Teendők a tökéletesség oltárán

Kő-Szabó Imre, sze, 01/24/2018 - 00:12

           K. Ferenc magyar tanár elmúlt ötven éves, amikor megkérdezték tőle, honnan az a tömérdek ismeretanyag, költőkről, írókról, azok életéről, munkásságukról. Azért tették fel ezt a kérdést, mert K. Ferenc óráit hallgatni élvezet volt. Érdekesen, közérthetőn beszélt, sok-sok színes történetekkel szőtte át mondandóját. – Ezt apámtól örököltem! – mondta egyszerűen. – Nála a tökéletességre való törekvés, olyan volt, mintha levegőt venne az ember. Érdekelte minden, ő is tanárember volt. Én, mint gyerek ott nőttem fel mellette, abban a légkörben. A szülői példamutatás volt a fontos számomra, másképpen el sem tudtam volna képzelni az életemet. Ma is erre törekszem, ez tesz boldoggá, így érzem jól magam.

 T. Ferencnek harminckét évével már volt öt munkahelye. Szeretett volna megállapodni. Most pont munkanélkülivé vált, állást keresett. Böngészte az interneten fellelhető állásokat, de ott csak esztergályos, festő, pék, bolti eladó munkaköröket talált. Már kezdett lemondani egy olyan munkahelyről, ahol nyugi van, jó a kereseti lehetőség. Pedig mindent megtenne, hogy egy ilyenhez jusson. Egyik reggel talált egy kedvére való hirdetést. Egy kft gyártásszervező mérnököt keresett, gépi alkatrészek gyártásához. T. Ferenc gondolkodott, már volt máskor is állásinterjún. Mindig vegyes érzelmekkel jött el, nem azt kérdezték tőle, amit ő szeretett volna. Aztán, ha ilyen hiányos a kíváncsiságuk, akkor honnan tudják, hogy ő mire képes. Döntött, ír egy szép, tartalmas pályázatot, kicsit kiszínezve, hogy ámuljanak, tud ő mindent, csak eddig nem tudta bebizonyítani. Ugyan mérnöki képesítése nincs, de majd ezt ügyesen kikerüli, ért a számítástechnikához, dolgozott már számítógépen. Volt ő az egyik cégnél termelési programozó, ismeri a gyártási folyamatokat. Nem új számára a gyártási világ. Aztán leült a számítógéphez és levél, pályázati beadvány formájában leírta, szépen kiszínezte, hiszen ő egy maximalista ezen a téren. Beadta, várt. Értesítették, beszélgettek vele, aztán felvették. Elkezdett dolgozni, de egy hónap múlva felmondtak neki. Nem tartotta be Stephen King amerikai író mondását „Tegyél pontot minden i-re és húzd át minden t-t, ez a siker titka.” Ő ezt sajnos nem tartotta be.

Elemér és Sára testvérek. Elemér az idősebb, három évvel, mint Sára. Most, amikor Elemér mesél a gyerekkoráról, már túl vannak a negyvenen. – Képzelheted, hogyan éltünk mi. Anyánk – Isten nyugosztalja – igazi maximalista volt. Nekünk, gyerekeknek szigorú szabály szerint kellett élnünk, ettől nem volt eltérés. Reggel mindig ugyan abban az időben keltünk. Lustálkodásról szó sem lehetett. Mosdás, fogmosás, ezt is ellenőrizte, egy apró lehelettel, hogy eleget tettünk-e ennek. Reggeli, ezt nem lehetett elmulasztani, aztán indulás a suliba. Mind kettőnknek el kellett mondani milyen órák lesznek, pontosan hány órára érkezünk haza. Anyánk háztartásbeli volt, máshol nem dolgozott, otthon főzött, takarított és bennünket egreciroztatott, folyamatosan. Akkor még nem tűnt fel nekem sem, azt hittem, ez a természetes. Semmi lazítás, csak a feladatok pontos elvégzése. Ebéd után, mindjárt az iskolai könyvek mögé bujtunk, ő pedig szigorúan ellenőrizte, hogy tényleg tanulunk-e. Ezt azzal kontrolálta, hogy a tankönyvet kézbe vette és kérdések sorával bombázott bennünket. Nem is tudom mikor tanulta meg a leckéinket, de mindent tudott. Nem lehetett félre vezetni. Biztosan szó szerint nem tudta Richard Morais mondását: „- Nekem tökéletesség kell. Tökéletesség. És aki nem nyújtja azt, amit elvárok tőle, azzal végeztem.” Így éltünk, így nőttünk fel. Volt benne jó is, mert a munkahelyemen egy pontos, megbízható munkatársnak ismernek. De így negyven egynéhány évesen jöttem rá, hogy néha lazítani is érdemes, mert ilyen az élet.          

P. Péter negyven éves lett, testsúlya ennek pontosan a két és félszerese. Fogyni szeretne, már teljes fogyási programot dolgozott ki. Mit kell enni reggel, délben, este. Aztán eszegetett, csipegetett, néha elcsábult. Ilyenkor rendre utasítja magát, aztán lelkiismeret furdalása van az elfogyasztott süti miatt, Fogadkozik, többet ilyet nem tesz, ő maximálisan betartja a fogyáshoz vezető út minden kanyarulatát. Aztán vigasztalja magát: - senki sem tökéletes, de én olyan közel állok hozzá, amennyire csak lehet! Aztán nézi a mérleget, számolja a kilókat, sóhajtozik, kevés a változás.

Z. Rita, aki most harmincöt évesen, végre álláshoz jutott, olyanhoz, amilyet már régóta óhajtott. Ezt köszönhette egészségügyi szakiskolai végzettségének. Az önkormányzathoz került, mégpedig a szociális ügyek osztályára. Itt pedig a szociális segélyeket kellett intéznie. Emberi habitusa alapján egy nagyon lelkiismeretes egyéniség volt. Számára, eddigi élete során, minden mozzanat számított. Ezeket a mozzanatokat pedig állandóan kontrolálta, jól tette-e, amit tett, vagy mit nem tett meg? Ha úgy érezte vétett, vagy elfelejtett valamit, akkor lelkiismerete gyötörte. Ezzel a magatartási formával kezdte meg tevékenységét. A beérkezett kérelmeket alaposan átnézte. Kiment a helyszínre, ott környezettanulmányt végzett, elbeszélgetett a kérelmezővel, látta a valóságot. Aztán napokig latolgatta magában, hogyan döntsön, miért így és miért nem úgy. Egy-egy döntése után, még napokig gondolkodott rajta és volt úgy, hogy lelkiismeret furdalás gyötörte. Érezte, ennek megfelelni nagyon nehéz. Aztán olvasta egyszer valahol a következő mondást: „A tökéletesség csak bonyodalmat okoz. Az a dolgunk, hogy a dolgokat egyre jobbá tegyük, de soha ne érjük el a tökéletességet.” Ezen elgondolkozott és úgy döntött, megpróbál ezek szerint élni, dolgozni.

A napokban tartotta negyedszázados érettségi a találkozóját Zoli és Karcsi osztálya. Ők az ültetési rend szerint négy éven keresztül, padtársak voltak. Ismerték egymás minden gondolatát. Karcsi úgy emlékszik vissza Zolira, ő volt az osztály eminens tanulója. Neki mindig kész volt a leckéje, pontosan, szépen leírva. Tőle kunyerálták el reggelente, ha le akarták írni, másolni, mert ők nem csinálták meg. Ő mindent tudott, ha a tanár kérdezett Zoli karja mindig a magasba lendült. Zoli Karcsira szinte fordítva emlékszik. Szünetben mindig evett, nem érdekelte a következő tanóra.  Lezserül vett mindent. Az érdemjegyek is eléggé eltérő módon oszlottak meg. Amíg Zoli jegyei jelessel kezdődtek, addig Karcsi jegyei a közepes, jó minősítést kapták. Lassan eltelt huszonöt év. Zoli és Karcsi is egyetemet végzett. Zoli jogász lett, ma bíró egy városi bíróságon, Karcsi számvitellel kapcsolatos egyetemet végzett, egy szerszámokat gyártó kft ügyvezető igazgatója. Sikeres, a gyártás, kiszállítás száguld, kiemelkedő a cég jövedelme. Szembe ülnek egymással a vacsorai asztalnál, Karcsi megjegyzi és megveregeti Zoli vállát: - Erre futotta! Aztán még hozzá teszi, emlékezve a huszonöt évvel ezelőtti időkre. (egy amerikai karikatúrista – Andrew Matthews mondta) – „Felejtsd el a tökéletességet és a javulást célozd meg!”

K. Sára férjével él egy kétszobás lakásban, a városban, a harmadik emeleten. Számára, rend a lelke mindennek. Ebből soha nem enged, egy centit sem. Persze a rend folyamatos betartása, férjjel való betartatása nem kis gondot, figyelmet, időt, energiát igényel. Szerinte, ha belépünk, a lakásba az ajtóban le kell tenni a cipőt, egy centivel sem beljebb. Átlépnek a papucsba, tesznek pár lépést az előszobában, mindjárt fel kell törölni e linóleumot, - Nem piszkolunk! . mondja mindig. A konyhában is számtalan rendre utaló figyelmeztetés van érvényben. A pohár csak úgy nem lehet az asztalon, alátétnek kell alatta lennie. A szobában a kisasztalon az újságoknak mindig sarkosan, katonásan kell állnia. Ha a férj olvassa az újságot, a feleség megkéri, hozzon a konyhából valamit (egy pohár vizet). Leteszi az újságot, mire visszajön, össze van hajtva és sarkosan visszatéve. A wc-ben a férjnek csak ülve lehet a kisdolgát elvégeznie, a papírnak a tartóban mindig úgy kell állnia, hogy abból egy centi se lógjon ki. A férj már számtalanszor végig gondolta George Will mondását: „a tökéletesség hajszolása gyakran akadályozza, megvalósítását.” Ellene annyit szokott tenni, ha az asszony elmegy valahová, egy kis rendetlenséget csinál, önmaga megnyugtatására.

K. Zsolt egy építőipari kft építés vezetője. A tenni valók, a szervezési feladatok százaival kell megküzdenie naponta. Szinte nincs is lazítás. Most kezdtek bele egy háromemeletes, hatvanlakásos épület alapozási munkálataiba. Semmi nem megy egyszerűen, simán. Éppen a markológép mondta fel a szolgálatot. Szerezni kellett egy másikat, mert ott álltak az ácsok, akik a betonozáshoz készítették a zsaluzatot. Aztán nagy nehezen ez is elhárult, de később pedig nem akarták hozni a kész betont.  Csúszásban voltak így vagy két héttel. Ez már nem jó, mert még csak az alapoknál tartanak, hol van még a három emelet. Nem beszélve a gépészeti, szakipari feladatokról. Ezeket többször alvállalkozókkal csináltatják. Azok is késnek, vagy éppen nincs anyag, vagy nincs megfelelő ember. Pedig megszervezett mindent maximális alapossággal. Töri a fejét naponta, hogy minden rendben legyen. Egyszer leült az irodában és azt mondta fáradtan. – Gondolkodom, tehát vagyok, de ha nem gondolkodom, még jobban vagyok! Aztán szusszantott egyet és folytatta a munkát, ahol az előbb abba hagyta, vagy éppen addig, amíg a ház fel nem épül.

■■

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám


 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

Inter Japán Magazin

Turcsány Péter honlapja

Jankovics Marcell honlapja

Papp Lajos

Magyar Irodalmi Lap