A szép és a rút dicsérete

Lukáts János, sze, 10/03/2018 - 00:08

Két somogyi helyszín Szabó Lőrinc költészetében

 

A száztíz éve született Szabó Lőrinc (1900-1857) versei közül kettő is somogyi helységnevet visel a címében, 1949-ben keletkezett A földvári mólón c. költeménye, 1956-ban pedig az Egy igali ól előtt. Egyik versben sem találunk valódi somogyi tájra utaló mozzanatokat, konkrét helyszíneket, mindkét név inkább ürügy, a pontosságra törekvő költő kísérlete, hogy végső kérdéseken töprengő mondanivalóját környezete napi valóságából bontsa ki.

A földvári mólón a Tücsökzene árnyékában született, a nagy ciklussal egyazon évben, azonos versformában íródott (párrímes ötös jambusban), a terjedelme nagyjából két „tücsöknek” felel meg. A Balaton Szabó Lőrinc szakrális helyszínei közül való, a költő maga azonban nem tudott úszni, a tó inkább elmélkedésre, lélekvizsgálatra szolgált.

Élete során többször tett kísérletet, hogy a természet (pontosabban: a természeti törvények) működését megragadja. Van valami makacs materializmus ebben a törekvésben, az anyagok és erők csodálata, az élő és nem-élő lények működésének szabályai, alávetettsége a törvénynek, a determináltság, a protestáns predestináció érvényesülése a világ dolgaiban. Megcsodálta (aztán megfigyelte és megírta) a csillagok fordulását, a galagonyabokor növekedését, a kutyatetem bomlásának rémítő és szigorúan szabályozott folyamatát. A balatonföldvári mólón pedig a vizet, a víz öntörvényű mozgását, amely a természet szigorú ritmusát követi, tekintet nélkül térre és időre. Vagy inkább: nagyon is idő és tér törvényeinek alávetve!

Szabó Lőrinc (képes volt rá!) nyilván stopperral a kezében, vagy lélegzete számolásával állapítja meg, hogy tizenöt másodpercenként ismétlődik az a mérhetetlen sok és bonyolult munka, amely a víz felületén, a víz alatt, a víz és a parti kövek között megy végbe. A természettudományos vizsgálódás bűvöletében él a költő – kezdetben: nagyítóüveget emleget, az élek szögét, híg kristályt, szabályos lüktetést. „Nyíló recék kereszthálózata” – ez a kifejezés már az ő megfigyeléseinek eredménye, valójában a változás és az azonosság megfogalmazása, miközben ámul a természet (a világ!) örök mozgásán és hasonlóképpen örök változatlanságán.

A víz elfutja a part menti követ, aztán visszahúzódik, e művelet hangjának és színeinek ezer változatát mutatja meg és nevezi néven, - pedig hát mi hangja és mi színe lehet a víznek, a földvári mólón? Van! A törvények és jelenségek fölött szemlét tartó költő fölismeri, megnevezi a hangot, a színt (partra döng, csorog, csurog, fecseg, locsog – ezek a víz hangjai, a fénytörés színörvényei, lehelletfinom árny a napsütötte fenékhomokon – ezek pedig a színek megnevezései).

Az ámulat aztán túllép önmagán, a költő mintha a loccsanó hullámokkal együtt az örökkévalóság felé emelné a szemét: „s mindez folyton így ismétli magát, / így, ez a játék, az örökléten át”, majd riadtan továbbgondolja a monotónia nyilvánvalóságát: „… s túlél minket is, / és túl ellenségünket is”. Vagyis: a természet törvénye kifut kezünk közül (sose is volt a kezünk között!), a gondolkodó embernél, a költőnél nagyobb hatalom a loccsanó víz, mozgása örök és megváltoztathatatlan. A földvári mólón mozdulatlanul álló (vagy éppen a víz fölé hajló) emberen a rettenet vajon mi miatt fut keresztül: mert a hullám mindörökre ki- s visszajár a tó és a parti kő között, vagy pedig mert ez az örökkévalóság őrá, az emberre nem vonatkozik: „ez a semmi… jelentéktelen / mégis másod, rettentő Végtelen!”?

Hét évvel később, egy rendszerváltozás keserves tapasztalatával a háta mögött, menekülőben képzelt és valódi betegségek elől, a derű ritkuló pillanataiban fogalmazódott meg az Egy igali ól előtt c. vers. Valójában inkább: az örök töprengés közben, véletlenül egy méretes hízó disznó közelében.

A disznó – mint tudjuk! – az európai kultúrában (is) tisztátalan állatnak számít, ezt a tisztátalanságot csak gazdasági haszna miatt „bocsátjuk meg neki”, ugyebár. A költő sincs ezzel másképpen, sőt, a városi ember finnyás riadalmával tekint a disznóra, az ól bűzére és piszkára, amely a disznónak környezetként jutott a természettől, az embertől. Riadozik az állat kinézetétől, fölemlegeti falánkságát, sártúrását, vagyis mindazt, ami valójában „a disznóra a természettől kiszabott sors”.

Korholással indul az egyoldalú párbeszéd, a költő elősorolja az állat „bűneit”. Majd egyszerre hangot vált, rádöbben, hogy a természet törvényét látja a disznón – az élőlényen! – érvényesülni: „Mi büntetés ül / a fejeden?” – kérdezi az állattól, de egyre inkább saját magától, „mint annyi nehéz sors, / végzed komolyan, / jókedvűen és / alázatosan” folytatja. Ezen a gondolatösvényen hamar eljut odáig, hogy rádöbbenjen minden élőlény életének céljára, értelmére: „barom-test, / baromi agy, / te is a megváltás / eszköze vagy?”

A teremtés törvényeinek a fölismerése, világgá kiáltása először csak riadt kérdés: „Disznó, szegény, / szintén vezekelsz? / Kárhozatodért / érdekelsz!” – és a költő megtalálja a disznó sorsában is azt a szépség és tisztaság felé mutató elemet, amely a természet teremtményeiben ott munkál, - ha torzan is, ha rejtetten is. „Akárcsak a költők, / a felhők s a virág, / a világot szűröd / magadon át, / és lesz belőled / szép sonka, jó / szalonna, fehér, / akár a hó, / s boldog szerelem”. A tisztaság, a jó íz és illat szavai ezek, amelyet a költő óvatosan, nehezen, de hittel fogalmaz meg az ól környékén, egy töprengő, belső párbeszédben önmagával. Aztán jön ismét a korholás, a finnyás orrbefogás, a bűz és a mocsok.

Az olvasó kényszeredetten elmosolyodik a városi ember riadásán, a saját óltáji emlékein (ha vannak ilyenek), aztán a szájában egy pillanatra összefut a nyál a disznótoros ínyencségek említésétől, végül messzebbre húzódik az ól környékéről. De bizonyosan megmarad valami a meghökkentő gondolattársításból és a költő már szinte föloldozó szavaiból: „ez vált ki, sátán / fattya, az ólból, / ez, mennyei lélek, / a szörny pokolból?...”

Mi pedig elmerenghetünk rajta, a szépség és a rútság vajon valóban olyan távol áll egymástól, vajon végzetesen el kell kerülniük egymást? A földvári móló csöndes parti vízizenéjéből nem a végzet megmásíthatatlan kalapácsdöngését hallhatja ki, aki odafigyel rá? És a disznóól bűzén át – ugyebár – mindnyájan képesek vagyunk valami majdani szépség és harmónia reményét kiszimatolni?

 

Lukáts János

2010. január 20.

 

A földvári mólón

 

Partra döng a tó: nagyítóüveg-

húsa alatt ingó terméskövek

dagadnak-fogynak, ahogy éleik

szöge a híg kristályban megtörik,

szűkűl vagy tágúl: a dirib-darab

roncsok együtt emelik hátukat,

torz teknősbékák, a vízzel, amely

szabályosan lüktetve futja el

mohos lapjukat, aztán lecsorog

s fél vagy negyed ütemkésés konok

játékával kontrázgatja saját

lélegzetének nyugodt ritmusát.

Nyíló recék kereszthálózata

borzong egymáson át ide-oda,

s lent, a napsütött fenékhomokon,

hol halak húznak, lehelletfinom

árnyuk együtt fut s együtt tűnik el

a fénytörés színörvényeivel,

mert máris új hullám nő és üveg-

húsa alatt a torz terméskövek

megint dagadnak-fogynak: tizenöt

másodperc telt el, s két hullám között,

mely jött s elomlott, most megint csorog

a sok kis csurgó, fecseg és locsog

s megint árnyat húz a fenékre a

felszín futó recehálózata –

s mindez folyton így ismételi magát,

így, e játék, az örökléten át,

így, e léhaság, s túlél minket is,

s túléli ellenségünket is,

túl, ez a semmi, ez a tünde kép,

túl a királyok, hősök és a nép

minden jövőjét: jelentéktelen

mégis másod, rettentő Végtelen!

 

 

Egy igali ól előtt

 

Disznó, te disznó,

fürdeted

a sárban az almát –

úgy eszed?

 

Disznó, te dagadt

förtelem,

no, emeld a fejed,

föl, esztelen

mocsok, te, dög, te,

nézz rám,

(hadd émelyítsen

földi hazám),

csámcsogva, úgy ni,

míg lefelé

csurog a szádból

a fekete lé,

hadd nézzelek:

nem undorodom,

sőt ezt a karéjt is

eléd dobom…

 

Disznó, te, rengő

förtelem,

mi büntetés ül

a fejeden?

Mint annyi nehéz sors,

végzed komolyan,

jókedvűen és

alázatosan,

háj-rengeteg, te,

bűzlő-röfögő,

sár-rengeteg, te,

szuszogó-böfögő,

a legrondábbat,

a legundokabb-

öklendtetőbb

gyalázatosabb

munkát, amire

valaha valakit

ítélt a teremtés

szellem-nagyura,

holott, barom-test,

baromi agy,

te is a megváltás

eszköze vagy?

 

Disznó, szegény,

szintén vezekelsz?

Kárhozatodért

érdekelsz!

Akárcsak a költők,

felhők s a virág,

a világot szűröd

magadon át,

és lesz belőled

szép sonka, jó

szalonna, fehér,

akár a hó,

s boldog szerelem.

erő üdeség,

tündéri leánytest

és májusi ég:

ez vált ki, sátán

fattya, az ólból,

ez, mennyei lélek,

a szörny pokolból?...

 

Disznó, hiába

intelek?

Te csak tovább

hengergeted

piszkodban az almát –

úgy eszed?

 

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap

 

 

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap