Szinbád visszanéz

Döbrentei Kornél, cs, 04/25/2019 - 00:03

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Ütközetbôl jövök, csatába megyek, hittem, ennyi

a sorsom: nagyvonalúan mívelt elvérzés a Szép vagy,

gyönyörû vagy Magyarország kintornás dallamára, elegáns

kiveszés a génjeimbe tarisznyált juss, senkinek

nem kell a hamvaimba sült pogácsa, a messziség

kisemmizettjei már a vándorutak, vigadva

siratom magvaszakadásom, s önárvaságot nemzek

lankadatlan, vállcsontomról, mint rokkant vállfáról

csüng alá a hiábavaló-dac nyûtte hús, odább

félelem-levet ereszt egy tôlem-üres sodronying,

míg külfelén morogva korrodál a hôsiesség, ódon

doh bábozódik belé, hogy kikelvén, éjszakai

nagy pávaszemes lepke szárnya legyen a palástom,

négy-tenger-sincs-tengerparton, ahol homokban aszalt

a delfin-szabadság, szardíniás dobozokból,

nyitottan, mint a felismerés, kiszagosodik

a vereség a négy égtáj felé, miként a Koppány

korpusza, s az elégtétel-perc egyetlen aranycsöppenet,

amikor az apák lovagkeresztje láthatatlan,

ám jelenvalón feltündököl a szívem fölött

s meghôkölnek a sátáni harminc-ezüst-armadák,

megfeneklenek hitemen, ütközetbôl jövök,

csatába megyek, mert a feltámadásra fecsérelt

köztes létezést, mikor az irgalmatlan gyönyör

nem morzsolja szét, nem reszketteti molekula-csürhévé

a testem, elunják, mímelvén tetterôs várakozást,

a kukkoló istenek s továbbhajszolják ajzó küldetésem,

arcom-koptatta tükör meddô medrét teliholddal

az áradásig töltve föl, s hogy a dionüszoszi

fátum fehérizzása el ne emésszen, beborítnak

bíbor szôlôlevelek, bár színükben pilledni kész

a mámor, hittem, hozzádig el csak akkor érhetek,

 

ha vörösboromba végleg leszentül a Nap,

kapuszakító Botondságom oda, bikaágyékomtól

nem gerjednek többé ünô-önkívületek.

 

Hittem, színed elôtti hódolásom ünnepére

menekvéses belédveszésem dúvados irama

kristályossá higgad, akár egy öröksajgó korallág,

s odahagyok minden cafrangos felesleget, a keselyû

megáhította hiú húst, a könnytôl és magzatvíztôl

termôvé rothasztott televényt, sisteregve gyökérzik

meg benne a fájdalom, kínzatos ígérettel

szökken nyárs-karcsú lángba s miként az ábrándozás,

barokk-dús szeszéllyel indázik szerteszét, befutja

s elüszkíti indulásunk nulla kilométerkövét,

a bömbölés marcangolta csecsemôszáj véres

karikáját, komor-álnokságú háló, szaltó mortálékra

falánk, sötét centrumában védtelen zsákmányállatként

rúgkapál a szív, de az ördög-lüktetô-szemölcse-pók

nem látható, ám hiánya, mint elszennyesedô

éjszakába fojtott kerek ég, baljós jelenlétté

dagad, kihûlök, akár a szavak öntôformáiban

a képzelet, szavak, miért, hogy gyónáskor többek,

mint a Lét, csillagdögtemetô az anyaföld,

de a Te öledben, hol minden halál koraszülött,

szomorú lobbanású hullásom mégis távlatos.

 

Hittem, vezekléses elébed járulásom ünnepére

lefoszlik rólam a lét suba-meleg mélabúja,

s legenda-messzi már, hogy gyámoltalanná kitakartságom

viperafogakkal becstelenítve meg, gejzírkedô

fecskendôk ampullázott élet-üdvöt fröcskölnek

ereimbe, édes iszappá aszúsodott hömpöly-vérem

hordalékán dézsma-darazsak izzanak koszorúban,

s a fölérhetetlen, hernyóságos hasmánt-lélekkel is

 

megmászhatatlan életfa korhadó boldogságtönkké

visszalappad, évgyûrûkké örvényeltetve minden

pillanatom, hittem, addigra már lényeg-szikár

csontváz leszek, fakó kulissza, vagy múlásomtól

fényesre csiszatolt csontketrec, benne ôriztetik

idomíthatatlan, szilaj néhaiságom, összezárva

a bestia-bûzû idôvel, csak kozmikus huzat

szellôztetheti ki erjedô halálom cefreszagát.

 

Csupán az arcom maradt csalétkül a maradandóságnak,

akárha volna veronikakendôn evilági

álomlenyomat, megéled valaki asszonyok bôre

selymén, s mint önburjánzó margarétás rétek, nedvemtôl

nyüzsgô-fehéren, kimerülten hevernek szerteszét

az ábrándtalanná kiüresített hálóingek,

bennük ôdöngô emlékem buján kísértô kísértet,

bár irgalmassá gyöngédült a hótajtékos lepedô,

valamikor nászi szánkázások szikrázó

Tejútja, honnan zuhantunkban magunkkal rántottuk

az Istent, s hogy hûsen elcsitítsa Hágárok harapta

sebeim, a láz forró munkagödreit, gyolccsá enyhült

a repesô röpülések kéjesen goromba

vitorlavászona, és e vad szerelem-darócból

szaggattattak ki az ôrjöngô asszonyi önmegadás

szûzi zászlai, amikor árbocomra fölfeszítvén

a csoda kicsi odúját, démoni sikolyos-visongva,

de angyali-átszellemülten rajzottak a mennybe fel,

mellük ormai közt máig zengô ekhó az ifjúságom.

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap