A szocializmus végnapjai

Kádár Sára Hajnalka, cs, 07/14/2016 - 00:16

 

Életem legnehezebb feladatát kaptam azon a pedagógus körön 1989-ben Sepsiszentgyörgyön. Nem kérés volt, hanem parancs, elvtársi kötelesség, a szocialista társadalom megbecsülésének jele. A decemberi ünnepi szimpóziumra (tudományos tanácskozásra) arról kellett írnom, miként tudatosítom tanulóimban a sokoldalúan fejlett szocialista társadalmunk, pártunk és kormányunk, s hőn szeretett vezérünk áldott tevékenységét.

Forgott velem a terem, az ájulás környékezett, de nem szólhattam ellene: állásom függött tőle, ezáltal egy kisgyerek megélhetésének egyetlen biztosítéka. Siettem haza, hiszen délután öt órától este hétig nem volt áramszolgáltatás. S a gyerekem félt a sötétben. A nyolcemeletes tömbházon, ahol laktam, ablak nem volt, így az orráig se látott az ember. Elemlámpa? Ugyan. Azt nem lehetett kapni. De a táskámban mindig ott volt a gyufa meg gyertya. Előkotortam, s óvatosan lépkedtem felfele a lépcsőkön. Volt lakó, aki fütyörészett, a másik zajt csapott, nehogy egymásnak ütközzünk, mert a kis gyertya inkább elvakított, mint segített. Végre elértem az ajtóig. Itt a gyertyát le kellett tennem, s jöhetett a kulcskotorászás. Aztán elővettem a petróleumlámpát - az is luxuscikk volt -, s a kanóc egy-kettőre lángra kapott.

 Enni se volt kedvem, leültem hát, és keseregtem. Mit írhatnék? Én ilyesmit nem tanítottam! Igaz ugyan, hogy a tankönyvek elején ott voltak a nagy  conducatort, s a szép életet dicsőítő versek, de azokat csak átugrottuk. A gyerekek ki is nevettek volna érte, már rég óta érezték ők is a fényes élet igazi arcát. Ott egye meg a fene, nem írok semmit, dühöngtem magamban. Eljött hét óra, s megadták a villanyáramot is.

 Erre hazajött a gyerekem is. Kint a többiekkel vitéz volt, de egyedül félt otthon a sötétben. Késő délutánig dolgoztam többnyire. Szokása szerint össze - vissza csókolt, csacsogott, mesélt, aztán ellenőriztük a házi feladatát. Kellett, mert olyan mondatokat alkotott román órára a megadott szavakkal, hogy ’’Muncitorul se topeste’’, Zapada munceste.’’( A munkás elolvad. A hó dolgozik). Hiszen a város lakosságának nagyobb része magyar volt, magyarul beszélt. Az óvodában vajmi kevés román nyelvtudás ragadt rájuk. Nem voltak magyar nyelvű tv adások, s az esti mesét is anyanyelven hallgatták a szüleiktől. Aztán vacsora, fürdés-ha éppen meleg vizes nap volt, mert azt is szabályozták -, meseolvasás, lefekvés.

 De csak forgolódtam az ágyban. A gyerek békésen aludt. Néztem, s rám tört a félelem. Te jó ég, meg kell írnom azt a dolgozatot! Ha nem teszem, elveszítem az állásomat! Mi lesz a gyerekkel? Éhen veszünk kereset nélkül. Az izgalom nem hagyott aludni, felkeltem hát, elővettem a tankönyveim, megnéztem a fényes életünkről zengedező verseket.

 Aztán írni kezdtem. Nem volt könnyű.  Dicsérni a rettenetest, olyanról írni, ami szörnyű volt. De írtam-írtam. Reggelre kész is volt a ’’mű ’’, ha nem is dicséretekkel, de elfogadható szöveg.

 Karácsony közelgett, a gyerekek téli szünetet kaptak. Délelőtt tíz órától kezdődött volna a szimpózium. A fiam aludt, én elindultam. Ahogy kiértem a városka főutcájára, furcsa, félelmetes hangzavar fogadott.

 A gyárnegyed felől óriási tömeg közeledett. Valamilyen ’’ ünnep ’’ van nekik is, gondoltam. De sehol egy elvtárs óriás képe, se a nagy vezérünké! Mi ez? Egyik ismerősöm a tömegből kiáltotta, hogy megdőlt a nagyvezér uralma, kitört a forradalom. Nem hittem a fülemnek.  De a tömeg, a skandálás, a középen lyukas zászlók! Sarkon fordultam, rohantam haza egyenesen a szomszéd barátokhoz. Hamar a tv-t, mondtam nekik. Csak néztek rám bambán, hiszen ilyenkor nem volt adás. Bekapcsoltam én. Volt adás, és nagy zűr-zavar. Zászlós férfiak beszéltek egymás szavába vágva, a műsorvezetők szabadkoztak addigi munkájukért. Káosz, fejetlenség. Aztán valaki beolvasta, a hírt, hogy Milea tábornok főbe lőtte magát! Izgatottan néztük a tv-t, hallgattuk a rádiót.

 Áthoztam a gyereket is. Szegényke nem is értette, miért nézzük úgy a TV-t, mi az a zavar. Próbáltam elmondani számára érthetően.

 - Ezután lesz csokoládé az üzletben, és lesz kakaó? - kérdezte ártatlanul. Egy nyolc éves gyermeknek ezt jelenthette a változás.

Mi pedig napokig bámultuk a képernyőt, rettegtünk a sok rémisztgetéstől. Meg reménykedtünk.

 A fölöslegesen megírt dolgozatot meg élvezettel téptem szét.

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap