A szerelem háborúja

Felber Zsolt, v, 02/14/2016 - 00:20

Mindent elvitt a háború! Keserves napokat, heteket, sőt éveket éltem meg. A trianoni békegyalázat évében születtem, a megcsonkított határon innen, magyarként. Egy határ melletti kis faluban éltem szüleimmel, testvéreimmel. A második világégés is eljött, illetve azt is mondják, csak húsz év fegyverszünet volt, s újra dörögtek a fegyverek.

 

Hamarosan megkaptam én is a behívót, így már részt vehettem felvidéki testvéreink felszabadításában, Szerdahelytől Kassáig. Könny szökött a szemünkbe, amint belovagoltunk a főterekre. Ennyi magyar lobogót, integető kezet, fényes szemet még sohasem láttam. Ezek az öröm pillanatai voltak. Persze, hogy elérzékenyül az ember. Fegyverrel a vállon haladtunk faluról városra, városról falura. Utunkat virágeső, mosoly és éljenzés kísérte. Ekkor még minden szép és jó volt.

 

Aztán a fegyver már nem csak a vállon lógott, használni is kellett. Vagy én, vagy az ellenség. Az életben maradási ösztön győzött. Lövészárkok, harcmezők, temetetlen holtak. Vajon mindenkit elgyászoltak? Én mindenesetre elmormoltam mindig egy imát. Sajnos gyakran kellett fohászkodnom. Végre szabadságos levelet kaptam és hazajutottam. A frontra még nem jutott el a hír: apám meghalt. Doberdónál kapott egy szilánkot, mostanra hatolt a szívéig a rontás. Két hete temették. Sírjára fehérrózsát vittem. Anyám, mintha éveket öregedetett volna. Arcán lövészároknyi ráncok telepedtek meg. Idősebb húgom, Marika lett a háztartás vezetője. Derék lány, pedig még tizenhat sincs. Nagyobbik öcsém, Jancsi tizenhét, várja a sas-behívót. Hiába beszélném le, szívében már katona. De hamarosan vége a háborúnak, és nem kell, hogy fegyvert fogjon. Pista és Erzsike nem is nagyon fogják még fel, mi történik. Gyorsan elpörög az a hét, indulnom kell vissza.

 

Az ezredem Debrecenben állomásozik, ide kell, hogy csatlakozzak. Vonaton teszem meg a nem túl hosszú utat. Kellemes perceket szerez nekem egy fiatal lány, akivel – édesanyja társaságában – utazom. Selymes szőke hajfürtjei és vadító zöld szemei szinte mágnesként vonzzák a tekintetem. Megtudom, hogy Katinkának hívják, és Váradon lakik. A gúnyhatáron túl. De csak ideig-óráig, mert hallani, hogy a németek visszaadják nekünk Erdélyt. Persze a románok erről hallani sem akarnak. Katinka óta én viszont egyre jobban szeretném. Azok a varázslatos szemek! Beleégették magukat a szívembe. Debrecenben leszállok. Még egy mély merülés abban a csodálatos zöld tengerben, ami oly tisztán tükröződik vissza, mint a Hold arca a sima vízfelületen. Valami izgalmas érzés furakodik a bordáim alá. Szinte feldobódva érek az ezredemhez. Meg is kérdezi az őr, hogy ismerek-e valakit a seregből, mert olyan falfehér vagyok, mintha újonc lennék. Biztosítom róla, hogy volt már szorosabb kapcsolatom fegyverrel, semmi gond. A körletben nehezen jő álom a szememre, Katinka csodás mosolya alig enged aludni.

 

Egy-két napot töltünk itt, bevárunk még egy hadtestet és indulunk is. Erdélyért. Katinkáért. Kicsit átszervezik az ezredünket, káplárrá léptetnek elő. Lovat is kapok hozzá. Egy erős, megbízható hucult. Örömmel fogadom. Úgy festek rajta, mint egy igazi huszár. Megkapjuk a parancsot, előre a Keleti Kárpátok gerincéig! Egyenesen Bécsből jött a jó hír. NAGYVÁRAD! Ismeretlenül is csodás. Katinka lába nyomát őrzi minden kő, arcát minden kirakat, hangját a kergetőző szél. Seregünk élén a kormányzónk lovagol, mögötte a századosunk és két hadnagy, alig lemaradva, kíváncsi szemekkel ügetek én. Hatalmas tömeg, rengeteg fiatal lány, asszony. Vajon megpillantom-e az én Katinkámat?

 

A díszkapun áthaladva ünneplő sokaság vár minket, a felszabadítókat, a béke hírnökeit. Az ősi város virágszőnyeget terített elénk. Ahogy beljebb és beljebb érünk, a patkódobogás ütemét, hangját túlharsogja szívem kalapálása. Szinte a fülemben lüktet. Megállunk, a város polgármestere lép oda Kormányzónkhoz. A megilletődöttségtől alig fakad fel belőle a szó. Beszéde után a Himnusz hangjai harsannak föl a felszabaduló lelkekből. Az őszi szellő szárítgatja a szemekből előtörő könnyeket. Megható az az öröm, ami kisugárzik a boldog arcokból. Ekkor több virágcsokrot kezében fogó, népviseletbe öltözött fiatal lány jön elébünk. Ahogy sorban átnyújtják a bokrétákat vezetőinknek, egy nemzeti színű pártás lány kiválik közülük, s gyors léptekkel indul meg felém. Jaj, Istenem! Add, hogy Ő legyen! Add, hogy Katinka legyen az! Igen! Ő az, hát megérem? A levegő összesűrűsödik torkomban, s amint egy csókot nyom az orcámra, szinte meg is tántorodok. Még jó, hogy a lovam kantárját tartom, mert majdnem hanyatt vágódok. Az az édes csók olyan mélyen hatol bőrömbe, hogy sohasem felejtem el. Lassan kitisztul látásom, de Katinka már sehol sem látható. Azt hiszem, csak egy álom csupán, de arcomon érzem még az isteni ajkak okozta pírt.

 

Az ünnepély után megpihenhetünk e gyönyörű városban. Először is elfoglaljuk a régi magyar kaszárnyában a körleteinket. Fürdés után estebéd vár minket a laktanya ebédlőjében, és már mehetünk is ki. Első utam a borbélyhoz vezet, megigazíttatom bajuszomat, leberetválják kissé borostás államat, még is csak meg kell, valahogy jelenjek a városban. Miután végzünk, öles léptekkel vágok neki az utcáknak, hogy mielőbb találkozhassak Katinkával. Fél óra múlva a Szent László teret elhagyva a híd után a Bémer térre, Várad kávéházi negyedébe érek. Sorban bekukkantok a Royal, az EMKE, majd az Elite kávéházakba, már majdnem feladom a reményt, hogy nem találom meg a kedvest ebben a nagy öröm-forgatagban, mikor a Pannóniában egy kis asztalkánál, édesanyjával ülve észreveszem őket. Tétova mozdulatokat teszek feléjük, mikor ők is megpillantanak. Katinka szemei bíztató jeleket küldenek felém, míg édesanyja visszafogottan biccent csak, de gyors mozdulattal int is, hogy üljek le asztalukhoz. Illedelmesen köszöntöm őket, majd a társalgás is mellőz minden bizalmaskodást. Bár szemeimet alig bírom levenni Katinka édes arcáról. Együtt jövünk ki a kávézóból. S egy cseppet sincs ellenükre, hogy hazakísérjem őket. Katinka édesanyja nem hagy kettesben minket, így csak néhány suttogó szót tudunk váltani. Nehéz a szakítás ez után a gyönyörűséges délutánt követően, de vár a századom, így mennem kell. Megegyezünk Katinka édesanyjával, hogy pár hónap múlva, mikor leszerelek, meglátogathatom őket. Szerelmes léptekkel távolodok el kapujuk alól, mintha valami mágus varázsolna a talpaimra rugókat.

 

Korán reggel kelünk és menetel tovább seregünk. Már nem annyira sima az út, mint Váradig, egyre több helyről támadnak lesből ránk a román partizánok. Kisebb veszteségeket szenved ezredünk, de megyünk tovább az ezeréves határokig. Háromszék megyében zárjuk az ősi föld visszafoglalását. Pár hónap múlva itt ér engem is a leszerelés öröme. Vonatra szállok, hogy birtokba vegyem civil életemet. Először haza készülök, hogy köszöntsem édesanyámat, s megöleljem testvéreimet is. Katinkáéknak pedig levelet írtam, hogy Karácsony előtt érkezem hozzájuk. Otthon csak szolid öröm fogad, mert Jancsi fivérem nemsokára bevonul, éppen megkapta behívóját. Édesanyám nagyon rossz bőrben van, még nem heverte ki tüdőgyulladását, apám halálát nem is említve. Marika húgom sürög-forog, mint egy kisangyal. Este halkan súgja, hogy szerelmes, itt a faluban a tejesember fiába. Lehet, hogy jövőre, az aratás után egybe is kelnek. Kérdezgetnek a háborúról, de nem merem elmondani a teljes igazságot, hogy hányan hullajtják értelmetlenül vérüket idegen érdekekért, hogy hányan térnek vissza nyomorékként ebbe a soha meg nem váltható világba. Inkább arról mesélek, hogy nem sokára meglátogathatom szívem választottját. Erre a hírre szinte táncra perdülnek húgaim, öcséim pedig keményen meglapogatják hátamat. Hát jól megerősödtek! Anyám szótlanul, lázasan fekszik. Arca elszürkült, hidegek végtagjai. Már nem sok tartja vissza lelkét. Még két napig él. Csendben megy apám után. Engem megvárt, még láthatott utoljára. Szép temetése volt.

 

Itt a faluszélen van egy kis földünk, elrendezzük a még visszamaradt gazdasági munkákat, mielőtt beköszönt a rosszidő. Jancsit, indulása előtt, még beavatom a gyilkos háború szörnyűségeibe. Aztán megy is a csapatához Erdélybe, egy másik falunk bélivel. Húgaink könnyes szemmel búcsúztatják. Még két hétig maradok, aztán én is utazok, vagyis inkább repülök a szerelem szárnyain. Újra Nagyváradon vagyok.

 

Váradon nem fogad senki, de nem is írtam meg érkeztem pontos idejét. Könnyen megtalálom Katinkáék házát. Ahogy zörgetek a kapun, fenn az ablakban Katinka szőke hajfonatai libbennek meg a függöny mögül. Eltűnik, majd Ő nyit ajtót nekem, s nem kis meglepetésemre a nyakamba borul. Ilyen szép fogadtatásra még álmaimban sem számítottam. Gyorsan abbahagyjuk az ölelkezést, mert hallatszik édesanyja lépte a lány háta mögött. Ő is mosollyal hív beljebb. Barátságos otthonukon meglátszik a szorgos női kezek munkája. Kicsit zavarban vagyok, úgy foglalok helyet a kanapén. Katinka mellém kuporodik le. Velünk szemben édesanyja az asztalnál ül, kíváncsi tekintettel figyeli minden szavamat. Sokáig beszélgetünk a múltról, a jelenről és a tervezgetett közeli jövőről. Vacsorára meghívom őket a Kossuth utcai étterembe, melyet szívesen vesznek. Visszatérünk hozzájuk, ahol felajánlanak egy kis szobát, ami még Katinka apjáé volt, amíg élt. Megszállnék a közeli Fekete Sas szállóban is, de nem tudom visszautasítani a kedves ajánlatot. Így hát ott töltöm náluk az éjszakát. Másnap Karácsony. A közösen feldíszített fenyő alá teszem apró ajándékaimat. Este a vacsora után megkérem édesanyjától Katinka kezét. Az én Karácsonyi ajándékom Katinka válasza lett. Boldogság fellegekben úszok, feledve a háború, a halál borzalmait. Pár napig tartózkodom ott, mert hazahív a kötelesség. Még megbeszéljük az esküvő időpontját, s már pattanok is fel a vonatra.

 

A jó hírt büszke szívvel közlöm családom megmaradt tagjaival. Némi öröm mutatkozik arcukon, de nem tudja felülírni az aggódást a háborúban harcoló Jancsiért. Csendben pakolom össze stafírungomat, hogy átköltözzem Váradra. Jancsiról még semmi hír sem érkezett, csak egy-egy távoli üzenet, hír fut be ezredéről. Valahol keleten harcolnak. Reméljük épségben hazatérnek. Gondosan összekészülődök, csak a legfontosabbakat viszem magammal. Az esküvőre, a nagy napra hívom őket szeretettel.

 

Távollétemben Katinkáék kihirdettették egybekelésünket a templomban. Az érkezésemet követően a szertartások és a lakodalom szervezése köti le minden időnket, energiánkat. Hamarosan eljön a szerelmünket megkoronázó nap is. Lágy tavaszi szél lengeti Katinka selyem-szőke haját. Zöld szemei úgy fénylenek, mint az Esthajnalcsillag az éjszakában. A városházi szertartás után a Szent László Plébániatemplomban köttetünk össze Isten színe előtt is. Megható látni a sok rokont, barátot, ismerőst és ismeretlent egyaránt, ahogy gratulálnak nekünk, megölelnek, megcsókolnak bennünket. Testvéreim örömkönnyekkel fogadnak minket. Olyan érzés, mintha a boldogság mezején szaladnánk, és minden a miénk: mindmegannyi hajladozó fűszál, illatos virág, kedves bokor, hűst adó fa, a kék égbolt, és a simogató napsugár is. A lakodalom is jól sikerül, mindenki kellemesen elfárad, és jól érzi magát. A mézeshetek gyorsan elillannak, Kolozsvárott járunk egy hétig, majd irány vissza Váradra. Katinkáékhoz költözök, most már hivatalosan is. Dolgos hétköznapok következnek, gazdálkodásba kezdek, miután sikerült egy kis földterülethez jutnom a városszélen. Óh, a kis falum csöndes élete után milyen zajos, gyors itt az élet. Lovakat veszek, hogy könnyítsem dolgomat a gazdaságban. Szállnak a hetek, hónapok. Katinka nyáron besegít nekem, hadd hozza meg gyümölcsét a zsíros, jó magyar föld.

 

Egy nap táviratot kézbesít a postás. Gyászkeretes telegram érkezik, rosszat sejtek. Jancsi. Hősi halottként veszett oda a déli végeken, valahol Bácskában. Ott takarták rá bajtársai a visszaszerzett anyaföldet. Ez az átkozott föld, hogy nem nyeli el ezt a kegyetlen világot! Meddig tart még ez a gyilkos háború? Mi vár még ránk? Katinkáék megdöbbennek a tragédián. Az esküvőn kedves, mókás fiúnak ismerték meg Jancsit. A hírrel hazautazom, otthon jelképesen eltemetjük, elsiratjuk Jancsit. Hogy egy kis örömünk is legyen, Marika bejelenti eljegyzését, a kézfogóra szeptember elején kerül sor. Pár nap múlva utazok vissza új családomhoz.

 

Tovább peregnek a boldog és dolgos hétköznapok. Boldogulunk a földdel, meg is hozza eredményét, szépen gyarapodunk. Túl az aratáson, ősszel most mi utazunk Katinkával falumba, nagyobbik húgom menyegzőjére. Az egész falu apraja-nagyja ott van, a vidámság elűzi a rossz gondolatokat is. Gyönyörű feleség lesz Marikából. Büszke lehetne reá anyánk és apánk. Másnap megyünk vissza.

 

Telik az idő. Szépen haladunk. Tartalékállományba osztanak be, rossz hírek jönnek a harcmezőkről. Második hadseregünk odaveszik a Don-kanyarban. Az Árpád-vonalat sem tudjuk tartani, folyamatos a hátrálás, a visszavonulás. A front egyre közelebb kerül hozzánk. Kelet felől mind többen húzódnak az ország belseje felé. Szekerek megrakodva, levert emberekkel a hátukon hajtanak keresztül városunkon, megfertőzve félelemmel a hátramaradókat. Szomorú látványt nyújtanak a síró gyerekek, megtört asszonyok és idősek.

 

Mindezek ellenére kitartunk, s nem sokára a világ legszebb ajándékát kapom: megtudom, hogy Katinka áldott állapotban van. Szemei, ha lehet, még izzóbb sugárral ragyognak, mint az esküvőnkön. Lázasan tervezgetjük az új jövevény helyét. Közösen készülünk a Karácsonyra kibővülő élet minden kívánságára. Vajon fiú lesz vagy talán kislány? Bátor és erős, mint én, vagy olyan gyönyörű, mint az anyja? Valami azt súgja, hogy fiúval áld meg a Jóisten, bár Katinka jobban hisz egy kis fürtös lánykában.

 

Egyre többen hagyják el Erdélyt és a Partiumot, nyugatra költözve. Környezetünkből is sokan kelnek útra, távoli családtagokhoz, ismerősökhöz készülve. Egy-két nap múlva már a város határában dörögnek a fegyverek. Katinka édesanyja nem akarja elhagyni Váradot, lánya kétségek közt őrlődik. Velem jönne, mivel én már mennék, de édesanyját sem hagyná egyedül. Maradok, újra fegyvert kell fognom, mert besoroztak. Határvadász zászlóaljban teljesítek szolgálatot, estére hazajutok, de napközben a védvonalat őrizzük. A román és orosz csapatok október közepére elfoglalják a várost. Mint magyar katona menekülnöm kell, mint leendő apa maradnom. De ha maradok, megtalálnak és vagy fogságba ejtenek, vagy akár helyben agyon is lőhetnek. Nincs más választásom, a szökést kell választanom. Katinkával még meg tudjuk beszélni, hogy kis falumban találkozunk, amint elvonul a front. Én majd elrejtőzöm a közelben, ő meg megkeresi két testvéremet a szülői házban. Belenézek még mélyen sötétzöld szemeibe, megölelem, megcsókolom, és a mihamarabbi találkozás reményében búcsúzom el tőle. Este több társammal együtt Debrecen felé vesszük az irányt.

 

Éjszaka haladunk, napközben erdők sűrűjében, völgyek árnyékában, pincék mélyén lapulunk. Kis falumba is eljutok, megelőzve a támadó csapatokat. Otthon is már mindenki készül az ellenségre. Ki elrejtőzve, ki fegyverrel felszerelkezve, ki továbbhaladva a menekülő szekerekkel. Testvéreim közül Marika a férjével elhagyja a falut, Erzsikét is magukkal csábítva. Pista öcsém marad, azt mondja, az élete árán is megvédi a portát. Fegyvert könnyű most szerezni a visszavonulóktól, neki is van már. És itt vagyok én is. Igaz, rejtőzködnöm kell, de a poros padláson meg tudom húzni magam. Lassan túllép rajtunk a háború, egyre gyorsabban halad az ország szíve felé. Megússzuk a román és orosz támadást. Házunkat feldúlják, ami mozdítható el is viszik. Pistát is csak lélekjelenléte menti meg, teljesen bolondnak tetteti magát, így csak néhány pofonnal elintézik. A padlásra egy gépfegyversorozatot engednek, szerencsémre nem talál. Ahogy tovább masíroz az ellen, egyre nagyobb vággyal várom Katinkát. Hallom, hogy Erdélyt újra megszállják az oláhok, az ottmaradók semmi jóra nem számíthatnak.

 

A felperzselt kelet felé indulok, elébe megyek feleségemnek. Rejtőzködve kell haladnom, mert portyázó őrjáratok kószálnak szerte a vidéken. Nem árt vigyázni, mert szó nélkül lőnek. Viszontagságos utam van Váradig. A Kőrös-hidat lerombolták, csak úszva lehet átjutni a túloldalra. A téli hideg időben ez nem egyszerű feladat, arról nem is beszélve, hogy a folyó milyen gyorsan tart célja felé. Meg kell tennem, Katinkáért és a babáért nincs más lehetőség. Átfagyva kecmergek ki a túlsó parton a vízből. Szaladva közelítem meg az utcánkat, de csak szétlőtt, szétbombázott házakat látok. Mindenünk odaveszett! A ház tetején éktelen nyílás tekint a csillagtalan, szürke égre. Következő gondolatom a kórház. Hát persze! Bement a kórházba, hisz bármelyik pillanatban megszülethet a kicsi fiúnk. Öles léptekkel sietek a kórház felé. Megdöbbentő látvány fogad. Már a folyosókon is ágyak vannak elhelyezve, mindenütt sebesültek, bénák, csonkoltak, haldoklók. De hol lehet ebben a nyomorúságos házban az én Katinkám? Szaladok végig a folyosókon, be-benézek minden helyiségbe, terembe. Végre a második emeleten megtalálom a nőket, asszonyokat. Katinka felől érdeklődöm, mondom, hogy bármelyik pillanatban szülhet. Az ápolók kerülik tekintetem, elfordulnak, hallgatnak. Egy felcser akad az utamba, őt is kérdezem. Csak annyit mond, hogy sajnálja, s már rohan is tovább. Egyre idegesebben járok, s keresem a feleségem. Egy szobában anyósomra találok, aki az arcát a kezébe temeti, s némán sír. Mintha a saját édesanyja lenne, úgy megöregedett. Meggyötört hanggal int, s kipattan belőle a zokogás. Katinka ágyánál ül, kizárta maga körül az időt, talán az életet is. Bennem is nyugtalan a lélek. Odarohanok az ágyhoz, ráborulok Katinkára. Össze-vissza csókolom arcát, mintha még vissza lehetne hozni az életbe. Arca sima, olyan gyönyörű, mint amikor először láttam. Szőke, selymes haja, mint egy királylányé. Zöld-tenger szemeit viszont már sohasem láthatom. Megölelem anyósom, s együtt zokogunk. Percek telnek el úgy, hogy meg sem szólalunk. Ekkor az asszony lassan felkapaszkodik, s a szoba másik sarkába vonul. Lehajol, kivesz a kiságyból egy csecsemőt, s átadja nekem. A lányod, mondja. S újra előtörnek belőle a könnyek. A kisdedet magamhoz emelem: ezüstösen zöld szemekkel tekint vissza rám. Göndör szőke fürtjei selymesek, mint a friss búzakalász. Búza, élet…

 

Felber Zsolt

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap