A televízió hatása a „tömegekre” 1/3.

Jankovics Marcell, cs, 03/22/2018 - 00:07

 

 

 

 

 

                                                          Mottó: „Nem dicsérni jöttem Caesart, de nem is temetni.”

 

A 2005. április 20-i Nemzeti Stratégia Alappillérei II. Média – Reguláció című konferencián elhangzott hozzászólás 2017-es helyzetre igazított változata.

Célja: új tévéstratégia kialakítása.

 

Előre is elnézést kérek, de szakmabeliek nem sok újat fognak hallani /olvasni ebben az előadásban. Közhelyekről beszélek/írok. Csak abban reménykedem, hogy talán a megközelítésem módja új irányokat nyit a tennivalók terén gondolkodásunkban.

 

Alaphelyzet.

 

    A TeleVízió mint a Távolba Vágyódás szülte találmány anyagelvű TúlVilágvallás, a „tömegek ópiuma”. Nem a népé, mert nép már nincs, csak tömeg. Magyarán szólva, a televízió valláspótlék. Legalábbis az volt abban a korban, amikor egy párt uralkodott, és annak egy televíziója terjesztette az igét. A nép ennek (az elvárásnak) megfelelően használta a televíziót. A készüléket a lakásban a szentsarokba állította, úgy díszítette föl, mint egy házi oltárt, csipketerítővel takarta le, (mű)virág és – gyertya helyett – lámpa is került rá. A kapcsolata úgy alakult az ismert tévészemélyiségekkel, mint egykor a közbenjáró szentekkel. A tévé ugyanis egyfajta szelep volt, olykor a nép hangját is közvetítette, ezt-azt kijárta.  Wiesinger István, az MTV hajdani munkatársa mesélte, hogy egy falusi öregasszonnyal készült interjú során, az interjúalany megvallotta, hogy ő bizony nemcsak a Szűz Máriához, hanem a Takács Marikához is szokott imádkozni.

    A tévé másvilága a második valóság.[1] Ezt a kifejezést a szocializmust már nem ismerőknek röviden meg kell magyaráznom. Az „átkosban” a kapitalizmusra emlékeztető és megengedett pénzkereső tevékenységet „második gazdaságnak” nevezték. E nevet azért kapta, mert az ember az e körbe tartozó munkáját az állami munkahelyen végzett kötelező munkája mellett szabadidejében végezhette. Második valóságnak az akkori tévé műsorkínálatát neveztem el, tekintettel arra, hogy nem sok köze volt az „első” vagyis az igazi valósághoz. Nem voltam meglepve, mikor megtapasztaltam, hogy a szocializmus bukásával a televíziós műsorok továbbra is csak úgy fedik a valóságot, mint fövő fazekat az elcsúszott fedele. Ez ui. nem rendszerfüggő probléma volt. Láttam akkor is nyugati tévéműsorokat.

     A szabadság, vagyis inkább a szabadosság eljövetelével úgy tűnt, e téren megváltozik a helyzet. Ma közel ötven csatornát tudok fogni a készülékemen, a legtöbbjét magyar nyelven,[2] az internetezők még többet.  A metaforámnál maradva mondhatjuk, hogy a tévévallás „ezernyi” szektává esett szét.

     A tévévallás ugyanarra ítéltetik, mint minden „divatvallás”. Ennek a „gyorsuló idő” az oka, a technikai forradalom egyre gyorsuló változása. A hagyományos tévézést lekörözik az újabb és újabb függőségek: az internetezés, a közösségi média (Facebook, Twitter),[3] az általam nem ismert vagy nem használt interaktív technikák, információs módszerek. Nevükkel ellentétben ezek nem közösségi, hanem individuális televíziózást jelentenek. A magányos tömeg egyedül szörfölget, jelentsen ez bármit is. Látszólag a néző dönti el, mit nézzen, mibe szálljon be,[4] de ez önnáltatás.

   Tény, hogy belép a képbe – és a hangba, hangnembe – az interaktivitás. A néző, hallgató véleményt mond, betelefonál, kommenttel, blogol, lájkol, megoszt, és ami a legnagyobb baj, dilettáns létére „alkot” is posztolás formájában. Igazi tömegdemokrácia, ami más művészeti ágban elképzelhetetlen. De hogy befolyásolni tudná a tévémogulokat, azt kétlem. Saját kisfőnökeik sem tudják. Ezzel együtt az interaktivitás sok pénzt hoz viszont a „Nagy Testvéreknek”. Nézettség mindenekelőtt!

   A Washington Post tudósítása szerint a Facebook 98 féle adatot gyűjt rendszeresen közel 2 milliárd használójától. Ennek köszönhetően 2016 utolsó három hónapjában 2.3 milliárd dollárt keresett, ami 2 és félszerese az előző év hasonló időszakában besöpört 900 milliójának. Minden a nézettségről szól. A magamutogatók a legszélesebb tömegből kerülnek ki, és a begyűjtött adatok szolgálnak alapul a hatalmas reklámpiachoz, annak ellenére, hogy az adatok nagy része téves.[5] Ilyen nagy számok esetében a tévedések láthatóan nem befolyásolják számottevően a bevételt. .Ez a szemlélet a tévéműsorokra nézve is kihat. Azt látjuk, amit a reklámpiac akar.

    A választék szinte végtelen, az előállítóknak, terjesztőknek ezért szinte semmi befolyásuk nincs arra, ki mit néz. Ez sem rontja a statisztikájukat, mivel  a néző nem tud értelmesen választani. ELŐBB, UTÓBB BEKÖVETKEZIK, AMITŐL FÉLHETÜNK: AZ EMBERISÉG ELBUTUL ÉS NEVELHETETLENNÉ VÁLIK.

    A „legszélesebb hazai tömegek” még nem az individualizálódás miatt „neveletlenek”, eleve azok, és jól választani is emiatt képtelenek, a kereskedelmi televíziók egyre lejjebb süllyedő erkölcsi, szellemi, érzelmi színvonala hozzájuk igazodik. A tévézők túlnyomó, rendszerint idősebb része a mindenki számára elérhető két kereskedelmi csatornát, a TV2-t, RTL Klubot nézi. Még a hírekért is főleg odakapcsol, hiába van már több, kormánypárti és ellenzéki hírcsatorna.[6]

    A televíziózás, kiegészülve újszerű, elsősorban a fiatalok által művelt formáival az információszerzéssé degradálódott kulturálódás legelterjedtebb, sokak számára egyetlen formája.  Anyagi vonatkozásban is: ma már nem vagyok tájékozott a kultúra egészére fordított állami és magánpénzek nagyságával, sem a televíziók összköltségével, de aligha tévedek, ha azt állítom – a tanulmányom 2005-ös változatában írtak alapján[7] -, hogy az elektronikus információk terjesztésére fordított összegek sokszorosan meghaladják a hagyományos művelődés formáira fordított pénzeket. Jóval nagyobb üzlet is. Naponta hallani televíziós szakemberek szájából, hogy ezt a terjesztési formát kizárólag üzleti és/vagy politikai szempontok vezérlik. De nem kell ehhez szakemberhez fordulni. Látni is.  

    Befogadói oldalról nézve is a televízió és társai a legfontosabb „kultúra”-közvetítők. (Kénytelen vagyok a „kultúra” szót ez esetben idézőjelbe tenni. Gondolom, nem kell magyaráznom, miért.) A televíziózás minőségével kultúránk színvonalát mérhetjük. Minden hasonló alkalommal elmondom, hogy hazánk lakosságának több mint 90 %-a szinte kizárólag televízióból és társaiból „kulturálódik”. Nem olvas újságot, vagy ha igen, elsősorban az ingyen osztogatott nyomdatermékeket. Könyvet még kevésbé; moziba, színházba, múzeumba nem jár, a helyi közösségi művelődésből is többnyire kimarad.  Az internethasználat folyamatosan nő, bár még mindig elmarad a szomszédos, „fejlettebb” országokhoz képest. 2013-ban a lakosság 72,6 %-a internetezett[8]. A Facebook használók száma 2016 márciusában 5,26 millió volt. Frissebb adatokért – na, kihez? – forduljon az érdeklődő az internethez. 

     A magyarázat évtizedek óta változatlan. Az aktív korú felnőtt lakosság túlhajtja magát, igénytelen,[9] a magas kultúra drága, és csak nagyobb városokban érhető el. (A sajtó óriási lelkesedéssel számolt be annak idején arról, hogy a Monet és barátai kiállítást 150 ezren látták. Ez a lakosságnak mindössze 1,5 %-a – lenne, de a kiállítást nemcsak magyarok látogatták. Büszkék vagyunk rá, jogosan, hogy a Műcsarnok látogatóinak a száma 2016-ban meghaladta a 100 ezer főt.)

    Az igénytelenséghez kapcsolódik egy másfajta igény is. 2004-ben, amikor internetkapcsolatra tettem szert, tettem egy próbát. Beütöttem a Google keresőjébe Bartók Béla nevét 800 ezer találatot jelzett. Aztán beütöttem a p-vel kezdődő négy betűs szót is: kereken 8 millió találat jött ki. A kísérletet megismételtem 2017. január 21-én. Bartókra immár csak 478 ezren kíváncsiak. A p..-ra viszont 59 400 000 nőtt az érdeklődők száma. 

     A 2005-ös felmérések szerint a felnőtt lakosság napi átlagban több mint 5 órát töltött a képernyő előtt (a számokat mindkét esetben lefelé kerekítettem).[10] Összehasonlításul: naponta átlagosan 11 percet „sportolt”, amibe a séta, vagyis, ha kiment sörért a boltba, szintén beletartozott. Mivel az aktív korosztály – a munkanélkülieket és munkakerülőket leszámítva (valószínűleg ők rontanak a legtöbbet a statisztikán) – jóval több időt töltött a pénz utáni hajszával az európai átlagnál, a tévézés mellett nem sok ideje maradt más hasznos, értelmes, testet, lelket, szellemet, környezetet építő tevékenységre. Ehhez jön a nyilvánosságban mindenki által megélt új tapasztalat. Közüzemű járműveken, éttermekben, pályaudvarokon, általában nyilvános térben[11] jellegzetes szereplő az okos telefonját, tabletjét babráló figura, legyen az magányos utas, párjával ebédelő, várakozását múlató, másképp egyszerűen unatkozó ember. Életkorát tekintve jellemzően fiatal. Statisztikai adatokat lásd az interneten.

    A televízió és társai kikapcsolják a nézőt. A köszszolgálatiság (sic!) lassan feledésbe menő hármas szabálya szerint: a közszolgálati televíziók feladata tájékoztatni, ismeretet terjeszteni és szórakoztatni a nézőt, a megfelelő színvonalon és egyenlő arányban. A tájékoztatásnak és ismeretterjesztésnek az lenne a célja, hogy „bekapcsolja” a nézőt abba a szűkebb-tágabb közösségbe és műveltségbe, amelyhez tartozik.[12] A három feladat időközben megoszlott a csatornák között.

    Ami a tájékoztatást illeti, ebben a pártérdekek szerint oszlanak. Úgy érzékelem, hogy a teljes lakosság számára elérhető hírcsatornák szolgáltatása külön-külön nem felel meg a kívánalmaknak. Ha az ember képben akar lenni, legalább három csatorna híreit meg kell néznem. Akár a hírek kiválasztását, akár a fontossági sorrendjét, akár a tényközlést színező hírbeolvasói kommentárokat tekintem, érdekes különbségeket figyelhetünk meg. Az amúgy színvonalas ismeretterjesztő tematikus csatornák műsorválasztéka rendszerint egyveleg. Az egymást követő műsoroknak ritkán van közük egymáshoz.  Emiatt az egy csatornán ragadt néző ugyanolyan helyzetbe kerül, mint az össze-visszakapcsolgató. A nézettek összekeverednek az agyában, hatásuk kioltja egymást. Reggelre elfelejti, mit látott este.

    Az issmeretterjesztés (oktatás) sokáig eltűnt a „magyar” képernyőről. A rá szomjazó a tematikus csatornák műsorából iddogált, de a magyar tárgyú, magyar gyártású műsor arra felé ritka (volt), mint a fehér holló. Ma már ismét van, főleg a körülményekhez képest kiváló M5-ön és hébe-hóba Dunán, de nem egyszer olyan lehetetlen időpontokban találkozunk vele (a Dunán), mint vasárnap ebéd közben vagy után, vagy pedig a „nemes szórakoztatás” (művészfilm) kategóriában késő este, éjjel, amikor csak a szabadúszó értelmiségi, a munkanélküli (dologtalan) és az álmatlanságban szenvedő nyugdíjas néz jobb híján televíziót. Erre kaptunk választ Dér Ágnestől, az M5 programigazgatójától a konferencián: a művészfilm rendszerint a karikás 16-os kategóriába tartozik, ilyen filmet pedig 10 óra előtt nem kezdhet el vetíteni (közszolgálati?) csatorna. A kereskedelmi tévéket láthatólag nem köti ilyen előírás.  

    A szórakoztatás, a bulvár közönséges, olcsó formáira nem pazarolok szót. Ezen a téren a közszolgálat nem süllyedt le teljesen a kereskedelmi adók színvonalára. A giccs terén azonban megengedő. Ezért válogatni vagyok kénytelen, hadd ne írjam le, mely műsorokra gondolok. A kereskedelmi adókra viszont rá se kattintok.  Ez vélemény, nem? A bulváros hír- és véleményműsorok is ide sorolhatók, inkább a szórakoztatást szolgálják. A szórakozás, ahogy az elnevezés is mutatja, maga a kikapcsolódás. A néző szétszórja magát (vö. mulat = múlatja az időt, semmit tesz).[13]

   A nemes szórakoztatás elnevezés korlátozott jelentésű. Azt, ami bekapcsolja a nézőt, a fentiek értelmében már nem nevezném szórakoztatónak. Nem nevezhető szórakozásnak, kikapcsolódásnak, hogyha egy remek film megtekintése után az ember napokig visszaemlékszik a látottakra, ha egy másik gondolatot ébreszt benne, vagy egy remekül koreografált, fényképezett, öltöztetett táncfilmet újból meg akar nézni. Mi ez, ha nem bekapcsolás? Sajnos, ez is egyre ritkább öröm manapság. Tapasztalatom szerint egyre kevesebb a jó film (vagy az én ízlésem „nem tart lépést a korral”). Rendszerint régebbi, már látott nagy filmek viszontlátása szerez örömet.

     Amennyiben a fenti látlelet megállja a helyét, akkor a magyar lakosság rohamosan butul le a nemzetközi tévébamba színvonalára, ami meg is felel az uniós elvárásoknak. (A szabad világban járva már a hetvenes években megtapasztalhattuk egyik-másik külföldi tévéadó szánalmas színvonaltalanságát.) Ezért persze a televízió csak részben felelős, mindazzal, mindazokkal együtt, ami, aki a múlt eltörlésében, a család szétesésében és az oktatás lezüllesztésében közreműködött. Trianonnal fölérő szakadások ezek a kultúra láncolatában. „Kedvenc” bosszankodhatnékom a mindenkori aktuális kvízjáték. Cudar képet fest annak a még csak nem is alsó társadalmi rétegnek az általános műveltségéről, amelyik legalább a beléptető kérdésekre tud válaszolni.

     A mondottakból adódik a következtetés: a televízió és társai negatív értelemben igen hatékonyak. Rabolja az időnket, rontja testi-lelki egészségünket, elbutít. Ráadásul, a tapasztalat szerint sokakat függővé tesz. De vajon hatékony-e pozitív értelemben is? Talán a tematikus csatornák egynémelyike az. A többségük azonban kárt okoz. Ha igazam van, az önmagában véve ugyan pozitívumnak is tekinthető – mint tünet, ahogy az orvos használja a pozitív jelzőt -, mert azt jelenti, hogy a televízió által sugallt, ajánlott, sulykolt kép és szöveg nem tud tartós befolyást gyakorolni a nézőre. Nem válhat a hatalom hipnotikus eszközévé, amilyennek Orwell rémálmodta meg (olyan viszont lehet, amilyennek Huxley és Bradbury képzelte el). Ennek oka pedig az, hogy a televíziós hatás önmagát oltja ki. Más szavakkal, miközben minket szórakozottá, figyelmetlenné tesz, önmagát is szerteszét szórja. 

 

 

[1] A tévévallás természetéről l.  Másvilág – Massworld  c. írásomat a Mély a múltnak kútja – Gondolatok a kultúráról c. könyvemben (Csokonai Kiadó, Debrecen 1998). 

[2] Emiatt nem csökkent a gond, miért nem beszélnek a magyarok idegen nyelveket. Talán ismert, talán nem, a kiváló magyar filmszinkron politikai érdeket szolgált. Egyrészt lehetővé tette, hogy nyugati filmeket is láthasson a mozi-, majd a tévé közönsége, másrészt a párt irányelveinek nem tetsző üzenet is kiszűrhető lett. 

[3] Ma már közszájon kering, hogy a Facebookon, Twitteren gyorsabban terjed az információ, mint más csatornákon. Mondják, Trump is a „közösségi médiában” nyerte meg az elnökválasztást.

[4] Van ennek egy, a tehetősebbek között elterjedt „hagyományos” formája is. Minden családtag saját tévéjén azt nézi, amit akar. Nem kell közösködnie.

[5] Sue Halpern: They have, Right Now, Another You in: The New York Review of Books, December 22, 2016 – January 18, 2017.

[6] Lásd a Heti Válasz 2017. január 19. számában olvasható fölmérést. Ablonczy Bálint: A hiba nem az ön készülékében van. – Politikai átrendeződés a tévés piacon. 

[7] Pálinkás József akkor a média egészére fordított éves pénzeket 800 milliárd forintra tette. Ha ehhez az összeghez hozzáadjuk a tágabb értelemben vett kultúra összes költségét (kormányzati és magántámogatását), ami nem igen lehet több 200 milliárdnál évente, akkor a televíziók részesedése ebből az 1000 milliárdból jóval több lehet, mint a fele. A tágabb kultúrába a közösség, anyanyelv, tudomány, művészet, oktatás-nevelés, valláserkölcs, hagyomány, informatika, sport, egészség, környezet ápolását és művelését sorolom, mindazt tehát, ami a test, lélek, szellem, környezet harmóniáját szolgálja, 

[8] 2004-ben a lakosság 68 %-ának még nem volt otthon számítógépe. Akinek volt, az sem mind rendelkezett internet elérhetőséggel, és aki igen, az sem mind művelődési célból veszi igénybe. Épp ellenkezőleg.

[9] Szekfű András konferencián elmondott előadásában (A tömegkommunikáció) mutatott statisztikákból láthattuk, hogy a tévénézés időtartama felnőttkorba érkezéssel majdnem eléri az országos átlagot, ami azt jelenti a számomra,  hogy a már megállapodott, tehát aktív kereső, családfenntartó nem igazán ér rá, máskép „kikapcsolódni”.

[10] A konferencián kiderül, ma  is így van. Szekfű András adatai szerint átlagosan majdnem 5 órát ülnek a tévé előtt azok a 40 évnél idősebb nézők, akik közé a tévén nem nézőket is beszámította a fölmérés, viszont több mint 5 és fél órát, ha csak azokat veszi figyelembe, akik néznek.

[11] Szekfű András megfigyelése szerint az előadások alatt a hallgatóságban is többen meredtek az ölükben tartott mobiltelefonjukra.

[12] Játsszunk el e két szóval: a néző ki akar kapcsolódni, ezért bekapcsolja a televíziót, a számítógépet.  A bekapcsolás kilépést jelent a valóságból. A készülék kikapcsolása pedig belépést. A nyelv érzékeli a nagy ellentmondást. Az emberek többsége nem.

[13] L. az amerikai Niel Postman televíziózásról szóló szemnyitogató könyvecskéjét, a címe: We are Amusing Ourselves to Death.

 

     

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám


 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

Inter Japán Magazin

Turcsány Péter honlapja

Jankovics Marcell honlapja

Papp Lajos

Magyar Irodalmi Lap