A színész öregedése

Jókai Anna, v, 01/21/2018 - 00:10

 

 

 

 

A karácsonyban a Születést ünnepli az ember. A fémes, zárt világba rést ütő, élek között is megfogant szeretetet. Az este csöndjében – mint az oktató céllal rögzített filmkocka – megáll egy eszmélésnyi pillanatra a világ rohanása. Fájdalmasabbak a hiányok, édesebb a soha nem fakuló jelenlét. Ezen az estén a színész is kivonja arcát a reflektorfényből, a sokszor roncsoló nyilvánosságból; fáradó vonásait szelíd gyertyafénnyel árnyékolja. Nincs magasított Pódium, nincs kölcsönvett Szerep, mindenki önmaga sorsa, s a külsőségek mögött a rejtőző Értelmet áhítja – a maga vezérlő Csillagát faggatja, saját égboltjának tágasságát kémleli. A teljesített és elvesztegetett sugalmak mérlegével játszik. Hiszen minden élő: feladata betöltésére érkezett, s tudja, sem a mennyiségével, sem a minőségével nem rendelkezhet szabadon a még tartalék időnek. Innen talán a kényszer, a belső sürgetés: tenni a lehetőségek közül a legtökéletesebbet – s a tünékeny személyiségfigura megállíthatatlan változásait valahogy mégis a maradandó érték rangjára emelni.

Az érzékeny alkatot gyötri az örök váltások könyörtelen szükségszerűsége. A vedlés mindig kínlódás, s a folyamatot csak a későbbi eredmény szenteli meg. A színpadi öregedéshez nagy lelki intelligencia és bátorság kell, alázat, amely később jogos öntudattá magasztosulhat. Sokan nem is vállalják önként: ráragad az arcukra a kétségbeesetten újra és újra javítgatott álarc, lárva ez már, s amit takarni kíván, a legárulkodóbban éppen azt leplezi le. Nincs borzasztóbb, mint a korommá feketedett ezüstcsillám, sárga ronggyá mállott csipkeruha és szürke pókháló az egykori porcelánbabán. De a színész – legyen nő vagy férfi – nem játék bábu, akit félretehet, sarokba állíthat, fölöslegesíthet az elmúlt ifjúság; az igazi művész nem szorul rá, hogy a fiatalság külső jegyeit hajkurássza, görcsös, lényéhez méltatlan igyekezetben. A tehetség tartalmi erő, amelyet csak közvetít a szemmel is látható forma, s éppen a tehetség méltósága követeli meg az állandó belső uralmat a változó külső felett.

Nálunk és világszerte egy giccsen nevelkedett közízlés, a hozzá nem értés kedvez a színész látványossággá való lefokozásának. Pedig régóta folyik a harc, hogy a művészet sallangjait ne tévesszék össze a művészettel, ne szégyenítsék meg a színész megjelenítő erejét a színész esetleges szépségével, mulandó fiatalságával. Persze, éppily szomorú, ha valaki puszta „csúfságával” csinál karriert – ha ez a negatív különlegesség ürességet, poénra épített manírt fedez.

A szépség – mint színészideál –, mégis hiszem, lassan átadja helyét az eredetiségnek, a személyiség varázsának. De ehhez a befogadó fél, a közönség mérceváltozása is szükséges: hogy ne a ruháknak, a kebleknek, a deltás vállaknak tapsoljon, hogy kedvencein ne a ragyogást, az előnyös profilt, hanem a hivatás tisztességét, az átélés minőségét kérje számon. Akkor talán nem mondja majd egyik kitűnő férfiszínészünk a televízió sminkmesterének: „Nem fontos, hogy legyen a smink… szép legyek, érted, kisapám?” Akkor talán leszokik néhány színésznőnk arról, hogy egy-egy „kemény” történethez, a mindennapi, súrlódó-kallódó asszonyfigurákhoz is ötcentis műszempillát ragasszon. Akkor talán könnyebb lesz az elkerülhetetlen váltás életvitelben, szerepkörben. Megszűnik a pánik, a félelem, amelyet néhányan úgy igyekeznek kivédeni, hogy még jóval a szükséges előtt, mint egy szerepet a szerepben, felveszik az öregséget, a külső hanyagolásával szinte tüntetve. Menekülés ez is – számomra azonban nagystílűbb módja a menekülésnek, mint a konzerválás hisztériája. A férfiak többsége is megérti majd, amit ma még csak kevesen tudnak: a balról jobbra fésült négy szál haj komikusabb, mint a kopasz fej, s az elhízott hősszerelmesnél hálásabb a „vonzó atyai jó barát” szerepköre.

Pasolini Máté evangéliumá-ban a Jézussal várandós Mária selyemderengésű, rezzenéstelen-ránctalan ifjúsága a Krisztust sirató Mária-anya gyűrődött-türemlett, vert öregségévé változik – alig harminc év alatt. És ettől egyik Mária – sem az előkép, sem a zárókép – sem veszít a hatásból: mindkettő elragad, a maga szellemi helyén.

Az élet szüntelen újratermelés. Kíméletlen mozdulatok semmisítő ereje, új építkezések konok indulata. A „meghalt a király – éljen a király” könyörtelen realitása – amit az okos művész önmagára alkalmaz. Egyébként néhány halottszemű, síkos tekintetű fiatal a bizonyíték: a lélek ifjúsága és a biológiai ifjúság nem sziámi ikerpár.

Lehet szánalmasam öregedni, vonszoltatni egy gyorsuló szekérrel. S lehet fenségesen, természetesen. S ami természetes, az bölcs is. Ami pedig bölcs, annak nincs kora. Dayka Margit szamárfület mutatott a matrónaságnak, pajkos tündér lett. Mezei Mária táguló lelki terei már a kulisszát sem tűrik. Tábori Nóra idősödvén talált a színészi nagyságra. Páger Antal beidomította a ráncait: mind a hatást szolgálják. Sulyok Mária fejedelmi gesztussal asszonyi szépségét abbahagyta: emberi szépsége annál melengetőbb. Domján Edit pedig, szegény, képtelen volt erre.

A Születés mindig megrendítő; csak ritkán bizonyosság – mint akkor –, de mindig remény.

S a színészember alázatos, odanyújtó – fölvevő megújulása majdnem Születés!

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap