Szépen daloló kismadár

Adalberto, cs, 02/23/2017 - 10:27

 

„Hol volt, hol nem volt, élt egyszer egy király. Kegyetlen uralkodó hírében állt. Mindent magának akart tudni. Ami csak a keze ügyébe került, azt elvette, és a kincstárába zárta. Annyi volt a pénze, mint égen a csillag, és réten a fűszál. De mindez neki nem volt elég. Minden nap többet akart. Ezért még népének a sanyargatásától sem riadt vissza. Szinte nem telt el nap, hogy katonáival ki ne raboltatott volna egy szegény, szerencsétlen emberek otthonát. 

Az emberek reszkettek és féltek, ha a falu határában feltűntek a király katonái, mert akkor már mindenki tudta, megint valakinek a megtakarított vagyonkáját elviszik, de még csak annyit sem hagynak, amiből szegényesen megélhetne a következő betakarításig.

Ha valaki ellenszegült, akkor azt a katonák rabszíjra fűzték, és maga a király mondta ki rá a súlyos ítéletet, ami legtöbbször tömlöc volt, ahonnan nem volt szabadulás, amíg meg nem halt. De akkor már, onnan csak koporsóban vitték ki a temetőbe.

Aki tehette az elbujdosott vagy mindörökre elhagyta faluját, de még országot is.

Egyik tavaszi nap délutánján is megjelentek a katonák a közeli, kicsi falucskában. Már majdnem minden házat feldúltak, csak a faluszéli öreg néne portája volt vissza. Oda is bementek és követelték tőle, hogy adjon zsírt, lisztet, krumplit, meg mindenféle élelmet a királynak, mert hatalmas lakomát akar csapni a környék uraival.

─ Szegény vagyok, üres a kamrám és a pincém. Azt sem tudom, holnap, mit fogok enni? – sóhajtozott az öregasszony.

Ez a katonákat nem érdekelte. Felfordították az egész házat pincétől a padlásig. Még a kertet is végigszurkálták hosszú botjaikkal, hogy nem oda rejtett-e valamit.

A hosszas keresés után meg kellett állapítaniuk, hogy az öregasszony igazat beszélt. Az égvilágon nincsen semmije. Az egyetlen tyúkocskáját még múltkor elvitték, és a baromfiudvar is üres.

Már menni akartak, amikor a kert egyik fáján egy kicsi madár énekelni kezdett. Olyan szépen trillázott, hogy a katonák mindjárt felkapták a fejüket. Főleg a kapitányukat lepte meg a madár csodás dala. Amint magához tért a kábulatból, mérgesen az öreg nénére ripakodott:

─ Öreganyám, miért titkolta el, hogy a kertjében egy ilyen szépen daloló madár lakik?

Szegényke megpróbált magyarázkodni, menteni a menthetőt:

─ Édes fiam, még sohasem hallottam és láttam ezt a madarat a kertemben. Bizonyára csak idetévedt és megpihent kertem fájának ágán. Nem titkoltam volna el, ha tudom, hogy az enyém.

A kapitányt nem hatotta meg az öregasszony siránkozása, mindjárt megparancsolta marcona katonáinak, bilincseljék meg és vigyék a király elé ítélethirdetésre. Ezenkívül még parancsba adta, hogy a madarat mindenféleképpen fogják meg, mert a királynak lesz ajándék a nem mindennapi lakoma alatt. Vele akarta meglepni az uralkodót és a nagyurakat.

A katonák ahányan csak voltak mind a madár után indultak. Kergették szerencsétlen állatot fától fáig, bokortól bokorig, de még sem sikerült elejteniük. Pedig még a kapitány is felmászott egy magas fára és onnan ordította a madárnak:

─ Megparancsolom, hogy azonnal gyere ide, és menj be az aranykalitkába!

Hiába volt a parancs, a madár nem hagyta magát elfogni. Amikor már jól megfuttatta a király embereit, gondolt egyet és elrepült.

A kapitány nagyon dühös volt. Majd szétvetette a harag, a mérgét az öregasszonyon töltötte ki. Olyan szorosan húzta meg a kezén a bilincset, hogy az belekékült.

─ Fenséges királyom! – mondta beállítva a trónterembe – ez az öregasszony nem volt hajlandó teljesíteni a parancsot. Elhallgatta, hogy a kertjében egy csodásan énekelő madár lakik. Élelmet már nem találtunk a házában, csak ezt a madarat tudtuk volna elhozni fenségednek, ha el nem repült volna.

Ezeket meghallván a király is mérges lett, és az öregasszonyhoz fordult:

─ Ha három napon belül, nem hozod elém az a madarat életed végéig egy mély tömlöcben fogsz sínylődni. Most pedig elmehetsz.

Szegény öregasszony búsan hazament, és búcsúzkodni kezdett a kicsi házától, kertjétől, de még a torkos macskájától is, mert tudta, soha többé nem látja viszont őket. Hogyan is tudná megfogni a madarat, amikor az a katonáknak sem sikerült.

Amint a háza előtt búslakodott egyszer csak előtte termett a kismadár és így szólt az öregasszonyhoz:

─ Néne, miattam ne lógasd az orrodat! Holnapután elmegyek én veled a királyhoz, mintha te vinnél neki. A többit meg csak bízd rám!

Ezeket meghallván az öregasszony megörült, és nem győzött hálálkodni a madárkának.

Letelt a három nap, és elindultak a várba. Már a kapuban az őr nagyon elcsodálkozott, amikor meglátta az öregasszonyt és a réklije alatt szunyókáló kis állatot.

─ Fenséges királyom, parancsodra elhoztam a szépen daloló madarat. Ugye most már szabadon elmehetek?

A király nem szolgált volna rá a nevére, ha szavát betartotta volna, mert most is olyat talált ki, ami megkeserítette az öregasszony életét.

─ Ha már itt vagy – mondta gunyoros hangon – itt is maradsz. Kell nekem egy öreg, ügyes cseléd, aki vigyáz a szépen daloló madaramra. Az lesz a dolgod, hogy minden nap kitakarítod az aranykalitkát, és eteted, itatod lakóját. Te gondod lesz, hogy a madárka mindig mást daloljon nekem. Vigyázz, ha csak egyetlen egyszer is ugyanazt a dalt énekli, akkor fejedet vetettem. Megértetted?

Szegény öregasszony csak szomorúan bólogatott a fejével, de valójában nem tudta, hogyan lehet egy dalos madarat arra bírni, hogy minden nap más nótát daloljon.

A lóistállóba szállásolták el a kiscsikó mellett. Egész éjjel hullatta a könnyét, mert még csak elképzelni sem tudta, mit tegyen, hogyan mondja meg a madárkának, milyen dalt énekeljen.

A kiscsikó észrevette, hogy valaki sír mellette, és megkérdezte:

─ Miért sír, néne?

─ Miért sírok? Igen nagy az én bánatom – mondta az öregasszony, és részletesen elmesélte neki a történetét.

Amikor ezt a kiscsikó végighallgatta felnyerített:

─ Tudja néne én ki vagyok?

─ Honnan tudnám aranyoskám, ha csak meg nem mondod.

─ Én a király fia vagyok. Apám elátkozott, mert feleségül akartam venni egy szegény jobbágy lányát.  Mikor ezt megtudta, mérgében csikóvá változtatott, a mátkámat pedig szépen daloló kismadárrá, és ha nem tévedek, akkor most ő raboskodik az aranykalitkában. Néne, ha csak egy cseppnyi szeretet is lakozik szívében, akkor reggel az istállóba hozza a madarat, eloldja a kötelet, amivel ki vagyok kötve. Hagyja, hogy megszökjünk, nem árulja apám embereinek, milyen irányba mentünk. Ne féljen nem lesz semmi baja!

─ Nem félek én aranyoskám. Öreg vagyok, mint a postaút és már úgy sincs sok vissza az életemből. Attól sem ijedek meg, ha a király lenyakaztat. Éltem én már eleget, nem bánom, ha eljön értem a Halál.

─ Meglátja néne, fog még maga a lakodalmunkban táncolni – vigasztalta a kiscsikó.

A sok beszélgetéstől elálmosodtak és mindketten elaludtak.

Reggel az öregasszony ment a kismadárhoz és szépen kitakarította a kalitkáját, és a madár fülébe súgta:

─ Gyere kicsi madár, még mielőtt a király felébred elviszlek a lóistállóba.

Fogta az aranykalitkát és elindult vele ki az udvarba. Senkinek sem tűnt fel, hogy miben mesterkedik, mert a várban mindenki tudta, hogy a király rábízta a madár gondozását. Azt gondolták, hogy talán csak kiviszi levegőzni.

A lóistállóban a madár mindjárt felismerte kedvesét a kiscsikóban és vékonyka csicsergő hangján szerelemtől izzva üdvözölte párját.

Az öregasszony gyorsan kiszabadította a kiscsikót a kötelekből, kinyitotta az aranykalitka ajtaját, és hagyta, hogy a két szerelmes fiatal elszökjön.

A király először a szépen daloló kismadarat kereste, mert azt akarta, ameddig reggelizik, daloljon egy szép nótát a fülébe. Amikor meglátta az üres aranykalitkát, és a lovásza jelentette, hogy eltűnt a lóistállóból a kiscsikó, mindjárt gyanút fogott. Hívatta az öregasszonyt és kérdőre vonta:

─ Hová mentek?

Az meg úgy tett, mintha semmiről sem tudna.

─ Kik, fenséges királyom?

─ Tudod, te jól, vén banya. Ha nem árulod el azonnal, fejed megválik testedtől.

─ Fenséges királyom, tegye azt, ha jónak látja. Ha megnyuvaszt is, akkor sem árulhatom el.

A király mérgében toporzékolt, kiabált és megparancsolta a foglárnak, hogy vigye az öregasszonyt a tömlöc legsötétebb zárkájába, és holnap hajnalban a hóhér nyakazza le.

Szegény néne semmi jót nem remélhetett, különben is beletörődött már a sorsába, és imádkozással töltötte élete hátralevő óráit.

Egyszer csak ismerős madárdalra lett figyelmes a zárka homályában.

„Milyen szép ettől a kismadártól, hogy még egyet utoljára énekel nekem” - gondolta és kicsit jobb kedvre derült.

Ellenben a kismadár nem dalolni jött a zárka apró ablakához, hanem hogy kiszabadítsa.

─ Néne – mondta a kismadár – azért jöttem, hogy kiszabadítsam.

─ Jaj, madárka, hogyan tudnál innen a sötét börtönből kiszabadítani, hiszen a zárkám ajtaját három porkoláb is őrzi. Holnap hajnalban visznek a vesztőhelyre. Te is menekülj, amíg nem késő! Ha a király emberei meglátnak újból aranykalitkába zárnak.

A kismadár felnevetett:

─ Nem eszik olyan forrón a kását. A királyfival együtt tudjuk a varázsszót és bármikor emberré változhatunk. Már ki is tűztük az esküvőnk napját, csak néne hiányzik. Ezért mondom, iparkodjék és siessen, mert nem várhatunk sokáig!

─ Mennék én szívesen, csak azt felejtetted el, hogy rab vagyok.

─ Azért vagyok itt, hiszen már mondtam, hogy kiszabadítsam. Bedobok a zárka ablakán egy madártollat, jó erősen kapaszkodjék bele, csukja be a szemét, és a többit majd meglátja!

Az öregasszony hitte is meg nem is, amit a kismadár mondott, de azért engedelmeskedett. Nem tellett bele egy szemvillanás egy hatalmas virágos rét közepén találta magát, ahol ott állt az ifjú pár szépen felöltözve, indulva az oltár elé a templomba.

─ Mi lesz, ha a királyi apja felfedezi az eltűnésemet? – fordult a királyfihoz – Idejön embereivel, hogy mindnyájunkat elfogjon.

─ Attól nem kell tartanunk, mert mi most Tündérországban vagyunk, és ide apám keze nem ér el. Ha mégis megpróbálna idejönni, akkor olyan dolog történne, amit nagyon megbánna.

A násznép énekszóval, vigadozva elindult a templom felé, hogy az ifjú pár kimondja a boldogító igent.

Reggel a bakó csak egy kicsi madártollat talált a zárkában. Mindjárt jelentette a királynak, hogy eltűnt a nyakazásra váró öregasszony.

Ez még jobban felmérgesítette a királyt. Tombolt a dühtől, és azonnal mozgósította minden emberét, hogy induljanak a keresésére!

Keresték három éjjel, három nap megállás nélkül. Végül eljutottak Tündérország határára is, és már messziről hallották a násznép vidám mulatozását. Örültek, hogy meglelték az elveszetteket és be akartak hatolni a tündérek országába. Csak arról feledkeztek meg, hogy aki engedély nélkül lépi át a határt az kőbálvánnyá változik. Velük is ez történt, és a mai napig ott állnak, figyelmeztetve az arra járót: Egy tapodtat se, mert veled is ez fog történni.

Amikor jól kimúlatták magukat a násznép szétszéledt, mindenki hazament. A királyfi az ifjú, szépséges feleségével elfoglalta a megüresedett trónt, és népének igazságos, jó király lett.

Talán még ma is élnek, ha meg nem haltak.

Itt a vége, fuss el véle!

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap

 

 

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám


 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

Inter Japán Magazin

Turcsány Péter honlapja

Jankovics Marcell honlapja

Papp Lajos

Magyar Irodalmi Lap