A televízió hatása a „tömegekre” 2/3.

Jankovics Marcell, p, 09/07/2018 - 00:07

 

 

 

 

 

 

Kioltó effektusok, amelyek még össze is zavarják a nézőt.

 

    Egyszerű belátni, hogy mennél több és mennél változatosabb tévéműsor között válogathat a néző, annál kisebb hatásfokkal számolhatnak az egyes műsorok készítői. Ez az oka a néző kegyeiért folyó (szó szerint) egyre öldöklőbb versengésnek, ami folytonos egymás alá licitálást jelent a minőség tekintetében. A televíziók nagyközönségét a legnagyobb számú és legalsó társadalmi osztályok jelentik, őket lehet a pornó-, szuperbuli-, valóságshow- műsorokkal, akciófilmekkel, zaftos, véres híradókkal, botránybeszámolókkal megnyerni. Túlzással élve, a legsikeresebb műsortípus ma is a nyilvános kivégzés (ideillő képzavarral szólva: élő közvetítése) lenne. Mint Szaúd Arábiában és a középkorban. Lenne? Hiszen az Isis ezt csinálta, nagy „sikerrel”![1]

    A válogatni tudó nézői körben – mely nem feltétlenül válogatós is – elterjedt szokás a csatornáról csatornára kapcsolgatás. A csatornákon, ha nem „ütős” a látott kép, szinte meg sem állnak, az érdekesebbnek tűnő műsorba belenéznek, de ritkaság számba megy, hogy ott ragadjanak. Kevesebben vannak azok, akik a műsorújságból kinézett programra a kezdési időpontban kapcsolnak, és végig is nézik azt. (A sportrajongók és a szappanopera-függők kivételek.) A kioltó effektusok térben és időben minden szinten érvényesülnek.

   Először. A valóság és a „második” valóság, vagyis a valóság médiaverziója kioltja egymást a néző fejében. Amit ugyanis a néző a valóságban tapasztal, az – említettem már – nincs fedésben sok híradóban látottakkal, hallottakkal. Megint csak szó szerint értve: a hírek, vélemények első helyen nem a nézőket közelről érintő témákról szólnak; a saját környezetének fontos eseményeit kiszorítják a világ távoli sarkaiban bekövetkezett „érdekes” történések; a történéseket a bulvár- és revolverújságírás jól ismert eszközeivel kozmetikázzák vagy éppen ellenkezőleg, eltorzítják, vagy azért, hogy eladhatóbbak legyenek, vagy azért, mert valakiknek ez áll az érdekében. Ha a pártcsatorna abban érdekelt, hogy egy fontos esemény periférikus bírálatát a nagy nyilvánosságba emelje, habozás nélkül megteszi. Így eshet meg pl., hogy Donald Trump beiktatása mellett azonos súlyt kap néhányszáz fős ellentüntető vandalizmusa.

     Amit a néző lát, hall, legtöbbször másutt, nem az ő világában történik. Az is, amitől fél, és az is, ami a félelmét elaltatja. Ezt célozhatja a másutt zajló háborúkról, katasztrófákról szóló tudósítások unalomig történő ismétlése. Lássa a nyavalyás, milyen szerencséje van, örökké panaszkodik, ahelyett, hogy hálát adna a sorsnak, a kormánynak, amiért olyan helyen él, ahol nincs cunami (földrengés, vulkánkitörés, vasúti baleset, lavina, ámokfutás, utcai zavargás, terrorizmus, ne adj isten, háború). Ezt célozzák azok a fantasztikus katasztrófa- és rémfilmek, amelyek más térben és időben játszódnak, arra építve, hogy még a legbutább néző is tudja, hogy amit lát, az puszta kitaláció. Örülj, te szerencsefia, hogy veled ez nem történhet meg! Az irracionális félelmek oldására talán jó szerek, de a valódiakra? Az ember azt gondolná, hogy valódi félelmeitől a televízió nem szabadíthatja meg. Némelyikünket igen. A gyász- vagy katasztrófa sújtotta emberek egy részének már az is némi elégtétel, hogy híranyag lehet, hogy foglalkoznak vele.

   Fontos tudnivalókról nem feltétlenül lehet egyszerűen tájékoztatást nyújtani. A televízió nem alkalmas bonyolult dolgok közlésére.[2]

    Másodszor. Csatorna és csatorna (médium és médium, műsor és műsor) kioltja egymást a nézők fejében. A „kattintós” néző reggel alig tudja felidézni, mit látott a tévében előző este. De lássunk egy konkrétabb példát is. Ha egyik híradóról a másikra kattint a néző, és ugyanazt látja, hallja még egyszer, az unalom ellen védekezve válik figyelmetlenebbé. Hasonló a helyzet, mint az ismétlésekkel. Ha a két hír különbözik egymástól, a kettőből együtt kellene következtetnie a ténylegesen megtörténtekre, erre azonban nagyon sok ember nem képes. A különbségek miatt a két hír kioltja egymást a fejükben. 

   Harmadszor. Az egymást követő műsorok is kioltják egymást. A statisztikai átlag felnőtt férfi a több mint 5 óra alatt – amibe immár az okostelefonozást, Facebookolást is be kell számítanom[3] – legjobb esetben is tarka egyveleget lát (reklámok nélkül).[4] A tipikus reggeli műsorokban más és más tárgyról beszélget a műsorvezető gyors egymásutánban cserélődő vendégeivel. Szerencse, ha fontos, aktuális napi hír „tartja lázban” a műsor szerkesztőit, ekkor a sorra érkező vendégek közül néhány egymást erősítheti, mert az a dolguk, hogy ugyanazt a témát más-más oldalról világítsák meg.  A gyakorlatban azonban nem ez a jellemző. Rendszerint a nézőben az marad meg, ami miatt eleve bekapcsolta a tévét, mondjuk, az időjárásjelentés. Arra kíváncsi, arra figyel, a többi kilúgozódik az emlékezetéből. Szegény, merev arcú műsorvezető! Neki végig észnél, képben kell lennie, amit nehezít, hogy „könnyítésképpen” nem az eszét használja, hanem a súgógépet, és még súgnak a fülébe újabb és újabb tématerelő utasításokat. Szegény vendégek! Hogyan is remélheti bármelyikük is, hogy a néző (szegény!) emlékezni fog arra, ami az ő számára esetleg „halálosan” fontos?

   Negyedszer. Maga a tévékép is szétzilálhatja a figyelmünket. Nem a technikai hibákra gondolok, hanem a szándékos „szellemképekre”, amelyek zavarják a befogadást. A kép felső, alsó sarkaiba elhelyezett logókra, infókra (részvények állása, hőmérséklet a Kárpát-medence különböző pontjain, mennyi az idő stb.), megosztott képre, az alul folyamatosan futó aktuális hírek, hirdetések szövegére, amelyeknek azonban nincs köze a „főkép” tartalmához.[5]  Egy-egy kép néha úgy néz ki, mint a sportoló, aki a trikóján viselő a klubja, országa nevét, címerét, a számát, összes támogatója emblémáját, a dresszének márkajelét. Minden adó él a feliratozás adta többlet (?) információ lehetőségével. Filmek feliratozásával például, ami a hangzó nyelven értőt nem zavarja, a nagyothallót segíti, a többieknek viszont elvonja a figyelmét a képről. A nézői SMS-ek futtatása más megértési problémákat is fölvet. Olykor a hírszalag fölött fut másodikként, már ettől is meg kell zavarodni. A helyesírási hibákról, a beírók zavart gondolkodásáról nem is beszélve. Normális világban ilyen szövegek nem kerülhetnének képernyőre. Ezeknek a zavaró képeknek az internetportálokon a nézett, olvasott, hallgatott anyagot körüldongó figyelemelterelők, főleg reklámok, más műsorok címei, képei felelnek meg.

    Ötödször. Nem megfelelő tálalásban a kép és hang, kép és szöveg is kiolthatja, de legalábbis gyengítheti egymás hatását. Filmesként az a véleményem, hogy a tévékép hatása erősebb a hangnál, s ez mind a szövegértés, mind a zenei műélvezet rovására mehet.

   Hatodszor. Figyelemreméltó tapasztalat, hogy a jámborabb néző a játékfilmet és a dokumentumfelvételt nem tudja megkülönböztetni, a kettőt összekeveri. Ebben a dokumentumműsorokba olykor bekevert játékfilmes elemek is ludasak.[6] A tévénéző valóságérzékének megbomlottságát jelzi az a hajdan országos gaudiumot kiváltó eset, amikor egy néző Isaurának, a brazil szappanopera hősnőjének gyűjtést rendezett, hogy kiválthassa magát 19. századi rabszolgaságából. Óriási lehetőség ez a manipulációra, rendre élnek is vele. [7]

    Hetedszer. A műsorokba iktatott reklámok újból és újból kirángatják a nézőt a „bekapcsolódásból”. A reklám nem egyszerűen szünet, erőszakossága folytán kioltó és zavaró effektusként működik. Másképp nem is lenne hatékony.

 

Summa

 

A televízió és társai térhódításával az idő és tér fogalma, nézés közben a tapasztalása is megváltozik. Számtalan csatornájának „végtelenül változatos” műsorfolyamával zűrzavart és nem rendet teremt a fejekben, másrészt a többcsatornás televízió műsorrendjének összevisszasága, a reklámok, amelyek szétszabdalják a műsorokat, de maguk a műsorok is, kiemelik a nézőt a valóságos téridőből, és a maguk műsoronként változó téridejébe ültetik át.    Ezzel a televíziózás új téridő fogalmat erőltet ránk: virtuális térben örökös (ál)jelen időt, aminek naptára a műsorújság. A néző mindig csak a nézett műsor terében és idejében van jelen, mivel minden műsor, a reklámokat is beleértve, kioltja az előbb nézettet. Napi 5 órás tévé előtti bambulással (internetezéssel, facebookozással) számolva ez pusztító hatással ér föl. A műsorfolyamban – akár egy adón belül – csak a legritkább esetben, s akkor is többnyire véletlenül érezhető valamilyen folyamatosság, hagyományos múlt – jelen – jövő kapcsolódás és térbeli viszonyulási lehetőség a néző tartózkodási helye és a műsor helyszíne között. Ennek a téridő strukturálási formátlanságnak az a veszélye, hogy végletes esetben, amikor kialakul a függés, teljes káoszt idéz elő az emberi lélekben és agyban: a tömegember konzumidiótává válik, aki azért robotol, hogy robotként fogyassza, amit a tévéisten előír neki.

     Közismert álságos érv, hogy a készüléket ki lehet kapcsolni. Könnyű ezt mondani. Tapasztalati tény, hogy ha a készülék elromlik, vagy a közvetítés megszakad, a legtöbb néző úgy érzi, hogy vége a világnak.

 

 

Mit lehet tenni?

 

Mert kell tenni valamit. Ha eredményt akarunk elérni, az nem lesz sem egyszerű, sem olcsó, nem fog gyorsan menni, és bizonyosan nem lesz tökéletes. Tekintsünk el most a legnagyobb akadálytól, a közmegegyezés hiányától. Mert ha a többség be is látja a változtatás szükségességét, a módjával korántsem biztos, hogy egyetért. A médiát a politika lövészárok-háború terepévé tette. Nem mi, Lenin tekintette a filmet a legfontosabb művészetnek, legjobb tanítványa, Hitler, élt is vele, az USA-ban elnökjelöltek nyertek, buktak a médiának köszönhetően. A médiaháború elnyújtása (kultúr)politikusoknak, megmondó embereknek a megélhetést jelenti, bizonyos köröknek a zavarkeltés a fejekben pedig kifejezetten érdekében áll.[8] Tételezzük fel tehát, hogy lesz közmegegyezés.

      Ha elfogadjuk, hogy a televíziózás, okostelefonozás, facebookozás okozta legnagyobb baj az általa keltett szellemi, lelki zűrzavar, akkor a megoldás a rendteremtés (ha a „rend” szó valakiben riadalmat kelt, gondoljon helyette a madáchi „összhangzó értelemre”). Nem hiszem, hogy a kereskedelmi csatornákkal szemben jelentős sikert lehetne elérni, ezért megelégszem azzal, hogy a változtatásokra vonatkozó javaslataimat közszolgálati csatornákra korlátozom. Amennyiben persze magunkban, nézőkben is találunk hibát, akkor persze mindenféle televízióra gondolhatunk. Ugyanis a rendbetétel a gyerekkorban, a neveléssel kezdődik, amelynek során fölébresztjük a gyerekben az érdeklődést az értékek iránt, és segítjük őket abban. hogy megtanuljanak helyesen választani.

    Ami a tévéket illeti, a praktikus, nem (kultúr)politikai érdekeket sértő tanácsok mind a hír-, mind a tematikus csatornákra, mind pedig a szórakoztató és kulturális csatornákra alkalmazhatók.

 

 

[1] A katasztrófaturizmus divatja tanulságos igazolása ennek a kortárs emberi gondolkodásnak és viselkedésnek.

[2] Ennek egyik fő oka, hogy a televíziózás közben megoszlik a figyelem a tévé körüli valóság és a képernyő között. Másik fő oka, hogy a műsorvezetők, bemondók idő híján és a sűrű témaváltás miatt képtelenek felkészülni aktuális tárgyukból, a meghívott szakértőknél pedig nem szakmai kritérium, hogy érthetően beszéljenek arról, amiről beszéltetik őket.  És nincs is idejük arra, hogy „kibontsák a valóság minél több szeletét.” 

[3] Az 5 óra a munkaként, munkaköri kötelességként végzett „informatikai tevékenységen” felül értendő. Ugyanakkor az össztévézés napi átlaga nem nő. Legalábbis a fiatalok, akik a legkiszolgáltatottabbak az új információs technikáknak,  sokkal kevesebbet  tévéznek. 

[4] Mondjuk, „egyhelyben” végignéz egy futballmeccset, egy híradót, egy show-műsort és egy játékfilmet.

[5] Úgy emlékszem Földi Rita pszichológus mondta előadásában (A tévé előtt védtelenül), hogy a fiatalok már képesek párhuzamos információk befogadására. Milyen szintű befogadására?

[6] Magam is átéltem hasonlót. Pedagógusoknak vetítettem a János vitéz  című rajzfilmemet. (Hangsúlyozom, nem kombinált technikájú a film, minden kockája rajzolt.) A vetítést követő ankéton egy nyugdíjas tanító néni mindazonáltal megkérdezte: - Tessék mondani, az egész filmet rajzolták, vagy voltak élő szereplőkkel fölvett jelenetei is?  

[7] Immár „klasszikus” példája ennek Eizenstein Október című filmjének a Téli Palota ostromát bemutató jelenete, amire a szovjet propaganda utóbb mint  helyszínen készült dokumentumfelvételre hivatkozott.  

[8] Vö. a szólással: „zavarosban halászni”.

                                                     

     

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap