A szeretet mítosza Jókai Mór Egy az Isten című regényében 2/2

Nyiri Péter - A..., szo, 05/05/2018 - 00:08

 

 

 

         Vajdár Benjámin, a démoni karakter visszatérése Torockóba egy kör lezárultát is jelenti. Az ördögi tulajdonságú és viselkedésű férfi egykoron a faluból indult el s tért aztán rossz útra: ez volt kiválása az édenből. Ámokfutása talán belső feszültségeit és bűneit leplezte, s egy helyét kereső, önmagával meghasonlott ember küzdelmeit takarta. Aztán, amikor elfáradva, kudarcot vallva Vajdár felismeri önnön gonoszságának értelmetlenségét, Torockóban újra nyugalmat lel: immár a halálban. Történetében két bibliai utalás is összegződik: egyrészt a tékozló fiú története, melynek az Egy az isten-féle változatában Manassé az atya szerepében megbocsát és hajlékába fogadja a bűnöst. Másfelől Vajdár hazatalálása a sátán, a bukott angyal – ne feledkezzünk meg Vajdár adoniszi szépségéről – hazatérése a mennyekbe, Isten szolgálatába. S jelzi a Teremtő mindenható nagyságát: az ördög meghalni csakis az atyai hajlékban tud, az Atya kegyelmét kérvén. Vajdárt Annának, Manassé húgának szerelme és halála eszmélteti magjavulásra. Az őt gonoszsága ellenére is szeretni tudó nő szent szerelme-tisztasága saját lelki kicsinységére-sivárságára döbbenti rá, s ebben a gyötrő döbbenetben ő maga is megtisztul. Minden máz és álarc és vele együtt gonoszság is lehull róla, s ott áll a nő koporsója előtt a maga lényegi valójában az ember. Az angyali tisztasággal való szembesülés folytán az ördög átlényegül emberré, szíve magába fogadja a jóságot, s ez földi élete végét is jelenti. Vajdár meghal, mert Anna szerelme által találkozott az Istennel, s követni akarja őt a magasságokba… (Hogy ez sikerül-e neki, merőben más kérdés, hiszen amellett, hogy súlyos bűneiért vezekelnie kell, öngyilkossággal segíti át magát egy másik világba.)

         Hasonló jelenet játszódik le Jókai Fekete gyémántok című regényében: Sámuel apát a „kurtizánnak” hitt Evelint a gróffal való viszonyra akarja rábírni, ám midőn szembesül a ténnyel, hogy a lány megőrizte szüzességét, az addig hatalomra törő pap félbehagyva bűnös igyekezetét, kivonul a világból, s egy kolostorban, a Teremtő felé fordulva folytatja életét. Teszi mindezt azért, mert ráébred arra, mi az erkölcsi nagyság, s arra, hogy milyen nagy a jóság és az Isten ereje. S hogy ez erőhöz képest minden semmi – ez az erő az emberi élet mértéke és célja. Sámuel apát és Vajdár Benjámin megtéréstörténete Szent Jusztina legendáját juttatja eszünkbe: Ciprián mágus megpróbálta elcsábítani a szép és erényéről-tisztaságáról híres Jusztinát. És amint látta, hogy a lány tisztaságában megrendíthetetlen, felvette a kereszténységet, és Istennek szentelte életét. A legenda és Jókai regényeinek rokon motívumai hitet és reményt sugároznak: a Jó erejével szemben a Rossz hatástalan, sőt maga is jóvá válik. A jó pásztor ormon magasodó, hívó kezű alakját megpillantva a sötét völgyben kóborló bárány visszatér a hegygerincen elterülő napfényes-zöld mezőre, a nyárba, társai közé.

         A regény női főhőse, Zboróy Blanka Manassé elmondásából érti meg, „hogy annyi balsorsában két hatalom volt, mely átölelve tartá; mind a kettőnek a neve „Szeretet”; az egyik az égben lakik, a másik a szívben”. Ez a másik mítosz a szeretet mítosza mellett a szövegben: a szívben lakó szeretet, a szerelem mítosza. Blanka a női tisztaság megtestesülése, a tiszta és igaz szerelem szimbóluma. A hercegtől való válásának egyik oka, hogy nem tud nőként viselkedni: férje közeledésére elájul, érinthetetlen marad számára. Ez a motívum, a nem érzelmek vezérelte, a pusztán testi vonzódás elleni sérthetetlenség szerepel a Fehér Rózsa című Jókai-regényben is, ahol a Fehér Rózsa magának a tiszta nőnek a neve. Az Egy az Isten hősnőjének is attribútuma a fehérség és a tisztaság, amit neve is mutat. Nem véletlen, hogy szereplői ellentétpárja, a Szép Szirén valódi neve a szenvedély és kéj lángolását idéző Rozina. Blanka jellemének ábrázolását a narrátor szintén az ellentétek felállításával, a bipoláris elrendezéssel erősíti. A Szép Szirénnel mondatja ki a titkot: „Szent Ágnes temploma alatt nemrég megtalálták Faustina templomát. Egymás fölé voltak építve. Amazt építették a szeplőtlen szűz tiszteletére, emezt az őrjöngő Venus imádására. S mind a kettőben áldoztak az emberek. Egyik így, a másik úgy”. Blanka ebben az összefüggésben Szent Ágnes, a Szép Szirén pedig Faustina papnője, tehát ők ellentétes elvek képviselői. Az építmények elrendezése azonban feloldja a bipolaritást: a Szent Ágnes-templom ugyanis a Faustina-oltár fölöttvan, és ez erkölcsi „fölöttiséget” is jelent. Maga a Szép Szirén is elismeri Blanka morális és lelki fölényét, bevallván, hogy az ő szenvedélye és erkölcstelensége valójában gyengeség, mert a hercegnő tisztaságában rejlik az igazi erő. „De csupa gyöngeség vagyok. Nem tudok mámor nélkül élni. Öné az erő, enyém a gyöngeség”. A szövegben folyamatosan hangsúlyozódik, hogy Blanka olyan, mint egy gyermek. (Meg kell említenünk ugyanakkor, hogy szövegben Manassé és Blanka kapcsán az érzéki szerelemről is olvashatunk. A regény második részének kezdőjelenete, a tengeri utazás az enyelgő, testi szerelem is megjelenik. Ez azonban minden erkölcstelenségtől mentes érintkezés, a zsoltárok szerelmét idéző testi-lelki szerelem, szent mámor.) A gyermekiség szintén a tisztaság, a bűntelenség és szeplőtelenség sajátja. Ezt fejezi ki az oláh leány Zenóbia is, aki következetesen „szent asszony”-nak nevezi. Blanka éltetője szeretet és a szerelem: ezt a regény általános érvényre emeli – a mitologizálás egyik eszköze az általánosítás ­: mivel a szerelem nélkül élő nőalakok elbuknak vagy megszűnnek létezni (a Szirén erkölcsileg válik semmivé, az elhagyott Anna pedig meghal), a mű világában a boldog szerelem lesz a női élet teljességének fenntartója, azaz kozmoszteremtő erő. A szerelemnek ugyanakkor a szöveg alapján mindenképpen intézményesülnie kell. A házasság ily módon visszanyeri eredeti funkcióját: a szerelem megpecsételését, erkölcsi legitimizálását. Az igaz szerelem házasság nélkül Blanka számára elképzelhetetlen, éppen ezért érzi a válása után legnagyobb tragédiájának, hogy nem szabad többé szeretnie. A pápai ítélet ugyanis kimondja, hogy nem mehet többé férjhez: ha pedig nem történhet házasság, szerelembe sem eshet, ez az ő erkölcse. Ennek a felfogásnak is megvan az ellenpólusa a regényben: Zimándy ügyvéd úr és felesége egyaránt megpróbálják lebeszélni Blankáékat a házasságról: mire ők azonnal elmenekülnek vendégségükből. Felvillant tehát a szöveg egy nem tökéletes házasságot is: ez azonban csak azt igazolja, hogy a narráció számára a házasság és a szerelem együttesen jelentik a boldogságot, együtt alkotnak egységet. Egyik hiánya a boldogság hiányával azonos.

         Jelképes jelenete a műnek, amikor a római húsvéti szertartáson a bíbornokok által eldobott pálmalevelet Manassé elkapja, és felnyújtja a fölötte álló Blankának. A levél átadása-átvétele már egy előzetes, titkos megvallása és megpecsételése szerelmüknek. S jelzi viszonyukat, a szerelmükben – és a tiszta szerelmekben mindig – újra lejátszódó mítoszt,a már Csongor és Tünde történetében is megénekelt szerelemmítoszt: a szerelemben a férfi fölemelkedik a tündéri magasságból alászálló nőhöz. S ahol találkoznak, az az igaz szerelem valósága. Nem hallgatható el persze az sem, hogy a mű első részének végén Blanka ugyanezt a pálmalevelet széttépi, mert csalódik a pápában, az egyházba és annak áldásába vetett hitben. Cselekedetét ezért úgy is értelmezhetjük, hogy a helytelen, passzív hit helyett a hercegnő egy másik utat választ, a szimbólumok helyett a valóságos tettek útját. És mindez annál is inkább elképzelhető, mert a Manassé jelképezte pálmalevél helyébe valóban maga a férfi lép, a beteljesült szerelem által.

         Mivel Blanka római katolikusként nem házasodhat újra, csak úgy lehet Manassé felesége, ha unitárius hitre tér. Számára így Manassé és az unitárius lét, melynek helyszíne Torockó, biztosítja a boldogságot, a boldogtalanságból való megújítást. Ezt az új oppozíciót, a szöveg nyelvileg is érzékelteti: Rómában Blankát „la condannata”-nak, elítélt nőnek nevezik, amikor azonban elindul Torockó felé, saját magát már „la beata”-nak, üdvözült, áldott nőnek mondja. Az igaz szerelem tehát áldottá teszi az embert: az igaz szerelem üdvözít. Ez a mozzanat kapcsolódik már a regény harmadik mitologikus eleméhez: a szeretet és boldogság mikrokozmoszához, Torockóhoz. Torockó a harmónia helye, a szöveg mítoszi logikája szerint minden törekvés célja, az igaz élet jutalma.

         Blankáék útja Rómából Torockóba, egyszersmind a kárhozatra ítéletből az üdvösségbe tartó út is. Torockó az a hely, ahol Manassé „az embert a maga ősártatlanságában, az Istent a maga végtelen szeretetében” tudja megismertetni Blankával. Az Erdélyben lévő Torockó mellett fekszik a természet hatalmas ősemléke, a Székelykő. A regényben a boldogság, a szeretet jelképes helyszíne ez az óriási, hegynyi szikla: egy mikrokozmosz a káoszban. Maga a narrátor is mítoszi jelleget ad a helynek: „A magyar nép legrégebbi mítoszának bölcsője, oltára ez a völgy, ez a bérc.”

         Torockó Róma ellentétes közegként nyeri el valódi jelentését: a Székelykő olyan, mint egy óriási, fehér csontkoponya, alatta pedig gondosan megművelt szántóföldek terülnek el. A koponyaforma a Golgotára emlékeztet, csakhogy itt ellenkező értelemben és sorsban, mint az evangéliumban. Az újszövetségi koponyahegy az istengyilkosság helye, átkozott terület, parlagon hagyott, terméketlen föld. Rómának ezt az „istengyilkoló Golgota” jellegét erősíti Rossi miniszter sorsa. A férfi a béke híve, akárcsak Manassé, s azért vállalja el a kormány vezetését, mert bízik abban, hogy egyensúlyt teremtet az ellenséges felek között. Ő tehát a közvetítő, akit azonban meggyilkolnak, akárcsak az ember és Isten között közvetítő Jézust. Számára Róma tehát a Golgota. A római események egyébiránt nem másról szólnak, mint a békepárt bukásáról; Torockó ugyanakkor a béke és harmónia megvalósításának története.

A Székelykő viszont az istenkövetés, az igaz hit oltára, szent és áldott hely, megmunkált föld, békés terület. A szereplők és az elbeszélő is gyakorta holdbéli tájként emlegetik, olyan helyként, mely fölött az Úr lelke lebeg. Mindez szinte a Teremtés előtti világállapothoz kapcsolja Torockót. Manassé mesél Blankának hazájáról, s ezt az elbeszélést az antik aranykor-mítosz újramondásaként olvashatjuk.

         A helyszínek polarizáltsága, Róma és Torockó ellentéte rendkívül kifejező. Alapvetően az élet és álélet, a szeretet és gyűlölet, őszinteség és álca, hit és képmutatás, tisztaság és testi-lelki szenny, önazonosság és szerepjátszás, szabadság és bezártság ellentétpárjairól beszélhetünk. Figyelemre méltó a húsvéti szertartás áldást adó pálmalevelének sorsa.: az egyiket Blanka kapja meg, a másik pedig Kelet felé száll, amerre Magyarország és Torockó van. Blanka bízik a pápában, tőle várja testi-lelki szabadulását: „Tu es petra!” Végül nem ez, hanem egy másik szikla, Székelykő lesz a talapzat, melyre a nő új világa épül.

         Róma azáltal menekül meg az éjszakai vérengzéstől és garázdálkodástól, hogy az északfény, az éjszakai hajnal ontja fényét az elrontott világítás helyett, megakadályozván, hogy a sötétség leple alatt gyilkoljanak és pusztítsanak a rosszak. Abban, hogy e természeti tünemény által másodszor kel fel a nap, az emberek Isten kezét látják. Egyszeri, ritka jelenség ez Róma életében, ahol – bár a katolicizmus székhelye – valójában csupán a legínségesebb időkben jelenik meg az Isten. Mily nagyszerű hely ezzel szemben Torockó, ahol minden reggel kétszer kel fel a nap: ott állandóan kinyújtva tartja védelmező kezét az Úr. A Rómából Torockóba tartó út egy mítoszi utazás a holdbéli sziget országába, az isteni „mindig jelenvalóság” földjére.

         Míg Rómát a külsőségekben való tobzódás, a tartalom és érték nélküli csillogás jellemzi, addig Torockó sajátja a bensőségesség. Lakói egy zárt közösségben, önmagukba és lelkükbe nézve élnek. A magamutogatástól mentesen, a tiszta lélek ragyogásában teremtik meg saját boldogságukat. Az elbeszélő ki is emeli ezt a különbséget. „Róma templomainak falai ragyognak a művész remekétől, de népe rongyos és szurtos. A torockói imaház falai meztelenek, de népének arca ragyog a boldogságtól… […] Az „ember” boldogsága, a nép pompája, az Isten házának legnagyobb dicsősége!”(346). A nép kincse tehát a nép lelke, szeretete. „Ahol a szívetek van, ott van a ti kincsetek” – ez az evangéliumi törvény elevenedik meg abban a jelenetben, melyben Blanka visszautasít több százezer forintot, mert a pénz megkapásának az a feltétele, hogy az unitáriusságot istentagadásnak ismerje el. A nő erre természetesen nem hajlandó. „De grófnő, Ön elveszt félmilliót” – mondja neki az ügyvéd. „S megtartom helyette az én kincseimet”. Vagyis az embereket, akik őt szeretik, és akiket ő szeret.

         Ez a bensőségesség szimbolikusan a nép munkájában is megmutatkozik: a föld belsejében dolgoznak a torockóiak, közel a természethez, vele egybeforrva. A természetközeliség egyúttal istenközeliséget is jelent, hiszen a természet Isten beszéde, és ily módon a természetben folytatott, abba illeszkedő és ahhoz alkalmazkodó lét voltaképpen párbeszéd a Teremtővel. Közvetlen, mindennapi kapcsolat a Mindent Mozgatóval – édenkerti állapot. Torockó egyébiránt a Jókai-szövegekben oly gyakran előforduló sziget-élmény egyik alternatívája. Az Egy az Isten Torockója a regény világában mítoszi hellyé avatódik: Torockó a boldogság otthona, ahol a cselekvő, békehirdető szeretet és a tiszta, őszinte Istennek tetsző szerelem.

         A mítoszok általában a társadalmi csoport és a természeti környezet közötti harmóniát fejezik ki, és ezért a modellálás is egyik funkciójuk, mely által a harmóniateremtés lehetőségeit beszélik el. Torockó ezt a szerepet tölti be a regényben.

         A regény egy idealizált létforma, egy követelmény, egy sollen megteremtésének lehetőségei, sőt gyakorlati példáját vetíti elénk. A kozmoszteremtő erők működését, a káoszteremtő erőkkel való küzdelmét mutatja meg egy olyan mítoszi zárlattal, melyben a szeretet teremtette mikrokozmoszt egy folyamatosan létező, vég nélküli történetként beszéli el. Szerb Antal írta azt, hogy Jókai Mór művein ott van az öröklét vonása. Véleményem szerint mindez nem kevéssé fakad a Jókai-regények mitologizáló jellegétől, mely által a szöveg a mítoszok újraélésének lehetőségét kínálja fel az olvasók számára, állandóan figyelmeztetve őket arra, hogy a mítoszok rendszeresen újratörténnek – jelenvaló történetek, melyek soha nem érnek véget. Ezt a felfogást vagy reményt a narrátor az Egy az Isten utolsó soraiban is mítoszi allúziókban, az édenkert-élményre és az aranykor-mítoszra utalva mondja ki:

„Az Adorján-család pedig virágzik és gyümölcsözik. Manassé, Blanka boldogságát sokszorozzák gyermekeik; a torockói nép munkáján áldás van; házaiban örvendő, elégedett nép, aki tanul, fárad, előrehalad, békében él, világosságot terjeszt, embert megsegít, Istent imád, hazát szeret, nemzetet gyarapít – s ez az a történet, aminek nincs vége; ne is legyen sohase vége!”

         Ez a soha véget nem érő történet jelleg a Jókai-életműre is érvényes, ez tesz egyben ma is aktuálissá.

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap