Tapolca, város a hegyek alján

Lukáts János, h, 10/08/2012 - 00:04

  

 

 

A májusi eső alaposan megfürdette a Balaton-partot, zöldek a fák, a bokrok, vízben állnak a halsütő bódék, a borozók, a sétányok padjai. Esőillat és szélrohamok, a vízen méla hattyúk, a sirályok közül csak a legbátrabbak merészkednek légi kalandozásra. A zord idő a legalkalmasabb csábító az utazásra. A vonat kerülgeti, szinte körüludvarolja a Badacsonyt.

A tó hatalmas öble nyújtózott itt valaha, a partján körben hegyek ácsorogtak: a Csobánc, a Haláp, a Gulács, maga öreg Badacsony, középen büszke sziget: a Szent György-hegy. Tanúhegynek mondják őket, tanúi voltak az egykori jégkorszaknak, de tanúsíthatják azt is, hogy egytől-egyig tűzhányók voltak fiatalkorukban. Idővel az öböl visszavonult, a felszín alatt azért máig rejteget vizet, tőzeget, - gázló madárnak való világ ez. Ritka vendég álldogál meggondoltan a tócsa szélén: egy szürke gém.

A Szent-György hegy egy a „szent hegyek” közül, a természet is megkülönböztetett tisztelettel bánt vele. Orgonát épített az oldalára, az orgonasípokat bazalttallérokból rakta egymásra, toronyformán. Nem illeszkednek pontosan azok a tallérok, ha akár csak egy kihullana közülük, rettenetes földindulás történne. Az orgonasípok látványa lenyűgözi a szemlélőt. Meg egy kicsit a hátát is megborzongatja.

A Szent-György tetejére, a függőleges sziklafalak között egyetlen meredek ösvény kanyarog. A hegy tetején bazaltsapka, alacsonyak erre a fák, mintha ilyen közel az éghez nem mernék magasra növeszteni a lombjukat. Csöndesség és napfény, csak a madarak merészkednek idáig. Akárha pogány áldozóhelyen állnánk és nézegetnénk körül. Úgy tíz éve, amikor a nagy augusztusi napfogyatkozás volt, ide „vonultam vissza” egy hálózsák társaságában, hogy minél közelebb legyek ama fogyatkozó naphoz. Itt ért a délelőtti alkony, a hibátlan napkorong megcsorbulása és eltűnése. A látvány – a balatoni világ tetején, kettesben a percekre megszűnő nappal – feledhetetlen volt. Mondják, kétszázhetven év múlva lesz legközelebb hasonló égi esemény errefelé. Aki teheti, ne mulassza el!

Még be se léptem Tapolcára valóságosan, máris megakasztott valami, valami nálam is nagyobb úr. Hogy mi? Ha elmondom, kinevetnek! De elmondom... Ötven éve jártam erre először, barátaim egyikéből Tapolcán lett honvéd, őt jöttem meglátogatni. Mi sátoroztunk a Balatonnál, ő posztolt valamelyik harcállásponton. A városba érkezve első utam az állomás restijébe vezetett, ahol csodálatos szépségű fiatal lány mérte a sört-bort, poharat-korsót, civilnek-katonának. A lány mosolya, szív alakú arca egész nap nem tűnt el a szemem elől, még honvéd barátomnál is nagyobb vonzerővel bírt.

Sárkányos cégér

Sárkányos cégér

A honvéd azután leszerelt, miért mentem volna Tapolcára. Tíz év múlt el, akkor már egy bölcs konferencia várt engemet is a hallgatói között. Első utam – mondjam-e - hová vezetett? A restibe, ahol éretten-szép fiatalasszony volt a csaposnő, aki – ha nem csalódtam érzésemben – mintha megismerte volna személyemben a tíz évvel korábbi vendéget. Biztosítottam változatlan rajongásomról, és szaladtam elmélkedni a dunántúli szerelmi költészet múlhatatlan értékeiről.

Évek múltán meggondolt apaként terelgettem családom aprajait-nagyjait egy esős balatoni nyaralásról Tapolcára. A gyermek szomjas volt (de jó ürügy!), be kellett nézni az állomás vendéglőjébe (akkor már hangzatos, idegen neve volt, pénznyelőgépekkel és külföldi márkák garmadájával fölszerelve). Hajdani szépségét még akkor is őrizte a kiszolgáló hölgy, mintha harminc elröppent év munkálkodását észre se vettük volna egymás arcán. Sose kérdeztem a nevét, abban se voltam biztos, mindig ő állt-e valóban a pult mögött, de egy biztos: mindig őt akartam látni a tapolcai állomáson.

Az idei szeles tavaszon, újra fölkerestem az állomás e fontos kiegészítő létesítményét. Tüskehajú, vállas fiatalember mérte az italt, diszkózene hörgött szünet nélkül, mosoly helyett faarc, a szájban elrágcsált fogpiszkáló. Három éve már, hogy ő itt a csapos – mondta, és nem úgy tűnt, mint aki meg akar válni hivatalától. Az ital keserű lett szájamban, gyorsan fizettem, indultam a város felé.  

A tapolcai főtér valójában megszélesedett utca, aki a tér közepén megáll, mindent lát Tapolcából. Legalább is az első pillanatban így gondolja, a látnivalók néha nem a szemünk előtt vannak. Ami ház érdemes volt az utókor érdeklődésére, nagyrészt megmaradt. A homlokzatuk élénk színekben pompázik, zölden, okkersárgán, kobaltkéken. A házak előtt gömbölyűre nyírt, sűrű lombozatú kőrisfák, már szinte egybeérnek. Szép dísz kutak, a szürke bazaltkőből réz bárányfej, sárkányfej vagy egyéb csodaállat feje néz ki és csorgatja a vizet. A főtéri házakban üzletek, kirakatok, árkádos ház is akad, széles kapualjakon át belátni a következő utcasorra, a kialakított belső terek itáliai hangulatot árasztanak. A házak alatt hatalmas pincék hallgatnak. Nem hallgattak ezek hajdanában, sok szőlőhegy sok évi termését őrizték a boros gazdák meg a borkereskedők – szállításra várva és szomjoltásra. A kapuk mellől cégérek tarkállanak elő, a Sárkányos ház szörnyetege 1830 óta tekeredik elegánsan és vendégváróan. Kiöltött nyelvén lánc, a lánc végén hordó, a hordón fölirat: Borozó 50 lépés. Annyit kibírunk! 

A Négy évszak lányai

A Négy évszak lányai

A városháza előtt talányos szobor, magasra nőtt bokrok között óriási fémpillangó igyekszik levetni lárvaarcát. Fényes és barázdált szárnyat visel, ki tudja, közben mire gondol, szegény?! Szemben vele, a térközépen, riasztóan romos házfal, kicsiny ablakán nem hatol át fény, a falhoz köpenybe burkolózott bronz nőalak lapul, - háborús mementó. Valaha itt más szobor állt, de az emlékek és a szobrok idővel elhomályosulnak. A szobrok bizonyosan…! A tér felső részén egy különös csoport „a különös évekből”: hét munkásalak, egyen-zubbonyban, bányászlámpával a homlokán, gerendát emel, támfalat épít. Talán bauxitbányászok, ez az iparág egy időben szinte egybeforrt Tapolcával. A fehér kőszobor alakjai egy-síkban állnak, ki az arcát, ki a hátát mutatja. De az már mindenképen különös, hogy a szobor mögé települt eszpresszó neve: DREAM TEAM, magyarok kedvéért kisebb betűkkel szedve: álomcsapat. Lám, a világ dicsősége nemcsak elmúlik, de meg is mosolyogtatja az utókort.  

Tapolca neves szülötte Batsányi János, költő, forradalmár. Napóleontól várta az európai, polgári eszmék győzelmét Magyarországon, talán ő fordította, talán csak pontosra szövegezte a császár kiáltványát, mindenesetre börtönre ítélték (lám, a korrektorság is veszedelmes foglalkozás!). Megjárta Kufsteint, mint annyian. Később Linzbe internálták, az a város jó messze esik Magyarországtól. Ott élt és halt is meg Batsányi 1845-ben. Most a szülőháza előtt állunk, az emléktáblán verssorok: „Hogy hazám hű fia voltam, hogy balsorsát panaszoltam, íme, vétkem ez vala”. Elgondolkoztató mondat.

A száműzetésben Batsányi hű társra talált Baumberg Gabriellában, akit kortársai „Bécsi Sappho” néven emlegettek. Az osztrák romantika kedvelt költőnője beleszeretett a száműzött, hazájából kiebrudalt, magyar költőbe. Elkísérte Batsányit a balsorsban is, sírjuk Linzben volt egy évszázadon át, 1934-ben hamvaikat Tapolcára szállították.

A főtérről egy boltíves kapun és egy mediterrán hangulatú teraszon keresztül a város legvonzóbb látnivalójához, a Malomtóhoz kerülünk. Mintha szándékosan úgy szerkesztették volna a tapolcai városatyák, hogy a város legszebb része ne azonnal tűnjék a látogató szemébe, és ne könnyen legyen megközelíthető. A tó körül sétány, kávézók és panziók, délszaki növények, vízi színpad. A tavat környező házak alatt alacsony boltozatsor húzódik, „a föld alól” buzog elő a kristálytiszta víz. A tó közepén kőből rakott medence, belőle szökőkút szökik fel, amelyet esténként lámpafény világít meg. A tó egyik szegletén zuhatag, mellette hajdan volt malomépület, malomkerékkel. A kerék elaggott, már nem is forog. Vagy talán csak óvatosságból lakatolták le? A sétáló ember szereti a működő malomkereket. A malomkelepelést a vízesés mormogása pótolja. A hajdan volt őrlőházban ma Tapolca legelegánsabb szállodája és étterme működik, Gabriella nevét viseli. A zuhatag alatt a tó patakká keskenyedik. Halak tömege lakja a tavat, a patakot. Óriás aranyhalak, piros, fehér és fekete színben, de leginkább tarkában. És rengeteg fürge cselle, ez az apró hal messze fel- és leúszik a tóból, be a házak alá, le a patakon át a Balatonig.

A Malom-tó

A Malom-tó

A ligetben a költő szobra elszánt ifjúnak ábrázolja Batsányit, testtartása, előre szegzett könyöke a forradalmi lendületet idézi. Kazinczyval együtt szerkesztették a kor legigényesebb folyóiratát, a Magyar Múzeumot, de elveik és vérmérsékletük elválasztotta őket. Pedig mindketten valami hasonlót akartak – mindketten Kufsteinbe kerültek.  Néhány lépéssel odébb, a költőnő mellszobra bájosan szomorú, mintha azt kérdezné osztrák rajongóitól: - Mit is keresek én ebben a magyarhoni sokadalomban?

A Malomtó fölött, a terasz közepén a Négy évszak, négy fiatal leányalak, kőszálon bronzfigurák. Fiatalok és egymásnak háttal szinte lebegnek a tavaszi, nyári, őszi és téli szélben. Marton László szobra. Az embernek, miközben körüljárja őket, szinte kedve volna társat-vezetőt választani közülük. Marton másik szobra, a Kiskirálylány (így, egybeírva!) ott ül rövid szoknyácskában, tréfás koronával a fején (mintha papírból hajtogatták volna) a főtér egyik korlátján. A Tapolca-járók örömmel fényképezik, és próbálják időnként megigazítani kajlácska fejdíszét. A kiskirálylány ikertestvére a pesti Duna-korzón üldögél.

A Templomdomb volt Tapolca ősi magja. Magasabb ez a városnál, letekint a Malomtóra, a távolból fölséges méreteiben bontakozik ki a Szent-György hegy. Vár állott itt, vagy inkább templomerőd, kívül felvonóhíddal, „farkasveremmel”, belül gótikus ablakokkal, boltívekkel. Az erőd sosem jutott komoly harci szerephez, köveiből idővel „kölcsönvettek” a kolostorépítők és a templomépítők. A kolostor már régen - iskola. Az iskola oldalszárnya a Kántorház nevet viseli, a kántori és a tanítói mesterséget hajdan a ház lakója egy személyben töltötte be. Tornácos, szép ház, virágoskerttel, ma is „iskola működik benne”: eredeti berendezéssel megőrzött tanterem az 1900-as évekből. Ritkán lát az ember száznál több esztendős, osztatlan, vidéki iskolát, hat sor fapaddal, fali térképpel Nagy-Magyarországról és a Balatonról (az előbbi Kogutowicz Manó, az utóbbi Lóczy Lajos műve, a maguk korában világhírű térképek voltak). Színes tabló mutatja be az énekesmadarakat és az erdő vadjait, a kis egyszeregyet, az ábécé írott és nyomtatott betűit. Meg a magyarok himnuszának a szövegét és a kottáját. A sarokban fogas, rajta gyermekkalapok és a „mester” sétapálcája, amely a tekintély (sőt, némelykor a fegyelmezés) eszköze volt. A tanári asztalon osztálykönyv, itatós (idősebbek kedvéért: tapper) és tintatartó, a sarokban tábla – állványon, a táblatörléshez pedig nyúlláb. A tanításban a tanító és a segédtanító (egy a felsős diákok közül) vett részt, közöttük alkalmanként a pedellus szorgoskodott. Eltöpreng a látogató, aki esetleg egy fél századdal ezelőtt járt (bizonyára nem ilyen) iskolába: XIX. századi nagyjaink „kis korukban” mind ilyen osztálytermekből indultak a hírnév felé.

Gabriella-szálló a Malom-tónál

Gabriella-szálló a Malom-tónál

Taneszközökből is szép gyűjteményt láthatunk: föld- és éggömbök sorakoznak, galvanométer, Leclanché-elem, vízszétválasztó berendezés, a nagyobb iskolákban ezek az eszközök a fizikai és kémiai szertárban laknak (magam a nehezen kimondható elem nevét Karinthy Így írtok ti-jében betűztem ki először). Népes diákcsoport látogatott éppen a régi iskolaterembe, a fiúk-lányok a padokat egy pillanat alatt „belakták”, - szűk volt nekik, a régi gyerekek mintha apróbb termetűek lettek volna. Megbámulták a madárseregletet a képeken, megpörgették az éggömböt, - a régi iskolában mindenhez szabad volt hozzányúlni (egyedül a tollszárakat láncolták a padokhoz, azokból már sok eltűnt, - magyarázza az iskolamesterek lelkes utódja).

Tapolca igazi látványossága azért mégiscsak a Tavasbarlang, télen-nyáron nyitva, a barlangban örök-egy az időjárás, a hőmérséklet, - már vagy húszezer éve. A víz is zavartalanul árad és kavarog, vaksötétben forgatja a kerek görgeteg kavicsot és alakítja zegzugos járatait. Nem volt ez mindig így! 1902-ben, pinceásás közben szakadt be a föld, és került napfényre a hatalmas barlangrendszer. A titokzatos mélybe vezető, cseppkődíszes barlangból 340 métert tettek járhatóvá, a földalatti patakon pedig csónakokat indítottak útnak. Aztán következett a riadalom: a víz hét évre eltűnt a barlangból a túlzott bauxitbányászat miatt (tudják: az „álomcsapat”!). A barlang fenntartói – mégis – bíztak a vízben: kiépítették az utakat, villanyvilágítást vezettek be – és hét év után a víz visszatért. A csónakos kaland része, hogy be-belógnak sziklanyelvek és cseppkövek, megkocogtatják a csónakból kihajolók fejét, a víz pedig olyan tiszta, alig hihető, hogy néhol négy-öt méteres a mélység alattunk. Egy-egy vaksi barlangi rák vagy fürge cselle időnként keresztezi a csónak útját. 74 lépcső a mélybe, ugyanannyi a felszínre.

Nem akarunk elszakadni a barlang látványától. A szomszédos épületben, a sárkányölő szentről elnevezett fogadóban, gyönyörű hársfa alatt pihenjük ki a földalatti utazás izgalmait, egy pohár balatoni bor mellett. Legutóbb áfonyás szarvaspecsenye volt a barlangi csónakázás megkoronázása, akkor tél volt, a fogadó barokk nagytermében szolgálták föl.

A főutcától távolabb, egy csöndes parkban alakították ki a Trianon ligetet. Faragott, szép székelykapu hív belépésre, a kapu az erdélyi Zabola község ajándéka Tapolcának, a testvérvárosnak. A kapu homlokzatán felirat: „Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne”. Tamási Árontól, Székelyföld író fiától való a mondat. A liget közepén négyszögletű, hegyes építmény: torony, de mégsem erőd, kereszt áll a tetején, de mégsem kápolna. Magas, mint a fenyők, de oszlopait kőből faragták.

Hegyek ölében, hegyek szorításában él Tapolca, szerény város, de kincseket rejteget. Barátságos és vidám. Hogy otthon érezzük magunkat benne…

(Lyukasóra 2010. 3. sz. 48-49. oldal.)

 

Magyar Irodalmi Lap 

 

 

  

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap