Telefonbeszélgetés

Bakacsi, cs, 02/07/2013 - 00:03

 

 

 

 

„Hová lettek a családi ereklyék”– kérdezte tőlem anyuka. Tudod, ez már borzasztó. Lassan én is belehülyülök. Állandóan keres, kutat valamit, amit aztán nem talál még akkor sem, ha az orra előtt van. Nem találja, mert mire megleli, addigra elfelejti, hogy mit is keresett és hogy miért. A családi ereklyék pedig már a mániája lett. Mintha nem is tudom milyen ereklyék lettek volna. Leírom, és a kezébe adom, ha legközelebb is rákérdez, mert már többször elmondtam neki, hogy figyelj ide anyukám: két éve Te magad osztottad el közöttünk. Az ezüst evőeszközt a Mari húgomnak adtad, az ezüst serleget, amit valamikor a nagyapa nyert egy díjugrató lóversenyen, Béla fiad kapta, az aranyláncot a Mária medállal nekem adtad. Akkor most mit keresel? Olyan furcsán nézett rám, és csak annyit mondott:”Tényleg?”...

Én is tudom, hogy ez az időskori dementia, de már kiborulok, nem bírom tovább...

Nem mondj ilyet, nem hisztizek és tudom, hogy miben egyeztünk meg, azt is tudom, hogy rendszeresen fizeted a rád eső részt...

Jó, jó, de én élek vele, nem te! ...

Persze, hogy vigyázok rá, mégiscsak az anyám, de már rosszabb, mint egy gyerek. Tele van a szobája mindenféle régi kacattal, de semmit nem enged kidobni, mert az neki emlék és még jó lesz valamire. Ha egyszer elmegy, szegénykém, egy konténer telik meg a kidobott lommal. Csak porfogó az a sok vacak...

Persze, hogy nem kell kidobni mindent, neked is kell még valami emlék a Mamától, de tudod, hogy mik vannak itt... Színházi műsorfüzetek, még mozijegy is, plüss állatok, akad néhány értékesebb nipp is. De őrzi a nagyapa bajuszkötőjét, egy törött lábú porcelán elefántot... Ezek kacatok, felesleges holmik...

Hogy eszik-e? Mindent megeszik, amit elébe teszek. Az az érzésem, hogy nem ismeri már a mértéket sem, vagy elvesztette az éhségérzetét. A minap egy óra körül azt kérdezi tőlem, hogy mikor ebédelünk. De Mama, egy fél órája ebédeltünk – mondom neki. Erre Ő: „Igen, ebédeltünk már?” Én már kitapasztaltam, hogy miből mennyit szabad neki adni, hogy a bélműködése rendben legyen. Naponta ötször étkezik. Kiporciózom neki. Amit elébe teszek, megeszi. Nem kér többet, de ha adnék még, azt is megenné. De nem adok, mert akkor jön a hasmenés vagy a székletrekedés. Keserű tapasztalataim vannak már e téren. Még az a szerencse, hogy szófogadó, néha nagyon aranyos tud lenni....

Persze. Szereti még a kávét. Reggelenként kap egy adagot. És tudod, mit csinál? Megissza a kávét és a kiskanállal kikanalazgatja a leülepedett cukrot. Eddig ez rendben lenne, sokan ezt teszik, de a Mama kanalaz, kanalaz. Már régen nincs egy szem cukor sem a csészében, ő még mindig kanalaz. Addig csinálja, amíg el nem veszem előle a csészét...

Igen, még tévézik. Valamikor ez volt a fő szórakozása, de ma már, legalábbis ez az érzésem, csak nézi a képernyőt, de fogalma sincs róla, hogy mit lát. Egyre kevesebb a világos pillanata. Gyakran nézegeti a régi fényképeket, még beszélget is velük. Ilyenkor egészen megváltozik, mintha még fiatalabb is lenne.

Mit mondasz, hogy ez jó dolog, hogy ez a világ rendje, hogy a fénykép a szellemképünk. De szépen mondtad, hogy az elődök „szellemképüket az utódok őrzik.”

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap