Szoboravatás

Döbrentei Kornél, h, 04/29/2019 - 00:03

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Tóth Ilona vértanúsága

 

 

Szobor:                       Hószín lepel alatt rejtekezem, mint

                        virágförgeteg borította meggyfa-

                        menyasszony, kinek ígéret-gyümölcse

                        keserédes, mert fanyarítja átok is,

                        noha áldott: SZOBOR akkor lehet itt

                        heves-foganású, termékeny, akár

                        a barázdáktól karistolt anyaföld,

                        ítélje bár senyvedésre sors-aszály,

                        ha a fajtánk emlékezete nem csak

                        egynapos, halottaknapi szolgálatban

                        vállalt virrasztás, az idôt gyertyaként

                        virágoztatva el, de örökizzású

                        eszme-pirkadás, SZOBOR csak ott lehet

                        üdén lüktetô mementó, ahol lelket

                        belé, teremtô Istenként, a nép

                        lehel, ha érzi: hús a húsából, vér

                        a vérébôl: ha nem zülleszti üres

                        bábúvá honvesztô feledés, facsaró

                        szagú félsz, ha nem a  semmit dongázó

                        kreatúra, amit csak a szembesülés,

                        a megigazulás, a lelkiismeret

                        jellemsorvasztó hiánya dagaszt –:

                        hogyha csupán kôhéjba zárt meddô tér,

                        bilincstörô szellemiségtôl lakatlan,

                        akkor minden áldozat, vértanúság,

                        tudatosan vállalt, brutális halál

                        a megmaradásért, hiábavaló.

 

Kórus:             Hogyha csupán kôhéjba zárt meddô tér,

                        bilincstörô szellemiségtôl lakatlan,

                       

                        akkor minden áldozat, vértanúság,

                        tudatosan vállalt, brutális halál

                        a megmaradásért, hiábavaló.

 

 

Szobor:                       Mennyivel emberibb végzetû akkor

                        a tenger moraját dajkáló kagyló,

                        vagy a „búgó kürt az ôsi vár fokán”,

                        s a bús tárogató kristály havasok közt,

                        ám, benne mégis a vérbô tüdejû

                        szabadság sodró-zengésû lehe jár.

 

                        Igazság földi asszonya, aki most

                        késett jóvátételként fölmutatni

                        kitakarsz, úgy érzed, bevallani

                        engem néktek kényszerû gyónás,

                        feloldozást csak így nyerhet az ország,

                        az én üdvösségem nem avasodik:

                        nem egy szoborról, hanem korotokról

                        rántod majd le a leplet: tisztasága-

                        vesztett, magából taszítón kivetkezett,

                        ocsmányan meztelen, a dezodor sem

                        gyógyír ott, ahol a lélek szaglik.

                       

                        Tudod-e, igazság földi asszonya,

                        micsoda konok kérdôjel a bitón

                        az a vad kampó? Történelmi rozsda

                        el nem emészti a kérdést: ÉRDEMES

                        VOLT ÉRTETEK? A szabadságvágy meddig

                        priusz itt még, és a hazaszeretet?

                        Miért s meddig tûritek, hogy köztetek

                        uralgva járjanak a fôkolomposok,

                        akik egy kártékony tévtan nevében

                        megzsarolták, kizsigerelték, aztán

                                               rothadni a szemétdombra vetették

                       

                        a múltjából ördöngôsen kiforgatott

                        népet, meddig tûritek, hogy vérbírák

                        és bérügyészek, hóhérok, pribékek

                        magas nyugdíjtól nyájas nagyapaként

                        – az áldozatoknak nem bocsátva meg –,

                        megrontsák és ellenetek neveljék

                        az unokákat, azt hiszitek, balgák,

                        ezek a harcok alatt bûzlôn gyávák,

                        idegen tankok takarásában is

                        hitványan bátrak, akik a hazán szörnyû

                        bosszút álltak, dögtemetôbe dobták

                        tetemünket, ezek valóban képesek,

                        tudnak-e építeni a csontjainkra,

                        otthontalan halálunkból otthonos

                        hazát? Barátaim, Dévaváriak,

                        hószín lepel alatt rejtekezem, vagyok

                        jövôvel viselôs szûz menyasszony,

                        engem nem becstelenített meg a halál,

                        de jaj nektek, ha az élet titeket.

 

 

Vallató:                       Kuss! Tartsad már a pofád, fasiszta!

                        Mi csináltunk belôled orvost, míg te,

                        gané, kezet emeltél a néphatalomra,

                        a világ proletárjaira, és a

                        testvéri nagy Szovjetunióra,

                        és most megint téped a szádat,

                        te, disznó, szabadság bárcás condrája,

                        hát nem volt még elég? Kerékbe törünk,

                        fölnégyelünk, lefejezünk, fölakasztunk

                        újra meg újra, és újra meg újra!

                        A múltunkból maradt annyi jövônk,

                        neked meg sose adassék a glóriás

                        mártírság szentfényû tágassága,

 

                       

                        szûk paragrafus-kaloda a tiéd,

                        a köztörvényes gyilkosé, onnan

                        már nem szabadulsz, halálfogytiglant kaptál,

                        olyat, mintha sose születtél volna meg!

 

 

Kórus:             Hát nem volt még elég? Kerékbe törünk,

                        fölnégyelünk, lefejezünk, fölakasztunk

                        újra meg újra, és újra meg újra!

 

 

Szobor:                       Akik ennyiszer megölnének, és ily

                        ádáz dühû kéjjel, csak meghalasztani

                        tudnak, kiirtani nem! Háromszor

                        születtem, bár elhulltam Petôfi-hamar.

 

 

Földi nô:          Hadd valljam meg én, élô asszony a kônek,

                        ki mégis a gyôztes lét foglalata vagy,

                        múltat megelevenítô képzelet,

                        és tudom háromszori születésed titkát.

                        Elsôként vajúdva,  kínoknak közepette,

                        az édesanyád küzdött ki e világra

                        az Isten tervét nem is sejtve meg,

                        a lánya egyszer még géppuska-tûzben,

                        sebesültek, s a szabadság-tusa végórás elesettei közt

                        enyhületet hozó tündérként repked,

                        a szárnya szélfeszítette orvosi köpeny:

                        ekkor születtél meg másodszor, a pesti

                        utcán, vérben, szent mocsokban hordott ki

                              a FORRADALOM,

                        a kivágott címerû nemzeti zászlón

                        szabadság-kürtôvé tágult a lyuk,

                        és lett a szülôcsatornád, azon át

                        kölykedzett téged, áldozati porontyát

                                    a FORRADALOM,

 

                        bölcsôd volt minden eszme-magas barikád,

                        s Molotov-koktél komoly játékszered,

                        hogy végül a járókád a halálos cella

                        legyen, bár nem voltál karddal villámló

                        orléans-i szûz, sem vértôl iszamos

                        mellvértû, fiáért s Munkácsért haragvó,

                        harapó anyatigris Zrínyi Ilona,

                        lettél mindkettô, ám a te fegyvered

                        más: gyógyító szándék, orvosi táska,

                        fecskendô, kötszer, vakmerô honszeretet,

                        az élet-szolgálat Hippokratész szellemével                                                                             gazdagított arzenálja,

                        mégis kötélre juttattak a Júdásnál nyomorúbbak,

                        s a hazug vádakból tákolt ítélet,

                        csak a bitó a szilárd, állíttatott

                        elrettentésül szörnyûséges példa,

                        megöltek, de nem lettél hiéna-táp,

                        végleg nem tudtak elemészteni mégse!

 

                        Íme, hószín lepel alatt rejtekezel,

                        alatta hús-vér lényként lüktet a szobrod,

                        érettünk virraszt benne a lélek,

                        miattunk ver riadalmasan a szíved,

                        hogy ocsúdjunk, tûnjék a bárgyú kábaság,

                        hulljon alá a Krisztust-idôzô gyolcs,

                        fölmutatlak s te megmutatsz minket,

                        íme harmadik, végsô megszületésed.

 

 

Kórus:             Íme, hószín lepel alatt rejtekezel,

                        alatta hús-vér lényként lüktet a szobrod,

                        érettünk virraszt benne a lélek,

                        miattunk ver riadalmasan a szíved,

                        hogy ocsúdjunk, tûnjék a bárgyú kábaság,

                        hulljon alá a Krisztust-idézô gyolcs,

 

                        fölmutatlak téged s  megmutatsz minket,

                        íme harmadik, végsô megszületésed.

 

 

Vallató:                       Bronz, márvány, mind akarnok csinálmány.

                        Szemfényvesztés minden hôsi emlékezés,

                        ámítás, hogy ily szépnek megmaradt.

                        Én láttam a bitón a haláltusa

                        rombolta arcot, a rúttá rontott,

                        esendô, rángó masszát, még a kendô is

                        iszonyodott, amivel letakarták.

                        Nem lehet, hogy annyi rothasztó évtized

                        után megéledjen újra a szívekben!

 

 

Földi nô:          Megéledt újra.

 

 

Vallató:           Cigarettaparázzsal égettük melle

                        gyönge halmát, az orrfacsaró pörke-szag

                        betöltötte a vad vallatószobát,

                        kétszázas izzóval kínoztuk szemét,

                        nem lehet, hogy megéledhessen újra!

 

 

Földi nô:          Megéledt újra!

 

 

Vallató:                       Harapófogóval szaggattuk körmét,

                        kötôtûvel szurkáltuk a nyelvét,

                        nem lehet, hogy megéledjen újra!

 

 

Földi nô:          Megéledt újra!

 

 

Vallató:                       Komisz gumibottal vertük veséjét,

                        véres vizelet fakadt ütlegünk nyomán,

 

                        komisz gumibottal ütöttük a talpát:

                        lilán kilángzó tömbbé dagadt,

                        nem lehet, hogy újra fölkélt és jár.

 

 

Földi nô:          Fölkelt és jár!

 

 

Vallató:           Tetemét dögtemetôbe vetettük,

                        fölötte rendôrlovakkal tiprattuk

                        simára a földet, mementónak sírdomb

                        se maradjon, emlékét így örökre

                        betiltottuk, annyi rothasztó év után

                        az nem lehet, hogy megéledjen újra.

 

 

Földi nô:          Megéledt újra.

 

 

Vallató:                       Láttam a halálos zárkán összetörve,

                        elveszetten várta, hogy érte jöjjenek,

                        tudta, két perc és nem lesz egyéb,

                        mint élettelenül csüngô rongycsomó.

                        Remegô szájjal rémülten rebegett,

                        az nem lehet, hogy elérhetett idáig

                        tisztán csengôn az akkori halk üzenet.

 

 

Földi nô:          Tisztán cseng az üzenet.

 

 

Szobor:                       Mint lélekharang, tompán kongnak a léptek,

                        az idô gyónni sok, imádkozni kevés,

                        itt vannak már értem, mit mondhatok néktek?

 

                        Ne féljetek, ne fussatok,

                        már tovább ne hátráljatok,

 

ám a gátra kiálljatok.

Én a konok hitet küldöm,

hogy szívetek megbéküljön,

küldök hozzá erôt, sokat,

lebírni hatalmasokat,

legyôzni a gyöngeségtek,

merész lelket adok néktek,

halálom örökmécs-tüzén

egységbe forrasztalak én,

marakvó, széthúzó népem,

ne idôzz mindig csak térden.

 

Voltam, az legyen oltalmad,

vagyok, az legyen hatalmad,

leszek, az a forradalmad.

 

Létem feszül ívláng-hídon,

fiaidat gyôzni hívom,

hogy emelt fôvel szabadon

nyerjék meg a békét, akarom,

ne kushadjon mindig térden,

mert akkor nem tud remélni,

a bitó alatt azt kértem,

segélje Isten a népem

szálfa egyenesen élni,

szálfa egyenesen élni.

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap