A televízió hatása a „tömegekre” (1/3)

Jankovics Marcell, cs, 09/06/2018 - 00:06

 

 

 
 

A 2005. április 20-i Nemzeti Stratégia Alappillérei II. Média – Reguláció című konferencián elhangzott hozzászólás szerkesztett változata

 

A média helyett csupán a televíziózásról kívánok szólni. Egyrészt azért, mert a médiának ezt a területét ismerem a legjobban – sok száz ismeretterjesztő műsort készítettem -, másrészt azért, mert a médiumok közül a televíziót tartom a legfontosabbnak, amit az is jelez, hogy a konferencia résztvevői, amikor médiáról beszéltek, elsősorban a televíziót értették alatta. (Ha nem, akkor meg is nevezték a szóban forgó médiumot.)

Előadásomban Pethő Bertalan végkövetkeztetéséhez kapcsolódom. Emlékeztetőül a mondott részt előadásának vázlatából idézném:

„Ha marginalitásba szorult Egyén (vagy a Médiából magát kirekesztettnek találó közösség) próbálja

  • regulázni a Médiát, akkor
  • ennek sikere
  • – figyelembe véve, hogy a Médián sem „igazságot”, sem erkölcsöt, sem hagyományt  nem kérhet számon és nem várhat, az adott Médiába pedig (ennek adott minőségében) beszállni  nem akar, vagy ezt neki nem engedik – attól függ,
  • hogy van-e az Egyénnek (vagy a Médiából magát kirekesztetten találó közösségnek) olyan saját lelki, átélés-, eszközlés-  tartománya, esetleg egyéb „vagyona”, melynek Medialitása
  • fölveszi a versenyt a Médiával.”

 

Antall József ’91-ben vagy ’92-ben, Csoóri Sándor és Hankiss Elemér ajánlására fölkért, hogy vállaljam el Hankiss lemondását követően az MTV elnökségét. Pethő Bertalan következtetésével egybecsengő okok miatt rettentem vissza a feladattól. Semmi esélyt nem láttam arra, hogy mint kívülről érkező sikerrel járjak.[1]Néhány évvel később változott a helyzet: indultam a DUNA TV elnöki pályázatán. Ennek is több oka volt. Egyrészt a DUNA TV elnökének lenni kisebb, elviselhetőbb feladat, ami mellett folytathatom alkotómunkámat, másrészt úgy éreztem, időközben találtam egy lehetséges utat, ami kételyeim ellenére kivezethet a Pethő Bertalan által is végiggondolt, reménytelenek tűnő helyzetből, és amiről azt gondolom, hogy kipróbálásának a DUNA TV lehetett volna alkalmas terepe. Elképzelésemet a pályázatom is tartalmazta, és bár az adott Médiába elnökként beszállni nem engedtek, alább ki is térek majd rá, mert kipróbálását – figyelembe véve az időközben bekövetkezett változásokat – most is érdemesnek tartom.

 

Alaphelyzet.

 

A TeleVízió mint a Távolba Vágyódás szülte találmány anyagelvű TúlVilágvallás, a „tömegek ópiuma”. Nem a népé, mert nép már nincs, csak tömeg. Magyarán szólva, a televízió valláspótlék. Legalábbis az volt abban a korban, amikor egy párt uralkodott, és annak egy televíziója terjesztette az igét. A nép ennek (az elvárásnak) megfelelően használta a televíziót. A készüléket a lakásban a szentsarokba állította, úgy díszítette föl, mint egy házioltárt, csipketerítővel takarta le, (mű)virág és – gyertya helyett – lámpa is került rá. A kapcsolata úgy alakult az ismert tévészemélyiségekkel, mint egykor a közbenjáró szentekkel. A tévé ugyanis egyfajta szelep volt, olykor a nép hangját is közvetítette, ezt-azt kijárta.  Wiesinger István, az MTV hajdani munkatársa meséli, hogy egy falusi öregasszonnyal készült interjú során, az interjúalany megvallotta, hogy ő bizony nemcsak a Szűz Máriához, hanem a Takács Marikához is szokott imádkozni.[2]

A szabadság, vagyis inkább a szabadosság eljövetelével megváltozott a helyzet. Ma 39 csatornát tudok fogni a készülékemen, van, aki sokkal többet. A metaforámnál maradva mondhatjuk, hogy a tévévallás „ezernyi” szektává esett szét.

A „tömegek” ezt még nem igazán érzékelik. A lakosság túlnyomó része szegény ahhoz, hogy a mindenki számára most már ingyen is elérhető, vagyis országos lefedettséggel dicsekvő három csatornán, MTV-n, TV2-n, RTL Klubon kívül más csatornák fogásához szükséges ketyeréket vásároljon és szereltessen fel. Annak ellenére, hogy a három közül egy közszolgálati, a másik kettő pedig kereskedelmi adó, és mindhárom versenyez egymással a hívekért, ugyanazokat a tanokat hirdetik, és hasonló színvonalú műsort sugároznak.

A televíziózás – tetszik, nem tetszik – a lassan civilizációvá deformálódó kultúra része.  Anyagi vonatkozásban: ha elfogadjuk Pálinkás József véleményét, aki a média egészére fordított éves pénzeket 800 milliárd forintra teszi, és ehhez az összeghez hozzáadjuk a tágabb értelemben vett kultúra[3]összes költségét (kormányzati és magántámogatását), ami nem igen lehet több 200 milliárdnál évente, akkor a televíziók részesedése ebből az 1000 milliárdból jóval több lehet, mint a fele.

A befogadói oldalról nézve is a televízió a legfontosabb „kultúra”-közvetítő. (Kénytelen vagyok a „kultúra” szót ez esetben idézőjelbe tenni. Gondolom, nem kell magyaráznom, miért.) A televíziózás minőségével kultúránk színvonalát mérhetjük. Minden hasonló alkalommal elmondom, hogy hazánk lakosságának több, mint 90 %-a szinte kizárólag televízióból „kultúrálódik”. Nem olvas újságot, vagy ha igen, elsősorban az ingyen osztogatott nyomdatermékeket,  könyvet még kevésbé; nem internetezik[4], moziba, színházba, múzeumba nem jár, a helyi közösségi művelődésből is többnyire kimarad. Az okok ugyanazok, túlhajtja magát, igénytelen, a magaskultúra drága, és csak nagyobb városokban érhető el. (A sajtó óriási lelkesedéssel számolt be arról, hogy a Monet és barátai kiállítást 150 ezren látták. Ez a lakosságnak mindössze 1,5 %-a – lenne, de a kiállítást nemcsak magyarok látogatták.)

Ugyancsak elmondom hasonló fórumokon, hogy  a felmérések szerint a felnőtt lakosság napi átlagban több, mint 5 órát tölt a képernyő előtt (a számokat mindkét esetben lefelé kerekítettem). Összehasonlításul: naponta átlagosan 11 percet „sportol”, amibe a séta, vagyis, ha kimegy sörért a boltba, szintén beletartozik. Mivel az aktív korosztály – a munkanélkülieket és munkakerülőket leszámítva (valószínűleg ők rontanak a legtöbbet a statisztikán) – jóval több időt tölt a pénz utáni hajszával az európai átlagnál, a tévézés mellett nem sok ideje marad más hasznos, értelmes, testet, lelket, szellemet, környezetet építő tevékenységre. Szombat esténként 5 millió magyar ül a képernyő előtt.

A televízió kikapcsol. A közszolgálatiság lassan feledésbe menő hármas szabálya szerint: a közszolgálati televíziók feladata tájékoztatni, ismeretet terjesztni és szórakoztatni a nézőt, a megfelelő színvonalon és egyenlő arányban. A tájékoztatásnak és ismeretterjesztésnek az lenne a célja, hogy „bekapcsolja” a nézőt abba a szűkebb-tágabb közösségbe és műveltségbe, amelyhez tartozik. Eltekintve attól, hogy mi a személyes véleményem a szórakoztatásról mint közszolgálati funkciótól, mára elmondhatjuk, hogy a teljes lakosság számára elvben elérhető egyetlen közszolgálati csatorna (MTV) hírszolgáltatása messze nem felel meg a kívánalmaknak, az ismeretterjesztésről lemondott, szórakoztatás terén pedig lesüllyedt a kereskedelmi adók színvonalára. A bulváros hír- és véleményműsorok is inkább a szórakoztatást szolgálják. A szórakozás, ahogy az elnevezés is mutatja, maga a kikapcsolódás. A néző szétszórja magát (vö. mulat, múlatja az időt, semmit tesz).[5]Ha (közhasznú) televíziós ismeretre vágyik, valamelyik tematikus csatornára kapcsol, már ha elérhető a számára.

Amennyiben a fenti látlelet megállja a helyét, akkor a magyar lakosság rohamosan butul le a nemzetközi tévébamba színvonalára, ami meg is felel az uniós elvárásoknak. (A szabad világban járva már a hetvenes években megtapasztalhattuk a külföldi tévéadók hihetetlen színvonaltalanságát.) Ezért persze nemcsak a televízió felelős, hanem a múlt eltörlése, a család szétesése és az oktatás lezüllesztése is. „Kedvenc” bosszankodhatnékom a Legyen ön is milliomos! című RTL-es kvízjáték. Cudar képet fest annak a még csak nem is alsó társadalmi rétegnek az általános műveltségéről, amelyik legalább a beléptető kérdésekre tud válaszolni.[6]

A mondottakból adódik a következtetés: a televízió negatív értelemben igen hatékony. Rabolja az időnket, rontja testi-lelki egészségünket, elbutít. Ráadásul, a tapasztalat szerint sokakat függővé tesz. De vajon hatékony-e pozitív értelemben is? A mostani televízió szerintem nem. Ha igazam van, az önmagában véve ugyan pozitívumnak is tekinthető – mint tünet, ahogy az orvos használja a pozitív jelzőt -, mert azt jelenti, hogy a televízió által sugallt, ajánlott, sulykolt kép és szöveg nem tud tartós befolyást gyakorolni a nézőre. Nem válhat a hatalom hipnotikus eszközévé, amilyennek Orwell álmodta meg (de olyan lehet, amilyennek Huxley és Bradbury képzelte el). Ennek oka pedig az, hogy a televíziós hatás önmagát oltja ki. Más szavakkal, miközben minket szórakozottá, figyelmetlenné tesz, önmagát is szerteszét szórja. 
 

Folytatjuk
 

[1]Személyes, bár nem magántermészetű okom is volt arra, hogy ne vállaljam. Akkor már dolgoztam a Tragédia animációs feldolgozásán, és úgy gondoltam, ha leállok vele, nem is lesz belőle semmi.

[2]A tévévallás természetéről l.  Másvilág – Massworld  c. írásomat a Mély a múltnak kútja – Gondolatok a kultúráról c. könyvemben (Csokonai Kiadó, Debrecen 1998). 

[3]A közösség, anyanyelv, tudomány, művészet, oktatás-nevelés, valláserkölcs, hagyomány, informatika, sport, egészség, környezet ápolását és művelését sorolom ide, mindazt tehát, ami a test, lélek, szellem, környezet harmóniáját szolgálja.

[4]2004-ben a lakosság 68 %-ának nem volt otthon számítógépe. Akinek van, az sem mind rendelkezik Internet elérhetőséggel, és aki igen, az sem mind művelődési célból veszi igénybe.

[5]L. az amerikai Niel Postman televíziózásról szóló szemnyitogató könyvecskéjét, a címe: We are Amusing Ourselves to Death.

[6]Sok más szempontból is tanulságos. Pszichiátereknek javallt a nézése. 

 

 

Magyar Irodalmi Lap  

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap