A TANÍTÓ (Gárdonyi Géza Emléknap)

Kondra Katalin, cs, 08/03/2017 - 00:02

Esteledett, a tanító az osztályteremben ült és hátát a szék támlájának feszítette. Elgondolkodva pipálgatott, miközben a kályha nyitott ajtaját megvilágító lángokat bámulta. Mi végre van az ember? Küzd, tanul és dolgozik. Miért kell annyit fáradozni az elme művelésén, a lélek felemelésén, ha annak akit egyszerű, polgári családba szült a sors, nincs esélye, hogy a nemesek magasztos életét élje? Kint hideg volt és sötét. A tanító arra az elhatározásra jutott, hogy elég a napnak a maga baja. Éppen készült, hogy a sufniból előhúzza fekhelyét, a szalmazsákot, amikor az ajtón kopogtattak. — Ki az? — szólt rekedt-hangosan. Beléptem. Ámulva néztem a szürke-füstös falakat, a homályos ablakot, az elgyötört padlót. Köszönni is elfelejtettem. Majd eszembe ötlött miért jöttem és tekintetem az emberre tévedt. Alacsony volt, kissé görnyedt, ősz hajú, kajla bajszú. Épp ahogy a képeken láttam. Szájából a hosszú-szárú pipa a mellére lógott. — Mit tetszik? — nézett rám csodálkozva. — Örülök, hogy látom — nyújtottam kezet. — Hogy van? — Hát, hogy lennék? — kérdezett vissza zavarodottan. — Kegyed nem tudja, hogy 1922-ben meghaltam? — Voltam ott… a keresztre az van vésve „Csak a teste” — emlékeztettem. — Igaz, de hogy talált meg itt, Karádon? — mosolyodott el halványan. — Mert azt akartam, hogy itt legyen. Olvastam a könyvét. Az én falum címűt, és Ön a tanító, engem megfogott. Ilyen tanítókra van szüksége a világnak! — Azzal már elkésett a világ! — sóhajtott fel bosszúsan, majd kihúzta magát és bemutatkozott. — Gárdonyi Géza vagyok, az ÍRÓ. — Örvendek. Kondra Katalin vagyok, írogatok — mondtam félszegen. — Az mit jelent? — érdeklődött az író. — Hát írogatok ezt-azt. Próbálom elmondani az embereknek, amit gondolok, érzek. Megfogalmazni, amit ők is látnak, csak nincs rá szavuk. — És… érdekli őket? Mármint, az amit Ön írogat. — Nem igazán tudom. Azt sem, hogy jól csinálom-e? — bátorkodtam arra célozni, miért is jöttem. — Tanács-kérés? — Az! — örvendtem meg, hogy kitalálta. — Emlékszik mit gondoltam Istenes Imréről, a diákomról, aki kitűnően tanult? — Igen. Azt, hogy hiába a cifra öltözet, a jó modor. Nagyvárosban a paraszt ember fia, csak paraszt marad — feleltem, mintha diák lennék. — Változott a világ azóta? — tette fel a nagy kérdést. — Ma már nincsenek olyan mértékű társadalmi különbségek, mint az Ön korában — mondtam határozottan. Gárdonyi hosszasan nézett, mint aki vizsgál. Megborzongtam. — Ön írogat, ez rendjén is van addig, amíg a társadalom javát szolgálja vele, de ha ebből akar megélni, vagy ezért pénzt, megbecsülést vár másoktól, sürgősen hagyjon fel az írogatással! Egyet azonban jól jegyezzen meg, és ha módja van, írja le mindenki okulására: A tanító fizetést kap azért, hogy tanítson. Az írónak pedig kutyakötelessége, hogy tanítson.

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám


 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

Inter Japán Magazin

Turcsány Péter honlapja

Jankovics Marcell honlapja

Papp Lajos

Magyar Irodalmi Lap