Szolyva: többezer ártatlan magyar sírhelye

Fedák Anita, szo, 08/22/2015 - 00:06

Jövő évben lesz kerek hetven éve annak, hogy a 4. Ukrán Front katonai tanácsa 1944. november 13-i 0036. számú határozata elrendelte a 18 és 50 év közötti Kárpátalján élő magyar és német nemzetiségű egykori katonák, s hadköteles személyek deportálását. Az elhurcolt férfiak száma meghaladta a húszezret, ebből minden harmadik éh- vagy fagyhalált szenvedett. Beregszászban, Nagyszőlősön, Ungváron, Perecsenyben és Huszton gyűjtőhelyeket létesítettek, ahonnan az embereket lágerekbe irányították, főként Szolyvára és Szamborba.

A Szolyvai Emlékparkbizottság kezdeményezésére Kárpátalján már sok minden történt annak érdekében, hogy ne hagyjuk feledésbe merülni ezt a tragédiát. Az ártatlan emberek tragikus pusztulásának színhelyén, ahol 1944-ben a szolyvai gyűjtőtábor állt, emlékpark létesült. Siratófalára 126 magyarlakta település több mint ötezer áldozatának nevét vésték. Kárpátalja számos magyarlakta községében állítottak emlékművet azok tiszteletére, akik nem tértek vissza a táborokból.

Minden évben az emlékparkban gyűlnek egybe leróni kegyeletüket a hozzátartozók, a helyiek, a határon innen és túlról érkezett vendégek, akik fejet hajtanak az ártatlanul ehurcoltak emléke előtt.

    November a gyász hava a kárpátaljai magyarság számára. Azé a gyászé, amely 1944 novemberében, Erzsébet-napkor kezdődött. Azon a napon, amikor a szovjetek háromnapos munkára hurcolták a magyar és a német férfiakat. A dolgos, törvénytisztelő emberek el is indultak a "málenykij robotra", nem sejtve, hogy legtöbbjük számára már nem lesz onnan visszaút. Apáinkat, nagyapáinkat, dédapáinkat azonban csak megalázni tudták, megtörni soha, a legbrutálisabb körülmények között is a Mindenhatóhoz fohászkodtak. Számtalan feljegyzés, lágervers, emléknapló maradt fent a szenvedőktől, amelyeket a családtagok máig erekjeként őriznek.

   Nem tudom, van-e olyan kárpátaljai magyar, illetve német család, ahonnan nem hurcolták volna el a fiút, az apát vagy a nagyapát. A Mezővári Móré család hat gyerekéből az idősebbik két fiút “hívták” be. Egyikük a nagyapám volt.

– Az első emlékem apámról, hogy egyik késő téli estén egy rettenetesen torzonborz férfi nézett be az ablakon. Kopogott. Anyám fétve ölelte magához a hugomat, akit éppen szoptatott, engem pedig a takaró alá bújtatott – emlékezett vissza édesanyám. Majd így folytatta: a küszöbön egy csontsovány, szakállas, tiszta őszhajú csúnya öregember állt. Az apám volt. Erre az anyám hirtelen felkiálltásából jöttem rá, aki megpillantva urát csak annyit mondott: “Lajos, élsz!” Apám erre csak annyit válaszolt: “De Feri ott maradt…” Feri, a bátyja volt, akit még Szolyván vesztett el. A gyűjtőlágerben ugyanis valaki azt a hírt terjesztette, hogy nyers dohányt egyenek, ettől betegek lesznek és nem viszik tovább a betegeket Szamborba. Nem tudni, hogy a dohány okozta-e vagy az alultáplátság, a novemberi dermesztő hideg a barakkokban, de tény, hogy Móré Ferenc az öccse karjai között lehelte ki a lelkét, hátrahagyva feleségét és két kiskorú gyermekét. Sajnos özvegye egy év múlva követte, mert nem bírta elviselni a bánatot, hogy férje odaveszett. Árváit nagyapám és nagyanyám nevelte fel.

   A lágerből hazatérő nagyapámtól nagyon félt az édesanyám. Rongyokba bugyolált teste és szőrzete tetüvel volt tele. Nagyanyám előbb nem engedte, hogy belépjen a házba. Még a tornácon levétette vele a rongyait, majd a tűzre dobta.

– Emlékszem egész este lobogott a spórban a tűz, és anyám mosdatta az “öreget”, levágta a haját, sikálta a testét – emlékezik édesanyám. – Ami furcsa volt, hogy nem beszélgettek. Talán nem akarták, hogy mi, a sutban kucorgó gyerekek hallják az előzményeket, talán Édes (így szólították a gyermekei nagyanyámat – a szerző) – volt olyan tapintatos, hogy a meggyötört testű és lelkű apámat akarta kímélni az emlékek visszaidézésétől. Nem tudnám megmondani. De arra biztosan emlékszem, hogy a farkaséhes apám könyörgő tekintete ellenére sem rakott elébe szalonnát, se kenyeret. Csk mert egy kanál meleg levest. A csontsovány apám reszketve tette a kanalat a szájába és sokáig ott tartotta. Nagyon lassan evett. Azt csak később tudtam meg, hogy a lágerből hazatérő férfiak közül néhányan azért haltak meg, mert a napokig, hetekig éhező és legyengült szervezetük, gyomruk nem bírta ki a szalonnát és más nehéz étkeket. A sok-sok nélkülözés után degeszre tömték magukat és ez lett a vesztük…

   A család féltett ereklyéi között van ma is egy kis biblia. Édesanyám gyakran kiveszi ma is a fiókból, de csak belelapoz… Sárga, néhol tépett lapjain gyakran feltűnik a következő szó: hazamegyünk!  Nagyapám hozta haza a lágerből. Hogy került hozzá, hogy-hogy sikerült végig megőriznie? Soha nem árulta el. Azt azonban tudjuk, hogyan került hozzá. Nagyanyám vitte utánna Szolyvára. Ezt én is többször hallottam tőle. A mezővári udvarukra ugyanis cigány soha nem tehette be a lábát. Édesanyám így mesélte:

– Mikor apámat elvitték, Édes gzalog indult el Eszti nénémmel, a sógornőjével Szolyvára a férjeik után. Minket, gyerekeket rábíztak a többi nagynénire és gyalogosan, majd később szekéren megtéve a közel kétszáz kilométert, a bokrokba elbújva lesték, mi történik a férfiakkal a szögesdrót túl oldalán. Édesék egy tarisznyába élelmet is vittek, a csomag között volt a kis Biblia is. Amikor az egyik őr nem figyelt oda, intettek a férjeknek, majd odalopózkodtak a kerítéshez és átadták a kis csomagot. Édest azonban elkapta az egyik őr, aki történtesen egy romaember volt és a puskatússal derékon vágta. Anyám összesett, de a cigány őr még rugott egyet rajta. A szöges drót túloldalán apám kiabálni kezdett, mire a cigány őr a levegőbe lőtt. Az asszonyok megijjedtek és jobbnak látták inkább elmenekülni, nehogy a férfiakat bajba sodorják. Az, hogy hogyan keveredtek vissza Szolyváról az otthonukba nem tudni, de az incidens után, Édes soha nem tűrte meg maga körül többet a roma embereket.

   Hasonló történet  bizonyára sok kárpátaljai magyar és német családban jár szájról szájra. A történelmet átírni nem tudjuk, de talán annyit tehetünk a poklot megjárt őseinkért, hogy évente, novemberben emlékezünk…

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap