A szigetember (Marcus Aurelius utolsó könyve) 3/9

Lukáts János, szo, 05/11/2013 - 00:06

 

 

 

Folytatás...

 

 

Gyönyörű reggel volt, a szellő tavaszi rügyeket fújt a bokrokra, az ágak hegyén rigók himbálóztak. Kerek volt a világ, szabad és végtelen.

- Hozd elő Albiolát! – Dithyrambosz ugrott, a kívánságban megérezte a közös kaland örömét. – Meg egy lovat magadnak is! – kiáltottam utána. Római polgárok voltunk, akik beleszimatolnak a szabadságos hajnalba.

Albiola kis szürke kanca volt, az én lovam. Ivadéka annak a Sirmionénak, akinek a hátán végigküzdöttem a markomann hadjáratot. Sirmione jámbor volt, kezemből ette a zabot, amikor elfogyott a habzsolnivaló, belefújt hatalmas orrával a tenyerembe, ilyenkor arcomba repült mind a törek. A tisztjeim nem becsülték Sirmionét, „kerti játéklónak” nevezték. Az ő csikója volt Albiola. Most ott lakott a tanyaházban.

Már a nyergében éreztem magamat, aprózó ügetése örömet ébresztett bennem. Hogy lássam közeledtét, kiléptem a juharfa alól, és Dithyrambosz után néztem. A parton a révész szemben állt vele, evezőjét a markában szorongatta, a kertész pedig az írnokom háta mögé helyezkedett, fejsze a kezében. Láthatóan egyikük se mozdult Dithyrambosz szavára. A háttérben az asszony fejte a kecskét, időnként a fogán át fölvihogott.

- Dithyrambosz! – emeltem föl a hangomat, csak hogy mutassam jelenlétemet. A kertész a válla fölött hátra nézett görbén, szemet váltott a révésszel, aztán kelletlenül az istálló felé vonszolódott. Dithyrambosz összefonta két karját, ahogy tőlem látta, elmosolyodtam. Mire megfogalmazhattam volna a hírnév nyomorult lemorzsolódásáról egy aforizmát, már ott vezette Dithyrambosz a két lovat, homloka lángolt a haragtól, ilyenkor még többre becsültem az írnokomat.

- Ezek… - kezdte volna.

- Hagyd el! – tettem helyére a mondatot.

- Engedély kell nekik, hogy én hozhassam el a te lovadat, uram. Nekem meg nincs lovam, mondták és kelletlen szívességet tettek ezzel a… - megrángatta a ló kötőfékét.

- Engedély? Pecsétes papirusz? Netán Rómából? – azért bennem is ágaskodott az indulat.

- Az őrparancsnokság vezetőjétől. Odaátról, a túlsó partról. Majd ő engedi meg nekünk, ha megengedi. A saját lovainkat.

- Meg a saját szabad mozgásunkat…! – fűztem tovább a logikát. De azért velünk volt a reggeli égbolt, haragunk fölött győzött a trillázó rigóhang.

- Menjünk, Dithyrambosz, amíg mehetünk! – ezt harsány tréfának szántam, de a mondat egy kicsit keserűre sikerült.

No, de hogyan…? – Dithyrambosz a folyócsatorna felé sandított, a révész lomha lapáttal vitte át a bárkát a túlsó partra. Meghökkentem egy pillanatra. A szigetre, persze, a parti őrség széles orrú ladikján érkeztünk annak idején, ló, ember együtt. De hol van már a széles orrú őrladik!

- Hívd vissza a révészt! – nyugalmat erőltettem magamra, de valahol egy felhő már nagyon komorlani kezdett a bensőmben.

- Most dolga van! – rikácsolta az asszony és belerúgott a kecskébe. Az ijedtében feldöntötte a tejes sajtárt.

- Hozz dereglyét, kettőt! – a szemem bizonyosan megvillámlott, mert Dithyrambosz egyszerre alacsonyabb lett egy fejjel nálam. Értette, két ló nem fér el egy dereglyén, de hol volt akár csak egy is! A kertész a vállát vonogatta, aztán a torkát köszörülte. Sóhaj volt inkább, nem kiáltás, ami átsuhant a Danubius kisága fölött. Aztán azt láttam, hogy Dithyrambosz megmarkolja a kardot és megkocogtatja vele a kőasztalt. Az érces hangtól megércesedett a kertész torka is, az asszony pedig visszabújt a kecske alá. A révész a túlparton elcsoszogott, hogy engedélyt kérjen, idővel kerített egy másik dereglyét is. - Parancsra teszem, láthatja mindenki: nem szívesen! – és lapátolt a vízen át, egy lapáttal hajtva két dereglyét, amelyek mint teknősbékák bukdácsoltak a vízen. Lejjebb állt két lapos szállító ladik, a túlparton kikötve, a révésznek szándékában se volt azt kormányozni át. Dereglyét kért az okvetetlenkedő idegen a szigeten, kapjon hát dereglyét. Hogy egy hadjáratban hol végezte volna az ilyen egy szempillantás alatt…!

Magunk hurcoltunk le a folyópartra két széles deszkaszálat, magunk kötöttük össze, Dithyrambosz vezette rá a lovakat. A kertész összefont karral nézte munkálkodásunkat, a nőszemély a csípőjére vágta két kezét. A révész elsomfordált a tanyaház mögé, onnan leste, mire megyünk a magunk eszkábálta hajóval. Dithyrambosz tartotta a két ló kantárját, az állatok riadoztak a billegő bárkában, aztán az írnok azt a hangot súgta a fülükbe, amelyet ütközetek kezdetekor szoktunk elmorogni, hogy most még egy percig türtőztessék magukat az állatok. A két ló mozdulatlanul állt a himbálózó deszkaszálakon, Albiola halkan felhördült a torkából. Amikor az Eurotasz folyón kelt át a sereg, akkor volt evező legutóbb a kezemben, a császári bárka zátonyra futott, ott minden kézre szükség volt. Itt is.

A parton már ott ácsorogtak az őrség lézengői, hamarosan az új parancsnok is előkerült, egy rossz forma piperkőc, ez se járt életében ütközetben. Köszöntött, kérdezte, miért nem szóltunk előre, hogy távozni kívánunk. Kérdeztem, miért kellett volna szólnunk, és ugyan ki adhat engedélyt, vagy ki tilthatja meg, hogy két római szabad polgár lóra szálljon. Hogy melyik nagyobb szégyen a kettő közül, ha engedélyt kell kérni, vagy ha kegyesen engedélyezik az úton járást, – ezt már meg se kérdeztem. Dithyrambosz azt morogta mögöttem, hogy az isten csudájában kértünk volna engedélyt, amikor a révész a hajóval mindig ezen a parton van. De csak most következett az igazi…

- És hová akarnak lovagolni? – úgy kérdezte ezt a piperkőc, hogy közben kétszer is szünetet tartott a mondatban, mint amikor egy provincia rendőrprefektusa besurranó tolvajt vallat.

- Az a mi dolgunk, uram! – feleltem, tegnapi császár a mai prefektusnak. – El akarom hagyni egy napra a szigetet, amelyről már magam se tudom, hogy csöndes birtokomnak tudhatom-e, vagy száműzetésem színhelyének. Ön ez utóbbi képzetet erősíti bennem.

- Ugyan, uram! – kerekre kékült a piperkőc két szeme.

- Ezek a népek, akik a szigetet lakják, maguktól nem mernének ilyen arcátlanok lenni, érti ön, mit beszélek? – vállamon hátrataszítottam a tógát, pedig az csak egy fakó úti köpeny volt.

- Ezek az emberek szabad római polgárok, akik nem kötelesek az ön hajdani érdemeiről tudni! – gyönyörűen formált mondat volt ez az élvezkedő szájon.

- A múlt héten még itt egy fél kohorsz állomásozott, hadban kipróbált centúrióval az élen, akik szolgálatomra és védelmemre egyaránt voltak.

- Most én vagyok itt a parancsnok! – fejjel lett magasabb a piperkőc, amint kimondta varázsmondatát. – És nem lesz kevesebb sem a szolgálat, sem a védelem, uram. Ha úgy érzi, hogy mégis, panaszt tehet nyugodtan. Nálam. Ön szabad római polgár, oda megy, ahová kíván. De a védelme, a mi kötelességünk, megkívánja, hogy tudjuk, ön merre jár. Kísérői készen állnak, hogy kísérjék önt. – Majd sóhajtva emelte az égnek a kék szemeket. – Még ha ezzel alkalmanként gyengül is az őrcsapat ereje. – Mosoly következett, elnéző: - De bizonyosan ön sem fog naponta kiporoszkálni a szigetről.

- Amikor akarom, akkor hagyom el a szigetet. Vagy ön olyan rozogának érzi a Római Birodalmat, hogy meggyengül, ha két katonája egy álló napon át utánam szimatol?

- Kettő? – nevetett fölényesen a parancsnok. – De hát legyen kettő. – Kettő mozdult a katonák közül, látszott, mindketten megkapták már jó előre a részletes parancsot. Dithyrambosz közel lépett hozzájuk és az arcukba nézett, a katonák zavartan sunyták le szemüket, és a lovak kengyelét igazgatták. Tomboló harci mének voltak a lovak, jól tápláltak, ezüsttel fölszerszámozottak. Nyeregbe zökkentünk, Albiola zajos örömmel fogadta, amikor tenyeremmel a sörényébe markoltam. A két lovas azonban keresztbe állt előttünk.

- Hová, uram? – szólalt meg az egyik.

- Majd útközben megtudjátok!

- Most! – hangzott a válasz, és a lovasok nem mozdultak. A parancsnok háta mögé rejtette két kezét, és lábát széjjelvetette. Láttam, a helyzet kritikus ponthoz érkezett.

- Aquincumba megyünk. – közöltem úti célunkat a lovassal.

- Aquincumba megyünk! – üvöltötte a lovas, hogy az őrtábor udvarán mindenki meghallja. Két futár kiugrott az őrszállás árnyékából, alattuk szívós futárlovak. Elvágtattak dél felé. A parancsnok hátat fordított nekünk, és bevonult a parancsnoki épületbe.

A két lovas poroszkált elöl, a jól táplált mének ágaskodtak, mi lemaradtunk tőlük, de miért is siettünk volna.

- Nem tetszik ez nekem, uram! – sóhajtott Dithyrambosz.

- Mi nem tetszik neked, Dithyrambosz? – és majdnem fölnevettem.

- Ezek packáznak velünk, uram! - ha maga van, kiköpött volna a jól táplált lovak és a hadat sose látott lovasok láttán. Ha maga van, hajjaj, tett volna mást is Dithyrambosz, de most csak sóhajtott egy keserveset. Kölcsönlovon ült, elégedetlen volt vele. Szorosan tartotta, gorombaságokat sziszegett a fülébe, oldalba is ütötte a lábával, mintha a ló tehetne erről meg arról. Végül megvetéssel szólt róla: - És boglyas! – de nem kezdte fésülni a ló sörényét. Az a gazda dolga. Inkább azt kérdezte, felém hajolva:

- Aquincum? – mint aki már semmit se hisz.

- Aquincum! – válaszoltam.

A két lovas látta, hogy elmaradunk mögöttük, megfordultak, mögénk rúgtattak, korbáccsal tartva féken jól táplált ménjeiket. Lovaik forró lihegése a nyakunkba csapott, az egyik csatamén szájából a tajték Albiola szürke hátára fröccsent. Albiola megrázkódott, a kísérő katonára néztem:

- Töröld le! – szó nélkül letörölte, és lemaradtak két lépésnyire.

- Jó lesz ez, uram? - húzta a szót Dithyrambosz, - Aquincumba menni? Ott minket ismernek. Ott téged ismernek. – pontosított. – Úgy vonulni be, mint két fogoly? Mert még ha, ugye, szemünkre húzott kámzsával, hogy ránk ne ismerjen senki…, de így, de ezekkel… - tetszett volna neki a titkos országjárás, a rangrejtett elvegyülés a tömegben, a kettőnk közös cinkossága. Dithyrambosznak kétségkívül igaza volt. Akartunk-e mi valóban Aquincumba menni, kellett-e nekünk a nagyváros, a hivatalnokok, a rangviselő tisztek, a bírák meg a többiek, akik mind ismertek? Nem is olyan régről, amikor még… Csak a parancsnok bosszantására mondtam Aquincumot, amely meg se járható egy nap alatt. Vagy csak látni akartam, mit tesz, ha meghallja úti célunkat? Azt tette, amire számítottam, küldte előre lovas fullajtárjait, akik nyilván föllármázták az út mentén az őrhelyeket, hogy jön a volt császár, vigyázzanak, nehogy valahol összeszaladjon a nép. Ezt akartad, Marcus? Elég volt meglátni a kis piperkőc parancsnok gőgjét, meg a buzgalmát, meg a félelmét. Bizonyosan Commodus valamelyik cimborája ő is, akit a fiam személyesen rendelt ki az én megfigyelésemre, az őrzésemre. Vagy Commodus valamelyik cimborájának a cimborája…

A két lovast zavarta a lassú poroszkálás, Dithyrambosz kétszer is leszállt a lóról, megigazította a nyerget, miközben hangosan ócsárolta a ló gazdáját, a rossz lótartó gazda lelkéről mondott becsmérlő mondatokat, miközben a két kísérőnek szúrósan a szeme közé nézett. Azok zárt szájjal és rezzenetlen arccal ültek a nyeregben, kezük a korbácsot szorongatta. Rosszul érezték magukat a bőrükben, és ezért nagyon utáltak minket.

- Tudod, Dithyrambosz, a birodalmat meg tudja védeni egy jó hadvezér az ellenségeitől, de a barátaitól aligha. – szép formát talált bennem a gondolat, amely napok óta foglalkoztatott.

- Bizony, uram, a barátok… phüj! – a szél most port csapott Dithyrambosz arcába, ki kellett köpnie a port. Oldalra, ahol a mögötte ficánkoló korbácsos is megláthatta. Megdördült az ég, megeredt az eső. Tógánk egy pillanat alatt csurom vizes lett.

- Siessünk, uram, - üvöltötte az egyik lovas, - még belénk csap a… izé! – nyilván valami istentelen dolgot akart mondani, de aztán így fejezte ki magát. A hatalmas mén felágaskodott, a szügye és forró hasa alja gőzölögni kezdett az esőben.

- Esőben lovagolni jó. – szóltam feléjük halkan, talán még mosolyogtam is egy kicsit. – Nem megyünk Aquincumba! – közöltem a lovasokkal. – Ma nem! – azzal megfordítottam Albiolát… és állva maradtam az esőben. Dithyrambosz már maga is szólni készült valamit, siettetésül, de, amint meglátta a ficánkoló két katonát, lenyelte a szót.

- Ugye, nekünk nem sürgős, uram? – kérdezte aztán. Tar fejéről patakokban futott le a víz a tóga nyakába, nagyon rossz lehetett szegény Dithyrambosznak. De olyan szívből kezdett kacagni, hogy a két lovas keze megmozdult a korbács nyelén.

Mire visszaértünk a Danubius partjára, elállt az eső, vagy ott talán nem is esett. A két katona szó nélkül tűnt el az őrszállás mögött. Bizonyosan jelentést tettek a parancsnoknak, elgondoltam, miként hangozhatott. Összetákolt lóhordó dereglyénk a parton árválkodott, rávezettük megázott állatainkat.

- Csutakold le őket, aztán töröld is meg, mind a kettőt! – szóltam Dithyrambosznak és bementem a házba.

 

 

Folytatjuk...

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap