Szépirodalom és nyelv (2/2)

Nyiri Péter - A..., p, 05/02/2014 - 00:15

 

 

 

 

 

 

Nyiri Péter beszélgetése Tusnády Lászlóval

Dr. Tusnády László

 

Folytatás 

6. A rendkívül sok nyelven tudó Mezzofanti bíboros a magyar nyelvet „konstruktív képessége és ritmusának harmóniája” miatt az összes többi nyelv elé, a göröggel és latinnal egy sorba helyezte. George Bernard Shaw angol drámaíró pedig a következőket mondta: “Bátran kijelenthetem, hogy miután évekig tanulmányoztam a magyar nyelvet, meggyőződésemmé vált: ha a magyar lett volna az anyanyelvem, az életművem sokkal értékesebb lehetett volna. Egyszerűen azért, mert ezen a különös, ősi erőtől duzzadó nyelven sokszorta pontosabban lehet leírni a parányi különbségeket, az ér¬zelmek titkos rezdüléseit.” Ön a magyar mellett számos idegen nyelvet ismer. Anyanyelvi szinten használja az olaszt, rendszeresen fordít (és tolmácsol) törökből; emellett jól ismeri a német, angol, francia, arab, spanyol, perzsa nyelvet. Nyelvtudása, fordítói-szépírói munkája és tapasztalatai alapján hogyan vélekedik anyanyelvünkről? Az Ön által ismert nyelvekkel összehasonlítva miben különösen gazdag a magyar nyelv (például az árnyalatok érzékeltetését segítő rokon értelmű szavakban, metaforikus kifejezésekben, toldalékokban stb.)? Van-e anyanyelvünknek az irodalom szempontjából is különleges vonása?

A magyar nyelv egyik erejét éppen abban látom, amit sokan kárának, hátrányos helyzetének tekintenek: elszigetelt voltában. Rokoni kapcsolatainak ellenére sokak szerint egyedül áll a nagyvilágban. Mi éppen ezzel a „különállásunkkal ” vagyunk eredetiek. Nyelvünk védelmi hálót, rendszert von maga köré. Általa tudunk színes világot felmutatni az emberiségnek.  Minden nyelvnek megvan a maga létjogosultsága, de a mi sorsunk különösképpen íródott bele a mi művelődésünkbe, nyelvünkbe.
Az általam tanult nyelvek szépségeit nem fedeztem volna fel oly igazi és őszinte örömmel, ha nem nyűgözött volna le örökre anyanyelvem. Szívet nyitó, lelket örömre gyújtó igézet van ebben a nyelvben. Semmilyen más forrásból nem ismerhetjük meg annyira őseink gondolkodását, mint amennyire ebből az egyedüli szépségből. Elég határozóragjainkra gondolni: házban, délben, jóban (van valakivel) – más-más határozót fejez ki ugyanaz a rag. Ősi állapotban a hely meghatározása volt a legtermészetesebb az ember számára. Vannak ma is olyan ősi törzsek, amelyeknek a tagjai nem ismerik az idő fogalmát. Nyelvünkben egyszerre van jelen a nagyon távoli múlt, a jelen és a jövő. Aki ennek a nyelvnek a titkát látja és érzi, Eurázsia létéhez, gyökereihez áll közel: az ész és a szív ritka összhangjához. A sors különös játéka az, hogy ezt a tündökletes csodát elsősorban mi élvezhetjük, sok zivataros század után ez a legnagyobb ajándék a számunkra. Néhány olyan rendkívüli idegen is megcsodálta, mint Mezzofanti, Shaw, Heidegger és Bergson, ám nagyon sok „nyelvtársunknak” (Nagyszebenben hallottan ezt a szót) fogalma sincs arról, hogy mekkora kincs rejlik ebben a nyelvben. Szent meggyőződésem, hogy Bartók Béla zenéjét nem lehet elképzelni az ő anyanyelve – a mi édes anyanyelvünk nélkül. Így hát a művelt világ sejt valamit a mi lélekáradásunkból, és ez igen nagy vigasz a számunkra, mert Bartók úgy mutatta meg az ősi és a nagyon modern egységét, egyedüli összefonódását, hogy abban a nagy összegezésben a magyar szavak, hangok zenéje, dallama, beszédünk hanglejtése is árad. Tanárságom egyik boldog pillanata az, hogy volt olyan kassai tanítványom, akit férje annyira szeretett, hogy a kedvéért megtanult magyarul, és a magyar költészet rajongója lett. Fordítóink munkáit, remekléseit is úgy élvezte, mint egyedüli, különleges szépséget. A szeretetet semmilyen határkő sem ölheti meg az ember szívében.
Volt, amikor néhány olaszt tanítottam magyarra. Minden látszat ellenére azt akartam nekik megmutatni, hogy nyelvünk könnyű. Azt kell megtanulni belőle, amit a leggyorsabban lehet elsajátítani. Valójában minden nyelv megközelítésének ez a legjobb, legbiztosabb lehetősége. Elsősorban szeretni kell. Ha él bennünk ez az érzés, ha már van sikerélményünk, akkor azt is megértjük, hogy minden nyelv nehéz, mindnek az elsajátítása sok munkát igényel, ha „teljes birtokában” akarunk lenni. Azt kell átélni, hogy a nyelvet tudni, ismerni élmény.  
Olyan szöveget írtam, amelyben sok-sok hangutánzó szó van. A természet hangjai minden emberhez közel állnak. Körülbelül az első háromszáz szó elsajátítása a legnehezebb, mert az idegenség „közegellenállása” ekkor a legnagyobb. Megközelítően ennyi szó kell ahhoz, hogy az első tűzkeresztségen átessen az ember. A „könnyűséget” azzal érzékeltettem, hogy a hasonló ragozási alakokra építettem: kilenc olyan nyelvtani csoportra, amelyben személyes névmási eredetű ragok vannak. Kihasználtam azokat a lehetőségeket is, amelyek a két nyelvben feltűnően hasonlítanak. Például az olasz jelen idő és a folyamatos múlt ragozott alakjai a „beszél” ige esetében a következőképpen hangzanak jelen időben: parlo, parli, parla, parliamo, parlate, parlano; folyamatos múltban pedig így: parlavo, parlavi, parlava, parlavamo, parlavate, parlavano. Tanítási szempontból célszerű a mi „t” múltidő-jelünket kapcsolatba hozni az olasz „v”- vel: beszélem, beszéled, beszéli, beszéljük, beszélitek, beszélik. A „t” jel után: beszéltem, beszélted, beszélte, beszéltük, beszéltétek, beszélték. Az olaszban csak egy hang marad ki a jelen idejű ragokból (az „i” a többes szám első személyében, a magyarban több az eltérés). Ezt a módszert azért tartom eredményesnek, főképpen nyelvtanítás elején (és később is), mert különben az idegenek könnyen eltévednek határozóragjaink rendkívül gazdag, paradicsomi tájain, bőséget, áldást ígérő esőerdejében. Ám a feltűnő egybecsengéseknek bátorító hatásuk van: mondtam volna, mondtad volna…(idegen nyelvek tanulása közben, sok esetben bonyolult alakokkal találkozunk); beszélni fogom, beszélni fogod…; beszéljem, beszéljed…; beszélném, beszélnéd…; tőlem, tőled… (utánam, utánad); beszélnem, beszélned…; házam, házad…
A magyar nyelv hallatlan tömörségét a birtokviszonyok kifejezése is jelesül igazolja. A „házat”, „házát” alakok „a”, „á” szembenállása oly ritka jelenség, hogy ennél tömörebbet nehéz találni. Nagyon jól ismert tény, hogy a magyar szórend szabad. Ezt nem vitatom, de éppen a „kis nyelvtani egységek” kapcsolata, egyetlen szórendi csere is lehet igaz vagy hamis állítás alapja. Például: „Sátoraljaújhelyben beszélnek olaszul. Sátoraljaújhelyben olaszul beszélnek.”
Már Jókai Mór szóvá tette, hogy sokat árt a nyelvének a magyar ember azzal, hogy a nyelvünket tanuló idegen beszédén szeret nevetni. Pedig az anyanyelvet beszélők is követnek el több-kevesebb hibát. Megfigyeltem, hogy ezek más minőségűek, mint azok, amelyeket az idegenek követnek el. Budapesti élményeit adta elő egyszer egy magyarul kiválóan beszélő olasz hungarológus. „Épp az erkélyben voltam, amikor megjelentek a szovjet tankok” – így idézte fel a korántsem izgalommentes történetet. Az olaszos látás mellett megjelent előttem a kép: minden bizonnyal lehúzódott, és onnan figyelte a fejleményeket, tehát joggal érezte azt, hogy „benne van az erkélyben”, mi viszont ezt sohasem mondjuk így, és az is könnyen megérzi, aki különben szemrebbenés nélkül követ el nyelvi hibákat, de azok merőben mások, mint azok, amelyek olykor az idegenek ajkára kerülnek.
Az igazság kedvéért hozzá kell tennem azt, hogy olykor épp az idegenek érzik határozottabban, fokozottabban nyelvünk költői erejét. Egy magyarul tudó kínai egyszer hazája egyik igen szép természeti csodájáról beszélt, annak derűjéről, nyugalmáról, boldogító csendjéről. Oly légkört teremtett, hogy a város zsivaja, zűrzavara valóban nem hiányzott az embernek, és hirtelen megjegyezte, hogy ott, azon a szép tájon nem érzi az ember, hogy áskálódnak ellene. Ennek a legutóbbi igének, az adott szövegkörnyezetben olyan hatása volt, hogy sohasem felejtem el. Szinte éreztem, hogy a kínai az „ás” szó jelentését is átélte ekkor. Szinte jelen volt a veremásás ténye, hangulata – csapda, kelepce a másik ember számára. Egy több nyelvet ismerő angol a legvidámabb szónak a „röhög” igénket tartotta. Ő a hangzásban érezte meg a féktelen örömet, azt a szabad, de nem bűnös „gátlástalanságot”, felszabadult érzést, melyet sok ember nem akar mások elé tárni. Ezért nem vesszük szívesen, ha valaki azt kérdezi tőlünk: „Mit röhögsz már megint?”, hiszen a túl őszinte érzelemnyilvánítással kiszolgáltatottak is leszünk. Ezt a nem kívánt körülményt, hátteret az angol nem ismerte. Ő csupán a szó igazi derűjét fogta fel.   
Amennyire nehéz idegeneknek az alanyi és tárgyas igeragozásunk megközelítése, annyira szép és érdekes kaland ennek a szemléletnek a megsejtetése. Hiszen a legtöbb nyelven csak a „szeretek” (amo) alak megfelelője van. Az „őt” vagy az „azt” esetében névmással kell jelölni. (Látod a könyvet? Vedi il libro? Látom. Lo vedo.) A „szeretlek” (ti amo) alak a lehető legritkább a nyelvek világában. A birtokos jelző ragjának az elhagyása is árnyalja nyelvünket, szintén a tömörség remek példája. „Pistának a háza szép” mondatban a „ház”-on van a hangsúly. (A háza szép, a kertje nem.) A „Pista háza szép” mondatban a tulajdonost emelem ki, és nem a tulajdont.
Amikor először hallottam, hogy a „ház én” alakból jött létre a „házam” és a „lát én” –ből a „látom”, igen nagy kétely élt bennem. Állítani sok mindent lehet, de hol a bizonyíték? A perzsa nyelv tanulásakor találtam meg. Ugyanis perzsául a „dzsib” „zseb”, a „mán” „én”, tehát „dzsib-e-mán” jelentése „zsebem”, de emellett létezik „dzsib-ám”, és ez is ugyanazt fejezi ki, tehát ami nálunk különböző időben létezett, az a perzsában békésen megvan ma is egymás mellett. Továbbá „dzsib-át” „zsebed”, „dzsib-ás” „zsebe”. Ehhez is társulhat újabb rag: „dzsib-ás-rá” „zsebét”. Nálunk ez a jelenség rémületet keltett bizonyos nyelvészekben, és jó harminc évvel ezelőtt személyes névmási eredetű birtokos személyragjainkat jellé léptették elő vagy hátra, mindenféleképpen megzavarva egy nagyon is tiszta rendet. Saját bőrömön tapasztaltam, hogy ez milyen káros jelenség volt a tanítás számára. „Rag nem kapcsolódhat raghoz” – zengett a nehezen megemészthető tétel, axióma, és kivételes eset lett a „tőlem”, „tőled” típus. Az araboknak egyéb bajuk is volt, ezért nem bonyolódtak bele ebbe a kérdésbe. Nyelvükön a –tól, -től „min”, így például a „tőled” „minká” vagy „minki” – hasonló elv alapján, mint a mi nyelvünkön.  
A „zseb” szót a törökök „dzseb”-nek mondják. „dzsebim” (zsebem), „dzsebimi” (zsebemet). A nyelvekben a hasonló jelenségek ugyanúgy érdekesek, mint a feltűnő eltérések. Ha a perzsa főnév mellett jelző van, akkor a mi logikánktól nagyon eltérő jelenséggel állunk szemben. A „dászt” (kéz) „kucsek” (kicsi) és „szefid” (fehér) szavakkal lehet kifejezni a következő szerkezetet: „dászt-e kucsek-e szefid-át = „kicsi fehér kezed”. Ebben az a különös, hogy a ragot nem a főnév kapja meg, hanem az utolsó melléknév (tehát szó szerint a következőképpen mondják: kéz kicsi fehéred).
A perzsa főneveknek ugyanúgy nincs nemük, mint a magyar társaiknak. Volt, aki ezt nem vette figyelembe, és azt állította, hogy Kőrösi Csoma Sándor tévedett, amikor nyelvünket kapcsolatba akarta hozni az indoeurópai nyelvekkel…
Vég nélkül lehetne sorolni a furcsa, érdekes és tanulságos példákat. Rejtélyes jelenség az, hogy az „Indul a görög aludni” mintájára sok-sok hasonló mondatot lehet alkotni (Kis Ék Ákos soká késik), idegen nyelveken ez nagyon ritka. Olaszul ily különlegesség: „(E) Roma é amor(e)” (Róma szerelem) Perzsául: „Mán-ám” (én vagyok).
Minden nyelvészeti iskola, elmélet fénypásztát lövell a nyelvre, és van, ami homályban marad. Ismeretük, szeretetük, tiszteletük mellett ezért tekintem én egyedüli élménynek azt, ha minél több nyelvcsaládhoz tartozó nyelvet tanul meg az ember, mert így a látása teljesen egyedüli módon gazdagodik, mélyül el. A nyelvészetben nincs királyi út. Egyszerűen azért nincs, mert a nyelv végső soron az emberi agynak olyan titkait is őrzi, amelyet még nem ismerünk. Ha mindent tudnánk, akkor az emberi tehetség titka is megvilágosodna előttünk. Rastul Gamzatov avar költő, író szerint ez annyira lehetetlen, hogy hamarabb fogjuk megismerni az összes csillagot, mint ezt a legnagyobb emberi rejtélyt. Márpedig kvintillió csillag van, és az állítólagos ősrobbanás óta annyi idő telt el, hogy ha a „nagy számlálás” már akkor elkezdődhetett volna, akkor másodpercenként kétbillió csillagot kellett volna megszámolni, hogy a „nagy vállalkozás” mostanra véget érjen. Ebből következik, hogy a nyelvtudomány előtt még nagyon sok új, különös meglepetés van, teljesen „lezárt” tudománynak végképp nem lehet tekinteni, mint ahogy egyetlen tudományág sem az.
A nyelvcsaládok alakulását, fejlődését kutatva, eljut az ember egy olyan távoli „pontra”, ahonnan visszafelé haladva, minden biztos nyomra vezető jel az idő homályába vész. A művelődések találkozása nem újkori felfedezés. Azok a népek, amelyek jobban megőrizték a hagyományt, épp az adott helyzetük miatt lehetnek közelebb egymáshoz, árulhatnak el hasonló vonásokat, még akkor is, ha igazi rokoni kapcsolatban nem álltak, de a szellemiségük, gondolkodásuk volt hasonló. A véletlenek egy bizonyos határon túl gyanúsakká válnak. Ésszerűbb a rokoni kapcsolatot elfogadni, mint a véletlenek szinte vég nélküli halmazában hinni. Ez a zenei szerkezetekre is igaz. Bartók Béla és Adnan Saygun ezért beszélt közös (rokon) magyar-török ősi dallamokról. A szavak esetében én ezt szintén természetesnek tartom. Tolmácsolásaim során, ha olyan mondatokat mondtam a törököknek magyarul, amelyeket a törökök megértettek (például: „Kapumban söpörtem” = „Kapimda szüpürdüm” (süpürdüm); vagy a nyelvtársaim ezt hallották: „Dzsebimde” (Cebimde) elma var = Zsebemben alma van), akkor magyar részről, engem meglepő módon a hódoltsági időkre emlékeztettek, és alig-alig akarták elhinni, hogy a közös szavaink nagyobbik része honfoglalás előtti kapcsolatainkat őrzi. A (te) vagy esetében a finnugor „ol” tövet szokás emlegetni. Az egyik török létigének a töve szintén „ol”. Hivatalosan ezt véletlennek kell tekinteni, csak azt nem tudom, miért. Tudom, sokan a finnugor rokonság ellen vannak. Most engem is ez a gyanú lenghet körül. Pedig épp az érdekében fejtem ki röviden ezeket a dolgokat. Azt a hő óhajomat mondom el erről a nagyon gazdag és sok-sok értéket felmutató iskoláról, hogy ne zárja magát kínai nagyfal mögé, mert az minket senkitől sem véd meg. Könnyű a véletlenre hivatkozni, de egy határon túl veszélyessé válhat, mert az olasz, a perzsa és az orosz nyelv esetében valóban csakis bizonyos nyelvi elemek vizsgálatával lehet rokonságról beszélni. A török és a magyar nyelvből jó fülű ember számára sokkal több kihallatszik. Mindez, persze, véletlen is „lehet”, de miért ez a makacsság?
Ugyanezzel a makacssággal találkozunk a „párhuzamos hangfejlődési tendenciák” esetében is. Ha ez megvan, akkor lehet rokonságról beszélni, ha nincs ott, akkor nekem se atyám, se anyám – a legtávolabbi ősök között sem létezhet (ne atam, ne anam – mondja a török). Hangátvétel lehetetlen, de szóátvétel annál inkább sőt, nyelvátvétel is, hiszen a bolgárok ősei eredetileg török nyelvet beszéltek, aránylag rövid idő alatt szláv nyelvet vettek át. Érdekes, hogy így „tömkelegével” jöhet a hangok hadserege, de külön-külön nem. Pedig a csecsemők számára egyetlen emberi hang sem idegen. A ráhangolódás az anyanyelvre egy későbbi fejlődési korban következik be. A sok hang emléke oly sokáig megmarad, hogy egy milánói családban épp egy ötéves kisfiú tudta a legtökéletesebben utánam mondani a „jó” Szatmár megyei változatát.
A „száz” és az „ezer” szavunk (több társával együtt) a perzsa kapcsolataink emlékét őrzi. Az viszont „csak” véletlennek számít, hogy a nyelvek világában olyannyira ritka ajakkerekítéses „a” megvan a perzsa nyelvben. Ugyanakkor vannak olyan olasz nyelvészek, akik azt hirdetik, hogy a firenzei nyelvjárás hehezetessége etruszk eredetre megy vissza. A fenti elv alapján ez is lehetetlen. Szegény etruszkok! Nyelvük egy hang erejéig sem maradhatott életben? Vagy inkább igaz az, hogy ahány ház, annyi szokás, illetve ahány iskola, annyi szabály?
A fenti ellentmondásokkal senkit sem akarok elidegeníteni tárgyunktól, hiszen nagyon sok mindenre igaz, hogy se nem fehér, se nem fekete. Sok mindent épp az ellentmondások tesznek érdekessé és izgalmassá, hiszen ezek feloldásával juthat el az ember egy nagyobb egységbe: közelebb, közelebb az igazsághoz.
Az viszont tény, hogy az ellentmondások, ellentétek kiélezése helyett sokkal jobb a nyelv valóságában, egyedüli költői szépségében minél inkább elmerülni, mert az igazi időtlenséget, a létezés önfeledt, édeni örömét így élhetjük át. Kikapcsolódásként inkább megkérdezem, van-e magyar ember, aki a „sajtfog” szót használta, ismeri. Számítógép felel-e erre? Bizony mondom, az ember ajkát hagyhatja el új szó úgy, hogy sohasem tudja meg, hogy az egyedüli volt. Közössége sem jegyezte meg, tehát ez a pillanatnyi nyelvi villanás, elszállt, mint a boldogság kék madara. Bárki mondhatja, hogy egy komolynak szánt, hitünk, meggyőződésünk szerint annak induló beszélgetés közben miért találok ki szamárságokat. Nem szamárság az, bizony, mert komoly szótárból tanultam (Şefket Rado: Büyük türk sözlügü). Abban virágzik ez a szó: Peynir dişi = ihtiyarlarin seksen, doksan yaş?nda c?kard?klar? diş (Olyan fog, amelyik öregeknek nyolcvan-, kilencvenéves korukban nő ki.) Lám, az örök ifjúság reménye, avagy ténye.  
Érdemes még egy pillanatra „belefogódzni” az iménti szavunkba. Egyértelmű az, hogy szemlélet eredménye a „süt dişi” (tejfog), „süt” = „tej”. A bölcsességfog pedig törökül „észfog”, akιl = ész”. A török nyelvű magyarázat szerint az ember 18-20 éves kora táján nő ki. Eltolódás, persze mindenütt lehet.
Érdekességként jegyzem meg, hogy ez a szótár a hódoltsági időben átvett magyar szavakat is feltünteti (eredetük szerint). Természetesen ott szerepel a „kocsi” (koçu), a „hintó”, (hinto), ebből képezték a „hintós” (hintocu) szót, vagyis a hintó kocsisát. A „város” (varoş) szavunk „külváros” értelemben szerepel. Ennek talán az az oka, hogy a törökök a mezővárosainkat külvárosi jellegűeknek tekinthették. Az átvételben annak az emléke is jelen van, hogy nem a „várus” változatot vették át, pedig azt is halhatták, de Mátyás király ideje óta inkább a mai alak terjedt el, tehát természetes, hogy a törökök is ezzel találkoztak.              
Sokan panaszkodnak, hogy ifjaink mennyire nem értik nyelvtanunkat. Engem inkább az lep meg, hogy a bennük élő nyelvünk fel-felsejlő törvényszerűségei mily sok összefüggés felismerésére teszik képessé őket, ha kellő óvatossággal irányítjuk a gondolkodásukat. Arany János nyelvünk ősi jellegéről zavartalanul beszélt Nagykörösön. Itt a rokonság kérdéséről azért nem beszélek bővebben, mert nyelvünket, mint magában való csodálatos jelenséget szemlélem. Úgy, ahogy az külön életében a legszebb, legnagyobb emberi kiteljesedéseknek is a hordozója, alapja lehetett és lehet. Másoktól nem vitatom el kincseiket, értékeiket, de épp ezeknek a látásával örülhetünk a mi egyedüli és másutt nem létező drágagyöngyünknek – ritka, sok esetben egyedüli elemeinek. Így győződhetünk meg arról, hogy aki ellene vét, az egész emberiség ellen követ el bűnt.

7. „Nagyon fáj! nem megy!” – írta Arany János Juliska emlékezete című versének kéziratára. Mert olykor a nyelv is kudarcot vall, van, hogy a szavak nem alkalmasak a fájdalom, az öröm vagy más érzelem kifejezésére, hogy a „fizikai nyelv” helyett a lélek nyelve szól: a cselekedet. Időnként a megszólalás, a nyelv helyébe a csönd lép. Nemrég megjelent kétnyelvű (magyar és olasz) verseskötetének a címe: A csönd. Milyen szerepe, küldetése lehet a csöndnek, a hallgatásnak az irodalomban és a mindennapokban? Valóban vannak pillanatok, alkalmak, amikor a nyelv mint eszköz nem használható?

Van olyan fájdalom, amelyet az ember nem tud elviselni. Nagymajtényban élt olyan édesanya, akinek öt fia halt meg az első világháborúban. Ez az anya megőrült, így élt tovább az elviselhetetlen tragédia után. Arany János számára kizökkent az idő Juliska halálával. Elméje ép maradt, de Juliska számára lírai rekviemet nem írhatott, mert a szenvedés-örvényből vele kapcsolatban mindig a mélyben vergődött. Onnan tekintett fel a hit tündöklő fényeire:
„Egy volt közös, szent vigaszunk:
A LÉLEK ÉL: találkozunk!”
(Juliska sírkövére)

A drága gyermek emléke vissza-visszatér a „Toldi szerelmé”-ben. Piroska így lesz „virágos fa” – tehát termő ékes ág, de a költő életének egy részét, boldogságának, derűjének az alapját – földi keretek között eltemette. Fájdalma olyan szoboralakra hasonlít, amelyen az arcot nem láthatjuk, mert a kínok poklában élő ember saját kezével takarja el azt.
Paolo Santarcangeli „Pokolra kell annak menni” című könyvében a műalkotás létrehozásának a titkát kutatja. Szerinte a művész a lélek legnagyobb mélységeibe ereszkedik le, amit ott meglát, rendezi, művészi megvalósulássá teszi – alkot. Van, aki oly megrázó dolgokat él át, hogy nem tud abból a lelki mélységből visszajönni, mű nem születhet. A művész lelke megsérülhet, de betegsége nem azonos az elme- és idegbetegekével. Épp a más jellegű út teszi mássá. Lombrosónak ezért nem volt igaza. Santarcangeli Lenau vallomására is hivatkozik. A nagy német költő valóban érezte, hogy nem lett volna szabad annyi nehéz és tragikus jelenséggel szembenéznie.
A fentiek alapján világosan láthatjuk, hogy nem egy alkotónk magára vette népünknek és az emberiségnek a keresztjét, szenvedését. Művészi megvalósulásuk így válik feltámadási történetté. Megmaradásunknak ez is az egyik alapja, hiszen ha ez csakis politikai, katonai, gazdasági hatalomtól függene, akkor már régen nem léteznénk.
Dante túlvilági útja során a bűnt, a rosszat elítéli; a jónak, a szellemi tiszta értékeknek örül, de haladásának iránya folyton spirálszerű, mert az emberi lélek sem a gyors zuhanást, sem a váratlan magasba emelkedést nem tudja egykönnyen elviselni. Bármelyik hirtelen változás megárthat.
Diákkoromban az egyik tanárom fia váratlanul meghalt külföldön. Az igazgatónkkal közölték a hírt. Az nem mozdult el a szerencsétlen apa mellől. Beszélgetett vele. Hazakísérte. Ekkor a tanárom kérte a felettesét, hogy mondjon el neki mindent, mert lelkileg már a legrosszabbra is felkészült…
Az apa nem tehetett mást. Ezt mondta. Jóllehet, tudta azt, hogy van, amire sohasem készülhetünk fel. Legalább a villámcsapás erejét csökkentheti az ember.
A művész kereshet vigaszt. Vörösmarty tiszta lelkével úgy tekintett az esetleges nemzethalálunkra, hogy hitt az emberi jóban, és úgy képzelte el, hogy az emberek millióinak a szemében (majd) gyászkönny ül. Attól valóban megőrülhetett volna, ha tudja, hogy mily pokoli vitustánc, gúny, hazugság- és rágalomözön kíséri majd nagyobbik részünk kivégzését. Ha ezt tudja, minden bizonnyal kiesett volna a toll a kezéből. A trianoni diktátum és a párizsi „béke”…Fábry Zoltán szerint az utóbbi félelmes eufóriáját az iszonyú cselekedet haszonélvezői is nehezen viselték. Nem csak örültek, hanem ösztönösen sejtették, hogy valami nincs rendben, ezért vedelték korábban sohasem tapasztalt módon a pálinkát. Az orgiába még a gyermekeket is bevonták.
Mindezek után jó kihajolni az idő szennyes özönvizéből. Jó a csöndszüremlést hallani, hiszen satuba fogott nemzeti létünk még inkább arra sarkall, hogy mentsük meg kincseinket, igazi értékeinket, a szellemieket, mert minden másból alig-alig maradt valami.
A csönd-madárka című versemet a lányomnak írtam. Sok-sok évvel később szinte földbe gyökerezett a lábam, amikor megláttam Ma Lin „A fenyők között hallgatva a szelet” című képét. A kínai festő 1246-ban alkotta meg művét. Az ihlet, a hangulat búvópatakszerűen tört elő, és tűnődhettem azon, hogy a csönd már a múltban is mily lényeges volt az emberek számára.
Saját költeményemet ezzel nem minősítem, csak arról beszélek, hogy a csönd és az ihlet édestestvérek. Hosszú-hosszú évek óta fáj a lelkem azok miatt, akiket végzetük odasodort, hogy már nem tudják megmenteni nyelvüket. 1978-ban VI. Pál pápa halálakor Rómában voltam. A különféle hírek áradása lesújtott. Épp akkor volt sokak számára nagy csemege a szédelgő Onassis lány nagy esküvője. Egy szovjet tengerész „habarodott bele”. Azt is suttogták, hogy a hős szerelmes áltengerész, a szovjet titkos szolgálat ügynöke. A csinnadrattát ez nem zavarta. Gyász az egyik oldalon, üresjárat a másikon – oly szinten, hogy Rómában már azt is rebesgették, hogy a különös házasság folytatása gyors válás lesz. Az egész felfújt léggömb oly gusztustalan volt, hogy azóta sem „ellenőriztem” az akkor hallott, olvasott adatokat, de arra gondoltam, hogy az ilyen dísz-hajómenetek helyett az egész emberiség tagjai legalább egy percre tisztelettel megállhatnának, és a haldokló vagy éppen akkoriban kihalt nyelvekre emlékezhetnének.
Jóval később szabad verset írtam erről a tragédiáról. Vidékünk téli pompája szülte meg bennem azt a gondolatot, hogy magyar és olasz nyelvű verseimet jelentessem meg egy kötetben. Elkezdtem rendezni, összegyűjteni az új kötetbe illő, oda kívánkozó verseimet. Az egyedül maradt indiánról szóló, imént említett versem szerencsére elveszett. Ekkorra ugyanis teljesen új formában született meg bennem: gondolkodás nélkül a dantei megoldás tolult a tollamra. Nem valamilyen rangosítás miatt, hanem egyszerűen azért, mert felfogtam, hogy erről az iszonyatról nem lehet és nem szabad másképp beszélni. Az indián házaspár gyermeket vár. Csak ők ketten beszélik áldott nyelvüket. Az anya meghal szülés közben. A gyermek életben marad, de az adott nép számára minden létkötelék szétszakadt (logika szerint már korábban is, de a logika olykor hadilábon áll a legszentebb érzéssel: a szeretettel). Az apa azt éli meg, hogy ez nem lehet igaz. Az anya arcát a gyermek csak úgy láthatja meg, ha megtanítja neki ősi nyelvét. Ezt az apa megfogadja.
„A csönd – Il silenzio” című kötetemben negyven költeményem szerepel két nyelven. A szívben megszülető, de soha ki nem mondott hangokat is szeretném valamelyest megsejtetni az olvasóval. Csönd-verssel kezdődik és hasonlóval zárul. Adott helyzetemben bő elemzést eleve nem mondhatok, hiszen amit a szerző művéből kihagy, azt szerintem később kockázatos „belemagyaráznia”. Vallani, természetesen, szabad munkájáról. Épp a csend kapcsán él bennem az igazi nagy öröm, hogy két – szerkezeti elemek, szókincs terén – nagyon eltérő nyelven szólalhattam meg, és a visszajelzések alapján annyit elárulhatok, hogy az olasz változat is eredetiként hat. Ezzel nagyon fontos küldetésemet teljesítettem, hiszen mindig is hittem abban, hogy nyelvünkben megvannak azok a zenei és egyéb költői lehetőségek, amelyeket oly sokan csodálnak meg az olaszban.         

8. Ön többszörösen is kötődik Kazinczy Ferenchez. Helyileg, hiszen hatvan éve Sátoraljaújhelyen van az otthona. Tudományosan, mert főiskolai tanárként, az irodalomtörténet tudósaként kiválóan ismeri és érti Kazinczy életművét. És érzelmileg, elég, ha az megemlítjük, hogy 2009-ben, a Kazinczy-évben Ön Kazinczy küldetése címmel kétnyelvű (magyar és olasz) eposzt jelentetett meg a széphalmi mesterről. Kérem, hogy útravalóul, A Magyar Nyelv Múzeuma honlapja olvasóinak mondja el hitvallását Kazinczy küldetéséről, jelentőségéről, ránk hagyott örökségéről.

Gyakran kérdeztem meg a tanítványaimtól, hogy tudnak-e arról, hogyan ünnepelték meg Kazinczy Ferenc kilencvenedik születésnapját. Mit kapott volna ő, ha történetesen megéli, eléri azt a szép és magas életkort. A századik születésnap jut a mai fiatalok eszébe. A kilencvenedik rejtély.
Rejtély bizony és iszonyat, mert ha a mester akkor is élt volna - itt, széphalmi otthonában, esetleg épp ezen a jeles napon kapta volna meg az értesítést: két nappal korábban végezték ki szeretett gyermekét. Kazinczy Lajos a gyilkos golyók felsüvítése előtt öt nappal töltötte be huszonkilencedik életévét. Hogyan „ünnepelt” az aradi börtönben? Sólyomszárnyon szállt az idő, és ő már a vértanúságra készült. Október hatodikának a halál-kövülete vette körül. Tudta, hogy nincs irgalom. Tudta, hogy a fegyverek hamarosan a szívére néznek, és ebben a szívben egyetlen vágy élt, mégpedig az, hogy végső pillanatban legyen ereje elmondani legforróbb, legáldásosabb imáját, fohászát: „Isten, ne hagyd el szerencsétlen hazámat!”
Olyan mártírológia áll előttünk, amelyet az igazságtalan győztesek, a hamisan szerzett jólét haszonélvezői sohasem fognak megérteni. Szólhatunk hozzájuk angyalok nyelvén is. Ők süketek maradnak. Hűségesek sátáni önmagukhoz. Miért írtam én akkor minderről eposzt, ráadásul magyarul és olaszul is?
Egyszerűen azért, ami velünk történt. Vannak események, amelyek kitörülhetetlen nyomot hagynak az emberi lélekben. Vannak sebek, amelyek egyre égetőbben fájnak. Egyre nagyobb kín az a közöny, az a sok hamis és hazug hang, amely legnagyobbjainkat körülveszi. Az ember egy idő után egyre inkább azt érzi, hogy nem hallgathat, mert ezzel a hazugságot, az igazságtalanságot fogadja el. Kazinczy megítélése körüli zűrzavar a nemzeti tudat gyengülését, de még inkább előre megfontolt szándékkal elkövetett gyengítését mutatja. Beleillik abba a „rendbe”, amely ellen csakis tiltakozni lehet. Ennek a része az is, hogy most egy intézményes, kánonos csontbrigád Sütő András életművét szeretné kiiktatni a magyar irodalomból.
A reánk zúdult halál-éjszakát a remény fényeivel kell felderíteni. Az imént a közönynek, a gyűlöletnek, a rossz szándéknak a jéghegyéről beszéltem. A pusztába kiáltott szó keserve tört fel belőlem, de akiben hit és küldetéstudat létezik, lobog, az tisztában van azzal, hogy az éremnek másik oldala is van: léteznek még tisztességes, jövőt kívánó emberek is. Hozzájuk kell szólni soha el nem múló bizalommal!
Kazinczy Ferenc magyar Laokoon volt. Sorsa végkifejletében, a család iszonyú szenvedéstörténetében Dante Ugolino nevű szereplőjére is hasonlít. Ami a magyar és az olasz családdal történt, azt a következő szavak fejezik ki a legtökéletesebben:
„Kő vagy, ha nem sír benned is a lélek
elgondolván, ez mily érzésre keltett;
ki itt sem könnyez, mit könnyezne még meg.”
(Babits Mihály fordítása)

Petőfi Sándor vátesz volt. Jövendölései beteljesedtek. Kazinczy kapcsán is sejtette-e a jövőt. Tudta-e, hogy az apai küldetésnek ilyen folytatása lesz? Ez titok, és tudtommal ezen senki sem tűnődött. Ha megtette is, nem szólt róla.
Petőfi Sándor 1847. július 10-én érkezett Újhelybe. Kazinczy Gábor vendége volt. Széphalmi emlékeit egy költeménye, gyönyörű és megrázó prózai sorai őrzik. Most csak egy mondatát idézem: „Kötelessége volna minden emelkedett lelkű magyarnak életében legalább egyszer odazarándokolnia, mint a mohamedánnak Mekkába.” A látott, a tapasztalt, a megélt bajok ellenére ez a kijelölés, meghatározás egyszerűen döbbenetes. Petőfi ugyanis nem dicsérgetett felelőtlenül senkit. Egyetlen elődje vagy kortársa kapcsán a magyar irodalomnak ilyen szent helyéről nem beszélt. Lángész volt, hérosz: Kazinczy küldetését látta meg, és örökre kijelölt egy olyan kultikus helyet vele kapcsolatban, melyet az idők viharai nem söpörhetnek el, nem pusztíthatnak el, mert azt a legmagasabb erkölcs, a legnagyobb minőség védi. Mennyire illő és üdvös volt, hogy Pásztor Emil ezen a szent helyen álmodta meg, képzelte el a Magyar Nyelv Múzeumát. Ezt az egyedüli intézményt nyelvünk szépsége, ereje élteti, az a csodálatos áramlás, amely az idő legtitokzatosabb mélyéről juttatja fel hozzánk a magyar lélek aranyát; térbeli helyét Kazinczy Ferenc kivételes nagysága, áldásos, önfeláldozó tevékenysége határozta meg, de meggyőződésem szerint legfőbb szellemi patrónusa Petőfi Sándor.
Olyan erő van itt jelen, amely minden gondunkban, bajunkban éltető forrásként tör elő. A görögök a világ köldökéről beszéltek, és úgy érezték, hogy az Delfíben jelen volt. A kereszténységnek ilyen erejét hirdeti Assisi és több más megszentelt hely. Kazinczy munkája, Petőfi áldása révén ilyen szent hely nekünk Széphalom: nyelv és irodalom úgy van itt jelen, hogy a teljességet érezzük. Az idők végezetéig lobogó erőt, hitet, reményt és azt a határtalan szeretetet, amely minden csonkaságtól megmenti lelkünket.
Petőfi Kazinczy teljességét látta meg. Nem akadt el a részletekben. Idézett mondatában „emelkedett lelkű” magyarokról beszél. Az ő példaképük, létüknek ihlető forrása Kazinczy Ferenc. Épp ilyen szemlélet alapján a „fentebb stíl” nem zavarta meg nagy tiszteletét. Őbenne még megvolt a tisztánlátás képessége: a bolhát nem nézte elefántnak. Lám, a zsarnokságnak, a diktátoroknak a fő ellensége Kazinczyban a leglényegesebbet fedezte fel: azt a rendkívüli személyt, aki végtelenül (hasonlíthatatlanul) sokat adott nemzetének. 

 

Magyar Irodalmi Lap

 

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap