A szigetember (Marcus Aurelius utolsó könyve) 4/9

Lukáts János, k, 05/14/2013 - 00:10

 

Folytatás...

 

A révész tátott szájjal bámult rám, a kertész utánam sompolygott, kétszer meghajolt, mielőtt köszönt, az asszonyság meg hozott külön sajtár kecsketejet. Én eltöprengtem ezen, Dithyrambosz azonban tüzes istennyilát ajánlgatott nekik, persze csak a szakállába morogva. Másnap reggel négy katona jött a szigetre a lapos orrú őrbárkával, és egész nap gerendákat illesztgettek egymáshoz, cölöpöket faragtak meg kalapáltak. Ács egy se volt közöttük, ékkel, bárddal egy se találkozott korábban, estig elpiszmogtak a dolgon, amikorra kiderült: kikötőt építenek a szigetre. Egymásra néztünk. Én azt mondtam erre, azért mégis derék dolog a parancsnoktól, hogy megörvendezteti a szigetlakókat némi civilizációval. Nem lett igazam… Dithyrambosz azt mondta, ezt a hitvány deszkatákolmányt úgyis elmossa az első áradás. Neki se lett igaza…

Másnap reggel rohant hozzám a kertész, a ház képzeletbeli határvonalán megállt – nem volt kerítésünk, miért is lett volna! – bekiáltott, hogy nagy hírrel fog megkeresni hamarosan a révész, aki – ő már látja! – most indul el az őrparancsnokságról. Aztán ő maga, a kertész átevezett a szárazföldre, visszafelé pedig, a bárkán himbálózva, a révésszel töviről-hegyire megpusmogták a nekem szóló üzenetet, aztán a révész is ellépdelt a házam határáig.

- A parancsnok… – húzta a szót a révész – tiszteltet, és maga indul hamarosan tájékoztatásodra, uram.

- És miről akar tájékoztatni a parancsnok? – kérdeztem érdeklődést mutatva.

- Hát arról, hogy… - a kertész oldalba bökte, mire észbe kapott. – Azt én nem tudhatom, uram! – és elhátrált, attól fogva a kecskeól tetejéről leste, jön-e már hozzám a parancsnok. Dithyrambosz pedig kölcsönkérte a kertész szekercéjét, és röpke idő alatt rendbe tette, amit a négy katona előző nap, reggeltől-estig faragott, kalapált és kötözött.

A parancsnok négy fegyveres között, a széles orrú bárka közepén állt, enyhén szétvetett lábakkal, vörös szegélyes tóga volt rajta. A Danubius kis ága alig több mint egy kőhajítás, a parancsnok egész idő alatt a kardját markolászta, hajón annyi időt tölthetett életében, mint hadjáratban. Kiszálláskor az egyik katona karjába kapaszkodott, majd kilépvén ellökte magától a segítő kart, és felléptetett a vadonatúj kikötő deszkalépcsőjén.

Házamba lépett, jobb karját a bal vállára tette, fejét meghajtotta, ami vendégtől helyénvaló, de közben a derekát is meggörbítette, ami inkább rabszolgától várható el. Elébe siettem, főhajtással üdvözöltem a vendéget.

- Megtiszteltetés számomra, hogy örömhírt oszthatok meg veled, uram. Felséges urunk, az isteni Commodus császár megtisztelte látogatásával provinciánkat, miközben őrparancsnokságunkra is ellátogat. – Megállt, ismételgette a szót, bele is zavarodott a megtiszteltetésbe és a félelembe, hogy nevén nevezte császárát. Aztán kiesett a szerepéből, folytatni is alig tudta: - De hát, te apja vagy az isteni császárnak, bizonyosan örömhír ez neked is és mindnyájunknak. – Az ő öröme az volt, hogy be tudta fejezni a nekem szánt üzenetet, én a váratlan-várt találkozás ígéretétől valódi örömet éreztem.

- Az ég óvja a császárt és a birodalmat! – feleltem, ahogy ilyen hírre felelni kell. Aztán kérdezni akartam, mikor tisztelhetjük körünkben az isteni vendéget, de ezt a szót már elharaptam. Ha akarja, megosztja tudását velem is, ha államtitok, ne oktasson ki erről, mint valami kotnyelest. De rossz is lehet a szabad római közpolgároknak, a be nem avatottaknak!

- Már holnapra várjuk! – hajolt hozzám bizalmasan. - A provincia ügyei mellett miránk is fordít figyelmet! – tette hozzá nem kis büszkeséggel. – Egy ilyen világvégi, hitvány kis garnizonnak még a hírét se ismerné, ha nem az apja laknék benne, de ezt nem mondtam a parancsnoknak. Látta rajtam, hogy erre gondolok, és zavarta, amit látott. Megfordult és elvonult testőreivel. A ladikba lépéskor most is segítettek neki.

Mi, Dithyrambosz meg én, ott ültünk megint, szemben az éjszakával. Annyi mondanivalónk lett volna, hogy szóhoz se jutottunk, magunkban hallgattunk inkább. A szomszédból munkazaj hallatszott át: az éjszaka folyamán kifestették a tanyaházat, ugyanaz a négy katona, aki előző nap a kikötőt eszkábálta. Másnap aztán mást gondolt a parancsnok: reggel a révészt, a kertészt meg az asszonyt a kecskével együtt elszállították máshová. A két ló az istállóban maradt.

Az őrparancsnokság körül már reggel fölsorakozott az őrszázad, a parancsnok szemlét tartott. A nap ragyogott a fegyverek élén, meg izzadságot csalt elő a rézsisakok alól. A folyóparton a fuvolások gyakoroltak, a parancsnok többször is rájuk üzent: hol hangosan, hol halkan szóltak az indulók, - hol ez, hol meg amaz zavarta a díszszázadot.

A délelőtt közepén aztán Dithyrambosz már nem bírta tovább: - Uram, szóljál majd, ha ostoba vagyok…

- Szólok majd! – szóltam és nevetni kezdtem, ismertem az esze járását.

- Ha itt hált a felséges császár a közelben, táborozásban, már itt kellene lennie. Ha meg a fővárosban hált, akkor pedig csak estére lesz itt. Jól gondolom, uram?

- Jól gondolod, Dithyrambosz, túl jól gondolod, azért maradtál csak hadi írnok! Az őrparancsnok bizonyosan másképp gondolja, most sorakoztat harmadszor, és most váltotta az őrszemeket negyedszer a hegygerincen. Rosszallásával bünteti őket, mert nem jelezték a császár érkezését.

- De hát nem is jött a császár!

- Nem, Dithyrambosz! – Ezen aztán elmerengtünk egy kosár szőlő mellett, máltai szőlő volt, Dithyrambosz nehéz sóhajokat fűzött valamennyi szőlőszemhez. A máltai szőlő tavasszal, a Danubius partján a császári látogatás legbiztosabb hírnöke volt. Ebéd után lepihentem a házban, Dithyrambosz kifeküdt a jávorfa alá, a díszsorfalban három katona elájult, a fejüket hideg vízzel locsolták.

A császár napnyugta körül érkezett. Ingerült volt, reggel indultak Aquincumból, vadászattal akarta kellemesebbé tenni a napját, a vadászat balul sikerült. Egy szarvas elvitte a császár vadászgerelyét, amely az oldalába fúródott.. Commodus haragudott az őrparancsnokra, aki a kelleténél nagyobb hűhóval várta, haragudott rám, mert miattam kellett ezt az egész „átkozott cirkuszt” végigcsinálni, de valójában az egész Pannonia Provinciára , erre a „makktermő országra” haragudott.

Az őrparancsnok jelentését szórakozottan hallgatta, megjegyzést nem tett rá, majd, amint meglátott – ott álltunk Dithyrambosszal a háttérben -, leszállt lováról és elindult felém. Letérdelt és kezet csókolt atyjának, mint régen, mint „jófiú” korában, mosolyogtam rajta, kicsit zavart a dolog, de tagadhatatlanul jól esett. Beszálltunk a virággal-lombbal fölékesített bárkába, egy perc múlva kiszálltunk a szigeten.

- Ekkora? – kérdezte Commodus, csodálkozva, sőt már inkább hitetlenkedve. Kezével tétován körbe mutatott, kicsi volt neki a sziget, kicsi a folyóág, a ház, amelyben élek. A megszűkült világot idegenkedve figyelte. Hideg vízben – a Danubiusból merítettük – megmosta arcát, kezét a vízöntő korsóban felejtette sokáig, míg végül a szeme földerült. Evett és ivott, mohón, de keveset.

- Itt élsz? – kérdezte, maga sem tudta, hiányol-e valamit, vagy óvatos irigykedés szól belőle. Császár volt, fiatal volt, övé a birodalom és a beszáguldható nagyvilág. Karon fogtam, kivittem a nagy folyó partjára. Lába a földbe gyökerezett. Büszkélkedni akartam, itt volt mivel.

- A birodalmad határa!

Commodus szemével itta a távolságot, a víz országvédő hatalmát, a rengeteg erdők fenségét és idegenségét, a világvége érzését.  Meg azt a mérhetetlen távolságot, ami a Danubius szigetét Rómától elválasztja, - én azt mondtam: összeköti. Ha Rómát nem ismerném, mondtam neki, amikor ide költöztem, nem akarnék a Granua torkolattal szemközti szigeten élni. Akkor ezt Commodus nem értette, most sem, de talán megsejtett a szavaimban valami igazságot. Valami másfajta igazságot, mint amit ő a magáénak érzett. Commodus nyilván csak a hely stratégiáját érzékelte a szigetben. A szigetet a folyóban.

- Hogyan élsz itt? – kérdezte óvatosan. Milyen választ várt a kérdésére? Hogy rosszul élnék, ezt nem mondhattam, magam választottam lakóhelyül a szigetet. Hogy jól, ezt Commodus elképzelhetetlennek tartotta. – Mi lehet itt jó? Biztosan vadászol sokat. – segített válaszolnom. – Bár ezek a szarvasok… - csóválta a fejét.

- Nem járok vadászni. – feleltem. - Egyszer indultunk el Aquincumba, de utazásunkat elmosta az eső. – A fiatal császár úgy nézett rám, mintha valami balgaságot szóltam volna. Eső, napsütés, erdő és víz, - ezek legyőzni való álakadályok voltak számára. Amit karddal és gerellyel, parancsszóval és korbáccsal maga mögé utasít, hatalma alá gyűr a császár.

- Tudod, császár már voltam eleget. Már meg is szoktam a császárságot. Természetes létforma lett számomra, hogy én parancsolok, mások meg engedelmeskednek. És ha nem parancsolok, csak kérek valamit, vagy akár csak a szemem akad meg valamin, az már teljesül. Elfelejtettem, Commodus, a kérés jó ízét, amikor nem biztos, hogy megkapom, amit kívánok. Hogy nekem kell keresni az átjárót a folyón, megkérdezni idegeneket, merre van a város, és éhesen bekopogni valahová vacsoráért.

- És ebben mi a jó? – a szemembe nézett, de az agyamban kutatott feleletért. A császár. De inkább a saját fiam, a mit sem értő fiam, aki még akart tudni rólam valamit.

- Amikor nem ismernek föl az arcvonásaimról, és adnak, amit kérek, - a közönséges emberek, egynek a maguk fajtájából valónak. Nem a császárnak kötelességből, hódolatból, félelemből.

- De hát nem tudja itt is mindenki, hogy ki vagy? – türelmetlen mozdulata elárulta rosszallását, leszidja majd az őrparancsnokot, terjessze el császári híremet.

- Commodus! – szóltam hozzá, és megfogtam a vállát, atyaian, barátian, igen, egyre inkább barátian. – Te megérted! – (Dehogy érti meg!) – Ritkán van mód átlépnünk egy másik világba, mint amelyikben leéltük az életünket. Pedig itt volt az eddig is, és milliók élik azt a másik világot, a maga más törvényeivel. És mi, te meg én, mi császárok - (Rámosolyogtam, nem mosolygott vissza!) - nem érezzük soha, hogy mit jelent nem császárnak lenni. Amikor fejünk fölött, a messzeségben, ott a császár, de mi itt szigetlakók vagyunk, városiak, erdőn járók. Nem parancsolunk, mert minek, kinek, és nem is engedelmeskedünk, csak, ha muszáj. A határvidéke ez, – nem, nem a birodalomnak, - az életnek, a lehetőségeinknek, az akaratunknak a határa. Az ember kitekint, elkalandoz az elgondolható végvidékre, valami magunkon kívüli, császárságon és emberségen kívüli szigetre, megnézi, meddig tart az élet. Mit bír elviselni a parancsoláshoz szokott, – parancsolás nélkül. Mit bír elviselni, aki mindent megkapott, amikor nem kap meg semmit. Akinek az egész ismert világ a sajátja volt, most megelégedhet-e egy sziget ingoványával, égerfáival, halászaival, molnáraival, révészeivel.

- És ez elég? Megelégedhet ezekkel? – micsoda gúny, micsoda türelmetlen pöffeszkedés volt a kérdésben. A választ? Még a kérdésemet se értette Commodus. De lehet, - gondoltam aztán az éjszaka, amikor fölidéztem a szavait -, hogy egy ifjú császárnak nem is szabad talán megértenie mindezt az elfáradt, sok töprengést. Hogyan tarthatná mozgásban az ezer mérföldes, ezer kohorszos, milliárd talentumos birodalmat, ha képes hozzáilleszkedni a lemondáshoz, a belenyugváshoz. Azt hiszem, nem volt igazam.

- Szóval, hogyan élsz itt? – kérdezte ismét, megnyugtató és érthető választ várt. Számára érthetőt, az ő fogalmaiból összerakott választ, lendületből és áttekinthetőségből, cselszövésből és fiatalos életkedvből valót. Légiókra lebonthatót, törvénycikkel azonosíthatót, bankbetétben kifejezhetőt, császárit.

- Ez a magány, ez nem őrjít meg? – csattant föl. Elnéztem Commodus feje fölött, Dithyrambosz mesélt a folyóparton a testőröknek, nyilván alaposan kiszínezte a hajdani hadjáratokat, a fogolyszerzéseket, a sarcolásokat. Azok hangosan föl-fölnevettek, a maguk meg egymás rovására.

- Hogy volna ez magány?! – de tudtam, a fiatalok ezt értik meg legnehezebben, az egyedüllétet. Amikor csak emlék van. Az emlék fölhalmozott tudás, régi és újabb dolgokról, nagy bölcsességek és apró esetlegességek rendezetlen halmaza. – Végiggondoltam a magam életét, megírtam néhány hadjárat hiteles történetét, ami nem kapott helyet a hadi jelentésekben. Meg ami elveszett…

- Majd küldd el Rómába, bekerül a szenátusi archívumba!

- Meg a te életedet! – folytattam, óvatosan őt is belevonva… A mindennapjaimba, a gondjaimba? – Hogy milyen keveset törődtem veled, kicsi voltál még hadba jönni az oldalamon. Hogy milyen korán árvaságra jutottál, hogy kellett volna még az anyai kéz, a gondoskodás.

- Semmi emlékem sincs anyámról! – olyan szenvtelenül mondta ezt Commodus, hogy beleborzongtam. – És tudod mit, sempiternus, - fordult szembe velem, ujjával megbökdöste mellemen a tógát -, nem is érzem hiányát. Te gondoskodtál mindenről. Az volt a minden, amit tőled kaptam. Még egy kis haragot is érzek anyámmal szemben, amiért olyan korán ott hagyott minket egymásnak. De legalább nem zavar a tisztelet meg a szeretet emléke, tudom, hogyan kell nők között élnem és gondolkodni róluk. Úgy, hogy ne sajnálkozzál helyettem, egyébként is, a halál véletlen baleset, amivel többé-kevésbé mindenkinek számolni kell az életben.

Commodus le-föl sétált, idegesen hallgatta katonái fölcsattanó jókedvét, megpihentette szemét az őrnaszádon, amelyet éppen akkor kormányzott el, fölfelé eveztében, a bárkahúzó rabszolgák sora. Aztán elfordult, nem volt kíváncsi rá sokáig. Visszafelé indult, császár volt már megint, kegyosztó, bizalmatlan.

- Mit tehetek érted? – tette föl a kötelezőnek érzett kérdést.

- Küldessél nekem fikuszokat, Hispániából. A szülőföldemről… - tettem hozzá magyarázóan, nem tudom, valaha is mondtam-e neki, hogy hispániai vagyok. Ő már római volt. A származás nem érdekelte, a fikuszokra bólintott kegyesen.

- Száz tő fikuszt kapsz!

- Hármat.

A széles orrú őrbárkán szétvetett lábakkal állt a császár, előre nézett, nekem hátat fordított. A túlparton fogadta az őrparancsnok búcsújelentését, aztán lovára szállt. Laza kézmozdulattal intett át felém a folyóág fölött, aztán a császári csapat elvágtatott délkelet felé.

Az éjszaka folyamán a négy katona lebontotta a szigeten a kikötőt.

 

 

 

Folytatás...

 

 

 

 

Folytatjuk...

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap