oldalát a Megyeháza uralja, Szentes majd’ hetven évig volt Csongrád megye székhelye, az épület homlokzatán máig uralkodik hat nőalak, a városban és a környéken folytatott mesterségek jelképasszonyai: mezőgazdaság, hajózás, vadászat, kereskedelem, halászat, háziipar. 1950-ben Szentes megszűnt megyeszékhely lenni, de az épület ma is őrzi a megye emlékezetét: a levéltárat, valamint itt kapott helyet a Koszta József Múzeum.

A gyűjtemény egyik legrégibbi és legértékesebb darabja a Sarlós Isten, így nevezte el a szakma is, a város is. Ülő cserépfigura, hátán görbült fém szerszám, isten-e, megfáradt paraszt-e, valójában mindegy, a Kárpáti medence történelem előtti világának egyetlen férfi istenábrázolása. Többször vitték nagyobb múzeumba, Szentes mindannyiszor visszaperelte cserépistenét. Alig két tenyérnyi méretű, lapos arcú, de az isteneket nem méretük és nem arcvonásuk teszi istenné.

A múzeum páratlanul gazdag mindazokban a szakmákban, eszközökben és termékekben, amelyeket a homlokzati jelkép-hölgyek (sőt, maga Sarlós Isten is) hirdet. Megőrződött itt a vízimolnár, a takács, a kékfestő, a mézesbábos, az ötvös, a fazekas figurája, de megtekinthető a sokféle háló és horog, egy vénséges vén szövőszék, a remekbe faragott mézeskalács figurák sora, a formázó korong és az égetőkemence, vagyis mindaz, amit az alföldi város saját maga és távoli vidékek számára készített, eladott és megvásárolt. Amiből a város és népe évszázadokon át élt és gazdagodott.

Főtér a Kossuth-szoborral

Főtér a Kossuth-szoborral

Maga Koszta József végigjárta a századelő közép-európai festőinek útját, tanult Münchenben és Párizsban, megpróbálkozott a historizmussal, aztán hazatért magyar piktúrát művelni, éjszaka-kék égbolttal, felhő-fehér házfalakkal, összetéveszthetetlen és elfelejthetetlen tájjal és a tájban élő emberekkel. Koszta Szentesen született (szülőháza úgy háromszáz lépésre van a nevét hordozó palotától), harminc évet töltött a családi ház falai között, ma már a sírja is Szentesen van, városa holtában is hazahozatta festő-fiát.

A főtér közepén áll Kossuth szobra, kardosan, szónoki pózban, éppen ott, ahol - az öregek még pontosan tudják a helyét - 1848. október 2-án toborzó beszédet mondott. Vele buzdított Jókai és Vasvári Pál is. A toborzás nem volt eredménytelen: az akkor 22 ezer fős városban 2800 férfiú öltötte magára a nemzetőrök egyenruháját, mint honvédek pedig kivették részüket a délvidéki és a bánsági harcokból is. A szabadságharc szentesi napjaira még egy tábla emlékeztet, a református iskola falán. Az iskola egykori igazgató-tanára, Hajdú Lajos a császáriak ellen általános felkelésre buzdított, mindez a harc utolsó szakaszában történt: 1849. július 1-én. A tanár úr tettéért várfogságot szenvedett.

A főtér másik szobra, a volt Megyeháza előtt, Horváth Mihályé. Szentes szülötte ő is, történész volt, címzetes katolikus püspök, 1849-ben a Szemere-kormány vallás- és közoktatási minisztere. Világos után majd’ húsz évig külföldön bujdosott, Európa levéltáraiban búvárkodott. Tanulmányai a Kiegyezés után népszerűek voltak. A józan magyarországi politikusok között vajon miért nem szoktunk Horváth Mihályra gondolni? Szentes főterén szobra áll, nevét Budapesten tér viseli.

A vitézség mindig kéznél volt Szentesen, a 48-as napok elmúltával is. A „nagy háború” fehér emlékszobrát sűrűn teleírták az elesettek nevével, ott áll az Erzsébet téren. A második háborúra újabban állított, fekete gránit oszlopsor emlékeztet, a Széchenyi Liget faragott díszkapuja mellett.

Az elesettekre gondolva figyelmet érdemel egy szerény, szürke híradás, a városháza falán, „azokról az évekről” szól, megszívlelendő tanulsággal: „Apáink emlékére, akik 1956 sorsfordító napjaiban az indulatok és a fegyverek egymásnak fordítása helyett bölcsek és higgadtak voltak, az itt élők és a város jövője érdekében”. A táblát 2006-ban állították.

A református templommal és a Megyeházával szemben emelkedik a város jelképpé nőtt épülete, a saroktornyos Városháza. Nagy elszánással és akarással, sok ötlettel munkálkodott egy nemzedék a megvalósításán. És mindig valamivel kevesebb pénzzel, mint amennyire szükség lett volna a nagy tervek megvalósításához. Évtizedes huzavona után végül 1912-ben készült el a két utcára néző, impozáns épület együttes, 92 helyiséggel, karzatos közgyűlési teremmel. A főlépcsőház a két épületszárny felé ívesen elágazik. A bejárat fölött kezdettől ott díszlett a pálmadíszes városcímer, az 1950-es években leparancsolták, majd másik címert kínáltak helyette. Szentes visszatért a pálmához.

A Széchenyi Liget a Kurca ölelésében létesült. Széchenyi István 1846-ban járt a városban, a Tisza szabályozása, az árvízveszély megszüntetése és a tiszai gőzhajózás megindítása ügyében. Szentes erre kívánt emlékezni, amikor István gróf nevét adta a tervezett sétatérnek és gyümölcsöskertnek. Amiből azonban akkor nem volt még semmi! De éppen Széchenyi személye meg a nevezetes szentesi szívósság tette, hogy a Kiegyezés után hamarosan megvalósult a város régi álma, a sétáló Liget, a botanikus kerttel. Fenn maradt az „igényelt fafajták jegyzéke”, ezeket néha messze országokból hozatták, kertépítő mesterek tanácsát véve figyelembe.

Ahogy a dolog lenni szokott: először kivágták az öreg fákat, a létrejött pusztát füvesítették, és ezután került sor az új szerzemények beültetésére. A 36 díszfa és a 295 cserje között ilyen nevűeket böngészhetünk: szivarfa, császárfa, bokrétafa és tulipánfa, madárberkenye, japánakác és olajfűz. Megtartottak egy tiszafa-matuzsálemet és egy piramis alakú kocsányos tölgyet. A cserjék között is találunk szépen hangzókat: sóskaborbolyát, tatárloncot, piros virágú bangitát, pukkanó dudafürtöt, a póriasabb nevezetűek közül galagonyát, bodzát, somot. Fejünk zsong a nevektől, miközben fölséges és változatos erdőbirodalomban járunk. A Kurca-hídtól a strandfürdőig százéves platánsor vezet.

Egy sétatéren persze hangulatos vendéglőnek is kell lennie, olyan kiválóra sikerült a 42 méter hosszú, tornácos és oszlopos épület, fogadó- és vendégszobákkal, hogy 1912-ig itt tartották a városi képviselő testület üléseit (ekkor épült föl végre a saroktornyos Városháza a főtéren, vajon ott bölcsebb döntéseket hoztak, mint a Ligetben?).

Vízparti hangulat

Vízparti hangulat

A nagy becsben tartott ligeti vendéglő-városháza előtt, éppen középen olyan személy alakja magasodik, akiről csak ritkán készül szobor: a szentesi kubikusé. Tisztavonalú, nagy erejű figura nehézkedik ásójára, mintegy megjelölve a földet: ez itt az én hazám! A Tisza szabályozásakor, és korábban, és később is szentesi, alföldi emberek tízezrei végezték ezt a legnehezebb földmunkát idehaza és mindenfelé a Monarchiában. (Egy köbméter földet 25 megrakott talicskában lehetett elszállítani!) Borbereki Kovács Zoltán 1934-ben alkotta meg szobrát (akkor még – úgymond – azért, hogy a régészeti ásatásokban résztvevő talicskásoknak állítson emléket). Három év múlva a szobor Párizsban nagydíjat kapott, Magyarországon ellenben még helye sem volt, ahová fölállítsák. 1947-ben lett Szentes és a nehéz sorsú magyar parasztság jelképalakja.

Szentes egyik legfőbb kincse a föld alatt van, de ki lehet onnan csalogatni, a hévíz és a gyógyvíz 32 forrásból és kútból tör föl, változatos hőfokon és összetételben. A gőz- és kádfürdő előbb volt meg, mint maga a Liget, a fürdés akkoriban „435 literes ovális, fenyőfa kádakban” történt. Hamarosan sziksós fürdővel bővült a szentesi hévízkínálat, majd idővel megnyílt az artézi uszoda is. A fiatalok kedvence volt kezdettől, és megalapozta a vízi sportot Szentesen, az úszást és az országos hírű vízilabdázást (1932 óta). A szentesi hévizek gyógyító hatását a kórházhoz kapcsolódó gyógyfürdőben hasznosítják. Ligeti sétány, fürdő és uszoda együttes, vendéglő és a hajdani, sokat megélt kúria, előterében a kubikus szobrával, - szinte egy karnyújtásnyira esik egymástól. És ott tartja szemmel mindezt Széchenyi szigorúan fájdalmas mellszobra is, mintha kérdezné: - Mindezt én indítottam el?

Füzérszerűen kapcsolódnak egymáshoz a szentesi terek, ha a Széchenyi Ligetből visszafelé indulunk, vessünk egy pillantást az Erzsébet téren álló Szent Anna templomra, árnyas kert övezi, a templom oldalánál boltívsor, előtte Szent József és Péter szobra. A templom freskóinak egyikét Rudnay Gyula készítette a XX. század elején.

A főtér sarkánál hatalmas, harmonikus palota magasodik, a Petőfi Szálló, bizony „romlásnak indult, hajdan erős” építmény, a város dísze lehetne, méltó társa a karban tartott műemlékpalotáknak. Komor Marcell hajdani jeles épületét, az 500 személyes színházteremmel, a nagy értékű egykori berendezéssel megújítani talán európai összefogást kívánna, egy gazdagabb múlt örökségét átmenteni a jövőnek.

Az artézi kút mindenhol nagy érték az Alföldön, az sem ritkaság, hogy szoborral tisztelegnek a kút és építői előtt. Szentesen különösen kitüntetett helyen állt hajdanán a kútszobor és a körülötte megformált medence: a főtér közepén, a Városháza, a Megyeháza, a templom, Kossuth bronzalakja és Petőfi szállodája között középen. Aztán elmozdították onnan (van ilyen szobrokkal még békeidőben is!), a helyére került Horváth Mihály töprengő alakja. Azért a franciák által épített, öntöttvas kút-csoportozat sem került rossz helyre, sőt… Ma a lutheránus templom előtt, egy forgalmas utcaszögletben áll, fák és üzletek között. Az arra járók fölnéznek a lábujjhegyen táncoló angyalra, aki Merkúr-botot emel égnek, míg egy szoborszinttel lejjebb puttók és delfinek csorgatják a vizet. Szép a vörös-fekete, tarka márvány, és mindig friss a kútban a víz, - franciás ízlés szerint készült.

Van egy nagy becsben tartott épülete Szentesnek, amely sok mindent megőrzött a város történetéből. Péter Pál ház a neve, kőből épült, földszintes sarokház a Petőfi utcán. A kő ritkaság volt az alföldi homokvidéken, csak a Károlyiak tiszttartói engedhettek meg maguknak ekkora fényűzést az 1830-as években. A háznak aztán volt egy zord és egy aranyos lakója: a zord urat Szendrey Ignácnak hívták, az aranyos pedig az alig három esztendős Petőfi Zoltánka volt. Vagyis, ahogy a szentesiek mondják: „itt ringott a magyar sasfiók bölcsője”. (A Petőfi utca is e kicsiny lakóról kapta volna a nevét?)

A XIX. század második felében aztán egy Szentesre települt és a város életébe beilleszkedett polgárcsalád tulajdonába került a jeles épület. A Péter család jogászt, orvost és gyógyszerészt nevelt a három fiából, Péter Pál egyszerre tudott lenni az igényes polgári, értelmiségi élet példaképe és a szegények önzetlen orvosa. A jómódra valló berendezésben helye volt műtárgyaknak és könyvtárnak, fürdőszobának (azért ez még akkoriban nagy dolog volt!), modern orvosi fölszerelésnek, sőt, a ház két zongorával is büszkélkedhetett. Évtizedeken át rendeztek házi koncerteket, - a maguk szórakozására és a barátaikéra. A Péter ház szobáit, pincéit járva, megőrzött berendezését szemlélve képet alkothatunk magunknak, miként alakult az alföldi Magyarországon a polgári élet, milyen lehetőségei és eredményei voltak.

A belvárostól távolabb emelkedik monumentális tömbjével az egykori zsinagóga, sokáig épült, építése és avatása egyaránt viharokat váltott ki. Egyszerű vonalú, de egységes stílusú épület, a későbbi női traktus jól illeszkedik, talán még oldja is a zsinagóga tömbszerűségét. 1945 után évtizedeken át bizonytalan volt az épület sorsa, ma a városi könyvtár működik benne. Körülötte szépen kialakított park, a parkban egy kőtömb Radnóti Miklós arcvonásait hordozza, költészetére és sorsára emlékeztet. A közelében olvasó, fiatal nő romantikus szobrát helyezték el.

Az állomáshoz közeledünk már, amikor kiderül a tájékozatlan látogató számára, hogy Szentes városának még egy Nobel-díjhoz is van köze, nem is akármilyen módon. Az út mentén álló iskolában, a második világháború utolsó évében hadikórház működött, sebesülése után ebben az iskola-kórházban lábadozott heteken át egy fiatal német katona, Heinrich Böll, aki idővel megkapta a legnagyobbnak mondott irodalmi díjat. Szentesen töltött, némiképp kényszerű napjairól az Ádám, hol voltál? c. könyvében tesz említést.

Az állomásépület máig őrzi hajdani szépségét, a szecessziós-nemzeti építészet stílusjegyeit, egy módos alföldi város magasabbra törő igényeit. Egész nap ez a szellem kísért végig a városon, az ide látogató aggódva nézi a némelykor mozdíthatatlan terheket, és bizakodással szemléli, hogy mindezek ellenére Szentesen – „nő a pálma”.

(Lyukasóra 2010. 4. sz. 50-51. oldal.)

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap