Sztanó László: Rizikó

Szerkesztő A, szo, 11/09/2013 - 00:10

 

 

 

 

A fér­fi a he­ve­rőn ül, új­sá­got ol­vas. Mel­let­te az asz­ta­lon fé­lig telt po­hár. A fér­fi, anél­kül, hogy fel­néz­ne az új­ság­ból, he­ves moz­du­lat­tal fe­lé­je nyúl. El­vé­ti a moz­du­la­tot. A po­hár nagy ív­ben le­rö­pül az asz­tal­ról. Tar­tal­ma hos­­szú, vé­kony tó­csa­ként öm­lik szét a par­ket­tán. A fér­fi egy­ked­vű­en fel­néz az új­ság­ból. „Hm. Há­rom null a ja­vad­ra” – gon­dol­ja. „Vesz­tés­re ál­lok.”
Is­mét ol­va­sás­ba me­rül, de kis­vár­tat­va le­dob­ja ma­ga mel­lé az új­sá­got.
– A fe­né­be! Ma is ve­szí­te­ni fo­gok – mond­ja most már fenn­han­gon. Egy da­ra­big ma­ga elé néz, hang­ta­la­nul, mint aki vá­laszt vár. Az­tán te­nye­rét tér­de­i­re tá­maszt­va len­dü­le­tet vesz. Mint­ha ne­he­zé­re es­nék fel­áll­ni.
– A ro­hadt, kur­va élet­be!
Fel­ve­szi a po­ha­rat a föld­ről. A kony­há­ba megy. Te­li po­hár­ral a ke­zé­ben jön vis­­sza.
– Min­den egész el­tö­rött – szó­lal meg is­mét, de im­már nem vár fe­le­le­tet sen­ki­től. Ré­gen azt hit­te, ez azt je­len­ti, hogy min­den tel­je­sen el­tö­rött. Nem csak úgy meg­re­pedt, le­tört ró­la egy da­rab, vagy ilyes­mi. Egé­szen el­tö­rött. Ap­ró da­ra­bok­ra. Vé­gül ezt is je­lent­he­ti, nem? Min­den to­tá­li­san el­rom­lott.
– Sza­rok az egész marketingotokra! Csak ezt bÍr­já­tok csi­nál­ni! Min­den csak mar­ke­ting meg pénz meg kí­ná­lat meg pro­jekt!
Fel-alá jár­kál a sű­rű­sö­dő ho­mály­ban. Meg­áll, ök­lé­vel a le­ve­gő­be csap.
– Az egész fe­je­tek egy ki­ba­szott nagy pro­jekt! – ki­ált­ja.
Le­eresz­ti a kar­ját. Csen­de­seb­ben be­szél, de hang­ja csak­ha­mar új­ra meg­vas­tag­szik.
– Mi az, amit nem csi­nál­tam meg? Mond­ja­tok egyet­len dol­got, amit el­csesz­tem a ti­zen­öt év alatt! úgy csi­nál­tam, ahogy ti akar­tá­tok azok­kal a hü­lye pro­jekt­je­i­tek­kel! Tud­já­tok, mit csi­nál­hat­tam vol­na, ahe­lyett, hogy ve­le­tek sza­ra­ko­dom?! Há­za­kat! – Hang­ja el­lá­gyul, te­kin­te­te meg­te­lik fén­­nyel, kar­já­nak moz­du­la­tai olya­nok, mint­ha ha­tal­mas táj­ké­pet fes­te­ne. – Gyö­nyö­rű há­za­kat, mö­göt­tük er­dő, előt­tük li­ge­tes rét, mely a tó­ig lejt, és ilyen­kor a ví­zen túl­ról oda­lát­sza­nak a vá­ros fé­nyei. A hang­ver­seny­te­rem, ahol ma es­te ép­pen Mo­zar­tot ját­sza­nak, a bel­vá­ros, te­le mo­zik­kal, ét­ter­mek­kel és éj­fé­lig nyit­va tar­tó köny­ves­bolt­ok­kal. Ma es­te itt­hon ma­rad­tál, a szo­ba nyu­gal­má­ból szem­lé­led a nyüzs­gő éle­tet, most csönd­re van szük­sé­ged, de bár­mi­kor be­le­vet­het­néd ma­gad. Min­dent be­lát­ni in­nen, a nap­pa­li ab­la­ka kis­sé elő­ug­rik a fal­sík­ból, a füg­gö­nyök mel­lett, ol­dalt is üveg van, úgy, hogy száz­nyolc­van fo­kos pa­no­rá­ma tá­rul fel, ol­dalt az er­dő szé­lét is látni...
Kar­jai fél­úton meg­áll­nak a le­ve­gő­ben.
– Csak két nap volt. El kel­lett vi­gyem a srá­cot! A ro­hadt élet­be, ezt ti nem ért­he­ti­tek! El kel­lett, hogy vi­gyem Bécs­be. Egy éve ígér­ge­tem ne­ki. Bécs­be nem le­het el­men­ni, meg vis­­sza, egy nap alatt. Ér­ti­tek, a ro­hadt élet­be, meg­ígér­tem ne­ki!
Kint már al­ko­nyo­dik. Épp most gyújt­ják meg az ut­cai lám­pá­kat. Az au­tók ref­lek­to­rai vé­kony fény­sá­vo­kat ve­tí­te­nek a szo­ba fa­lá­ra, me­lyek las­san az egyik sa­rok­tól a má­si­kig ván­do­rol­nak. A szek­ré­nyek sö­tét óri­á­sok­ként áll­nak a fal mel­lett, csak a vit­rin üve­gén csil­log egy be­vi­lá­gí­tó lám­pa.
A fér­fi­nak egy fél­be­vá­gott gi­lisz­ta jut az eszé­be.
– De az leg­alább túl­éli! – mond­ja ki han­go­san. – Még­is­csak ma­rad egy rö­vid gi­lisz­ta.
Le­ül, ar­cát te­nye­ré­be te­me­ti. Így ül az egy­re mé­lyü­lő sö­tét­ben, ma­ga is sö­tét ár­nyék.
Csön­get­nek. A fér­fi fel­pat­tan a dí­vány­ról, lám­pát gyújt. A nap­pa­li­ban fény árad szét, túl­sá­go­san ha­tá­ro­zott, har­so­gó fény. A szek­ré­nyek egy­szer­re is­mét szek­ré­nyek lesz­nek, a füg­gö­nyök füg­gö­nyök, s a kép­be to­la­ko­dik egy té­vé és egy bán­tó­an szí­nes sző­nyeg. A fér­fi a für­dő­szo­bá­ba sza­lad, hi­deg vi­zet ereszt a ke­zé­be, fel­fris­sí­ti ar­cát. Ha­já­ba túr. Be­tű­ri in­gét, mely ed­dig ren­det­le­nül le­be­gett, de hát ki lát­ta vol­na a sö­tét­ben. És ugyan ki lát­ta vol­na vi­lá­gos­ban is.
Is­mét meg­szó­lal a csen­gő.    
A fér­fi még egy­szer kö­rül­néz a nap­pa­li­ban, si­et­ve vé­gig­für­kész min­den sar­kot, hát­ha va­la­mi nem he­lyén­va­ló, de hát mi le­het­ne itt nem he­lyén­va­ló, te­kin­te­te meg­ál­la­po­dik a dí­vány fö­lött egy ké­pen, fény­kép Frank Lloyd Wrightnak a víz­esé­sen épült hí­res há­zá­ról, Pennsyl­va­ni­á­ban, egy er­dő kö­ze­pén, ősz van, a lom­bok kö­rös­kö­rül már szí­ne­sed­nek, a ter­més­kő fal ke­re­tez­te ab­lak­sor melegsárgán vi­lá­gít. Mo­soly­fé­le fut át az ar­cán, majd hir­te­len el­ko­mo­rod­va ki­for­dul az elő­szo­bá­ba.
Az aj­tó mö­gött vá­ra­ko­zó har­mad­szor­ra is csön­get. Most már kis­sé hos­­szab­ban, nyil­ván kez­di tü­rel­mét vesz­te­ni. A fér­fi az aj­tó­hoz megy, ki­nyit­ja.
– Szia, apa – nyo­mul be az aj­tón egy tíz­éves for­ma fiú. Há­ti­zsák­ját a leg­kö­ze­leb­bi sa­rok­ba ha­jít­ja. – El­fe­lej­tet­ted, hogy ma es­te ná­lad va­gyok? Tu­dod, anyá­nak tár­gya­lás­ra kell men­nie.
Hang­já­ban csepp­nyi szem­re­há­nyás sin­csen. Tár­gyi­la­go­san kons­ta­tál­ja, hogy ki­csit túl so­kat kel­lett vá­ra­koz­nia az aj­tó előtt. A fér­fi za­var­tan to­po­rog, tény­leg el­fe­lej­tet­te a dol­got, an­­nyi min­den tör­tént az el­múlt na­pok­ban, an­­nyi min­den tör­tént mos­ta­ná­ban, nem, ba­rom­ság, ro­had­tul sem­mi nem tör­té­nik so­ha, a fon­tos tár­gya­lá­sok kö­ze­pet­te ugyan, mit szá­mít az ő sza­ra­ko­dá­sa az élet­tel, ugyan ki­nek számít...
– Ná­lad min­dig hi­deg van – bor­zong meg a fiú, amint le­ve­szi a ka­bát­ját, és a há­ti­zsák mel­lé hány­ja.
– Hagyd ma­ga­don a pu­ló­vert – mor­dul rá az ap­ja, és a szo­bá­ba in­dul.
A fiú azon­ban a kony­há­ba megy, hal­lat­szik, ahogy ki­nyit­ja a hű­tőt, majd ki­ki­a­bál:
– Van va­la­mi fi­nom­ság?
Az apa már ép­pen le­ült vol­na a dí­vány­ra, úgy ér­zi, ma es­te ne­he­zé­re esik az áll­do­gá­lás is. Bos­­szú­san ki­ált vis­­sza:
– Alig ér­kez­tél meg! Na most egy ro­hadt cso­ki ked­vé­ért jöt­tél, vagy mi?
Az aj­tó­ban meg­je­le­nik a kis­fiú fe­je.
– Mond­tam már, anyu­nak tár­gya­lá­sa van.
– Ja, igen, mond­tad már. Per­sze, tár­gya­lá­sa.
– Szó­val, van cso­kid vagy ilyes­mi?
– Nincs – zár­ja le a té­mát a fér­fi.
A kis­fiú be­jön a szo­bá­ba. Meg­lát­ja az asz­ta­lon a te­li po­ha­rat.
– Bez­zeg whis­ky az min­dig van itt­hon!
– Igen, whis­ky az min­dig van itt­hon – fe­le­li az apa hű­vös ha­tá­ro­zott­ság­gal, és vég­re le­ül a dí­vány­ra. A fiú mel­lé­te­lep­szik, öm­le­ni kezd be­lő­le a szó.
– Kép­zeld, azt me­sé­li a Ta­kács, hogy teg­nap is­ko­la után a ját­szó­té­ren szá­jon csó­kol­ta az Edi­nát! Sze­rin­ted ez igaz? A Ta­kács az egy ha­zu­dós, a múlt­kor is azt mond­ta, hogy van egy ma­gán­re­pü­lő­jük, és az­zal jár­nak a ma­rok­kói há­zuk­ba nya­ral­ni. De én tu­dom, hogy csak egy mi­nisz­ter­el­nök­nek le­het ma­gán­re­pü­lő­je, meg ilye­nek­nek. És kü­lön­ben is, Ma­rok­kó az egy szar hely, ott ara­bok van­nak. Nem? De az Edi­nát tény­leg sze­re­ti, min­den nap hoz ne­ki egy Bountyt, pe­dig az Edi­na nem is sze­re­ti a Bountyt, min­dig ki­dob­ja, a Ta­kács sze­me lát­tá­ra. Ez azért sze­mét­ség, leg­alább oda­ad­hat­ná nekem... Tény­leg nincs itt­hon egy Bounty sem?
Apa fá­rad­tan mo­so­lyog, egy pil­la­nat­ra még sze­me­it is be­huny­ja.
–  Mi van, apa?
– Na, játs­­szunk? – Mi­köz­ben fel­áll, aka­rat­lan só­haj sza­kad fel be­lő­le. A fi­ó­kos szek­rény­hez megy. Kez­det­től fog­va itt van­nak a tár­sas­já­ték­ok, már ak­kor itt vol­tak, ami­kor még min­den es­te le­ül­tek ját­sza­ni, né­gyes­ben.
– An­nus hogy van?
– Jár egy fi­ú­val. Va­la­mi­lyen Áron. Egész jó fej­nek lát­szik.
A fér­fi­nak ös­­sze­rán­dul gyom­ra. A ki­csi lá­nya im­már jár va­la­ki­vel.
– Áront mond­tál?
– Igen, Áron. A ve­ze­ték­ne­vé­re nem em­lék­szem.
És ezt ne­ki így kell meg­tud­nia.
– Mit játs­­szunk?
– Ri­zi­kót! – ug­rik fel a gye­rek, és már pa­kol is le a do­hány­zó­asz­tal­ról. A fér­fi ki­bá­nyás­­sza a Ri­zi­kót az egyik fi­ók­ból.
– Én a ké­kek­kel le­szek – nyit­ja ki a do­bozt a fiú. – És te?
– A fe­ke­ték­kel. Fe­ke­te se­reg.
– A Má­tyás ki­rá­lyé?
Apát át­me­le­gí­ti a büsz­ke­ség. Még csak tíz­éves! De hát min­dig is ér­de­kel­ték a dol­gok! Ki­oszt­ják a kár­tyá­kat, és fel­ál­lít­ják a had­osz­tá­lyo­kat az öt föld­részt áb­rá­zo­ló táb­lán. A kis­fiú egy­re fo­ko­zó­dó iz­ga­lom­mal rak­ja had­osz­tá­lya­it Af­rik­ára. Mi­kor be­te­lik, aj­kát biggyesz­ti:
– Na, ezt a né­hány fe­ke­tét úgy le­söp­röm Af­ri­ká­ról!
– Még nem is tu­dod a fel­ada­to­dat! Hát­ha nem is Af­ri­kát kell meg­hó­dí­ta­nod!
– Nem baj! Af­ri­ka ak­kor is a ked­ven­cem! – mond­ja szen­ve­dé­lye­sen a kis tá­bor­nok.
– De hát ott ara­bok is él­nek. Meg né­ge­rek. Tu­dod, Marokkó...
– Na és?
„A nagy­any­ja be­szé­li te­le a fe­jét hü­lye­sé­gek­kel” – gon­dol­ja a fér­fi.
– Egyip­tom­ból tá­ma­dom a Kö­zel­-Ke­le­tet – je­len­ti be a fiú, mi­u­tán min­den elő­ké­szü­le­tet meg­tet­tek. Te­le­pa­kol­ta Af­ri­kát kék had­osz­tá­lya­i­val, még mi­e­lőtt meg­néz­te vol­na a fel­adat-kár­tyát. Fel­mar­kol­ja a pi­ros do­bó­koc­ká­kat, me­lyek­kel a tá­ma­dó dob. Per­sze túl­erő­ben van, a koc­ka já­rá­sa is ne­ki ked­vez, a vé­de­ke­ző kék koc­ká­kon sor­ra egye­sek-ket­te­sek jön­nek ki. A Kö­zel­-Ke­let fél perc alatt a fiú ke­zé­re ke­rül.
– Ez­zel is vé­dem Af­ri­kát – szem­lé­li ko­moly kép­pel a fiú a táb­lát.
Most a fér­fin a sor. ő Észak-Ame­ri­kát tá­mad­ja, nem is tud­ja, mi­ért, ta­lán azt hó­dít­hat­ja meg a leg­na­gyobb esél­­lyel. Csak mi­u­tán nem si­ke­rül el­fog­lal­nia Alasz­kát, né­zi meg kár­tyá­ján, hogy mi is va­ló­já­ban a fel­ada­ta. Af­ri­ka és Észak-Ame­ri­ka meg­hó­dí­tá­sa.
A koc­ka já­rá­sa azon­ban to­vább­ra is a fi­ú­nak ked­vez. Az Észak-Af­ri­ká­nak ne­ve­zett te­rü­let hí­ján övé egész Af­ri­ka, és az apá­nak más­hol sem si­ke­rül te­rü­le­te­ket hó­dí­ta­nia tő­le.
– Kérsz egy kó­lát? – áll fel a fér­fi, hogy ki­nyúj­tóz­tas­sa tag­ja­it.
– Hát per­sze! – ele­ve­ne­dik fel a fiú. Míg a fér­fi a kony­há­ba megy, a fiú is fel­áll, és a szo­ba egyik sar­ká­ban lé­vő író­asz­tal­hoz megy. Az író­asz­ta­lon rajz­lap­ok he­ver­nek sza­na­szét. Épp eze­ket né­ze­ge­ti, ami­kor a fér­fi be­lép a kó­lá­val.
– Frank Lloyd Wright? – hu­nyo­rít ap­ja fe­lé. A fér­fi le­te­szi a kó­lát, ő is az író­asz­tal­hoz megy, a fia vál­la fö­lött né­zi a raj­zo­kat.
– Na­gyon klassz! – néz a fa­lon füg­gő fény­kép­re a fiú. – Olyas­mi lesz, mint az ott?
A fér­fi ko­mo­ran hall­gat. Men­­nyit né­ze­get­ték gyö­nyö­rű épü­le­tek fény­ké­pe­it! Men­­nyit be­szélt fi­á­nak a há­zak­ról, me­lyek a fe­jé­ben vol­tak, s me­lyek­ről az­tán ap­ró­lé­kos terv­rajz­ok szü­let­tek a nagy író­asz­ta­lon, mint­ha va­ló­ban csak ar­ra vár­ná­nak, hogy meg­épít­sék őket egy­szer!
– Mi­ért nem let­tél épí­tész, apa?
A fér­fi ke­se­rű­en fel­ne­vet.
– Le­het, hogy még az leszek...!
–De tény­leg. Me­sélj ne­kem er­ről a ház­ról!
– Nincs mit me­sél­ni ró­la – mor­dul fel a fér­fi. – Na, meg­iszod vég­re azt a kó­lát?
óri­á­si öt­le­tek szü­let­tek a fe­jé­ben, de so­ha esé­lye sem volt, hogy va­la­ha is há­zak lesz­nek be­lő­lük. Ott ro­hadt nap, mint nap az iro­dá­ban, és azon kel­lett tör­nie a fe­jét, mi­lyen rek­lám­trük­kel ad­hat el mi­nél töb­bet bor­zasz­tó ka­ca­tok­ból. De le­het, hogy nem is vol­tak olyan jók azok az öt­le­tek. Ta­lán tény­leg te­het­sé­ge­seb­bek vol­tak ná­la azok, akik­nek a ter­ve­i­ből vé­gül há­zak, par­kok, hang­ver­seny­ter­mek, mú­ze­u­mok let­tek.
A fiú ha­boz­va áll, ke­zé­ben a kó­lás do­boz­zal.
– A na­gyi azt mond­ja, hogy árt.
A fér­fi egy­re bos­­szú­sabb.
– Na és? Mi­ó­ta hall­gatsz te a nagy­anyád­ra?! A fran­co­kat árt! Ha ná­lam vagy, ihatsz, és kész. Itt nem árt! Nem a nagy­anyád fog­ja meg­mon­da­ni, mit csi­nál­hatsz ná­lam!
Mi­köz­ben a fiú is­­sza a kó­lát, az apa fel­vált­va a raj­zo­kat és a fény­ké­pet né­zi. Ház a víz­esés fö­lött. Frank Lloyd Wright. Vé­gül még­is­csak ki­sza­lad a szá­ján.
– Teg­nap ki­rúg­tak.
A kis­fiú nem tud mit kez­de­ni a hír­rel. A fér­fi ke­zé­be ve­szi a po­ha­rát. A whis­ky már egé­szen meg­me­le­ge­dett ben­ne.
– Na és, most mit fogsz dol­goz­ni?
– Há­za­kat ter­ve­zek! – ki­ált fel a fér­fi, na­gyot kor­tyol­va a po­hár­ból. – Kur­va nagy há­za­kat! Víz­esé­sek fö­lött, meg sza­ka­dé­kok szé­lén, meg a franc tud­ja, hol... Nem! Nem ter­ve­zek sem­mit. Tu­dod, mi az, ami az író­asz­ta­lon van? Egy ra­kás szar. Nem ter­ve­zek én töb­bet egy ro­hadt há­zat sem!
Már nem is tö­rő­dik a fi­á­val, úgy be­szél to­vább.
– Kü­lön­ben mi­re volt jó a töb­bi is?! Ez az egész ba­rom­ság mi­re kel­lett?
He­ves moz­du­lat­tal ki­húz­za az író­asz­tal fi­ók­ját, egy ha­lom kö­vér dos­­szi­ét húz elő, és az asz­tal­ra dob­ja őket. – Egy nyo­mo­rult na­rancs­fa­csa­rót nem tu­dok el­ad­ni! Ak­kor mi a franc­nak va­lók ezek?!
Ma­ga elé me­red.
– Ez va­gyok én. A me­nő ügy­véd­as­z­szony volt fér­je. Aki egész éle­té­ben rek­lá­mok­kal és terv­rajz­ok­kal sza­ra­ko­dott. Az­tán a vé­gén ez lett be­lő­le.
Megint kor­tyol a whis­kyből. Ész­re­ve­szi a fi­át, aki már új­ra az író­asz­tal mel­lett to­po­rog, sze­mé­ben né­ma cso­dál­ko­zás, mint­ha éle­té­ben elő­ször lát­ná az ap­ját. A fér­fi leg­szí­ve­seb­ben föld­höz vág­ná a po­ha­rat, a raj­zo­kat, min­dent.
– Na jó! Játs­­szunk to­vább! – mond­ja csen­de­sen.
Is­mét ne­ki­ül­nek ját­sza­ni. A já­ték­táb­lán Má­tyás ki­rály fe­ke­te se­re­ge szem­mel lát­ha­tó­an fo­gyat­ko­zó­ban van.
– Apa, adok ne­ked öt had­osz­tály­nyi előnyt – szó­lal meg a fiú a har­ma­dik kör után. A fér­fi in­ge­rül­ten fel­hor­kan:
– Nem kell előny! Sza­bá­lyo­san le­játs­­z­-szuk, és kész.
– Ahogy aka­rod. De mind­járt enyém egész Ázsia is, és ak­kor min­den kör­ben plusz hét had­osz­tályt ka­pok, ugye tu­dod?
A fér­fi mint­ha el­fe­led­né a terv­raj­zo­kat, a pro­jek­te­ket, az anyóst, a me­nő ügy­véd­as­­szonyt, aki ép­pen fon­tos tár­gya­lá­son van, meg min­den ro­hadt dol­got az élet­ben.
– Igen? Ak­kor nézd meg jól Eu­ró­pát, Bra­zí­li­át és Észak-Af­ri­kát! És én most meg­tá­ma­dom Uk­raj­ná­ból Af­ga­nisz­tánt.
A fiú ös­­sze­húz­za a sze­mét, de nem szól sem­mit. Gu­rul­nak a pi­ros és a kék do­bó­koc­kák, a fe­ke­te had­osz­tály­ok be­nyo­mul­nak Ázsiába. A gye­rek er­re meg­kí­sér­li vis­­sza­hó­dí­ta­ni Af­ga­nisz­tánt, de se­hogy sem si­ke­re­dik. A fe­ke­te se­reg el­len­tá­ma­dás­ba len­dül. Sor­ra vesz­nek el Kí­na, In­dia és Észak-Ame­ri­ka te­rü­le­tei. Af­ri­kát azon­ban még di­a­dal­mas fö­lén­­nyel tart­ják ke­zük­ben a ké­kek.
– Ügyelj a fel­ada­tod­ra – fi­gyel­mez­te­ti a fi­út az apa.
– Na­ná, hogy ügye­lek!
– Af­ri­ka az?
– Nem mond­ha­tom meg!
– Ja, per­sze.
– Ne félts te en­gem! Már egé­szen nye­rés­re ál­lok.
– Biz­tos vagy ben­ne?
A fiú ki­húz­za ma­gát.
– Én nem ha­gyom ma­gam, úgy, mint te az előbb!
– Ezt anya szok­ta mon­da­ni – ve­ti oda a fér­fi, ke­zé­ben a pi­ros do­bó­koc­kák­kal.
– Nem tu­dom.
A fér­fi le­vág­ja a koc­ká­kat, hogy szer­te­gu­rul­nak a par­ket­tán. – De igen! Ezt anya mon­do­gat­ja min­dig!
A kis­fiú a föl­dön bók­lá­szik a koc­kák után.
– Nem kel­le­ne ilyen erő­se­ket dob­nod.
A fér­fi ka­ron ra­gad­ja a gye­re­ket: – Ugye, ezt anya mond­ja így?
– Nem, nem­csak anya mond­ja így – fe­le­li da­co­san a fiú. – Az osz­tály­ban a fi­úk is ezt mond­ták, ami­kor a He­ve­si has­ba vá­gott. És a Ta­kács­nak is, ami­kor az Edi­na a sze­me előtt ki­dob­ja a Bountyt. Min­den­ki ezt mond­ja.
A fér­fi el­en­ge­di a gye­re­ket.
– Szép kis ba­rá­ta­id van­nak, mond­ha­tom. Pont ők be­szél­nek, akik egész nap a kompjúter vagy a té­vé előtt ro­had­nak. Ne hagyd ma­gad, vágd has­ba, rob­bantsd föl! Las­san már ve­led sem le­het más­ról be­szél­ni!
A fiú fel­pat­tan.
– Jó, hogy szólsz! Mind­járt a Dra­gon Ball megy a ket­te­sen. Be­kap­cso­lom.
A fér­fi is fel­pat­tan.
– Mi a fe­né­nek né­zed azt a szart! Hoz­zám jöt­tél, nem?
– Csak a Dra­gon Ballt né­zem meg, az­tán, ígé­rem, to­vább ját­szunk.
– Nem né­zel meg sem­mit! – szi­sze­gi a fér­fi.
A táv­kap­cso­ló­ért nyúl, de a fiú gyor­sabb. Az apa vil­lám­ló sze­mek­kel néz rá.
– Nem né­zel meg sem­mit! Vi­lá­gos? Nem le­szel te is olyan hü­lye, mint a töb­bi. – Most már ki­a­bál. – Ér­ted?! Nem le­szel olyan szar­há­zi, mint ezek itt, mind!
– Hát mi­lyen le­szek? Mint te?
A fér­fi szó nél­kül ki­té­pi a ke­zé­ből a táv­kap­cso­lót, a fiú nem is na­gyon el­len­ke­zik.
– Tök mind­egy. Anya és a na­gyi úgy­is meg­en­ge­di. Ide meg csak min­den má­so­dik hét vé­gén jö­vök, ha aka­rok.
– Hát ak­kor ne is gye­re töb­bet! – üvöl­ti a fér­fi.
– Kü­lön­ben ne­ked mi­lyen ba­rá­ta­id van­nak? – ki­ált­ja vis­­sza a fiú el­vö­rö­söd­ve. – A Ti­bor? Fe­léd se néz fél éve! Ami­ó­ta fő­nök lett, vagy mi, sza­rik rád! Van ne­ked egy­ál­ta­lán ba­rá­tod?
– Mi kö­zöd hoz­zá? Én is sza­rok a Ti­bor­ra! Ér­ted? Sza­rok rá!
– Na per­sze! De ha meg­je­len­ne, mind­járt oda len­nél ér­te.
– Nem ér­de­kel a Ti­bor! Nem ér­de­kel sen­ki! Ér­ted? Sen­ki! Az anyád és a nagy­anyád se! Sen­ki!!!
A fér­fi ci­ga­ret­tát vesz elő.
– És ci­giz­ned sem kel­le­ne! – ki­ált­ja a fiú, mert nem jut eszé­be sem­mi más.
A fér­fi ös­­sze­sze­di ma­gát, gú­nyo­san el­mo­so­lyo­dik.
– Na! Csak nem ag­gód­tok ér­tem? Na és, ha ci­gi­zek? – Rá­gyújt, na­gyot szív a ci­ga­ret­tá­ból, hagy­ja még pa­rázs­la­ni egy ke­ve­set, majd el­nyom­ja. – Ti­te­ket se ér­de­kel­jen.
Per­cek tel­nek el szót­la­nul. A do­hány­füst las­san el­osz­lik. A fér­fi a já­ték­táb­la mel­lé te­le­pe­dik.
– Nos, foly­tat­juk? Meg­tá­ma­dom, mondjuk... mondjuk... Af­ga­nisz­tán­ból Egyip­to­mot.
– Azt nem le­het! – til­ta­ko­zik két­ség­beeset­ten a fiú.
– Mi­ért ne le­het­ne? Ben­ne van a já­ték­sza­bály­ban?
– Af­ri­kát ak­kor sem ha­gyom – ad­ja meg ma­gát a gye­rek. De a tá­ma­dó koc­kák most is le­gyű­rik a vé­de­ke­ző­ket, és a fe­ke­te se­reg di­a­dal­ma­san Af­ri­ka föld­jé­re te­szi a lá­bát.
A fiú iz­ga­tot­tan li­heg.
– Vis­­sza­tá­ma­dom! Vis­­sza­tá­ma­dom!
– Hon­nan? Mi­vel? Alig van had­osz­tá­lyod Egyip­tom kö­rül.
– Ak­kor is vis­­sza­tá­ma­dom! át­cso­por­to­sí­tok.
A stra­té­gia azon­ban nem vá­lik be, a kék had­osz­tály­ok ahe­lyett, hogy vis­­sza­hó­dí­ta­nák Egyip­to­mot, vég­ze­te­sen meg­gyen­gül­nek a kör­nye­ző te­rü­le­te­ken is.
– Ez nem igaz­ság! A ro­hadt koc­kák! – dü­höng a fiú, és el­ha­jít­ja a do­bó­koc­ká­kat. Az apa nem szól sem­mit, ös­­sze­sze­di őket, és visz­­sza­ül az asz­tal­hoz. A fiú ar­ca vö­rös a fel­in­dult­ság­tól, de új­ra né­mán ül a já­ték­táb­la mel­lett.
– Bra­zí­li­á­ból meg­tá­ma­dom Ar­gen­tí­nát – mond­ja a fér­fi hig­gad­tan.
– Ak­kor ti­éd lesz egész Dél-Ame­ri­ka!
– Várj csak, még nem fog­lal­tam el.
– Á! Úgy­is el­fog­la­lod! Úgy­is te fogsz nyer­ni! – tör ki megint az el­ke­se­re­dés a gye­rek­ből. – Min­dig te nyersz!
Le­dob­ja a kék vé­de­ke­ző koc­ká­kat, és a fal fe­lé for­dul: – Kész, meg­nyer­ted!
– De hát mit akarsz? – eme­li fel hang­ját az apa. – Di­rekt úgy játs­­szak, hogy te nyerj?
A kis­fiú fe­lé­je for­dul, kön­­nyes a sze­me.
– Ne játssz úgy! Nyerd meg, te hü­lye! Nyerj meg min­dent a vi­lá­gon!
Most már a fér­fi is kezd in­ge­rült len­ni.
– Jó, ak­kor meg­tá­ma­dom Egyip­tom­ból Észak-Af­ri­kát és Kon­gót.
A fiú sír­va fa­kad.
– Ne tá­madd meg az Af­ri­ká­mat! Nem lá­tod, hogy alig van ott had­osz­tá­lyom?
A fér­fi fel­csat­tan.
– De hát mi a fe­né­nek ne­ked Af­ri­ka?!
Nem tá­mad, ke­zé­be sem ve­szi a do­bó­koc­ká­kat. Meg­vár­ja, amíg a gye­rek az ök­lé­vel meg­tö­röl­ge­ti a sze­mét
– Mert sze­re­tem.
Az apa most ke­zé­be ve­szi a pi­ros koc­ká­kat, hos­­sza­san ráz­za őket a mar­ká­ban, az­tán csak en­­nyit mond:
– Bra­zí­li­á­ból Ar­gen­tí­nát.
És győz. Fe­lül­ke­re­ke­dik a meg­té­pá­zott kék had­osz­tály­okon, me­lyek­ből min­den és­­sze­rű­ség­nek el­lent­mond­va a kel­le­té­nél több ju­tott a sze­re­tett Af­ri­ká­ba – ha­bár mind­hi­á­ba – úgy, hogy köz­ben Dél-Ame­ri­ka kön­­nyű pré­dá­já­vá vált az el­len­fél­nek.
– Győz­tél? – kér­di a gye­rek. Egész lé­nye be­lé­fe­szül eb­be a kér­dés­be. Tel­je­sen be­le­éli ma­gát a já­ték­ba. Hogy a fe­né­be le­het en­­nyi­re gye­rek még! Af­ri­ka, Dél-Ame­ri­ka, Af­ga­nisz­tán: szí­nes fol­tok egy kar­ton­táb­lán, me­lye­ken szí­nes mű­anyag­ da­ra­bo­kat to­lo­gat­nak. Nem ve­he­ti en­­nyi­re ko­mo­lyan! Ugyan már! Hisz min­dig, min­dent meg­adott ne­ki! Hát még az any­ja meg a nagy­any­ja! Ugyan már! Ha tud­ná ez az el­ké­nyez­te­tett kö­lyök, hány Dél-Ame­ri­kát és Af­ri­kát fog még el­ve­szí­te­ni! Hány­szor fog go­nosz kis do­bó­koc­ká­kon múl­ni, hogy a fe­ke­te had­osz­tály­ok be­le­gya­lo­gol­nak a bi­ro­dal­má­ba, vagy a leg­si­lá­nyabb or­szá­got sem lesz ké­pes meg­hó­dí­ta­ni! És hol van még ak­kor a bu­ta­ság, a lel­ket­len­ség, a tör­te­tés, a ha­zug­ság, a két­szí­nű­ség, a go­nosz­ság, az al­jas­ság! Eh, ba­rom­ság az egész!
– Nem. Még nem győz­tem. De ha tud­ni aka­rod, az én cé­lom az, hogy meg­hó­dít­sam Észak-Ame­ri­kát és Af­ri­kát.
A fiú el­sá­pad.
– Így aztán... – A fér­fi most mint­ha sa­ját ma­gá­hoz be­szél­ne, ügyet sem vet a fi­á­ra. – Ez a szabály... Kény­te­len vagyok...
De a kis­fiú nem vár­ja meg a vég­szót. Sí­rás­tól el­tor­zu­ló arc­cal fel­bo­rít­ja a já­ték­táb­lát, Ázsia, Eu­ró­pa, Af­ri­ka és az egész vi­lág im­már a nap­pa­li pad­ló­ján he­ver, a szí­nes had­osz­tály­ok sza­na­széj­jel rö­pül­nek a szo­bá­ban, ő pe­dig zo­kog­va bo­rul a dí­vány kar­fá­já­ra.
– Tud­tam, hogy az Af­ri­ká­mat aka­rod! – hal­lat­szik alig ki­ve­he­tő­en.
A fér­fi szót­la­nul né­zi a fe­je te­te­jé­reÁllt vi­lá­got a par­ket­tán, a szo­ba űr­jé­be ve­tett, vég­képp szét­zi­lált had­osz­tá­lyo­kat, me­lyek pe­dig küz­dés­re és győ­ze­lem­re vol­tak hi­vat­va. Aj­kai re­meg­nek a te­he­tet­len düh­től. Leg­szí­ve­seb­ben üvöl­te­ni sze­ret­ne, ahogy a tor­kán ki­fér. De csu­pán an­­nyi te­lik tő­le, hogy óva­to­san kö­ze­lebb hú­zód­jék zo­ko­gó fi­á­hoz, vál­lá­ra te­gye a ke­zét, és csön­de­sen vi­gasz­tal­ja:
– Ne sírj! Na, ne sírj már! Csak já­ték. Já­ték az egész...

 

 

Forrás: Polísz, 2007. 102. szám

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap