Szirmai Péter: December 5. után (regényrészlet)

Szerkesztő B, k, 12/05/2017 - 00:03

 

 

 

 

2004. december 6-án hajnalban Péter megtudta a magyarországi nép döntését a határon túli magyarok kérdésével kapcsolatban. A konyhában, a rádióból értesült az eseményekről. Egy végtelenül mélyhangú férfi pátosszal a hangjában, mégis hivatalból tárgyilagosan szólt, mi szerint, 8 048 737 főből 3 017 738 fő, a választópolgárok 37,49 %-a ment el szavazni. Nem szavazott: 5 030 999 fő, a választópolgárok 62,51 %-a. Igen választ adott az érvényesen szavazó választópolgárok 51,57 %-a, 1 521 143 fő, Nem választ adott az érvényesen szavazó választópolgárok 48,43 %-a, 1 428 736 fő. A számok és tények elhangzása után talán öt vagy hat másodpercig csend volt a rádióban is, mely akkor végtelennek tűnt: a halál csendje, de örök élet nélkül. Mintha Magyarország öngyilkosságot követett volna el azzal, hogy művileg eltávolította a test még cselekvőképes részeit, melyben még volt magyar élet. Aztán mégis folytatódtak a hírek…
A döbbenet és keserűség úgy ereszkedett a lelkére, mint valami véget nem érő köd. Szemébe könny szökött. Apját a lakossági csere-egyezménnyel Benesék 1947-ben telepítették át az akkor már elcsatolt Felvidékről Csonka Magyarországra. Ő igazán érintett volt a kérdésben. Ő, akit a politika sosem érdekelt, erre az eredményre felkapta a fejét. Ez ugyanis nem politikai, hanem érzelmi kérdés volt. Csak ült a konyhaasztalnál, és meredt az ősz végi hajnali sötétbe, mely fekete volt, mint a Pokol legmélyebb bugyra.
Először a harag jött. Keze ökölbe szorult az asztalon, s első felindulásában legszívesebben kirohant volna a világba, hogy megleckéztesse ezeket a gazembereket.
„A harag nem jó tanácsadó, fiam.” – hallotta magában édesapja hangját, s utána gondolatai rögtön az idős emberhez szálltak. „Vajon felébredt már?”. Édesapjával utolsó támaszai voltak egymásnak, mint holmi hajótöröttek a világ nagy viharában. Édesanyját nem ismerte, születésekor halt el.
Óvatosan kinyitotta a szobaajtót. A világosság beszűrődő csóvája megvilágította ágyban fekvő apa törődött arcát, az arcot keretező ősz hajat, a lehunyt szemet, mely immár más dimenziók felé kezdte venni az irányt. A Vág-parti erős, időnek, megpróbáltatásoknak szívósan és hajlíthatatlanul ellenálló tölgy tartógyökerei meggyengültek, az életerő fluiduma kihúzódni látszott belőle. „Neki hogyan mondom meg ezt a hírt? Még alszik… Ezek a mocskos gazemberek.” A végső idő pedig bizton közeledett, mint a pallos a nyakhoz, kérlelhetetlenül és kíméletlenül. Tudta az orvos, tudta az apja és tudta ő is, hogy az út innen csak egyfelé vezet. Az elkövetkezendő szellemi és fizikai magány érzése, Péter szabályos arcába mélyülő barázdákat vont az elmúlt hetek során.
Visszaült a konyhába, hátán a nagy teherrel, melyet az „istenadta nép” gondolkodni nem képes része rakott rá, nem tudván, hogy ezzel a tettel egyben magát, az egész nemzetét bélyegezte meg. Tekintete a távolba veszett. Megjelent előtte, ami odakinn rekedt. „Drága, magyar külhonba kényszerített testvéreim, bocsássatok meg nekik, … nem tudták mit cselekszenek. Vajon mi történhetett ezekkel? Milyen átok, milyen kór ülte meg a lelküket, hogy így cserbenhagyták elszakított magyar testvéreiket? Milyen emberek vesznek körül engem? Egyáltalán emberek ezek, hogy olyanokon ütnek, akik végképp nem tehetnek semmiről?” Sóhajtott egy nagyot, végigsimította lehunyt szemeit és az arcát jobb kezével, ahogy szokta volt elcsigázott állapotában.
Mit szóltok mindehhez, összes felvidéki rokonaim, vagy te, magányos harcos, Duray Miklós? Vagy te, Szervátiusz Tibor, kinek az arca a sok szenvedéstől maga is szoborrá vált? Vagy te, dörgő hangú erős szikla, Wass Albert, odafönn a mennyben, mire gondolsz, mit gondolhatsz? Fájdalmas harag-könnyed véres esőt hoz ránk talán? Vagy te, Kós Károly, kinek az arca szintén fájdalomvésővel faragtatott? Vagy te, Reményik Sándor? Most talán égő szemed tiszta sugara odafentről lyukat üt üres homlokunkba? Talán már te is azt mondanád az igazaknak: tényleg eredj innen, ezektől el… S ti, ismeretlen s mégis ismerős véreim, ti mit szóltok ehhez? Ti, kik mindennap megharcoljátok a harcotokat az ellennel, megmaradva magyarnak, a szülőföld őrzőjének, a hagyományok továbbvivőjének, ti mind így együtt kiáltotok hozzánk bűnös néphez, nem nemzethez, mert ez még nem az, hogy miért?
Hangot hallott, valaki szólt. „Édesapám!” – villant az agyába a felismerés. Azonnal felugrott és a szobába szaladt. Apja, a harcokban megfáradt nyolcvanéves szemekkel tekintett rá.
– Apa!
– Adj innom, Péter!
– Tudtál aludni? – elnéző mosoly volt a válasz. Közös erővel apja felült az ágyon és a fiú felpolcolta a párnát. Ivott pár kortyot. Péter remegő hangon elmondta a történteket. Apja csak bölcsen legyintett kérges, foltos, öreg kezével és elmosolyodott.
– Mit vártál… ettől a söpredéktől? – köhögni kezdett, majd intett fiának, hogy mindjárt jobban lesz.
– Mit lehet itt tenni? – kérdezte a fia kétségbeesve. Az idős ember elkínzott arcán csupán egy halovány mosoly jelent meg és csak megingatta a fejét.

Az Úr 1947-ik, vérzivataros esztendejében, Péter nagyapja, Ilosvai Selymes Péter az Osztrák-Magyar Császári és Királyi Hadsereg volt huszár őrmestere, Benes és bandájának törvénye értelmében kénytelen volt elhagyni hazáját, mivel magyarnak vallotta magát. A magyarok, a tótok és a németek jól megfértek egymás mellett Csallóközben mindaddig, míg a politikusok egymás ellen nem ugrasztották őket, hogy erős egységüket megbontsák. A nemzetiségek egymás ellen való uszítása az egész Kárpát-medence területén megindult, hogy az egyre jobban fejlődő, potenciális nagyhatalmat életképtelenné tegyék.
A gondolat nyugatról származott, végrehajtókat pedig helyben sikerült találni soviniszta politikusok képében. Aki magyarságát hangoztatni merte a Monarchia
versailles-i kivégzése óta, s az immár puskaporos levegőben, a magyar egység mellett tört lándzsát, az a benesi rendszerben üldöztetésben részesült.
Nem, a magyarok semmiképpen sem akarták elhagyni szülőföldjüket, de akik hangadók voltak, érezték, hogy jobban teszik, ha a megmaradt csonka országba helyezik át sorsukat. Így került a lakossági csere egyezmény keretében Péter nagyapja Magyarországra. Öccse és családja, András, mivel üldöztetésben nem részesült, maradhatott Csallóközben, a családi birtok őt megillető részén. A huszártiszt a gazdag földért és a szép házért cserébe, Békésben rossz minőségű földet és rozoga kalyibát kapott. A várt fellendülés, az elcsatolt területek emberséges kezelése, a helyzet humánus megoldása nem következett be. A határok maradtak a helyükön. Következett a kommunista rendszer s az idős volt katona, s birtokos nem találta a helyét új hazájában. Még a forradalom előtt visszaadta lelkét a Teremtőnek. Hamarosan követte őt felesége.
Három gyermeket hoztak át Magyarországra. A legidősebb fiú vitte tovább apja nevét, Péternek keresztelték. Neki kellett a családfő szerepét átvennie és gyámolítani testvéreit: húgát, Mártát és öccsét, Jánost. A legidősebb fiú mérnöki diplomát szerzett munka mellett, s az építőiparban helyezkedett el. A forradalom vidéken érte, s mire Pestre ért volna, már a szovjet csapatok vérbe fojtották a magyar szabadságharcot. Két egyetemista testvére, kik Pesten barátoknál laktak, nyakig benne voltak a forradalomban. Ők mesélték, hogy a nemzet, nemcsak a szovjet elnyomástól, de a kommunizmustól is meg akart szabadulni, amit ma olyan szívesen szeretnek a közéletben egyesek elfelejteni. Kommunista könyveket égettek az egyetem előtt. Mindkettejüket kicsapták a jogi egyetemről, csak fizikai munkát végezhettek két évig. Utána Márta a Kertészeti Egyetemen, János a soproni Erdészeti Egyetemen diplomázott. Az események mindkettejüket megtörték, s kiderült, később se tudták megemészteni, hogy Amerika nem segített, ahogy pedig mindenki várta, s maradt a kommunizmus Magyarországon. Hosszú ideig egyik fivér se házasodott meg. Márta elhagyta az országot, s nyugatra ment, de pár év múlva balesetben elhunyt. János az ország különböző területein dolgozott, múltját nem felejtették el és mindent megtettek, hogy megnehezítsék az életét.
Ilosvai Selymes Péter építész harminchét évvel ezelőtt házasodott meg és két évre rá fia született, aki a hagyományoknak megfelelően a keresztségben a Péter nevet kapta, de felesége, az ifjú apa súlyos bánatára, a szülés után hamarosan megtért Teremtőjéhez. Sokat szenvedtek a családban, kevesen maradtak, hát összetartottak.
A békési földet a megmaradtak felszámolták. Az apa, Péter Pesten, egy csendes külvárosi területen épített házat. Aki érezte már saját földje szagát, aki evett már saját terményéből, az nem tudja elviselni a puszta négy fal zártságát. Ezért döntött így. Öccse, János az erdőgazdaság szolgálati lakásában lakott. Családjuk Felvidéken maradt részével is tartották a kapcsolatot, először csak levélben. Persze tudták, hogy a leveleket elolvasták mások is, megfigyelés alatt voltak, mint oly sokan.
Az első személyes találkozás a hetvenes évek végén jöhetett létre. Péter még kicsiny fiával átlátogathatott a szülőföldre. A találkozást a családdal, s a szülőfölddel nem lehet leírni… Könny és fájdalom. Később, mivel már volt mód rá, a találkozások sűrűsödtek.
A kis Péter anyai ági rokonsága szintén igényt tartott a kapcsolattartásra. Gyermekáldásban szűkös volt mindkét család, ezért a friss sarjakat nagy becsben tartották. Az anya családja a csonka országból származott, számukra azok a megpróbáltatások, amiken a kisfiú édesapja és családja keresztülment, megdöbbentő volt ugyan, de nem átérezhető. Ez már az első pár találkozás után világossá vált Péter édesapja számára, s így ezt a témát kerülte. Bántotta, hogy mennyire nem képesek belehelyezkedni az elszakított nemzet tagjainak sorsába az anyaországi testvéreik, de nem mutatta sértettségét. Viszonyuk szívélyes volt ugyan, mégis érzékenysége védelmében kialakult az apában egyfajta távolságtartás. Sokszor a találkozásoknál nem is vették észre a kisfiú unokatestvérei és rokonai, hogy milyen finoman terelte át a beszélgetés folyamát az érzékeny témáról más mederbe.
A rendszerváltás öröme az idők során csendes bizakodásba, később csalódottságba, majd kétségbeesésbe fordult.
A határontúli magyarok helyzete nem javult, sőt… A beolvasztási politika mindennapi jelenlétét ők, Felvidéken élő rokonaik világos elbeszélése alapján, első kézből tudhatták meg. Iskolák szűntek meg, akik szlováknak vallották magukat, azok több, jobb lehetőséget kaptak az országon belül. És teljesen mindegy volt, hogy a propagandisztikus hazai vagy külhoni politika miket hangoztatott. Ezek tények voltak.
Péter gimnáziumba járt, majd apja nyomán mérnöknek tanult, közben azonban sok küzdelem zajlott le apa és fia közt. A fiú nehezen értette meg az apa érzéseit a családdal és a magyarsággal kapcsolatban, nem könnyen állt rá a műszaki pályára, sőt még egy szekta holdudvarába is került, mely végképp megrontotta egy időre a kapcsolatukat. Az apa a sok megpróbáltatás hatására rendkívül szívóssá és keménnyé vált, mint egy Vág-parti tölgy, nem engedett az elveiből. A fiú pedig az apja fia volt, szintén nyakas legény, keményfából faragva, hát ő is a maga útját járta. Aztán ahogy közös idejük fogyott, s ezt mindketten megérezték, meglepő, de egyben érthető módon kezdtek egymásra hangolódni. A mérnöki iskola hozta össze igazán őket, s a szekta elhagyása. A fiú kezdett érdeklődni a történelem és a magyarság iránt, és világossá vált számára, hogy kinek a bölcs tanácsait kell útmutatónak megtartani.
Az utolsó évek voltak a legértékesebbek a közös úton. Kezdeti pályáját egy tervező intézetben, az apa fiához hasonlóan végigszenvedte. Szükség volt a bölcs intelmekre, a nyugalomra intő szavakra, mivel a mérnöki pályán rengeteg visszaéléssel, erkölcstelenséggel találkozott. Monopolhelyzetben lévő szolgáltató cégek, melyek állami kézből magán kézbe kerültek, olyan műszaki megoldások tervezését támogatták csak, melyek az anyagi terheket a lakosságra hárítják, hogy az üzemeltetési költségeket csökkentsék. Az állam nem avatkozott be. S a legfőbb probléma az volt, hogy cégének vezetése nem parancsolt álljt az ilyen törekvéseknek, a létéért küzdve meghajolt. Péter viszont úgy gondolta, hogy bűnösök közt cinkos, aki néma. Ez a fiút megviselte, s közvetve, fián keresztül az apát is.

– Apám, otthagyom a munkahelyemet! – mondta határozottan a fiú, s édesapja ágya mellett álló székre ült. Az idős embert pár napja elhagyta az ereje, idejét nagyrészt már csak ágyban töltötte. Az apa nehézkesen felült, fia megigazította háta mögött a megsárgult párnát. Acélkék szemének fénye egy ideje megkopott, most mégis, mintegy utolsó lángolásként, a régi módon sugározta gyermeke felé az életben őt mindig is jellemző életerőt és lelki tartást.
– Ne tedd! – mondta halkan.
– Veled akarok lenni… – itt elharapta a mondatot, maga is megijedt tőle.
– …a végsőkig. – fejezte be apja és megszorította fia kezét, amennyire tudta. – És amit eddig elértél?
– Melletted akarok lenni. Most ez a legfontosabb – nézte apját és a sírással küszködött. Ismerte ereje teljében, erős vezetőként és családfőként. Így látni apját, akinek véréből lett, szinte elviselhetetlen volt számára. Tudta, hogy apja mindig csak a jót akarta neki, minden körülmények között, még ha sokat hadakoztak is egymással. Ilyen pedig nem lesz több a világban, ezt tisztán érezte. Később már ezt saját bőrén meg is tapasztalta. Az emberek mindig csak valamilyen érdekből fordultak hozzá, s legfőbb gondjuk ennek minél ügyesebb palástolása volt. Tiszta, szeretetteljes megnyilvánulással nem találkozott.
– S tudod, hogy utálom Frau Iltist is – tette hozzá szemét lesütve, és elengedve apja kezét, mert az utálat mindig gyengeséget tükröz.
Közvetlen felettese, Iltis Mária, a főmérnök, egy német származású elvált, egyedül élő nő volt. Háta mögött beosztottjai csak Frau Iltisnek csúfolták, s ebben a megfogalmazásban és a hangsúlyban benne volt a nő valóban meglévő vaskalapossága, túlzott önérzetessége, nagyravágyása. Nos, ő nem ismerte saját teljesítőképességének határait, ezért túlvállalta magát, de ezt nem merte beismerni sem magának, sem a főnökének, akitől félt, és akibe titokban szerelmes volt. Másrészről, a munkán kívül semmi más öröme nem létezett, s ezt a beteges munkamániát elvárta mástól is, nem helyezkedett bele más helyzetébe, nem volt képes elfogadni, hogy a munkahelyen kívül létezik még élet. Szíve mélyén senki sem szerette, de ezt nem merték kinyilvánítani, mivel ettől a bosszúálló, mindig érdekből cselekvő nőtől féltek, hogy kirúgatja őket. Kopogós női cipőjében úgy járt a folyosón, mint egy őrmester, noha vékony volt, mint tolvajban a jóakarat. Mindenki tartott attól, hogy aszott testével belép a szobába, és madár fejének vékony száját rosszindulatú megjegyzések hagyják el. Péter és ez a nő nem szívlelte egymást, és ezt nem is rejtették véka alá. Ilyen légkörben nem csoda, ha nem érzi jól magát az ember.
– Látom, hogy nem viseled el ezt a nőt – bólintott megadóan az öreg. – Tiéd a döntés! De a szakmádat ne hagyd el! Találhatsz mást… Aztán… – kis szünetet tartott, fürkészve nézte fiát, aki megérezte a pillanat ünnepélyességét. Valami felemelő érzés kerítette hatalmába, mintha apja ereje, s összes gondja, elért eredménye most, ebben a csodálatos túlvilági tekintetben reá szállana. „Az útravaló. Ami az én örökségem, ami csak nekem szól” – gondolta
a fiú. – Aztán tied lesz itt minden, a ház, a kert… – meghatva nézte a fiatalembert, de tekintete erőt tükrözött. – Mindig maradj józan, ne hagyd befolyásolni magad! Ha valaki hirtelen akarja, hogy beleugorj valamibe, arra ne hallgass! Inkább aludj rá egyet! A hamis prófétáktól óvakodj! Van neked hited! Gondolj arra, amit László atyától tanultál! Aztán a családban nézd meg, hogy kik vannak körülötted. Anyai unokatestvéreidtől ne várj semmit. Ők nem a barátaid. – jelentőségteljesen nézett a szemébe. – Kommunisták. Liberálisok. Csak a rontást hozzák rád. Egyedül János bátyádra hallgathatsz. A házat meg sose add ki a kezedből!
– A magyarság…? – kezdte, mint apja szívügyét.
– Látod, mi van itt! – intett indulatosan. – Nem baj, talán egyszer felkél a magyarság napja, s szent lesz, ami ősi és magyar.

 

 

 

 

Forrás: Polísz, 2007. 100. szám

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám


 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

Inter Japán Magazin

Turcsány Péter honlapja

Jankovics Marcell honlapja

Papp Lajos

Magyar Irodalmi Lap