Szeretteink, szerelmeink

Jókai Anna, szo, 09/16/2017 - 00:06

 

 

 

 

Csöng a telefon. Vagy a húgom, vagy Szacsvay az egyetemről. Nem tudom, melyik rosszabb. Mindkettő minimum fél óra, teljesen hiábavalóan. Ez a legveszélyesebb időpont: az este fél tíz. Aki ilyenkor telefonál, sem dolgozni, sem aludni nem tud, kezében a kagyló, forgatja a telefonkönyv lapjait, válogat a számok között, a torkát köszörüli, hogy amikor aztán megszólal, a hangja természetesnek hasson és vidámnak:

– Szervusz… te vagy az, Ádi?

– Mit gondolsz, ki más?

De Póla nem sértődik meg, mert akkor le kéne a kagylót tennie.

– Mit tudom én, talán társaság… – Nevetgél, még idegesebb leszek ettől az ok nélküli nevetéstől. – Miért vagy olyan komor? – folytatja. – Miért vagy te ilyen komor mindig?

– Ezért hívtál? Hogy ezt megkérdezd?

– Jaj, Ádi… Hát az ember fölhívja az öreg bátyunkáját, nincs-e valami baja, eszembe jutott, múltkor sápadt voltál, többet kéne levegőznöd, de nem akarod elhinni, olyan konok vagy, mint a tatus… A tatus itt áll mellettem, szeretne néhány szót…

– Miért nem alszik a tatus ilyenkor?!

– A tatus éjjel sosem alszik. Istenem, istenem, hiszen tudod… tudod… hogy egész éjjel mászkál, azért, mert te megúsztad, azért még tudhatnád. Egyáltalán, mit csináljak vele? Hangosan kiabálj, mert süket.

– Tudom. Ezt tudom – mondom, egyre ingerültebben.

– Mindent elfelejtesz, különben… olyan feledékeny vagy… Jöjjön már, tatus… az Ádi… mondom, az Ádi… a fia!!!

– Szervusz, apus. Hogy érzed magad?

– Vigyél el innen – kiabálja tatus. – Vigyél el ettől a nőszemélytől… Meg akar ölni.

– Ugyan, apus…

– Kidob. Mindent kidob. Összetörte a pipámat.

A vonalban lihegés. Póla hangja.

– Leejtette! És nem is szabad neki. Az orvos megtiltotta. És büdös. Hányok tőle, átszivárog az ajtórésen. És az ágyban is szívta. Füstmérgezés. Én azt nem veszem magamra. Rád még hallgat. Gyere el, és magyarázd meg neki.

– Mikor? – kérdezem rémülten. A középkori városfejlődés újabb adalékai megkezdve az asztalomon. Kedden szeminárium. Bizottsági ülés. A fiókban a Hadtörténeti lexikon esedékes címszava.

– Ráér holnap is…– mondja engedékenyen Póla. Tulajdonképpen Paula. Csak így ejti, franciásan. Három nyelven beszél és olvas. Igaz, hogy csak detektívregényeket. És fordít. Bizalommal ajánlhatom bárkinek, nyersfordításai precízek. A szinonimákat is feltünteti zárójelben.

– Ötödike körül… Amikor hozom a tatus járandóságát. Akkor majd hosszabban beszélgetünk.

– Fiam! – kiáltja megint az apám. – Én vissza akarok menni a régi lakásomba. Onnan ki lehetett látni az utcára.

– Nem engedhetem az ablakhoz! – Megint Póla. Birkóznak, egymás kezéből tépik ki a kagylót. – Itt nincs rács… Kizuhan, és loccs a feje… Én nem érek rá egész nap strázsálni… Csinálj valamit…

– Este tíz órakor?

– Múltkor reggel nyolckor hívtalak. Ugyanezt mondtad. Mindig sietsz. Rossz az élettempód.

Felröhögök.

– Na, csakhogy fölvidítottalak! Az a gyanúm, hogy te búskomor vagy. Hallod, Ádi? Búskomor. Ne ugorjak oda?

– Most?

– Jó holnap is…

– Nekem bizottsági ülés…

– Ülés, ülés, ne menj el, neked is kell egy kis szórakozás, kimegyünk a Normafához, két testvér, milyen pompás lesz!

– Két hete voltunk!

– Jópofa vagy, két hete! Meséltem már, hogy jelentkezett a Duci barátnője, és kijelentette, hogy nála nincs semmiféle könyvtári könyv, és ha Duci ezt állítja, hazudik? Egyáltalán, felolvastam az utolsó levelét?

– Igen – mondom gyorsan.

– Az unokám – jajgat bele apus. – Hallottad, hogy disszidált az unokám?

– Hallottam, tatus, Már egy esztendeje… Nyugodj meg, aludj.

– Meddig fog még fájni a lábam?

– Tavaszra elmúlik. Légy nyugodt, tatus. Nemsokára megyek, és viszek neked sört. És ne bántsd Pólát. Ő csak jót akar.

– Adjátok vissza az önálló lakásomat!

– Ádi, ezt nem lehet sokáig húzni! Azért, mert én akkor ezt vállaltam, nem vonhatod ki magad a felelősség alól…

– Póla… mondd meg, mit segítsek? Hogyan?

– Ha sokat akadékoskodik, tényleg visszacserélem a lakást kettőre…

– Póla. Kilencvenkét éves.

– Én meg negyvennyolc. Minek nekem ez a nagy lakás, végül? Ha egyszer nincs többé gyerekem.

– Ne haragudj, csöngetnek.

– Éjszaka? Ki megy hozzád, éjjel?

Ezt elvétettem. Ezt délelőtt szoktam mondani, vagy délután.

– Szemét alak vagy, Ádi…

– Értsd meg, nyakig ülök a munkám közepén. A jövő héten mindent megbeszélünk.

– Csak azt hallgasd meg, milyen helyesen ír… Mintha okosodott volna, nem?

Odahúzom a széket, leülök, rágyújtok. A kagyló nyomja a fülemet.

Duci jól keresett idehaza, ahhoz képest, hogy csak szabás-varrást tanult, azzal az elképzeléssel, hogy úgyis színésznő lesz, és akkor majd saját maga varrja a ruháit, egyedi tervek szerint, az egész világot elkápráztatva. Egy belvárosi maszek szalonban dolgozott, mindennap tajtékzó irigységgel rontott haza.

– Az a sok vén kurva, azokban a drága, gyönyörű cuccokban!

– Na de Duci – mondta Póla –, azok már nagyon régen keresnek. Megengedhetik maguknak!

Néha beleszóltam. Igyekeztem ellensúlyozni Póla hülye érveit.

– Nézd, te széplány, neked inkább azt kellene ambicionálnod, hogy ne hasonlíts ezekhez a páviánmajmokhoz… Én mint férfi mondom neked, a ruha nem számít. Csak hogy passzoljon az egyéniséghez, és a női formához igazodjon…

– Te mint férfi… – mondta Duci, olyan hangsúllyal, hogy társalgásunk megakadt. Pedig egyébként nem idegenkedett az idősebb férfiaktól, egyik nagy dilemmája ez időben éppen az volt, hogy lefeküdjön-e egy ötvenhárom éves sofőrrel, aki negyvenkettőig artistaként működött, és megígérte neki, hogy tapintatosan és következmények nélkül fogja bevezetni a szerelmi élet rejtélyeibe. Mert Ducinak huszonkét éves korára sem sikerült elvesztenie ártatlanságát, ebben gyávasága és ronda modora is megakadályozta.

– Hát nem fejlődött? Mennyivel higgadtabb szegénykém… – mondja Póla. A levélnek vége. Lelkesen helyeslek. – Tudom, hogy benned mindig voltak vele szemben bizonyos előítéletek, te nagyon elszakadtál a családtól, ne is tagadd, de most legalább ismerd el, hogy nagyon helyesen ír. „Édes anyukám, azon leszek, hogy a teáltalad megszabott úton haladjak az életben, és elérjem mindazt, amit egy ember el akar érni, és ami reális.”

– Igen – mondom. – Biztosan így van, Póla. És mi újság a zongoraművésszel? Aki fölkarolta?

– Ja… a Ricsi… Megvan… Nem zongoraművész, bárzongorista, de az ott jobb…

– Jó éjt, Póla. Kösz, hogy hívtál.

– Igazán?

– És csókolom a tatát…

Most kell megszakítani a vonalat. Póla addig beszél úgyis, amíg a bontó búgást meg nem hallja.

Szeretem a szobám szagát.

Ha vendég jön, ez a szag mindig megbomlik. Másféle szappan, másféle kölni, másféle dohány. Duci cigarettái. Csak külföldi cigarettát szívott, undorítóan édeskés füstöt eregetett a levegőbe, levetette magát a rekamiémra, cipőjét elszórta, démoni pózban meresztgette enyhén bazedovos szemét. Igen, a nyakán is volt valami. Olyan pórázféle szíj, faragott kődarabbal, azt hiszem, így takarta a pajzsmirigyduzzanatát.

– Ugye, bájos kis arca van? – kérdezgette mindig Póla; én bólintani szoktam. Mit is mondhattam volna? Némely nőnek illik a festék, Ducinak nem illett, mintha viccből mázolta volna össze magát ezüsttel, kékkel, zölddel. Ahányszor láttam, viszketett a tenyerem, legszívesebben vittem volna a csaphoz, mosdatásra. Nem a konzervativizmus beszél belőlem. Hiszen amit az én Klárám művelt, azt sem helyeseltem: soha egy frizura, egy-egy könnyebb, habos blúz, még a szemöldökét sem tépette, hiába, ízetlen teremtés volt, az is maradt. Csak a matematika. Tanársegéd az egri főiskolán. Ámbár lehet, hogy már adjunktus. Fél éve beszéltem vele utoljára, karácsonykor, amikor kicseréltük az ajándékokat. De én fölkészültem rá. Erre a teljes elidegenedésre. Huszonhat éve, amikor a bíróság az anyjának ítélte.

Emlékszem, két-három éves lehetett. Én még bajuszt viseltem, szép, hosszú bajuszt, Klárika belekapaszkodott, sikított a boldogságtól, nekem fájt, de hagytam. Bejött az anyja, rászólt, majd erősen megütötte a kezét, Klárika sírt, és attól kezdve eltolt engem magától, pedig nem én ütöttem meg, csak az én bajuszom miatt…

Gyereket sem fog szülni. Nem illik a terveibe. Bár a házasság sem illett bele, mégis férjhez ment, egyik napról a másikra. Három héttel az esküvő után tudtam meg. A férjét csak fényképről ismerem, egri fiú, állatorvos. Túl csinos. Túl csinos Klárához. Én nem vettem volna el Klárát az ő helyében. Irén még ma is nőiesebb. Irén azt mondja, Klára végeredményben rám ütött, s arról nem tehet, hogyami egy férfinak sikkes, az a nőnek hátrány. Irén huszonhat év alatt megnyugodhatott volna, de nem, vitakedve változatlan, a múltkor arról faggatott, hogy az a szomszéd lány a Rákóczi úti lakásunkban miért köszönt nekem szervuszt a lépcsőházban azon a húsvéthétfőn, amikor ő már Klárát hordta a szíve alatt….

Csodálom, hogy az a Szaniszló kibírja Irénnel. Nem tudom, miféle fickó. Klára mondott róla valamit karácsonykor, hogy neki nem kéne, ha utánadobnák se, vékony hangon beszél, a nedves szemét papírzsebkendővel törölgeti. Kétszeres özvegyként költözött össze Irénnel. Ennek a Szaniszlónak is van egy fia, Svédországban vasalógyári mérnök. Mindegy, Irén ezzel együtt szerencsés.

Az egész családból Póla a legszerencsétlenebb. Mintha anyám sorsát örökölte volna, anya ereje nélkül. Mert anya tudta viselni, ami neki kiméretett. Viselte apát; még akkor is viselte, amikor apa már régen elhagyta, más asszonyokat nyomorított, s csak pénzért meg meleg ételért ugrott haza.

A tatus. Nagymester. Az állandó önigazolás nagymestere. Soha, egyetlenegyszer sem fordult elő, hogy hibásnak vallotta magát valamiben. Ha a szemünk előtt törte össze a csészét, akkor is azt mondta, az már törött volt eredetileg. Amikor ötvennyolcban hosszú szenvedés után anya meghalt, Pólánál vacsoráztunk (Duci fölvette anyám antilop övét és hímzett kabátját a hagyatékból, illegett-billegett benne a nyolcéves testével, és hagyták, hadd játsszon). Tatus megveregette a kezünk fejét, könnyezett:

– Az tegye elviselhetővé a gyászunkat, hogy amíg élt, legalább mindennel elláttam, nem ismerte a szükséget – sóhajtott, őszinte átéléssel.

Kis híján fölpofoztam.

– Kilencvenkét éves – mondogatom most Pólának. – El kell viselni. A szenilitás!

Pedig hát soha nem volt másmilyen. A második felesége, aki három éve halt ki mellőle, eleget panaszkodott. Hogyha tudta volna, ilyen szörnyeteget öregségére dehogy vesz a nyakára…

Ennek az asszonynak – a neve Eta néni – is vannak gyermekei. Az egyik fel is hívott Eta néni temetése után, udvariasan közölte, hogy a bútor a lakásból az övék, s bár a lakás is az ő anyjuké, jog szerint, meghagyják a Bátori családnak, ha a Bátori bácsit ezután ellátják, az orvosi prognózis szerint úgysem húzza tovább fél évnél.

Az Eta néni fia – egyébként doktor Busuló Elemér – egyúttal arra kért, vigyem be a kisebbik lányát az egyetemre.

A Bátori család én vagyok meg Póla, meg talán idetartozik Duci is (valahol New-Brunswickban), és ha elveszi feleségül, természetesen a bárzongorista is, Klára lányom a férjével, Irén mint volt feleségem, hiszen jelenleg is a Bátori nevet viseli, de ezen az alapon Annucit sem lehet kihagyni; Annuci öt hónapig a házastársam volt, életem leghülyébb esete, végül is komolyodott, kikötött annál a pacáknál, akivel rajtakaptam, már három gyereket is szült neki, a múltkor ő ismert föl a buszmegállóban, s rögtön szemrehányást tett: bár az útjaink elváltak, az én beteges érzékenységem miatt, azért gondolhatnék arra, hogy néha-néha megnézem, él-e vagy hal.

Zavaromban ígérhettem valamit, mert másnap beállított, a legkisebb gyerekével – kis pelerin lógott a csöppség nyakában, ritka szép kölyök –, s arra kért, vigyázzak rá délután, mert moziba szeretnének menni.

Ez a kis pelerines Ágneske ült a térdemen, később letettem a szőnyegre, de újra fel kellett vennem, mert a bojtokat rágta, csupa szőr és piszok lett a kis pofája. Kétszer megcsókoltam.

Annuci azután írt egy levelet, melyben tanúk igazolták, hogy Ágneske a nálam töltött idő után közvetlenül többször is hányt, és vérhasgyanús tünetekkel kezelik.

De hát mindez mellékes. Csöndes éjszaka jön. Az agyam éles, szeretem a szobám szagát, a saját csöndemet, a kávéban a cukor koppanását, a papírlapok súrlódását, a betűk zörejét az írógépen.

Megint csöng.

Le kéne szereltetni. De mi lesz, ha a szívem…? Ha a szokott görcs behúzódik a hónom alá, elönt a verejték, s a bal oldalam ég? Hogyan értesítem a mentőket? Mert ilyenkor a mentőket kell hívni, ez a munkájuk, nekik nem terhes legalább.

– Dehogy, dehogy zavarsz… – mondom Szacsvaynak, Szacsvay a jelenkori történet tanszékén külső előadó, rendes fickó, csak tele ambícióval és gyanakvással. – Dehogy, dehogy… még fiatal az idő.

– Hogy állsz a munkáddal? Halló? – érdeklődött Szacsvay.

– Köszönöm, lassan. És te?

– Ez a hőség… halló… kinyitottam az ablakot…

– Nyisd csak ki. Helyes. Mi újság?

– Én kérdem tőled. Te vagy a pikszisben. Mi az öreg álláspontja? Halló…

– Mire vonatkozóan?

– Tudod. Amiről a múltkor beszéltünk.

Nem emlékszem. Szacsvay hangja teljesen dallamtalan, közlései egybefolynak, olyan óvatosan fogalmaz, hogy még azt sem lehet pontosan megállapítani, ki a szóban forgó személy. Véleménye kibogozhatatlan, recseg a kagyló sűrű, ideges hallóitól.

– Ja! Tulajdonképpen változatlan.

– Ez megnyugtat… halló. Te még bírod? Ha a Soltész odakerül, jó lesz az nekünk? A Soltész… halló… mindig más vonalat vitt…

– Milyet? – próbálkozom.

– Tudod… beszéltünk róla. Halló… És a Geller felszólalt. Utána az a bizonyos illető elhagyta a termet.

– Ne mondd!

Az a bizonyos illető. Fogalmam sincs.

– Gondoltam, érdekel… Jó, ha tudod. Halló… Mi, barátok… Mi, barátok. Mi, testvérek.

– Nem akarsz átugrani? – folytatja. – A család kiment a nyaralóba. Halló… magányos farkas… gyere… Találtam egy érdekes dokumentumot… halló. Az öreget ez piszkálni fogja.

Egyszer nagyon megsajnáltam, átugrottam. Fél éjszakát ültem egy támlás, faragott széken, száraz kókuszcsókot és diólikőrt fogyasztottam. Görcsöt kapott a szám, ahogy mindenre azt feleltem: persze.

– Isteni lenne – mondom –, de a munkám… A kiadó nyúz… ez a rabság…

– Egyszerűen föl kell téged pakolni, és ki a tó mellé. A nádasba. Horgászni. Halló… kiviszlek horgászni.

– Szervusz – mondom keményen –, nem akarlak tovább föltartani, jólesett, hogy hívtál.

– Szervusz – a hang gyűrött –, szervusz. Ott vagy még? Halló, halló…

Láttam már, filmen, olyan embert, aki nem veszi föl a kagylót, hiába csöng a telefonja. Nekem még sosem sikerült.

Póla öt éve vásárolt Dömsödön egy kilencvenhét négyszögöles irtatlan telket, Duci nevére, haszonélvezeti joggal. Felállított rá egy kimustrált lakókocsit. Néha kivonszol magával, ha úgy találja, hogy a Normafánál nem elég erős a nap. Mert Póla napimádó. Kora reggeltől napnyugtáig fő, aszalódik a napon, nyolcpercenként keni a bőrét, s ilyenkor témája is csak eme ténykedésére szorítkozik.

– Azért mintha fátyolos volna a fény…

– Azért ez nem az igazi. Viszket a bőröm. A rendes fénytől nem szabadna viszketni.

– Ez kell nekem. Ebből élek egész télen.

– Még semmi! Tavaly olyan barnára sültem, mint egy szudáni néger!

A múlt nyáron, közvetlenül Duci disszidálása után, lementem vele négy napra. Egyszerűen nem lehetett egyedül hagyni. A tatust addig a házmester etette, a tatus a házmesterék kosztjával elégedett volt, Póla főztjét utálta, azt állította, hogy Póla beleköpdös a salátafőzelékbe.

Kempingágyon aludtam, Póla buzgón kifeszítette nekem.

– Kiváló alvás esik rajta. Duci is ezen feküdt. Ide tette a kis fejét… Most vajon hova teszi? Te ezt nem értheted… itt a lányod Egerben. Csutorás sem értheti! Alig törődött Ducival, pláne, mióta az a dög fiút szült neki! Állítom, ha nem az a helyzet, mint ami, nem csinál ilyet ez a szegény boldogtalan. Bár lehet, hogy szerencséje lesz… A Csutorás bezzeg fütyül az egészre. Na, milyen ágyat készítettem? És ez a jó levegő!

Csutorás Ducinak az édesapja. Mi sohasem szívleltük egymást Csutorással, tulajdonképpen örültem, amikor elváltak, Csutorás ivott, nem a részegségig, csak annyira, hogy az utolsó vasát is elköltse. Amellett állandó kisebbségi érzésben szenvedett, kereskedelmi felvásárlóként járta az országot, s naponta kijelentette Pólának, egy-két pofon kíséretében:

– Azért még nem kell engem lenézni. Mert nem beszélek nyelveket.

Bár ez a mostani, kései házassága jól sikerült, egyszer összefutottunk, mutatta a fia fényképét, panaszkodott, Póla nem engedte Ducit a féltestvéréhez.

– Nem is – mondta Póla –, Ducinak semmi köze hozzá. Nem egészséges keveredni…

Erről a Csutorás fiúról csak annyit tudunk, hogy Istvánnak hívják, és ötödik általánosba jár, zenei tagozatra.

Szóval, négy napig aludtam Póla kempingágyán. Ittam a gyönge, zaccos kávét. A szúnyogok dagadtra csíptek.

– A fehér bőröd miatt! – oktatott Póla. – Gyere ki a partra. Majd én segítek rajtad.

Rögeszmésen úgy viselkedik, mintha ő istápolna engem.

Az árnyékból bámultam Pólát, ahogy arca kidudorodó részeit teleragasztja zöld levelekkel, forog szabályosan, szinte a zsírja is csöpög, mint a grillcsirkének a nyárson. Aztán este föltápászkodik, a naptól gyulladtan, vakon, a szeme fehérje besárgul, a hangja ugrál, elkezdi ok nélküli nevetőrohamait:

– Na, látod… Hát nem más így? Hogy te milyen buta vagy… Ducit is úgy kellett idecibálni. Türelem… az nincs ebben a családban. Hallod, Ádi? Nincs semmi türelmed!

Ha egyszer kifogy a türelmem! És megmondom: Ha egy nő negyvennyolc éves, az apjával lakik együtt, a lányát siratja, s ráadásul már roggyant elefántcombjai vannak, hagyjon föl a napozással. Egyáltalán mindennel hagyjon föl. Mert talán akadna férfi, aki a tatust és Duci emlékezetét elviselné – de az elefántcombokat, a hepehupákat, földrajzi türemléseket nem. Azt nem lehet semmivel ellensúlyozni. Az öregedés rondaságait csak a régi kapcsolatok viselik el, segít ebben a közös kopás nosztalgiája. De ezzel az eredménnyel már nem vadászhatunk újakra. Mert a csúf is szépet szeretne. Én csak tudom. Férfi vagyok, nézem Pólát, émelygek a látványtól, aztán a saját kék eres, piszke lábszáramat nézem, az émelygés erősödik.

Póla a legszerencsétlenebb a Bátori családban. Azért költözött össze tatussal, mert doktor Busuló Elemér – Eta néni fia – garantálta neki, hogy tatust a fejében levő daganat fél év múlva elviszi, s Póla úgy gondolta, megéri a fáradságot, marad utána Ducinak egy külön szoba. De a daganat felszívódott, vagy nem fejlődött tovább.

Másrészt: alkalmi partnerei is sorra leléptek. Főleg Duci miatt. Öt-hat évvel ezelőtt Pólának udvarolni kezdett egy ügyvéd, agglegény, a lakás is nagyon megtetszett neki, különösen a tulipános csempe a vécében. Alig akart onnan kijönni. Póla a személyzeti szobába is bevezette, aztán úgy alakult, hogy ott le is feküdtek. Duci váratlanul hazajött, tizenhét éves volt akkoriban, a személyzeti szoba ajtaját zárva találta. Az előszobában fölfedezte a férfikalapot. Kiment a folyosóra, először zörgött a kis udvari szoba ablakán, majd könnyedén benyomta a két ablakszárnyat, s odakönyökölt az ügyvéd úr feje fölé, a párkányra:

– Mit csináltok? Nem szégyellitek magatokat? – Az ügyvéd még a kalapját is otthagyta.

A férfiak mind olyan halvérűek, ha egy kicsit megöregszenek – mondogatja Póla –, te is olyan halvérű vagy, Ádi… Egy jó viccet nem lehet kipréselni belőled. Hallod? Megkukultál? Itt a te egyetlen húgocskád…

Duci csak sértegetni tudott.

– Hogy vagy, fogatlan tigris? – Ezt a disszidálása előtti tavaszon kérdezte, amikor a felső koronám meglazult, és hiányos foggal maradtam három napra.

– Te taknyos – mondtam neki –, még mindig nem érted, miért lécel le mellőled minden normális fiú?

– Nincsenek normális fiúk – mondta –, mind tele vannak bunkó nagy pattanásokkal. És sóherek.

Sajnáltam. A blúzából kibuggyant a melle, a feje rogyadozott toronymagas frizurája alatt.

– Miért hagytad abba a versmondást?

Ma már hihetetlen, de tizenkét éves korában öt hónapig elviselhető, aranyos kislány volt. Majdnem tehetséges. Verseket tanult, könnyezve adta elő őket, készült a „színművésznői” pályára.

– Versekkel ma már nem lehet érvényesülni. A színésznőnek is mindenféle helyzetgyakorlatok kellenek.

– Meg érettségi!

– Majd fogtok ti még csodálkozni! Én, apukám, észalapon oldom meg a jövőmet! Van most egy festő… irtó gavallér, szórja a pénzt, és csak bámul rám. Érted? Bámul, mint a szentségre!

Ez a festő levélben mutatkozott be Pólának. Póla meghatottan olvasta fel nekem, telefonon.

– „Kedves asszonyom! Én azok közé a maradi emberek közé tartozom, akik még hisznek a jóságban, a családi tűzhely melegében. Én a legtisztább érzelmekkel közeledem Ducika felé, nem pediglen arra törekszem, hogy más férfiak módjára élvezeti cikké silányítsam…”

– Ez impotens, vigyázz! – mondtam Pólának.

– Helyes, jó nevelésű fiatalember – felelte megrovóan Póla –, nem lehet mindenki olyan hideg és cinikus, mint te. „Kedves asszonyom, alig tudom elhinni, hogy az Ön mértéken felül vonzó leánya sorsomhoz kötné élete hajóját…”

– Csak az a baj – vallotta be Duci, három héttel az olasz IBUSZ-út megkezdése előtt, amikor este tizenegykor keresett fel, szokott tapintatlanságával, „rokoni látogatásra” –, csak az a baj, tudod, Ádám úr, hogy pici…

– Mi pici?

– A festő. Nálam kisebb.

– Mennyivel?

– …és művészileg nem tud érvényesülni. A klikkek nem engedik. Kénytelen megrendelésre másolni régi holland mestereket. Javarészt külföldre, ehhez persze te nem értesz; dollárüzlet.

Megszállt a nagylelkűség. Amire eddig mindig ráfizettem, mert csak az időmet pocsékoltam, és nem segítettem vele végül senkinek.

– Ha akarod, összejöhetünk… Vacsorázzunk együtt egy este. Ha számít a véleményem!

– Jól van, fogatlan tigris! – láttam, hogy örül. – Már tudja, hogy a nagybátyám észkombájn, tanulmányt ír meg minden… De a Fészekben, jó? Ahol megfordul a művészvilág…

Duci festője törpe volt. Szabályos törpe. Bár törpének talán magas. Száznegyvenöt centiméter. Ennyit vallott be, életkorban harmincötöt. A szeme egészen eltűnt, deformálódott kicsiny, puha arcában. Az ujján két aranygyűrű. A zakója zsebében zsebkendő.

Duci fehér pulóverben ült mellette, a haját leengedte, hogy alacsonyabbnak lásson, s kevesebb festéket mázolt a képére. Ezen az estén láttam először és utoljára emberinek.

A festő – Kovách Ede – zavartan szónokolt. A kedvezőtlen politikai légkörről, az érvényesülés szamárlétrájáról, s hogy ő egy asszonyt a tenyerén hordana… mert őt a nők eddig csak kihasználták, nem tudja, miért, egyébként hormonkezelésre jár, a hatása hamarosan mutatkozik, szerencsére Ducika sem túl magas, a sarkos cipő sem divatos már.

Duci hallgatott. Időnként rendelt néhány drága kotyvalékot. Mindig mást.

– Cudarul bánik velem – panaszkodott Kovách Ede. Három kerti párnát csúsztatott az ülepe alá, hogy kényelmesen szembenézhessünk. – Komolyan, ha nem szeretném annyira… még a kis kezét sem engedi megfogni… pedig mindent megkap. Jól keresek. A széria jól fizet. Mellettem nem kell majd tűvel szurkálni az ujjacskáit… Ducika, meséld el Ádám bátyádnak, mi mindent vettem én neked? Az aranyórát mutattad? Hát a kötött komplét? Azt a cipőt is megvesszük, amit a Váci utcában kinéztünk…

Unszolt, hogy fogyasszak. Fogyasszak még. A zsebét ütögette.

– De miért ilyen cudar hozzám? Most is… könyörögni kell, hogy egy szót szóljon. Pedig már a szertartást is kitűztük. Augusztus tíz.

Duci kifordult felsőtesttel ült a széken, mintha véletlenül, csupán néhány percre szerencséltetné társaságunkat. A zenekart figyelte, a zenekar hosszú hajú, fölényes fiatalembereit. A szája tátva maradt a sóvárgástól, szeme alatt a kék valódi bánatnak látszott, de senki sem jött érte, a törpe kapta el éjfélkor a könyökét.

– Póla – mondtam másnap a telefonba –, ez őrültség, Póla. Ne fogadjon el semmit… Miért engedted?

– Hát tudtam én? – siránkozott Póla. – Alacsony… alacsony! Relatív fogalom. De hát rám nem hallgat. Ha beszélek hozzá, rejtvényt fejt, vagy regényt olvas. Majd csak kimászik valahogy!

Duci Veronában maradt le a csoporttól. Harmadnap telefonált az őrjöngő anyjának:

– Minden oké. Itt az emberek egészen mások, mint a magyarok. Van már patronálóm, teológiát fogok tanulni.

– Teológiát! – ordította Póla. – Nem is tudsz latinul!

A törpe nem hagyta annyiban. Még az idén márciusban is felhívott, mint a család „férfitagját”, zokogott, fenyegetőzött, harminckétezer forintot követelt, számlákkal igazolva, hogy mind Ducira költötte.

– Szegény ördög! – mondtam Pólának. Póla lehülyézett, hiszen minden zűrt ez a gazember okozott, előle menekült el a kis butus lány. Talán Pólának volt igaza. Közölte Kovách Edével, hogy kopjon le végképp, különben ráuszítja a rendőrséget, ugyan kaparják meg egy kissé az üzleti ügyeit…

Akkor inkább a levél, mint a telefon csöngése. Duci képeslapjai.

„Már New Yorkból jelentkezem. Állati monumentális. Tudom, hogy nagy kitartásra lesz szükségem, hogy terveimet valóra válthassam. Legyél jó fiú, és akkor majd küldök neked egy amerikai borotválkozókészletet…”

– Miért nem válaszolsz neki? – kérdezte Póla. – Látod, milyen jószívű…

– Én csak az igazat írhatom.

– Igazat, igazat… Biztatás kell, nem ledorongolás. Csak ismerném az életformát. Hoztam már ki a könyvtárból könyveket. Feleség voltam New Yorkban… A felhőkarcolók árnyékában… Kéri a magas szárú vászoncipőjét. Azt a hetvenöt forintos munkacipőt. Mit jelent ez, Ádi?

Munkára. Munkára. Szeretem a szobám szagát. Szeretem, hogy nem kell válaszolnom. Ha válaszolok, mindig rosszabb.

Mint a múltkor. Póla hétkor hívott föl, még aludtam, előtte egész éjszaka dolgoztam, összeráztam két fejezetet.

– Tegnap moziban voltam – közölte.

– Örülök… És mit láttál?

– Az Oszkárt. Azt a francia produkciót, eredetiben, nem ám felirattal…

– …

– Nem kérded, miért?

– …

– A volt főnöknője, aki határozottan szerette ezt a gyereket, az mesélte, hogy Duci ezen a filmen sírt… hogy sírva emlegette. Gondoltam, megnézem. Ez is fényt derít a lelkivilágára. Hogy mi fájt neki annyira. Hogy mi okozta… a lelkivilágában…

– És?

– Ádi, fogalmam sincs. Fogalmam sincs, miért sírhatott… Ez bohózat. Luxusvillával, fehér telefonnal, tengerparttal, emeletes lakosztályok…

– Az istenért, Póla – túlságosan álmos voltam –, térj már magadhoz! Ezért sírt. Hogy neki ilyen nincs. Duci lelkivilága!!!

– Te végül is irigyled, nem, hogy elhatározta magát, és kiment, te pedig itt penészedsz egy piti tanszéken? Nem érdemes törődni veled, Ádi, önző vagy, mint minden férfi, egyáltalán nem csodálom, hogy így maradtál szólóban vénségedre, engem is, az egyetlen húgodat, elriasztasz!… És intézd el, intézd el a tatust, nálad is lakhat az alkóvban, hozzál te is valami áldozatot… A Pali bácsihoz is le kéne utazni.

Mert Pali bácsi is rokon. Póla azt állítja. Azt állítja, hogy amikor ötéves voltam, egy egész nyarat töltöttem Pali bácsinál Zala megyében. Pali bácsi tatus öccse, plébános és „arany ember”. Nem emlékszem. Aztán összevesztek tatussal, Pali bácsi nem adott kölcsönt, s tatus ezek után azt terjesztette róla, hogy a templomi perselybe lyukat fúr, de hagyja éhen dögölni a felebarátait.

– Anyuka nagyon szerette Pali bácsit – suttogta Póla, már nem tudom személyesen-e, az eszpresszó sarkában vagy telefonon. – Meg szokta anyukát áldani, és anyukának igenis adott pénzt! Most érszűkülettel nem tud lábra állni…

Vajon honnan emlékszik minderre Póla? Fiatalabb nálam, azon a bizonyos nyaraláson még meg sem született. Félelmetes a nők emlékezete. A táskájukhoz hasonló: ami egyszer belehullott, ott marad, minden megvan az alján, s mindig vele borul a többi, ha egyet-egyet kiemelnek.

Hogy nyomozta ki Pali bácsit?

Másfajta ez a női magány. Agresszív magány. A csápok idegesítő, vibráló tapogatózása körbe-körbe, bármilyen falat után.

A beszáradt meszet nem lehet újra oldani. De azért van, aki makacsul kísérletezik.

Arról is értesítettek, hogy Pali bácsit felhozták a Belklinikára. Pali bácsi s egyúttal tatus leánytestvére, bizonyos Mária Ilona, aki felnőttkori szövődményes skarlátban még tizenkilencben meghalt, egy gyereket hagyott maga után, ez a gyerek telefonálta meg – özvegy Lehotai Sándorné néven – a hírt: Pali bácsinak jólesne, ha halálos ágyánál még egyszer láthatná rokonait. Szeretné megáldani őket.

A látogatási idő már elkezdődött, a megbeszélt helyen nem találtam Pólát, benyitottam a kettes kórterembe. Az ágyak üresek voltak, csak az ablak mellettiben feküdt egy öreg-öreg bácsi, s mintha melege volna, eszelősen hajtotta arca elől a levegőt.

– Pali bácsi – mondtam óvatosan, közelébb lépve. Elkapta a kezemet, megcsókolta. Aztán a sarokba mutatott.

– Vidd! – kiáltotta. – Vidd onnan azt. Vidd!

– Jó. – Megsimogattam a homlokát. – Viszem.

Leültem melléje. Szorította az ujjaimat. Finoman, hidegen csúszott a keze.

Hirtelen eszembe jutott. Úgy éreztem, rokonom, valóban.

Póla berontott a folyosóról, a szoba megtelt a hangjával.

– Te jó isten, itt kucorog egy vadidegen mellett… összevissza keresünk… Pali bácsi vár a büfénél, letámogattam, virslit eszik sós stanglival…

Pali bácsi, a büfénél, kedélyesen fogadott, pedig két bottal vánszorgott, a lába lesoványodva, csontig.

– Az édesanyátok – mondta –, ha őt nem az apátok veszi el, miatta kiugrottam volna a rendből. Csodálatos asszony volt. Tudott szenvedni. Ti már nem tudtok, nyavalyások. Jártok-e sírjához?

– Persze – mondta Póla, én meg azt mondtam, hogy nemigen.

– Mindegy – sóhajtott Pali bácsi –, tulajdonképpen mindegy. A dolgok máshol dőlnek el.

Megnyugtatóan, hivatalosan mondta. Néztem az órát, hétkor kezdődött az előadásom a levelezőknél.

– Ádi mindig siet – nyafogta Póla –, nincs benne semmi könnyedség. Fogunk mi még együtt táncolni, ugye, Pali bácsi?

Csak ma este ne hívjon már senki. Tizenegy óra, lassan.

– A férfiak érzéketlenek – mondogatja Póla –, rinocéroszbőrűek… Nem hatol át az önzésteken semmi… Tunyán belenyugosztok a magányba…

– Dehogy, Póla – én meg ezt mondogatom –, csak nem iszom meg a plantát tea helyett. És kérlek, ne hozz a vázámba műzölddel műpipacsot.

Nem érti.

– Rajtad akarok segíteni, Ádi. Ne szomorkodj a barlangodban. Végy rólam példát.

Szacsvay örök lihegése:

– Tájékoztatlak mint barát… a te érdekedben… a te harcostársad…

Annak idején, régen, megszállott kölyök voltam. A tanulás meg a tenisz. Póla is teniszezett, de csak a párost szerette. Ha nyert, összecsókolózott a partnerével, ha vesztettek, egymást okolták, veszekedtek jóízűen. Én csak szingliben játszottam igazán szívesen. Ha kikaptam, hát kikaptam. De ha győztem, én győztem.

Ennyi az egész.

Szeretem ezt a csöndet. Olyan mozgalmas.

Nem tudom, mennyi van még hátra. Nyilván kórházban végzem, Póla oda is beárad, ül majd mellettem, és vigasztal:

– Öreg fiú, föl a fejjel… fogunk mi még táncolni… Az a baj, hogy te mindig elhagyod magad…

S kizavarni sem lehet, Irént sem, aki majd az utolsó percben mindent ünnepélyesen megbocsát, Klárit sem, aki benyúl a párnám alá, kitapogatja a betétkönyvemet. És az ismerősök is eljönnek, még egyszer, egy kicsit fecserészni.

A lámpámat is szeretem. A fénykörét a falon. A damaszthuzat surrogását. Az ágyam nyikkanását. Ez is beszéd.

Aludni kellemes. Ha altatóval alszom, mindig kicsordul a nyál a szájam szögletén. Ide terítem ezt a puha flanelkendőcskét, mandulaszappan-szaga van, a takarítónőm mandulaszappan-szagú mosóporral mos, a takarítónőmet úgy hívják, hogy Antalffy Géza Jánosné; igen, tudom már, megígértem neki a vértisztító nyugatnémet gyógyszert, a takarítónőmnek. Antalffy Géza Jánosné, itt ül a küszöbön, várja

a többiek meg a domboldalon, körbe-körbe

micsoda happening

és micsoda domb? Miféle örömünnep?

Középen fekszem, a völgyben, vagy inkább aréna, katlan, s ők körbeülnek mindannyian a füves domboldalon, Antalffy Géza Jánosné tálcáról omlós pogácsát kínál, Irén az ölébe ülteti Annuci három gyerekét, Szacsvay felém kiált: halló, boldogan integet, Klára egészen kicsi, és a masni alatt a fejét vakarja, tatus mikrofont tart a kezében, és Pali bácsi zengő, mély hangján kihirdeti:

– Doktor Busuló Elemér… jelentkezzék a tetőn… doktor Busuló Elemér…

Kovách Ede felmászik a dombra, gólyalábakon, leül anya mellé, anya eszik, idehallatszik a csámcsogása, karalábét rág, Kovách Edének is ad, Ducit nem látom, csak a kacagása hallik, nagyon magasról, de Póla látja őt, mert sugárzik az arca, Csutorás mögötte áll, és fénylő barna bőrét simogatja, egyre sokasodnak

szeretteink, szerelmeink

semmit se kérdeznek

semmiért se sírnak

zene is szól

micsoda happening

 

 

Magyar Irodalmi Lap

  

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám


 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

Inter Japán Magazin

Turcsány Péter honlapja

Jankovics Marcell honlapja

Papp Lajos

Magyar Irodalmi Lap