A férfi a heverőn ül, újságot olvas. Mellette az asztalon félig telt pohár. A férfi, anélkül, hogy felnézne az újságból, heves mozdulattal feléje nyúl. Elvéti a mozdulatot. A pohár nagy ívben leröpül az asztalról. Tartalma hosszú, vékony tócsaként ömlik szét a parkettán. A férfi egykedvűen felnéz az újságból. „Hm. Három null a javadra” – gondolja. „Vesztésre állok.”
Ismét olvasásba merül, de kisvártatva ledobja maga mellé az újságot.
– A fenébe! Ma is veszíteni fogok – mondja most már fennhangon. Egy darabig maga elé néz, hangtalanul, mint aki választ vár. Aztán tenyerét térdeire támasztva lendületet vesz. Mintha nehezére esnék felállni.
– A rohadt, kurva életbe!
Felveszi a poharat a földről. A konyhába megy. Teli pohárral a kezében jön vissza.
– Minden egész eltörött – szólal meg ismét, de immár nem vár feleletet senkitől. Régen azt hitte, ez azt jelenti, hogy minden teljesen eltörött. Nem csak úgy megrepedt, letört róla egy darab, vagy ilyesmi. Egészen eltörött. Apró darabokra. Végül ezt is jelentheti, nem? Minden totálisan elromlott.
– Szarok az egész marketingotokra! Csak ezt bÍrjátok csinálni! Minden csak marketing meg pénz meg kínálat meg projekt!
Fel-alá járkál a sűrűsödő homályban. Megáll, öklével a levegőbe csap.
– Az egész fejetek egy kibaszott nagy projekt! – kiáltja.
Leereszti a karját. Csendesebben beszél, de hangja csakhamar újra megvastagszik.
– Mi az, amit nem csináltam meg? Mondjatok egyetlen dolgot, amit elcsesztem a tizenöt év alatt! úgy csináltam, ahogy ti akartátok azokkal a hülye projektjeitekkel! Tudjátok, mit csinálhattam volna, ahelyett, hogy veletek szarakodom?! Házakat! – Hangja ellágyul, tekintete megtelik fénnyel, karjának mozdulatai olyanok, mintha hatalmas tájképet festene. – Gyönyörű házakat, mögöttük erdő, előttük ligetes rét, mely a tóig lejt, és ilyenkor a vízen túlról odalátszanak a város fényei. A hangversenyterem, ahol ma este éppen Mozartot játszanak, a belváros, tele mozikkal, éttermekkel és éjfélig nyitva tartó könyvesboltokkal. Ma este itthon maradtál, a szoba nyugalmából szemléled a nyüzsgő életet, most csöndre van szükséged, de bármikor belevethetnéd magad. Mindent belátni innen, a nappali ablaka kissé előugrik a falsíkból, a függönyök mellett, oldalt is üveg van, úgy, hogy száznyolcvan fokos panoráma tárul fel, oldalt az erdő szélét is látni...
Karjai félúton megállnak a levegőben.
– Csak két nap volt. El kellett vigyem a srácot! A rohadt életbe, ezt ti nem érthetitek! El kellett, hogy vigyem Bécsbe. Egy éve ígérgetem neki. Bécsbe nem lehet elmenni, meg vissza, egy nap alatt. Értitek, a rohadt életbe, megígértem neki!
Kint már alkonyodik. Épp most gyújtják meg az utcai lámpákat. Az autók reflektorai vékony fénysávokat vetítenek a szoba falára, melyek lassan az egyik saroktól a másikig vándorolnak. A szekrények sötét óriásokként állnak a fal mellett, csak a vitrin üvegén csillog egy bevilágító lámpa.
A férfinak egy félbevágott giliszta jut az eszébe.
– De az legalább túléli! – mondja ki hangosan. – Mégiscsak marad egy rövid giliszta.
Leül, arcát tenyerébe temeti. Így ül az egyre mélyülő sötétben, maga is sötét árnyék.
Csöngetnek. A férfi felpattan a díványról, lámpát gyújt. A nappaliban fény árad szét, túlságosan határozott, harsogó fény. A szekrények egyszerre ismét szekrények lesznek, a függönyök függönyök, s a képbe tolakodik egy tévé és egy bántóan színes szőnyeg. A férfi a fürdőszobába szalad, hideg vizet ereszt a kezébe, felfrissíti arcát. Hajába túr. Betűri ingét, mely eddig rendetlenül lebegett, de hát ki látta volna a sötétben. És ugyan ki látta volna világosban is.
Ismét megszólal a csengő.
A férfi még egyszer körülnéz a nappaliban, sietve végigfürkész minden sarkot, hátha valami nem helyénvaló, de hát mi lehetne itt nem helyénvaló, tekintete megállapodik a dívány fölött egy képen, fénykép Frank Lloyd Wrightnak a vízesésen épült híres házáról, Pennsylvaniában, egy erdő közepén, ősz van, a lombok köröskörül már színesednek, a terméskő fal keretezte ablaksor melegsárgán világít. Mosolyféle fut át az arcán, majd hirtelen elkomorodva kifordul az előszobába.
Az ajtó mögött várakozó harmadszorra is csönget. Most már kissé hosszabban, nyilván kezdi türelmét veszteni. A férfi az ajtóhoz megy, kinyitja.
– Szia, apa – nyomul be az ajtón egy tízéves forma fiú. Hátizsákját a legközelebbi sarokba hajítja. – Elfelejtetted, hogy ma este nálad vagyok? Tudod, anyának tárgyalásra kell mennie.
Hangjában cseppnyi szemrehányás sincsen. Tárgyilagosan konstatálja, hogy kicsit túl sokat kellett várakoznia az ajtó előtt. A férfi zavartan toporog, tényleg elfelejtette a dolgot, annyi minden történt az elmúlt napokban, annyi minden történt mostanában, nem, baromság, rohadtul semmi nem történik soha, a fontos tárgyalások közepette ugyan, mit számít az ő szarakodása az élettel, ugyan kinek számít...
– Nálad mindig hideg van – borzong meg a fiú, amint leveszi a kabátját, és a hátizsák mellé hányja.
– Hagyd magadon a pulóvert – mordul rá az apja, és a szobába indul.
A fiú azonban a konyhába megy, hallatszik, ahogy kinyitja a hűtőt, majd kikiabál:
– Van valami finomság?
Az apa már éppen leült volna a díványra, úgy érzi, ma este nehezére esik az álldogálás is. Bosszúsan kiált vissza:
– Alig érkeztél meg! Na most egy rohadt csoki kedvéért jöttél, vagy mi?
Az ajtóban megjelenik a kisfiú feje.
– Mondtam már, anyunak tárgyalása van.
– Ja, igen, mondtad már. Persze, tárgyalása.
– Szóval, van csokid vagy ilyesmi?
– Nincs – zárja le a témát a férfi.
A kisfiú bejön a szobába. Meglátja az asztalon a teli poharat.
– Bezzeg whisky az mindig van itthon!
– Igen, whisky az mindig van itthon – feleli az apa hűvös határozottsággal, és végre leül a díványra. A fiú mellételepszik, ömleni kezd belőle a szó.
– Képzeld, azt meséli a Takács, hogy tegnap iskola után a játszótéren szájon csókolta az Edinát! Szerinted ez igaz? A Takács az egy hazudós, a múltkor is azt mondta, hogy van egy magánrepülőjük, és azzal járnak a marokkói házukba nyaralni. De én tudom, hogy csak egy miniszterelnöknek lehet magánrepülője, meg ilyeneknek. És különben is, Marokkó az egy szar hely, ott arabok vannak. Nem? De az Edinát tényleg szereti, minden nap hoz neki egy Bountyt, pedig az Edina nem is szereti a Bountyt, mindig kidobja, a Takács szeme láttára. Ez azért szemétség, legalább odaadhatná nekem... Tényleg nincs itthon egy Bounty sem?
Apa fáradtan mosolyog, egy pillanatra még szemeit is behunyja.
– Mi van, apa?
– Na, játsszunk? – Miközben feláll, akaratlan sóhaj szakad fel belőle. A fiókos szekrényhez megy. Kezdettől fogva itt vannak a társasjátékok, már akkor itt voltak, amikor még minden este leültek játszani, négyesben.
– Annus hogy van?
– Jár egy fiúval. Valamilyen Áron. Egész jó fejnek látszik.
A férfinak összerándul gyomra. A kicsi lánya immár jár valakivel.
– Áront mondtál?
– Igen, Áron. A vezetéknevére nem emlékszem.
És ezt neki így kell megtudnia.
– Mit játsszunk?
– Rizikót! – ugrik fel a gyerek, és már pakol is le a dohányzóasztalról. A férfi kibányássza a Rizikót az egyik fiókból.
– Én a kékekkel leszek – nyitja ki a dobozt a fiú. – És te?
– A feketékkel. Fekete sereg.
– A Mátyás királyé?
Apát átmelegíti a büszkeség. Még csak tízéves! De hát mindig is érdekelték a dolgok! Kiosztják a kártyákat, és felállítják a hadosztályokat az öt földrészt ábrázoló táblán. A kisfiú egyre fokozódó izgalommal rakja hadosztályait Afrikára. Mikor betelik, ajkát biggyeszti:
– Na, ezt a néhány feketét úgy lesöpröm Afrikáról!
– Még nem is tudod a feladatodat! Hátha nem is Afrikát kell meghódítanod!
– Nem baj! Afrika akkor is a kedvencem! – mondja szenvedélyesen a kis tábornok.
– De hát ott arabok is élnek. Meg négerek. Tudod, Marokkó...
– Na és?
„A nagyanyja beszéli tele a fejét hülyeségekkel” – gondolja a férfi.
– Egyiptomból támadom a Közel-Keletet – jelenti be a fiú, miután minden előkészületet megtettek. Telepakolta Afrikát kék hadosztályaival, még mielőtt megnézte volna a feladat-kártyát. Felmarkolja a piros dobókockákat, melyekkel a támadó dob. Persze túlerőben van, a kocka járása is neki kedvez, a védekező kék kockákon sorra egyesek-kettesek jönnek ki. A Közel-Kelet fél perc alatt a fiú kezére kerül.
– Ezzel is védem Afrikát – szemléli komoly képpel a fiú a táblát.
Most a férfin a sor. ő Észak-Amerikát támadja, nem is tudja, miért, talán azt hódíthatja meg a legnagyobb eséllyel. Csak miután nem sikerül elfoglalnia Alaszkát, nézi meg kártyáján, hogy mi is valójában a feladata. Afrika és Észak-Amerika meghódítása.
A kocka járása azonban továbbra is a fiúnak kedvez. Az Észak-Afrikának nevezett terület híján övé egész Afrika, és az apának máshol sem sikerül területeket hódítania tőle.
– Kérsz egy kólát? – áll fel a férfi, hogy kinyújtóztassa tagjait.
– Hát persze! – elevenedik fel a fiú. Míg a férfi a konyhába megy, a fiú is feláll, és a szoba egyik sarkában lévő íróasztalhoz megy. Az íróasztalon rajzlapok hevernek szanaszét. Épp ezeket nézegeti, amikor a férfi belép a kólával.
– Frank Lloyd Wright? – hunyorít apja felé. A férfi leteszi a kólát, ő is az íróasztalhoz megy, a fia válla fölött nézi a rajzokat.
– Nagyon klassz! – néz a falon függő fényképre a fiú. – Olyasmi lesz, mint az ott?
A férfi komoran hallgat. Mennyit nézegették gyönyörű épületek fényképeit! Mennyit beszélt fiának a házakról, melyek a fejében voltak, s melyekről aztán aprólékos tervrajzok születtek a nagy íróasztalon, mintha valóban csak arra várnának, hogy megépítsék őket egyszer!
– Miért nem lettél építész, apa?
A férfi keserűen felnevet.
– Lehet, hogy még az leszek...!
–De tényleg. Mesélj nekem erről a házról!
– Nincs mit mesélni róla – mordul fel a férfi. – Na, megiszod végre azt a kólát?
óriási ötletek születtek a fejében, de soha esélye sem volt, hogy valaha is házak lesznek belőlük. Ott rohadt nap, mint nap az irodában, és azon kellett törnie a fejét, milyen reklámtrükkel adhat el minél többet borzasztó kacatokból. De lehet, hogy nem is voltak olyan jók azok az ötletek. Talán tényleg tehetségesebbek voltak nála azok, akiknek a terveiből végül házak, parkok, hangversenytermek, múzeumok lettek.
A fiú habozva áll, kezében a kólás dobozzal.
– A nagyi azt mondja, hogy árt.
A férfi egyre bosszúsabb.
– Na és? Mióta hallgatsz te a nagyanyádra?! A francokat árt! Ha nálam vagy, ihatsz, és kész. Itt nem árt! Nem a nagyanyád fogja megmondani, mit csinálhatsz nálam!
Miközben a fiú issza a kólát, az apa felváltva a rajzokat és a fényképet nézi. Ház a vízesés fölött. Frank Lloyd Wright. Végül mégiscsak kiszalad a száján.
– Tegnap kirúgtak.
A kisfiú nem tud mit kezdeni a hírrel. A férfi kezébe veszi a poharát. A whisky már egészen megmelegedett benne.
– Na és, most mit fogsz dolgozni?
– Házakat tervezek! – kiált fel a férfi, nagyot kortyolva a pohárból. – Kurva nagy házakat! Vízesések fölött, meg szakadékok szélén, meg a franc tudja, hol... Nem! Nem tervezek semmit. Tudod, mi az, ami az íróasztalon van? Egy rakás szar. Nem tervezek én többet egy rohadt házat sem!
Már nem is törődik a fiával, úgy beszél tovább.
– Különben mire volt jó a többi is?! Ez az egész baromság mire kellett?
Heves mozdulattal kihúzza az íróasztal fiókját, egy halom kövér dossziét húz elő, és az asztalra dobja őket. – Egy nyomorult narancsfacsarót nem tudok eladni! Akkor mi a francnak valók ezek?!
Maga elé mered.
– Ez vagyok én. A menő ügyvédaszszony volt férje. Aki egész életében reklámokkal és tervrajzokkal szarakodott. Aztán a végén ez lett belőle.
Megint kortyol a whiskyből. Észreveszi a fiát, aki már újra az íróasztal mellett toporog, szemében néma csodálkozás, mintha életében először látná az apját. A férfi legszívesebben földhöz vágná a poharat, a rajzokat, mindent.
– Na jó! Játsszunk tovább! – mondja csendesen.
Ismét nekiülnek játszani. A játéktáblán Mátyás király fekete serege szemmel láthatóan fogyatkozóban van.
– Apa, adok neked öt hadosztálynyi előnyt – szólal meg a fiú a harmadik kör után. A férfi ingerülten felhorkan:
– Nem kell előny! Szabályosan lejátsz-szuk, és kész.
– Ahogy akarod. De mindjárt enyém egész Ázsia is, és akkor minden körben plusz hét hadosztályt kapok, ugye tudod?
A férfi mintha elfeledné a tervrajzokat, a projekteket, az anyóst, a menő ügyvédasszonyt, aki éppen fontos tárgyaláson van, meg minden rohadt dolgot az életben.
– Igen? Akkor nézd meg jól Európát, Brazíliát és Észak-Afrikát! És én most megtámadom Ukrajnából Afganisztánt.
A fiú összehúzza a szemét, de nem szól semmit. Gurulnak a piros és a kék dobókockák, a fekete hadosztályok benyomulnak Ázsiába. A gyerek erre megkísérli visszahódítani Afganisztánt, de sehogy sem sikeredik. A fekete sereg ellentámadásba lendül. Sorra vesznek el Kína, India és Észak-Amerika területei. Afrikát azonban még diadalmas fölénnyel tartják kezükben a kékek.
– Ügyelj a feladatodra – figyelmezteti a fiút az apa.
– Naná, hogy ügyelek!
– Afrika az?
– Nem mondhatom meg!
– Ja, persze.
– Ne félts te engem! Már egészen nyerésre állok.
– Biztos vagy benne?
A fiú kihúzza magát.
– Én nem hagyom magam, úgy, mint te az előbb!
– Ezt anya szokta mondani – veti oda a férfi, kezében a piros dobókockákkal.
– Nem tudom.
A férfi levágja a kockákat, hogy szertegurulnak a parkettán. – De igen! Ezt anya mondogatja mindig!
A kisfiú a földön bóklászik a kockák után.
– Nem kellene ilyen erőseket dobnod.
A férfi karon ragadja a gyereket: – Ugye, ezt anya mondja így?
– Nem, nemcsak anya mondja így – feleli dacosan a fiú. – Az osztályban a fiúk is ezt mondták, amikor a Hevesi hasba vágott. És a Takácsnak is, amikor az Edina a szeme előtt kidobja a Bountyt. Mindenki ezt mondja.
A férfi elengedi a gyereket.
– Szép kis barátaid vannak, mondhatom. Pont ők beszélnek, akik egész nap a kompjúter vagy a tévé előtt rohadnak. Ne hagyd magad, vágd hasba, robbantsd föl! Lassan már veled sem lehet másról beszélni!
A fiú felpattan.
– Jó, hogy szólsz! Mindjárt a Dragon Ball megy a kettesen. Bekapcsolom.
A férfi is felpattan.
– Mi a fenének nézed azt a szart! Hozzám jöttél, nem?
– Csak a Dragon Ballt nézem meg, aztán, ígérem, tovább játszunk.
– Nem nézel meg semmit! – sziszegi a férfi.
A távkapcsolóért nyúl, de a fiú gyorsabb. Az apa villámló szemekkel néz rá.
– Nem nézel meg semmit! Világos? Nem leszel te is olyan hülye, mint a többi. – Most már kiabál. – Érted?! Nem leszel olyan szarházi, mint ezek itt, mind!
– Hát milyen leszek? Mint te?
A férfi szó nélkül kitépi a kezéből a távkapcsolót, a fiú nem is nagyon ellenkezik.
– Tök mindegy. Anya és a nagyi úgyis megengedi. Ide meg csak minden második hét végén jövök, ha akarok.
– Hát akkor ne is gyere többet! – üvölti a férfi.
– Különben neked milyen barátaid vannak? – kiáltja vissza a fiú elvörösödve. – A Tibor? Feléd se néz fél éve! Amióta főnök lett, vagy mi, szarik rád! Van neked egyáltalán barátod?
– Mi közöd hozzá? Én is szarok a Tiborra! Érted? Szarok rá!
– Na persze! De ha megjelenne, mindjárt oda lennél érte.
– Nem érdekel a Tibor! Nem érdekel senki! Érted? Senki! Az anyád és a nagyanyád se! Senki!!!
A férfi cigarettát vesz elő.
– És cigizned sem kellene! – kiáltja a fiú, mert nem jut eszébe semmi más.
A férfi összeszedi magát, gúnyosan elmosolyodik.
– Na! Csak nem aggódtok értem? Na és, ha cigizek? – Rágyújt, nagyot szív a cigarettából, hagyja még parázslani egy keveset, majd elnyomja. – Titeket se érdekeljen.
Percek telnek el szótlanul. A dohányfüst lassan eloszlik. A férfi a játéktábla mellé telepedik.
– Nos, folytatjuk? Megtámadom, mondjuk... mondjuk... Afganisztánból Egyiptomot.
– Azt nem lehet! – tiltakozik kétségbeesetten a fiú.
– Miért ne lehetne? Benne van a játékszabályban?
– Afrikát akkor sem hagyom – adja meg magát a gyerek. De a támadó kockák most is legyűrik a védekezőket, és a fekete sereg diadalmasan Afrika földjére teszi a lábát.
A fiú izgatottan liheg.
– Visszatámadom! Visszatámadom!
– Honnan? Mivel? Alig van hadosztályod Egyiptom körül.
– Akkor is visszatámadom! átcsoportosítok.
A stratégia azonban nem válik be, a kék hadosztályok ahelyett, hogy visszahódítanák Egyiptomot, végzetesen meggyengülnek a környező területeken is.
– Ez nem igazság! A rohadt kockák! – dühöng a fiú, és elhajítja a dobókockákat. Az apa nem szól semmit, összeszedi őket, és viszszaül az asztalhoz. A fiú arca vörös a felindultságtól, de újra némán ül a játéktábla mellett.
– Brazíliából megtámadom Argentínát – mondja a férfi higgadtan.
– Akkor tiéd lesz egész Dél-Amerika!
– Várj csak, még nem foglaltam el.
– Á! Úgyis elfoglalod! Úgyis te fogsz nyerni! – tör ki megint az elkeseredés a gyerekből. – Mindig te nyersz!
Ledobja a kék védekező kockákat, és a fal felé fordul: – Kész, megnyerted!
– De hát mit akarsz? – emeli fel hangját az apa. – Direkt úgy játsszak, hogy te nyerj?
A kisfiú feléje fordul, könnyes a szeme.
– Ne játssz úgy! Nyerd meg, te hülye! Nyerj meg mindent a világon!
Most már a férfi is kezd ingerült lenni.
– Jó, akkor megtámadom Egyiptomból Észak-Afrikát és Kongót.
A fiú sírva fakad.
– Ne támadd meg az Afrikámat! Nem látod, hogy alig van ott hadosztályom?
A férfi felcsattan.
– De hát mi a fenének neked Afrika?!
Nem támad, kezébe sem veszi a dobókockákat. Megvárja, amíg a gyerek az öklével megtörölgeti a szemét
– Mert szeretem.
Az apa most kezébe veszi a piros kockákat, hosszasan rázza őket a markában, aztán csak ennyit mond:
– Brazíliából Argentínát.
És győz. Felülkerekedik a megtépázott kék hadosztályokon, melyekből minden ésszerűségnek ellentmondva a kelleténél több jutott a szeretett Afrikába – habár mindhiába – úgy, hogy közben Dél-Amerika könnyű prédájává vált az ellenfélnek.
– Győztél? – kérdi a gyerek. Egész lénye beléfeszül ebbe a kérdésbe. Teljesen beleéli magát a játékba. Hogy a fenébe lehet ennyire gyerek még! Afrika, Dél-Amerika, Afganisztán: színes foltok egy kartontáblán, melyeken színes műanyag darabokat tologatnak. Nem veheti ennyire komolyan! Ugyan már! Hisz mindig, mindent megadott neki! Hát még az anyja meg a nagyanyja! Ugyan már! Ha tudná ez az elkényeztetett kölyök, hány Dél-Amerikát és Afrikát fog még elveszíteni! Hányszor fog gonosz kis dobókockákon múlni, hogy a fekete hadosztályok belegyalogolnak a birodalmába, vagy a legsilányabb országot sem lesz képes meghódítani! És hol van még akkor a butaság, a lelketlenség, a törtetés, a hazugság, a kétszínűség, a gonoszság, az aljasság! Eh, baromság az egész!
– Nem. Még nem győztem. De ha tudni akarod, az én célom az, hogy meghódítsam Észak-Amerikát és Afrikát.
A fiú elsápad.
– Így aztán... – A férfi most mintha saját magához beszélne, ügyet sem vet a fiára. – Ez a szabály... Kénytelen vagyok...
De a kisfiú nem várja meg a végszót. Sírástól eltorzuló arccal felborítja a játéktáblát, Ázsia, Európa, Afrika és az egész világ immár a nappali padlóján hever, a színes hadosztályok szanaszéjjel röpülnek a szobában, ő pedig zokogva borul a dívány karfájára.
– Tudtam, hogy az Afrikámat akarod! – hallatszik alig kivehetően.
A férfi szótlanul nézi a feje tetejéreÁllt világot a parkettán, a szoba űrjébe vetett, végképp szétzilált hadosztályokat, melyek pedig küzdésre és győzelemre voltak hivatva. Ajkai remegnek a tehetetlen dühtől. Legszívesebben üvölteni szeretne, ahogy a torkán kifér. De csupán annyi telik tőle, hogy óvatosan közelebb húzódjék zokogó fiához, vállára tegye a kezét, és csöndesen vigasztalja:
– Ne sírj! Na, ne sírj már! Csak játék. Játék az egész...
Forrás: Polísz, 2007. 102. szám
Magyar Irodalmi Lap
Hozzászólás ehhez
- A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges
