Szépirodalom és nyelv (1/2)

Nyiri Péter - A..., szo, 08/27/2011 - 06:10

 

 

 

 

 Nyiri Péter beszélgetése Tusnády Lászlóval

Dr. Tusnády László

 

1. Az Ön alkotásaiban világosan felismerhető az átadás gesztusa: az olvasó nemes értelemben vett tanításának-nevelésének, egy élmény, gondolat átnyújtásának, egy igazságmag elvetésének a szándéka. Ha az irodalmat az igazság kimondásának egyik eszközeként értelmezzük, ha belátjuk az irodalom társadalomformáló, identitásképző szerepét, a szépirodalom üzenetorientáltságában rejlő lehetőségeket és a szó befolyásoló erejéből fakadó hatalmát, akkor írói munkánkban édes teherként viseljük a szépírás erkölcsi-nyelvi felelősségét. És írjunk bár magunknak vagy szeretteinknek, alkotásunk mégiscsak másoknak is: az olvasónak szól; az irodalom így nyilvános megszólalás, s ekképpen nem magánügy. Ön szerint miben áll a szépírói megszólalás, az írói nyilvános gondolatrögzítés nyelvi felelőssége?

Minden igazi műalkotás egyszerre korszerű és időtlen. A hegyek, a völgyek, a síkságok térformájuk szerint évezredek óta változatlanok. Művészi ábrázolásuk kapcsán nagy nevek villannak elénk, így könnyen azt lehetne mondani, hogy emberi környezetünk lényegét már a régi nagyok bemutatták, megörökítették, ugyanez történt a lélek számtalan mozzanatával. A hajdani nagy alkotások örök erőforrásai az emberiségnek, de épp meglétük sugallja azt, hogy a jelen legértékesebb pillanatai sem zuhanhatnak bele nyomtalanul az időárba, mert amit ma látunk, most élünk át, azt a hajdaniak nem tapasztalták, pontosan ugyanazt nem láthatták, amit mi.
Éppen ezért minden korban a művészi megszólalás ember voltunk igazi szép és nagy lehetősége. A jelenségvilágból emelkedik ki a mai költő és író is. Ha figyelembe veszi, hogy megszólalásával lelki tápot adhat kortársainak, és ha él benne a remény, hogy nem hal meg minden, hanem valamit át lehet vinni a jövő partjaira, akkor világossá válik előtte, hogy felelőssége óriási, hiszen egy elidegenedett világban a sokak számára elkoptatott szavakba kell lelket lehelnie. Az olvasó, a befogadó valamit vár, olyasmit, amit környezetében, saját világában nem talált meg, illetve, ami épp a hétköznapok forgatagában, zűrzavarában nem tudott igazi renddé összeállni előtte. Pedig nyomasztja az előtte tátongó űr, boldogságra vágyik, de épp körülményeinek a hatalma ezt nem teszi lehetővé. „Aki hozzám fordul, azt meg kell becsülnöm” – ezt kell tudatosítania a művésznek, mert aki nem tiszteli mások emberi méltóságát, az saját maga számára sem várhat el semmiféle tiszteletet. A nyelvnek, és különösképpen a művészinek - üdének, tisztának, eredetinek, egyéninek, szépnek és természetesnek kell lennie. Ez a megszólaló felelőssége, mert különben nem méltó arra, hogy a nagy elődök nyomába lépjen. Különben nem várhatja el, hogy figyeljenek a szavára.
A felelősség minden megszólalás esetén jelen van. Amiről én most beszélek, az a felelősség legnagyobb fokát érinti, ezért tartom fontosnak, hogy az adott kérdésre alapos választ adjak, és az egész gondolatkör forrásvidékét vizsgáljam meg. A művészet életünk szerves része. Nélküle a lélek hiánybetegségben szenved. Ez mindenféleképpen nagy baj, még akkor is, ha az illető egyénben ez nem tudatosodik. Túl hosszan lehetne csak kifejteni azt, hogy a társművészeteknek milyen nagy szerepük van életünkben. Elég a gyermekekre gondolni. Mily természetes az, hogy énekelnek, táncolnak, mesét mondanak. Az ősi, népi játékokban jelen van valami a művészetekből, sőt olyan képességeket is megmozgatnak, amelyekben ott rejtőznek a tudomány csírái is.
Lehet, hogy sokan csak érzik, és nem fogalmazzák meg azt, amit én most Ady egyik versének szép részletét átalakítva így mondok: „Mennyi szép vers van, és mind a másé. Mennyi szép kép, szobor van, és mind a másé. Mennyi szép zenemű van és mind a másé.” Ebben a „sóhaj”-ban itt nem a tulajdonjog a leglényegesebb, hanem a közös szellemi érték nagysága és az egyéni valónk közt feszülő értékbeli különbség felismerése, belátása, szinte fájdalma, pedig természetes körülmények közepette csakis az örömet kellene éreznünk. Egyszerűen azt, hogy ez az érték létezik, és én is részesülök benne. Ám ez a sóhaj nem mindig káros, hiszen épp a hatására kialakulhat az emberben az a késztetés, amely azt sugallja, hogy maga a befogadó is szeretne ilyen műveket létrehozni, mert olyasmit látott (lát), érez és tud, olyan élményben részesült, amellyel a meglévő alkotások közül sehol sem találkozhatunk. Nem csupán a zene mindenkié, hanem az összes művészet is, sőt, az alkotás joga is.  Az irodalmár repülésének a felhajtó erejét a nyelv adja. A közös tudat csakis a legnagyobb kincseket őrizte meg. A halandzsa, az összevissza gajdolás létezett a múltban is, de még a réjának is megvan az igazi rendje, tehát a torz, a rendezetlenség vádja még ezt a játékos, nyelvi, népi költői elemet sem érheti. Gyönyörű és mély igazságot fed fel Kemény Zsigmond vallomása: legszebb népballadáink közül - akár kettőért - odaadta volna minden regényét, csak ő lehetett volna ezeknek a szerzője. Nézzük meg ezeknek a balladáknak a nyelvét, és gondoljunk a saját nyelvi felelősségünkre! A régiekből úgy virágzott a nyelv, mint minden a teremtés hajnalán…
„Ki legszebbet alkot, az elsőség azé” – határozta meg Bartók Béla az örök igazságot. Ez tény, de ki mer úgy lantot pengetni, ha látja maga előtt az emberi szellem óriásait? Kérdésemben olyan sarkítás van, amely sokféle választ tesz lehetővé. A számomra a legmegnyugtatóbb feleletet az ősi gyökerek alapján lehet megadni. Tudom, hogy egyesek szerint ez a „legelavultabb” megoldás, amelyért „élni sem érdemes”, de bizonyítékul épp Bartók Bélára hivatkozom, hiszen az ő művészetében a legősibb gyökerek a legmodernebb életérzéssel együtt jelennek meg.
Mi szükség van erre? Igen nagy! A lehető legnagyobb! Az emberiség soha ilyen mértékben nem veszélyeztette önmagát – jövőjét, létét, tehát minden olyan szellemi erőforrásra szükség van, amelyet valaha létrehozott. Aki ma költőként, íróként megszólal, joga van „bármihez”, de ha van felelősségtudata, akkor a fenti kérdést nem kerülheti meg. Akkor tudnia kell, hogy rendkívüli kötelessége van: nemzete és az emberiség igazi értéket akar tőle kapni. Adni kell, és nem követelni! A jövő nemzedékek szellemi szintjét, művészi érzékét nem ismerjük, de ha megmarad bennük az az érdeklődés, kíváncsiság, amely az emberiség legjobbjaiban bármikor létezett, akkor okosak lesznek, és nem zárják el az örök erőforrásokat. Ők is az igazi kincset keresik majd a múltban. A költészet a szavak aranya. Ez ugyanúgy igaz most, mint ahogyan az a múltban is így volt, és a jövőben is így lesz, ha utódaink valóban megőrzik emberi arcukat.
A felelősséget azért kell kiemelni, mert manapság sokan a sarat igyekeznek az arany szintjére emelni: a szabadosság bűvöletében ez is lehetséges. Megtehetik. Az unatkozó ember szórakozhat, de nincs olyan kor, amelynek a sarát, szennyét, hordalékát tisztelettel őrizné az emberiség, a hamisat, a hazudott értéket tartogatná, mivel az idő hatalmas szűrőrendszer, életvíz-tisztító. A nyelvben végtelen erő lakozik: az emberiség szellemi alapzata. A torz; a korcs kihull belőle, mert a nyelv is „él és élni akar”. A hibridjelenségek többnyire életképtelenek.
A szó művészeinek hallatlanul nagy a felelősségük, hiszen nem csupán a testünket veszélyeztetik a felelőtlenül ránk szabadított mérgek, hanem lelkünket is, és a szellemi mérgeket irodalmár mezben tetszelgő felelőtlen személyek is adagolják. Kell a tisztítás: őrizni kell a lélek aranyát.
Aki felelőtlenül pengeti a lantot, megtéveszti hallgatóit, elveszi azok kedvét magától a daltól, a verstől. „Nem vágják el azt a kezet, amelyik ad” (Veren eli kesmezler) – mondja a török. A görög „karizma” szó eredeti jelentése „ajándék”. A népművészet olyan kristályosodási folyamat, amelyben a jót, az igazi értéket az ősök adják át az utódoknak. Mennyi sok névtelen, de a hátrahagyott művek alapján nagy tehetség, igazi személyiség élt a múltban! Értéket közvetítettek, értéket adtak át. Egyéniségük hol van? A nevük homokba íródott, de értékeiket ma is élvezzük. Ebben az ajándékozásban tündöklik fel igazi személyiségük. Egy nemzet, egy ország akkor boldog, akkor vár rá igazi és szép jövő, ha a többség az adásban látja a személyiség titkát és nem a rablásban.           

2. Milyen nyelvi példát adhatnak nekünk irodalmunk nagyjai? A nyelvápolásban kiemelt szerepe lehet a szépirodalom olvasásának, a művészi nyelvhasználat megismerésének. Mi a jelentősége, milyen kedvező hatása lehet nyelvhasználatunkra, nyelvi kultúránkra például Arany János, Ady Endre vagy Jókai Mór, Németh László művészetének?

„Nyelvében él a nemzet” – több mint másfél évszázada hirdeti a szállóige. Mindnyájan, akik megszólalunk magyarul, valamilyen módon bekapcsolódunk népünk életébe, természetes vérkeringésébe. Ha szeretjük őseinktől kapott áldott szavainkat, ha élmény a számunkra a beszéd az írás, akkor akár észrevesszük, akár nem, általunk is folytatódik a teremtés műve – népünk egy tagja, egy személy így adja át azt, amit őseitől kapott.  
József Attila szerint a nemzet közös ihlet. Ebből következik, hogy mindazok, akik átérzik múltunk, jelenünk lényegét, és hisznek jövőnkben, részesülnek közös létünk szépségeiben. Ha az a lét jó volt, akkor vigasz a bajban; ha vérzivataros századainkat idézzük, akkor épp a túlélés nagyszerű ténye lehet erőforrás bajaink, keserveink közepette.
A közös ihlet és a nemzet nagyszerű összekapcsolása épp azt bizonyítja, hogy a nemzet számára mindenki fontos, csak hassa át a boldog és titokzatos áramlás, olyan erő, amely hitet ad: egy nemzetnél sem vagyunk alábbvalóak. Van emberi méltóságunk. Ezt semmilyen ellenünk irányuló gyűlölet, aljas indulat nem veheti el tőlünk. Általunk tud több értéket felmutatni az emberiség: kap többet. Arany János, Ady Endre, Jókai Mór, Németh László és több más irodalmi nagyságunk óriásként emelkedik ki az időből.
Nyelvi téren táplálhatják bennünk azt a tudatot, hogy nincs lehetetlen: a bennünk élő, létező érzések, gondolatok, hangulatok, létezésünk kisebb-nagyobb történései, lelkünk szabad szárnyalásai eljuthatnak másokhoz, ha tiszteljük a nyelvet, ha figyelünk titkos rezdüléseire, ha valami újraszületik bennünk abból az örömből és csodálkozásból, amelyet Ádám érzett akkor, amikor széttekintett a világban eszmélése hajnalán.
Arany János nyelvében az ősinek és saját korának a teljessége úgy olvad egybe, úgy alkot szerves egységet, hogy ezzel a nagy egybeolvadással lehet ő minden magyar ember ihlető forrása. Képi látása, a hasonlatok, metaforák oly természetesen fakadtak fel lelkéből, hogy mindennapi beszédét is úgy képzelem el, hogy ezek valamilyen módon ott éltek az ajkán. Jóllehet, azt nagyon jól tudta, hogy más a megszólalás, ha művészi szándék van a háttérben, és más jelenség az, ha nagyon erősen hétköznapi dolgot akarunk közölni. Ám mind a két közlésnek tökéletesnek és igényesnek kell lennie. A magyar nyelv lelkét érezte ő rendkívüli módon. Ezt a lelket nagyon nehéz megszólaltatni, visszaadni idegen nyelven, de szerintem nem lehetetlen. Megfigyeltem, hogy már négy év körüli gyermekek is nagy élvezettel használnak metaforákat. Ez a nyelvi élmény, a kifejezés boldogító érzése egy darabig zavartalanul megvan. Majd a környezet (média) hatására egy természetellenes visszafogottság következik be – igénytelenség. Ezen a téren Arany János nyelvi szemlélete, látása sokat segíthet, de szomorúan tapasztalom, hogy elég sokan a „Toldi”-val is úgy vannak, mint a gyermekkori ruhákkal. Valamikor kedvesek voltak, de egy idő után nem szívesen veszik fel őket, mert kinőtték. Arany művészetét viszont sohasem lehet kinőni. Létünk kontinentális alapzata. Tőle egyenes út vezet a népdalhoz, a népművészethez – ősi gyökereinkhez. Bárki mondhatná, hogy az irány fordított is lehetne, de tapasztalatból tudom, hogy ma ez már egyre ritkább, és valójában az eredmény a fontos: a népművészet szeretete lelki ajtót tár minden igazi érték befogadása előtt.
Arany - természete, vérmérséklete szerint - nagyon más volt, mint Ady Endre, de nyelvünk újszerű elemeinek, lehetőségeinek a bátor használata alapján közelebb állnak ők egymáshoz, mint ahogyan ezt természetük alapján gondolni lehetne. Olyan teremtőerő élt bennük, amely meghatározó arculatot adott költői nyelvüknek. Ezt a szép és bonyolult kérdést itt nem részletezhetem, elég arra gondolni, hogy Arany a „Toldi” elején az olvasót „viszi bele” a képalkotás izgalmas folyamatába. Elég a gémeskút és a szúnyog párhuzamát felvillantani. A „képzelné valaki” kijelentés az emberben a hasonlat vagy a metafora megalkotásának a folyamatát indítja el. Mind a két költő nyelvünk kincsesbányájából oly eredeti értékeket hozott a felszínre, amelyek nélkülük talán örökre homályban maradtak volna. Az egyén és a közösség rendkívüli találkozása az ő nyelvük, hiszen a „nyelv” a nagy és általános egész általuk úgy forr össze az egyénnel, hogy befogadásukkor megszűnik az esendőség-lét érzete: az időtlennel, az örökkel találkozunk.
Ady Endre világa elképzelhetetlen nyelvi újításai, eredetisége nélkül. Egyedüli üstökös volt ő a magyar költészet egén. Ihlető hatása, örök nyelvi példája leginkább az, hogy hű volt önmagához. A „minden Egész eltörött” korszakában a léthiányt nyelvünk kozmikus erejével pótolta.
Jókai Mór nyelvét a mese bűvölete hatja át. Korának reménytelenségét, kiábrándultságát az ő halhatatlan derűje jó értelemben feledteti. Szerintem az a nemzet, az élet megmaradásának a törvényét sugallja. A pusztítás, a rombolás erőivel szemben óhatatlanul fel kell lépnie egy nagyobb erőnek. Megállapításom ellen - sorsunk ismeretében jogos a vád – ilyen hitet, ilyen meggyőződést csak naiv ember hirdethet. Valóban ilyen alapon tekintik sokan mesevilágban élő, elvarázsolt lénynek Jókait, és még inkább látszom én annak, ha ebből a roppant méretű életműből csak a derűt emelem ki. Szerintem végső kicsengésben ez nem torzítás, és bármilyen fenti vádra azt felelem, hogy tagadni könnyű, igazi értékre igent mondani nem egyszer nehéz. Jókai a történelmi özönvíz után a szivárványt ragyogtatta fel népünknek. Ezért oly egyedüli és sugárzó az ő nyelve. Abból a magasabb minőség ereje árad. Sokféle veszéllyel terhes korban ő volt a magyar próza Orfeusza. Latin szavait minálunk már kevesen értik, de még az is, akinek ebből az életműből, az emberi képzelet paradicsomi – óceániai világából csak egy kicsi sziget jut – életvizéből csak egy pohárnyi, az valamit megérez ebből az életműből. Tiszta és nemes sóvárgás ébred fel benne egy teljesebb, igazabb létezés iránt. Olyasmiért lelkesedik, amit a megnyirbált valóságunk, létünk aligha tud egyhamar megadni, de a reménye ott lobog, ott repes a mi nyelvünkben, mely túlnő minden csonkaságon, mert a magyar nyelv Jókai remekeiben a mi teljességünknek az aranyló sugárzását kapja meg. Lehet, hogy ez „csak” álom, de ez az álom a jövő ihlető forrása lehet, ha lelkünket kitárjuk ennek az örök tavaszt tündöklő, tiszta napfénynek.
Németh László egyik nagyon fontos ihlető forrása Móricz Zsigmond művészete volt. Az eredeti élőbeszéd és írói megvalósulás úgy fonódik össze műveiben, hogy azokban a legmegrázóbb sorskérdéseinkre kapunk választ. Az emberen kívül és belül kereste a csonkaság-lét okait. Hamar észrevette, hogy a magyarság lelkileg is megsérült a történelmi tragédiák satujában. Orvosnak túl érzékeny volt, írónak túl józan és magyar. Ezt az utóbbi jellemzőjét utasítják el azok, akik az új létet és utat a semmi vágányán robogva szeretnék megtalálni. Írásainak nyelvi szépségét, drámai erejét igyekszem átadni mindazoknak, akiknek csak tudom. Művei, nyelvi fordulatai vitát lobogtattak, de ez a nagy hevesség semmi sem volt a későbbi csend-kövülethez képest. A „Petőfi Mezőberényben” olyan dráma, amelyben a magyarság legkedvesebb gyermekének ragyogó arca úgy jelenik meg, hogy annál tündöklésnél tisztább és igazabb életerőt aligha lehet találni, legfeljebb hasonlót. Ennek a drámának pünkösdi lángnyelvei ott lobognak majd a jövőben a magyar színpadon. Ehhez csak az kell, hogy a szellemi életünk számára hivatalosan, nagy pénzzel előállított, mesterséges jéghegyek felolvadjanak, és minden területen azok lehessünk, akiknek születtünk: magyarok. Akkor majd a mostanra szinte megfojtott, megfullasztott magyar mezőgazdaság kert-Magyarországgá válik. Ekkor érik majd be igazán a Németh László-i vetés. Művei betöltik küldetésüket, és a boldogság repeső hangját adják majd át a jóakaratú embereknek.

3. Az előző kérdésből fakad a következő felvetés. Lehet-e (kell-e annak lennie) a hétköznapi nyelvhasználatunkban nyelvi mintánk a szépirodalom nyelve? Avagy: mennyire, milyen módon kell különböznie, kell-e különböznie az irodalmi nyelvnek a köznyelvtől, egy magasabb nyelvi minőséget, egy „fentebb stílt” képviselve; vagy elképzelhető – minden stílusidegenség és modorosság nélkül – az irodalmi nyelv és a köznyelv közeledése, a köznyelv (irodalmi nyelvi jellegű) igényesedése?

A „fentebb stíl” kapcsán belerögződött az emberbe, hogy valami rendkívüli, nem mindennapi, mesterséges nyelvi jelenségről van szó. Pedig minden nagy, örök igézetű jelenség csak úgy ölthet testet, ha anyagi burka is méltó, az örökhöz, a mindenen átfénylő ünnepihez. A legnagyobb alkotások esetében ez azért nem tűnik fel, mert a tartalom és a forma oly természetesen esik egybe, hogy más nyelvi valóságot nem tudunk elképzelni, vagy ha ezt mégis megtesszük, akkor kellő önmérséklet birtokában rögtön látjuk, hogy minden egyéb változtatási kísérlet csakis gyarlóbb lehet, maga a lezárt mű a hiteles és végleges remek. Az ilyen alkotásban egyedüli a stílus, de a „fentebb” jelzőt ez azért nem kapja meg, mert más a fentebb és más a megfelelő, legalábbis a beidegződés alapján.
A dolgot bonyolítja az, hogy a hivatalos nyelvhasználat az irodalmi alkotások kapcsán „eszköz nyelv”-ről beszél, és ily módon gépiessé teszi azt, ami leginkább lelki, legfőképpen az emberi belső titkoknak a szellemi tükre. Ez a szemlélet hozza magával azt, hogy a „fentebb stíl” hallatán könnyen gondolhatunk olyasmire, amely épp a nyelvi elvárások miatt a művészi megszólalást mesterkéltté teszi. Tehát olyan nyűg, amely bizonyos esztétikai, nyelvi elvárás miatt ólomsúllyal fogja vissza a művészi szárnyalást. Tehát legyen inkább érdes, keresetlen a nyelvi megvalósulás, csak legyen természetes. Kazinczy elvárásában valóban jelen van a fokozott igény, de távol állt tőle minden természetellenesség.
Miről van szó? Egyszerűen arról, hogy a legnagyobb irodalmi alkotások összességükben úgy lettek és maradnak meg igazi értékeknek, hogy szövegkörnyezetükből kiragadott részleteik az első pillanatban nem mindig felnek meg a „fentebb stíl” követelményeinek, de valamilyen módon, összességükben mégis annak az igénynek tesznek eleget, amelyet Kazinczy áhított, és amelyben meggyőződésem szerint irodalmunknak, nyelvünknek a nagykorúságát látta. A fentebb stílusnak ily módon van egy korhoz kötött értelme, és van egy általános, minden időtől független. Ez az utóbbi olyan nyelvi jelenség, amely nélkül igazi nagy művészi megszólalás elképzelhetetlen.
A mesterséges, a „csinált” nyelvi megvalósulás adott szövegkörnyezetben mutatja meg igazán hamis voltát. Hétköznapi naturalista szövegben a következő mondat igen hamis lenne: „A nem tünékeny, tündökletes, éltető csillag-urunk fönségesen küldi nyílzáporát.” Adott helyen inkább elfogadja az ember, ha csak ezt találja. „Süt a nap”. Ám a régi török, perzsa vagy arab világot, annak a hangulatát épp ez az egyszerű mondat nem adhatja vissza.
Sokat írtak erről a kérdésről. Túl könnyen be lehet látni, hogy az emelkedettség Kazinczy-féle megközelítésében van merevség. Túl egyszerű modellként részben az is igaz, hogy a megújított nyelv sok-sok új szavával még erősen mesterséges volt. Magyaros íze, zamata éppen a nagyon elvárt „fentebb stíl” miatt nem jött elő. Vörösmarty, Petőfi és Arany lehelt bele igazán lelket.
Ez óriási eredmény, örök nagy esemény nyelvünk számára, és ha ebben Kazinczy csak egy kicsi „láncszem” lenne, akkor is hallatlanul nagy tiszteletet érdemelne. Ismerte ő a magyar nyelv lelkét. Ez a lényeges. A saját és kortársai számára ihlető példa volt. Mai nyelvszemlélet alapján hamis minden ítélet, amely eredeti értékeit vitatja, csorbítja. Ugyanígy hamis dolog számon kérni Liszt Ferenctől Bartók Béla magyar zenei látását, felismeréseit. A későbbi kor emberének egyik döbbenetes tévedése az, hogy ha a hajdani nagyságban nem azt keresi, amit az létrehozott, hanem azt, amit ő még nem látott meg.   

4. A posztmodern irodalom gyakorta játéknak tekinti a nyelvet, s mintha az írás lehetetlenségéről akarná önmagát meggyőzni, már eleve lemond az elbeszélésről, a forma tartalommá, jelentéssé tételéről. Mintha nem akarna mondani semmit, csak a szólásért szól. Emellett számos példát mutat a jelenkori irodalom a trágárságra, például a szexualitás gusztustalan nyelvi formában való megjelenítésére, a nyelvi tabu erkölcsi kategóriájának teljes eltörlésére. De lemondhat-e az irodalom a jelentésről és a nyelvi igényességről? Tekinthető-e művészinek a pongyola, durva nyelvhasználatú, valódi tartalom nélküli (posztmodern) irodalom?

A  posztmodern is hordozhat értéket, ha a művész azt tudja érzékeltetni, hogy sok mai ember életében az űr az úr. Ekkor ez a felismerés a „változtasd meg élted” megrázó erejével hat. A művészet erőforrás, de nem szolgálhat nyomorító, életellenes hatalmakat. Elsa Morante szerint a művészet a rombolás tagadása. Julien Jaynes pedig azt bizonyította, hogy a költészet ősi állapotában az istenek nyelve volt. A sok-sok változás ellenére el lehet mondani, hogy az, ami kibírta az idő próbáját, az a magasabb lét üzenetét hordozza: az örömhírt, benne a teremtés műve folytatódik.
1976-ban a Velencei Biennálén többféle értékes alkotást láttam. Pozsonyi alkotók Madách és Bartók szellemisége előtt hódoltak. Bármelyik műalkotás lehet újabb remekek ihlető forrása. Az angolok öt terem közepén helyeztek el egy fölöttébb vitatható értékű „művet”. „Vonalkompozíció 608 kőre” volt a címe. (Isten háta mögötti falvak sáros utcái jutottak az eszembe. Ezeknek a járdái álltak ilyen ormótlan kövekből. Ezeken lehetett egyensúlyozni, hogy az ember csizmája ne ragadjon végleg és végzetesen bele a vendégmarasztaló, erőszakos anyagba.) „Műalkotás” szintjén ma sem tudom elfogadni. Némi üzenete mégis lehet. Mégpedig az, hogy ha több ezer év művészete nem tudja boldoggá tenni a mai embert, nem segíti abban, hogy élete teljes legyen, akkor az próbáljon mindent újrakezdeni. Rajztagozatos tanítványaim ekkoriban társadalmi munka – szüretelés alkalmával valóban szerettek úgy szórakozni, hogy ebédszünetben köveket raktak egymás mellé, és azon tűnődtek, hogy ilyen játékkal lehet-e bármit is kifejezni: a térforma és a környezet kapcsolata izgatta őket. Lám, rajz- és festészeti gyakorlat kizárásával, csak a játék kedvéért is eljutottak a tartalom igényéig. Épp ez a példa bizonyítja a számomra, hogy ember voltunkon kell erőszakot elkövetni ahhoz, hogy előre megfontolt szándékkal kimaradjon minden tartalom az alkotásból. Valójában a logofóbiát „emelik” egyesek művészi rangra. Umberto Eco szerint a modern ember zajakváriumban él. Úgy vélem, ennek a posztmodern képviselői megcsömörlöttek a zajtól, de nem tudnak mit mondani, vagy éppen beleszerettek a lármába, és a jelenséget összekeverik a lényeggel.
Ugyanezen a kiállításon láttam üres vásznat. Alatta ott volt a művész neve és az alkotás méretei: 208X155 cm. Csodálkoztam magamon, hogy miért jegyeztem meg ilyen ostoba adatot, hiszen még a név is hamis , ilyen esetben a vászon előállítóinak a nevét kellene felsorolni: a szántóvetőét, az ipari előállítóét (a gyári munkásét). Így mindjárt emberibb lenne az egész. Gondoljunk a dátumra: 1976! Hadd tegyem hozzá, hogy van, aki azon sopánkodik, hogy mennyire nem lehet megtanítani a mai középiskolásainknak azt a nagy titkot, hogy ez is művészet, mint ahogy az is nehezen megy, hogy egy üres füzetről elhiggye, hogy az vers. Miért nem azt kellene megtanítani, hogy akkor lesz ott vers, ha képes lesz szóra bírni a benne élő mindenséget, és azokon a szép fehér lapokon valóban rögzíti. Az üresség elfogadásával az értelmetlenül, következmény és kötelezettség nélkül felvett kölcsönök létjogosultságát is meg lehet magyarázni: minden munka nélkül sok-sok milliárdot fel lehet venni, és az egészet kámforrá lehet alakítani, és a nagy varázsló csak annyit mond: „Ahol nincs, ott ne keresd!” Milyen nevelési, oktatási elv alapján kell a semmit is körülmagyarázni?
A pénznek nincs szaga, de bizonyos alkotásoknak van. A hajdani kiállítás mennyei tájait és pokoli bugyrait járva, különös bűz kezdte facsarni az orromat. Kirakatszerű üveg mögött szeméttelepről odavitt gusztustalanság jelent meg az ember előtt. Bárki mondhatja, hogy ez is lehet bizonyos tiltakozás egyik válfaja. Csakhogy hiába figyeltem a látogatók arcát, felcsillan-e a derű a többi, a valóban művészi szándékkal létrehozott alkotás láttán. Az emberek inkább menekültek a kellemetlen helyről. A nyelvi durvaságot, a drasztikust, a trágár nyelvi elemeket is ez jellemzi. Az emberi méltóságot sokféleképpen lehet megsérteni. Íme, az egyik változata! A test a lélek temploma. Szentségtörést szavakkal is lehet elkövetni, nem csupán tettekkel.
1969-ben Sienában Thomas Keutner nevű nyugat-németországi csoporttársam arról beszélt, hogy az egyik tanára a következő tanítási módszert alkalmazza. Gyurmából valamilyen kezdetleges szobrot formáz meg, és magyarázat nélkül átadja a tanítványainak: alakítsák, ahogy tudják! Az illető mester arra volt kíváncsi, hogy tanítványai milyen tartalmat fedeznek fel a közösen létrehozott, egyre alakuló szobor-embrióban. A művészet dionüszoszi és apollói jellege volt jelen ebben a tanításban. Mivel a művész nem hazudhat, az ilyen irányított folyamat közben azt is el lehet árulni, hogy maga a kezdeményezés meg az alakuló mű semmit sem ébreszt fel egy-egy befogadóban. Épp ezért nem tud mit tenni hozzá, vagy épp idegen az egész a számára, ezért tagadja meg a már alakuló, kibontakozó tartalmat, „mondanivalót”. Ezzel épp a tartalmatlanság létjogosultságát ismerem el, és gyorsan hozzáteszem, hogy Kelvin fok immáron a művészetben is van. Ki viseli el az űr legnagyobb hidegét? Senki. Perzsául a „márd” „ember, férfi”; a „ná-márd” „nem ember, vagyis „kegyetlen”. Ha a körülmények figyelembe vételével elfogadom a posztmodern irodalmat, az valójában nem önellentmondás, hiszen végzetemmel nem dacolhatok. Ha valami már fetisizálódott, akkor a bálvány létezik, akár van tartalma, akár nincs. A magam részéről a befogadót akarom védeni, mert a kordivatok hóbortjai között éppen ezt felejtik el sokan.
Arisztotelész a katarzist - a megtisztulást a félelem, szánalom és megnyugvás hármasságában határozta meg. A giccsből hiányzik a megnyugvás. Épp ezért hat sokakra. A két borzalmas világégés, a folyton kavargó, ideget őrlő események olyan zavart keltettek az emberi lélekben, hogy a béke, a nyugalom, a csönd nehezen tud oda beköltözni, mert sokak számára szokatlan és idegen jelenséggé vált mindegyikük.       
Ha az iszonyú erejű fegyverekre, a környezetpusztításra gondolunk, akkor könnyen beláthatjuk, hogy soha ennyi hitre és reményre nem volt szüksége az emberiségnek, mint most. Különben nem tud derűsen élni, dolgozni. A rombolás démonának a diadalmenetét az ártatlanok kínszenvedése kíséri. Ezt nem szabad közönyösen nézni! Ha egy művész nem tiltakozik ez ellen, ha egész életműve csak üresjárat, zsákutca, akkor tévútra viszi azt, aki lelkileg gazdagodni akar általa. Divathős lehet, de ember-e? Megfelel-e ennek a szép és nagyszerű küldetésnek? Az írástudók árulása régi és fájdalmas tény. A mesterségesen megalkotott, „távirányítású” kánonok világában a fürdővízzel együtt kiborítják a gyermeket is. Ezek - a manapság egyesek szerint szükséges, de nem emberi szűrőrendszerek nem a jövőt, nem a lélek tisztaságát, egészségét, nem az élet rendjét szolgálják. A bizonyos kánonok végtelen szabadossága az írni nem tudók árulását is művészi rangra emeli, és ez a halál civilizációjának az egyik fölöttébb természetes axiómája: nem adhat mást, mint lényege maga. Az ilyen ál-alkotó nem ad vizet a szomjazónak, hanem jó messzire viszi a sivatag belsejébe, és otthagyja.

5. Kazinczy nyelvújítói eszménye egy esztétikai alapú nyelvváltoztatás volt, melyben kitüntetett szerepet szánt a nyelv szabad formálására jogosult íróknak. A Debreceni Grammatikának is éppen azért volt ellenfele a széphalmi mester, mert a debreceniek a köznyelv kizárólagos nyelvváltozattá emelésével, a nyelvhasználatra átfogóan érvényes normává tételével a nyelv költői fejlődésének, a poétai nyelvújításnak, a nyelvi kreativitásnak vetettek volna gátat. Jogában áll-e a költőnek-írónak nyelvteremtő ösztönével újítani, egyéni szóalkotásokkal, nyelvi megoldásokkal gazdagítani anyanyelvünket?

Ha túl röviden válaszolnék, akkor az egyszerű és határozott „igen” is elég lenne, hiszen nem csupán az író, a költő gazdagítja a nyelvet, hanem mindenki, aki élete igazi élményét át tudja adni környezetének, és arra akár egy szó erejéig úgy hat, hogy kitörülhetetlen nyom marad utána az adott nyelvben. Későbbi példáimmal éppen azt akarom bizonyítani, hogy a nyelvekbe beleírt és szinte kimeríthetetlen költői erő egyszerre a közösségi és egyéni lét eredménye. Egy-egy nép hosszú időn át úgy hozott létre saját számára szellemi kincsesbányát, amelyből bárki úgy meríthet, hogy oda, abba az egyedüli nagy tárnába valamit bevihet a saját leleményeiből is, ha beszédével át tudja hatni környezetét. Ily módon nyelvi leleménnyel bárki élhet, a kérdés az, hogy a közösség, a környezet fogékony-e erre vagy sem. A nyelvi gazdagítás mindenki szép és örvendetes lehetősége, ezért tartom furcsa és fura jelenségnek, hogy vannak, akik már évszázadok óta épp a nyelv művészeit akarják megfosztani ettől az általános érvényű jogtól.  
Több olasz barátom úgy emlegette Spadolinit, hogy szép beszéde miatt még azok is érdeklődéssel és örömmel hallgatták, akik politikailag nem értettek vele egyet. Mindig volt valamilyen szokatlan, ritka, új nyelvi fordulata, lehet, hogy épp a régi olasz nyelvből. Boldogan tapasztaltam, hogy a művelt olaszokat mennyire tűzbe hozza szavaiknak, fordulataiknak a világa. Ízlelik, kortyolgatják szinte a szavakat, élvezik azok zamatát. Ezt a jelenséget épp a ritkán használt „centellinare” szó fejezi ki. Nyelvi érzékenység és emberi méltóság erősen összefügg a számukra. Az ilyen rajongók igazi fájdalma az, hogy a nagy remekek szókincsét az ifjabb nemzedékek tagjai egyre kevésbé értik. Az viszont jó, ha valamilyen fájdalom időben jelentkezik, mert akkor könnyebben lehet gyógyítani a kórt.
Nálunk van, aki a szavak alkonyáról beszél. Épp ezért nehéz ma új szavak alkotásáról nyilatkozni, hiszen már az is eredmény, ha az irodalom jó példát mutat nyelvi téren: ihleti a helyes nyelvhasználatot. A megfelelő, jó, időt álló – Kazinczy szellemét idéző új szavakat egy későbbi nemzedék tagjai számon kérhetik tőlünk, és ha túl könnyűeknek „találtatunk”, ne felejtsék majd el, hogy mi a szükségszerű értékmentés korában élünk. Árvíz idején fura dolog palántát ültetni, azt locsolgatni, de valamit tenni kell. A szó valóban éltető víz, és a nyelvőrzés, -ápolás mellett folyton indokoltnak tartom az új szavak létrehozását. Nyelvünk életerejét, kiaknázási lehetőségét az is mutatja, hogy van olyan becslés, amely szerint akár huszonkilencmillió eredeti szavunk is lehetne. Az újtól félni valóban fölösleges, a jó régit elveszejteni viszont bűn, még akkor is, ha a nyelvtörténet azt bizonyítja, hogy mindig is merültek feledésbe szavak. Ez igaz, de a mérték, az arány is lényeges ebben az esetben.
1958-ban Germanus Gyula Kairóban tartott előadást Kazinczy nyelvújítási elveiről, és maga is alkotott új arab szavakat. A széphalmi mester szellemisége jelen volt a török nyelvújításban is. Német Gyula turkológus tudósunk fél évszázaddal ezelőtt azt panaszolta, hogy neki is újra meg kell tanulnia törökül, de a sok új és „megtanulandó” török szó kapcsán azt is megjegyezte, hogy Gürsel tábornok túl világosan és nagyon egyszerűen fogalmazta meg, hogy Menderes miniszterelnök fő bűne mi volt, és ezért ítéltette halálra…
A tragikus és túl komor események árnyékából is felfénylenek a nyelvi kérdések. Negyed századdal ezelőtt Suleyman Oguznak, Rodostó kormányzójának voltam a tolmácsa. A legnagyobb élményem az volt, hogy ez a politikus mily nagy rajongással szerette anyanyelvét, közmondásaikat, szólásaikat, népdalaikat. Úgy véltem, egyedüli, ritka eset. Tévedtem. Az általam megismert török vendégeinket ez a nyelvi szemlélet következetesen jellemezte. Mindezzel csak azt akarom elmondani, hogy egy-egy nép ereje, egészsége, nyelvében, műveltségében úgy van jelen, hogy minden tagjának éreznie kell, hogy egyéniségének emberi méltóságának a része az anyanyelv. Nem nyűg, nem kolonc, nem a nagy kiteljesedés akadálya, hanem szárnyakat adó erő. Ha így gondolkodunk, valamit megérzünk Dante világából. Ő jó értelemben hangsúlyozta, hogy a nyelv hatalom. Új olasz szavakat ő is alkotott, és az sem búsítaná, hogy ezek között vannak olyanok, amelyek sohasem honosodtak meg, mert nem egy-egy új szó sorsa az igazán lényeges, hanem egy életmű teljessége, és ezen az alapon lehet elmondani, hogy Dante oly erőt vitt bele az olasz nyelvbe, amely annak egységét, szívósságát a mai napig biztosítja.
A nyelv és a művészet kapcsolata azért oly különleges, mert az irodalmi alkotások „anyaga” maga a nyelv. Minden igazi mű csírája az ember lelkében él, még akkor is, ha az alkotó eleve arra törekszik, hogy „csak” azt fényképezze le, amit lát, úgy, ahogyan az megjelenik előtte. A tudat, az érzelem – a szándék mindenféleképpen szűr és kiemel.
Az ember arról beszél igazán szépen, érdekesen, ami élmény a számára. Szóértékű nyelvi elemeink – szólásaink, közmondásaink győznek meg arról, hogy akiknek azok a nyelvi tudatában valamikor meghonosodtak, ott élnek, azok lelki rokonságba léptek rendkívüli adottságú eleinkkel. A hajdaniak személyét, fizikai valóját rég elfújta az idő szele, de a bennük egykor lobogó érzés, látás gyémántcsillámai ott vannak ezekben a belénk költözött nyelvi fordulatokban. Éppen ezért nehéz megítélni a köznyelvet, mert más az, ha valaki az emberek között okkal vagy ok nélkül folyton beszél, de semmit se mond, vagy tömören, szépen fejezi ki gondolatát, az adott helyzetnek megfelelően.
A magyar művelődésnek európai és ázsiai gyökerei vannak. Az utóbbit egyesek gyanakvással kísérik. „Mit értek én ezen? Nyelvrokonságot? Elkap a tudománytalanság örvénye?” Én nem az örvényt keresem, hanem az igazságot. Volt szerencsém angol nyelvkönyvből törököt tanítani. Bizony mondom, a magyar ember készen kapja a magánhangzó-illeszkedést, az angol vért izzad, míg megérti. Az emberi életet, viselkedést és persze a nyelvet Ázsiában is tanulmányoztam. Minden látszat ellenére engem meglepett az ottaniak nyugalma. 1979 nyarán az anatóliai vasútvonalon robogó vonatok rendszerint fél napot késtek. A Van-tó felé utazó rendőr a számára veszélyes isztambuli munkahelyéről, feleségével együtt úgy utazott a szüleihez, hogy a legnagyobb lelki nyugalommal beszélgetett velem, és arra volt kíváncsi, hogy miben hisznek a magyar kollégái. Mikor a hivatalos álláspontot ecseteltem, elszomorodott, mert úgy vélte, hogy az ő itteni társainak nincsenek ünnepeik. Igen! a beszélgetésekből az ünnep szépsége, a keresett és lehetőség szerint megtalált boldogság örömhíre derült ki. Másutt, valahol Európában utaztam úgy, hogy elég volt az, hogy egy váratlan, gyors fékezés következtében a leszállásra készülő utasok megbillentek, és a legvehemensebb utas a mozdonyvezető anyukáját emlegette úgy, ahogyan azt normális ember sohasem teszi. Nem mondhatom azt, hogy ez nálunk lehetetlen. Az adott helyzetre inkább két felejthetetlen példát említek. Egy parasztasszony az egyik esetben így szólt: „Úgy jártunk, mint a kisliba, amikor gyepel”. Más alkalommal, hasonló helyzetben a kalauz kedvesen mentegetőzött: „Most megyünk a szántáson”.
Az iménti példáimmal azt akarom érzékeltetni, hogy a köznyelv eredeti állapotában sokkal több költői vonást tartalmazott. Félő az, hogy sokan épp a vidéki eredetet, származást szégyellték és szégyellik, ezért mennek bele olyan „nyelvdarálóba”, amelyből nem túl sok jó származhat.
Már Kazinczy korában erős volt az elkülönülés az irodalmi és a köznyelv között. A jog kérdése ezen a területen valóban nagyon lényeges, hiszen a rontás erői a palackból kiszabadult szellemre hasonlítanak. Gátat kell emelni a szennyes áradat elé, és nem a nyelv folytonosan pezsgő, érlelődő szépsége elé. A kártékony elemeket, a kóros fekélyeket kell eltávolítani, és nem a drágagyöngyöket.
Óriási esemény volt, hogy 1612-ben megjelent az Olasz nyelv értelmező szótára. A Crusca Akadémia tagjai tiszteletre méltó munkát végeztek, de a legnagyobb tévedésük az volt, hogy a költői nyelv új kincseit nem fogadták el. Ugyanúgy viselkedtek, mint Németh László műveinek bizonyos lektorai, akik azért húzták ki (törölték a szövegből) az eredeti, szép költői fordulatokat, mert azokat nem találták meg a szótárukban. Nem csak szótár van, jóllehet, az a tudás és a szorgalom Csimborasszója, hanem szív is. Ott, a nagy gyűjteményben a múlt és a jelen összegeződik, de a szívdobogásban a jövő hajnalfényei csillannak fel.
Örökre érvényes Arany János bölcs tétele: a tudós jobban tudja, a költő (az író) jobban érzi a nyelvet, annak lényegét.
A nyelvben még az új is könnyen sablonná válhat. Negyven évvel ezelőtt egy tanítványomtól hallottam először a „ciki” szót. Mennyi más szót falt fel ez azóta az élőbeszédben, mennyire szürkítette a szövegkörnyezetet, azt semmilyen műszer sem mutathatná ki. Vannak ilyen erőszakos, ránk tört újdonságok, ezek parazita jellegükkel fölöttébb életerősek. Ugyanakkor több jó szándékú kezdeményezés azért bukik meg, mert minden új ellen lehet vádakat felhozni. A tudományos-fantasztikus irodalom magyarítása kapcsán talán a legéletképesebb lett volna a „fanti”, de ostor csattogott felette, hiszen a bölcs vádló nem viselte el, hogy itt a „gyermeteg”, gügyögő” „isi”, „ovi” típus köszön vissza. Azt elfelejtette, hogy a „mozi” szavunk is így jött létre. Kodály Zoltán egyetlen előadása (Szóval, kultúr) elég volt ahhoz, hogy a „kultúrházból” művelődési ház legyen. Minden idegen szót nem tudunk kiiktatni nyelvünkből, de a „vegyes házasság” ebben az esetben még kevésbé kívánatos, mint a puszta idegen szó. Ez a remek figyelmeztetés meg az üdvös következménye sem fékezte a bősz indulatot, amikor a miniszoknya hóbortja ellepte kis hazánkat. Egy angliai tanár kínjában fizetésemelést kért, mert vallomása szerint az ifjú, erősen lemeztelenített hölgyek oktatása több energiát követelt tőle, mint amennyi korábban kellett a tanításhoz. Nálunk a tiltakozás helyett a hóbort akkora hullámot vetett, hogy a gyermekeket „kisbocs” helyett „minibocs” várta estelente a televízióban. Ruffy Péter kétszázötven „minis” alakot, szóösszetételt gyűjtött össze. Ezzel siratta az áldozatokat, a szóhasználatból többnyire kilökött, illetve visszaszorított eredeti alakjainkat. Fejtegetéseit azzal zárta, hogy az ilyen szavakat csak miniaggyal lehet használni. A minap a televízióban a „minijubileum” szót hallottam. A káros jelenség így létezik most is. Sőt, a „mini” előtag nem csupán eredeti szavainkat „környékezi meg”, az idegen eredetűket sem kíméli. Az elme ezen a téren nagyon lassan józanodik.
Mindezen azért jó tűnődni, mert szembe kell néznünk azzal a jelenséggel, mely a nemzeti érzés gyengülését egyértelműen mutatja a nyelv, ennek tökéletes „mérőeszköze”. Bár csak az lenne! Valójában áldozata. Ha nem kell az egészséges, tiszta szó, akkor a mindent felfaló, rákos sejtek nyugodtan burjánozhatnak. A fenti példáim egyértelműen igazolják azt a szomorú tényt, hogy nyelvünkben a változás irányát nem a tiszta forrás, nem a gazdagításra legilletékesebb személyek adják meg, hanem értéket romboló, az eredeti erőt pusztító jelenségek. Míg irodalmi téren gyakorta a közöny uralkodik, vagy óriási az óvatosság, addig a nyelvi dudvák tenyésznek. Esetükben a jog kérdése alig-alig vetődik fel.                   
Ami sablonná válik, mindig veszélyes lehet, mert épp azokat a finom rezdüléseket, lelki megnyilvánulásokat takarja el, amelyeket éppen úgy csakis az adott művész érez. Korábban láttuk, hogy a „fentebb stíl” a művészi kifejezés egyik lehetősége. A „túladagolás” mindenféleképpen veszélyes. A kellő mérték megtalálását szerintem az ihlet biztosítja leginkább. Az a hit, hogy a nyelv az emberben él oly erővel, oly mértékben, hogy tiszta forrásként tud felfakadni – művészi alkotásban. Ha a lélek titokzatos áramlása oly erős, hogy a nyelv is a legtökéletesebben szolgálja mindazt, amit a művész ki akar fejezni, akkor a teremtés ritka és boldog élményében lehet részünk, mert ami megvalósult az több is lehet, mint az, ami az emberben eredetileg élt. Ezt nevezem én a nyelv különleges ünnepének, igazi áldásának. Ha ez nem következik be, hiányérzet lehet az emberben. Ott motoszkálhat benne az a felismerés, mely szerint nincs jelen teljes egészében mindaz, ami eredetileg szóra bírta. Ennek a csalódásnak egyik oka lehet a nyelvi sablon. Ekkor a szerző nem mer eredeti lenni; a lelkében élő mondanivalót nem meri sajátos szavakkal kifejezni, az előtte megjelenő kép nem ölt egyedüli, teljesen új metaforában testet, a tiszta fényt csak a kor hamis függönye mögül villantja fel. Ily módon eleve nem lehet hű önmagához, művészi küldetéséhez.

Folytatjuk

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap  

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám


 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

Inter Japán Magazin

Turcsány Péter honlapja

Jankovics Marcell honlapja

Papp Lajos

Magyar Irodalmi Lap