Te ergo quaesumus – Kodály-emlékeim (visszatekintés)

Ébert Tibor, szo, 12/16/2017 - 00:10

 

 

 

 

 

Előttem a pozsonyi magyar gimnázium (Madách Gimnázium) értesítői az 1941–42. meg az 1943–44. iskolai évről. Sárguló, barnuló oldalak.
„A délutáni tanítás, önálló iskolánk megszűnése, a háborús viszonyok, a növekvő bizonytalanság az intézet Éneklő Ifjúságának zenei életében is nagyon éreztette káros hatását. A vegyes karnak ez idén hatvanhat tagja volt, míg ez első osztályosok Kodály Zoltán gyermekkórusának létszáma hatvan tagra csökkent. Az énekpróbák mindkét kórusban megszakítás nélkül rendszeresen folytak szeptember elsejétől június elsejéig Schleicher László tanár karnagy vezetésével. Énekes diákjaink sikerrel közreműködtek iskolai ünnepélyeinken meg a rádióban. Április tizenegyedikén a középiskolai tanulóifjúság számára megtartott lelkigyakorlatok befejező istentiszteletén előadták Kodály Zoltán Stabat Materét, valamint J. S. Bach O Haupt voll Blut und Wunde (A fényes istenarc) kezdetű korálját a Máté-passióból.”
Lapozgatom ifjúságom krónikáját.
„A következő évben a Kodály Zoltán-gyermekkórusának létszáma azáltal, hogy a magyar leánygimnázium tanulóit is hozzánk csatolták, a tavalyi hatvanhatról ismét az eredeti száz tagra emelkedett. Nem volt igaz az a mondás, hogy inter arma silent musae, mert dolgoztunk, gyakoroltunk, énekeltünk – sokszor amikor fölöttünk elvonultak a Liberátorok bombaterheikkel. Legszebb és talán legemlékezetesebb szereplése volt a Kodály Zoltán-gyermekkórusának, amikor bemutatta Pozsonyban először a szerző nagyhatású Gergely-járását.”
Ezek első Kodály-emlékeim. Meg amikor az önképzőkör zenei versenyén kötelező anyagként szerepelt Kodály Adagiója.
Bartók Béla és Kodály Zoltán szinte egy időben egymáshoz közel jártak iskolába. Bartók Béla Pozsonyban a királyi katolikus főgimnáziumban, Kodály Zoltán Nagyszombatban a katolikus gimnázium diákjaként, Bartók 1899-ben érettségizett Pozsonyban, Kodály 1900-ban lett „érett” Nagyszombatban. A két város közötti távolság alig ötven kilométer. Nem találkoztak egymással. Pozsony, az egykori koronázóváros és Nagyszombat (a „szlovák Róma”, ahogy már akkor is nevezték, Trnava) egyazon kultúrkörhöz tartozott, talán csak annyi különbséggel, hogy a Duna-parti város egy kissé Bécs elővárosának számított. Tudjuk, Bartók Béla Pozsonyban döntötte el, hova menjen az érettségi után: a császárvárosba, ahova az ösztöndíja szólt, vagy Budapestre. Sorsdöntő volt ez zenei munkásságára, de sorsdöntő az egyetemes és magyar zenekultúra számára is. Mert milyen Bartók válhatott volna Bécsben, meghatározva zenei fejlődését? Drámai pont ez Bartók életében: következményeivel, a magyar zenéhez való viszonyában, fejlődésének szintézisében… A sorsdöntő választás Pozsonyban történik. Dohnányi Ernő hatására Pestet választja, a Zeneakadémiát.
Nemrég derült ki, hogy Kodály Zoltán már Nagyszombatban megfogalmazta életprogramját. Ujfalussy József tanulmányában olvashatjuk, hogy Kodály diákkorában különböző élményeiről feljegyezte benyomásait és észrevételeit. A szerző Kodály Zoltánné Péczeli Sarolta segítségével és hozzájárulásával megismerhette jegyzeteit. Különösen érdekes a Zenei jegyzetek 1900. szeptember 2-i „második füzet” feliratú írásgyűjtemény. Itt Kodály a zene sajátos természetéről és (már) a magyar műzene akkori helyzetéről ír dolgozatában. A dátum: 1901. január 1. Vallja, hogy nemzeti zene és költészet szoros összefüggésben áll egymással, felteszi a kérdést:
Mi az a zenei elem, ami a költészettől való elválás óta fejlődött ki?” Továbbá azt, „Mi az oka annak, hogy a zene csak a legújabb korban fejlődött ki? és nem a görögöknél, akik a művészetet oly tökélyre vitték.” De a legérdekesebb az, amit a zene sajátos magyar jellegéről ír, ritmusról és intervallumról. „Csakis ebben van a nemzeti zene különbsége, a többi közös…” – állapítja meg. A nemzeti művelődés elsajátításáról szólnak gondolatai. Hadd idézzem néhány sorát. „Magyar zene megteremtésére olyan ember kell, aki megáldva erős zenei tehetséggel, alkotó erővel, kora gyermekségétől és ifjúságában minden idegen hatástól mentes legyen, de a nemzetinek a lehető legintenzívebben ki legyen téve. Akkor aztán, mint gyermek ifjú, tele nemzeti hangulatokkal ismerje meg a nagy idegen remekműveket, tanuljon meg rajtuk mindent, amit lehet, ismerjen meg minél többet belőlük: mert most már nem kell félni, hogy az idegen példa lebírja a benne levő eredetiséget, ha kezdetben általános emberi ösztön szerint utánozza őket.” Ars poetica ez. Kétségtelen: ez már a kodályi életprogram, mely egy egész élet feladatává vált: egy 18 éves diák fogalmazza meg Nagyszombatban. Egy kissé hasonló a folyamat Bartók Bélánál is – de másképp. A nemzeti ügy felismerése iránytűvé válik mindkettőnél. Kodály az első impulzusokat Galántán és Nagyszombatban kaphatta. Az egykori egyetemi város (univerzitását Pázmány Péter alapította), a gimnázium, a zenét szerető és rendszeresen muzsikáló családok döntő hatással lehettek fejlődésére. Bartók néhány kilométerrel odébb ugyanezt kapta a várostól: európai horizontot, műveltséget, tisztánlátást, sok kamarazenét, nagyszerű előadásokat, hangversenyeket a városi színházban, humanista eszményeket, magasabb rendű politizálgatást a polgári családoknál (Rigeleéktől, Albrechtéktől). Európa, Közép-Európa betör a lelkükbe, és a szláv, német tengerben erősíti nemzeti identitásukat. Az atmoszféra meghatározza a jövőt, az a néhány iskolai év útravaló egy életre.
Kodály tizenöt éves diákként írja első műveit. Zenekari nyitány, mise, oratórium, vonóstrió, az Ave Maria kerül ki tolla alól.
Bartók hegedűszonátát, kvartetteket, dalokat komponál Pozsonyban, töredékeket, több mint huszonhat művet. Polikeit igazgató névnapján bemutatják zongoranégyesét, hangversenyez, kísér.
Vajon nem sorsszerűség, hogy két zenei géniuszunk azonos geográfiai helyről indul pályájára, magával viszi szellemiségét?
És még valamit: Dohnányi Ernő úgyszintén a Kis-Kárpátok szülöttje, Pozsony indítja el őt is, mint ahogy a kilencéves Liszt Ferencet is, aki Esterházy Mihály palotájában lép először közönség elé.
A zenetörténet véletlene ez a furcsa egybeesés?

Szereplője lehettem:
Pozsony. Szent Márton-székesegyház. A dóm. 1943. május 20. Templomi hangverseny a Mária Oltalma Árvaház hadiárváinak segélyezésére.
Délután múlt néhány perccel.
A zenekar súlyos akkordokkal intonálja a vezérmotívumot. Kyrie. Kyrie eleison. Uram, irgalmazz! A Kárpátok felől már árnyak lopakodnak láthatatlanul… Kürtök unisonójával dicsőítő ének. Gloria in excelsis Deo. Szemben a sanctuariumban Pázmány Péter síremléke, ahova minden évben elzarándokolnak a Madách utcai gimnázium diákjai, fehér-zöld szalaggal átfont koszorújuk immár hagyomány. Gregorián ritmusra emlékeztető muzsika a Credo. Milyen plasztikusan verődnek vissza a hangok, és szállnak, mindegyiküknek láthatatlan szárnya van. Nyugalom egyensúlyának derűje a Benedictus. Agnus Dei. Dona nobis pacem! Dona nobis pacem! Missa Posoniensis. Németh István László zongoraművész, karmester, zeneszerző, Bartók Béla barátja, növendéke, pályatársa a szerző.
Mi ez? A történelem megkísértése? Múlt, jelen, áthúzott jövő? Egy város glóriájának újabb megnyilatkozása. Kiáltás, figyelmeztetés, remény…
És akkor a dómban, a hangverseny második részében – először és utoljára – fölcsendült Kodály Zoltán Te Deuma is. A IX. századi szöveg az ünnepi hálaadás felülmúlhatatlan kifejezése. Fények gyúltak ki bennünk. Mécsesek, fáklyák, napok… Igen. Sanctus, sanctus, sanctus Dominus Deus Sabaoth. Pleni sunt coeli. Te gloriosus Apostolorum chorus… Hittük, akartuk. Bizakodtunk. Egy város magyarsága… maradéka.. Nem maradt más – akkor sem és most sem – Te ergo quaesumus.
Légy szolgáid segítségére. Miserere nostri, Domine. Könyörülj rajtunk, Uram… Könyörülj rajtunk, Uram! Ezt mondtuk, ezt motyogtuk mindannyian: Miserere nostri, Domine! Meg azt is: In te, Domine speravi: non confudar in aeternam. Énekeltük, mondtuk, motyogtuk…
Kodály Zoltán muzsikája maga volt a fénykorona fölöttünk Pozsonyban.

A háború után a felvidéki magyarság exodusában Budapestre kerültem. Felvételiztem a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolára, és nemsokára megismerhettem a Mestert, magyar népzene melléktanszakon tanítványa lehettem. Feketén járogattam haza, átlógva a határon, odaát Szlovákiában börtönben is ültem miatta. Egy alkalommal Kodály megkért, hogy nézzem meg édesapja sírját a galántai temetőben. Sajnos, kérését nem teljesíthettem. (Örültem, hogy valahogy titokban, rejtőzve eljutok szülővárosomba édesanyámhoz. Annak idején a senki földje volt otthonunk, hazánk.)
1947. A budapesti filharmóniai társaság zenekarával Bécsben hangversenyeztünk a Konzerthausban. Kodály Zoltán vezényelte Concertóját. Az első sorban ott ült Herbert von Karajan, a világhírű karmester. A mű elhangzása után felugrott helyéről, odarohant Kodályhoz, és megölelte. A közönség, tele közéleti személyiségekkel, felállt helyéről, és így ünnepelte a Mestert. (A koncert másik két száma, ha jól emlékszem: Mozart d-moll zongoraversenye Fischer Annie-val és Sztravinszkij Tavasz szentjei című kompozíciója volt.)
Emlékezetes óra Kodály Zoltánnal. Mindszenty József hercegprímás elítélése utáni nap. Kodály belép a tanterembe. – Tudjátok, mi történt. – Nem kérdés, kijelentés. Csönd. Néz ránk. Néma csönd. Mintha megdermedt volna ez a csönd. Kodály a táblához megy, és egy daktilusi képletet ír rá. /– w /– –/ Felmutatja a krétát. – Egyik kezetekkel ezt fogjátok. Meg ezt a Bach-fúga motívumot. Ezzel foglalkozzatok. Ez erőssé tesz, nagyon erőssé. Belekapaszkodhattok. Letette a krétát a tábla szélére, odament az ablakhoz. Kinézett, sokáig, csöndben.
Vizsgáznom kellett magyar népzenéből. Kétszáz népdal analizálása a feladat. Nagy munka. Gondoltam, valamivel meglepem a Mestert, vittem neki negyven szlovák népdalt a fordításomban. Kezébe veszi a papirost a népdalgyűjteményemmel. – Látom, tót dalok – mondja. – Maga fordította? – Bólintottam. – Ez szép, ez a myxolid dallam. – Fújjál te szél, fújjál Zólyom városából – dúdolta. – De ki gyűjtötte össze ezeket? – Mikuláš Schneider Trnavsky – feleltem. – Á, a Schneider Nagyszombatból, együtt jártunk iskolába. Hát tót lett az a Schneider? – Majdnem nevetett. – No jó, adja ide a leckekönyvét. – Levizsgáztam.
Ott voltam 1948-ban az Operaházban, amikor bemutatták a Czinka Pannát. Vorosilov díszelgett mellette kitüntetéseivel a páholyban. A műnek nem volt kodályi sikere. Annál nagyobb, frenetikusabb a Zrínyi szózatának a Zeneakadémián. Mesélik, hogy a Kútvölgyi Kórházban egy emeleten feküdt Emma asszony Kodály Zoltán felesége és Rákosi Mátyás. Kodály naponta meglátogatta feleségét. Rákosi nem értett a partitúrához (zenei vezérkönyvhöz), de érdekelte a Zrínyi szózata. Elkérte Kodálytól a művet. Másnap már vissza is adta neki. – Tudja, Kodály, értem, értem, de vegyük úgy, fölfoghatjuk ezt úgy is, mint a német újrafegyverkezés elleni harc egy zenei megnyilvánulását. Engedélyezem. És a Zeneakadémiát majdnem szétvetette a dübörgés, az óriási ováció. Az emberekhez eljutott az üzenet. Megértették.
Máskor egy Psalmus előadás után Kodály azt mondta a pulpituson a közönség felé fordulva, szeretné, ha az emberek annyira megjavulnának, hogy ezt a művet ritkábban kellene előadni. „Mert az ember képes a javulásra.” „Mikoron Dávid nagy búsultában… Keserű pohár…”
Számos Kodály-produkcióban vehettem részt. Mily megható és őszinte volt a Psalmus lengyelországi bemutatója. Milyen empátiával fogadták. Vagy a Háry diadalútja – már csak Napóleon miatt is – Angliában. Megértették az obsitos groteszk, szomorú, hősi históriáját. Vagy a Páva-variációk sikere Japánban és mindenütt… Minden Kodály-mű a magyar muzsikát rangosította: a Galántai, a Marosszéki táncok. És a legnagyszerűbb hangszer, az emberi hang zseniális manifesztálódása a kórusművészet csúcsát jelenti. Lyonban Qckenheim világhírű együttese magyarul énekelte az Esti dalt, és kialudtak a lámpák, kigyulladtak a gyertyák a kórus tagjainak kezében, a közönség zümmögve énekelte a dalt… egyszer, kétszer, háromszor, négyszer ismételgetve: Adjon Isten jó éjszakát… És amikor felhangzott a Túrót eszik a cigány, Tout beau Erik le tzigan (túrót eszik=tout beau Erik, a cigány=le tzigan) azonos hangzású fordításban, francia-magyarul, magyar-franciául, némi wiking Erik beütéssel. Deva, deva, deva. Meg kellett ismételni ötször.

A közelítő tél. Magyar Rádió VI-os stúdiója. Felvétel. Kodály beszél a zene és szöveg kapcsolatáról, kölcsönhatásáról. Palló Imre tökéletesen megvalósította elképzeléseit. Nem a zene hat a versritmusra, hanem a nyelv a zenei ritmusra. Kodály szerint a klasszikus versképletek alkalmasabbak a magyaros esésű dallamra. Berzsenyi szövegeire írt dallamaiban a prozódia – a szövegnek a dallammal való együtthatása – különösen szép és magyaros. Így közel állnak a magyar ritmusképletekhez és a magyar nyelv belső logikájához, sajátságaihoz. Berzsenyi a kedvenc költője.

Minden csak jelenés, minden az ég alatt,
Mint a kis nefelejcs, enyész
.”

Egyszer találkoztam vele még a Szilfa utca sarkán, kiszállt a kocsiból, elindult sétálni a budai dombokon, nem messze Bartók utolsó Csalán utcai lakhelyétől.
Eszembe jut, amikor hatvanadik születésnapja alkalmából üdvözöltük őt: mi, pozsonyi magyar gimnazisták.
Kaptam tőle egy dedikált fényképet aláírással. A zongoránál ül, egyik keze a billentyűkön, mintha távolba révedezne talán.
Igazi célja az volt, hogy olyan magyar zenét teremtsen, mely egyformán szól minden magyarhoz, megértse vigaszát, örömét. Falura ment, hogy megismerje önmagát: a magyart, hogy megtalálja ott azokat az ősi dalokat, melyek oly hűen tükrözik a magyar nép jellemét, minden hibájával és jó tulajdonságával együtt. Elszánt akarat, katarzis zeng élete nagy művében a Psalmus Hungaricusban. A magyar sors megrázó vallomása ez, egy nemzet lelkének őszinte és igaz kifejezése. És aztán ott vannak a többi zenedarabok: A Háry Jánosnak minden árnyalatában és megrezdülésében magyar muzsikája, a Székelyfonó népi ihlete és ereje, a Budavári Te Deum szárnyaló hite, a Mátrai képek tiszta csengése, a Villőnek a lélek mélyét megragadó dallamai. Aztán a Marosszéki és Galántai táncok magával sodró lendülete s a többi: vonósnégyesek, trió, a népdalfeldolgozások, a zongoradarabok, a kórusművek, dalok. Mindezekben a művekben ott zeng Kodály áhítatos magyarsága. Valóban: Kodály szerint a nemzet „regeneráló folyamata” a népzene, a néphagyomány iránti tisztelet és fontosság. „Öntudatlan célja: a homogén nemzet, melynek minden egyes tagja a közös életcél tudatában végzi a ráeső feladatot.”
Pomogáts Béla Egy vonás Kodály Zoltán arcképében című tanulmányában is írja: „A népiség és a magyarság elve az ő számára is egyet jelentett, és ő is a nemzeti kultúra népi modelljének kialakításán fáradozott.
Az európai hagyományokat a magyar kultúra európai orientációját azonban sohasem tagadta meg. Kodály Zoltán fenn akarta tartani az európai tradíciót, egyúttal közelebb akart férkőzni a magyar zenekultúra, általában a nemzeti művelődés népi gyökereihez, ki akarta aknázni ezt az erőt és értéket, amelyet az archaikus mélyrétegek rejtenek. Ebben a törekvésében különben Bartók Béla elgondolásaihoz csatlakozott, és ketten együtt is kölcsönösen valóban kialakították és megjelölték azt a nagyszabású kulturális stratégiát, amely természetesen nem csak a zenekultúra világában találhatja meg érvényességét
.”

 

 

Forrás: Polísz, 2009. 114. szám

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap